13. A megismerés és a tudomány értelmezései a modern filozófiákban

B) Az ún. „kritikai realizmus”

Karl Popper (1902-1994) szintén Bécsből induló filozófus, de nem nevezhető a Bécsi Kör tagjának. A Bécsi Körnek a tudományos jellegű tudással szemben támasztott követelményeit vizsgálva, jó néhány már-már dogmává váló empirikus-racionális követelményről kimutatta, hogy azok éppen a szigorú racionális gondolkodás sajátságai miatt nem tarthatók. Megpróbálta bemutatni, hogy a szigorú igazolhatósági feltétel nemcsak a metafizikát teszi lehetetlenné, de az empirikus tudományokat is, mivel a tudományos tételek sem verifikálhatók logikai értelemben, sőt a tudományos tételeket még induktív módon sem lehet igazolni. Alapvető műve A kutatás logikája („Logik der Forschung”, 1935), melyben megmutatja, hogy az általános természettörvények, éppen általános formájuk miatt, tapasztalatilag nem igazolhatók. Amikor egy törvény azt állítja, hogy „minden X - Y”, akkor valami olyat állít, ami soha nem volt, és soha nem is lesz megfigyelhető. Ugyanis a „minden holló fekete” kijelentés feltételezné, hogy fölállításához valóban minden hollót megvizsgáltunk, és mindet feketének találtuk. Ez nyilvánvalóan lehetetlenség. Az egyetlen, amit mondhatunk, hogy nagyon sok holló, vagyis az eddig megvizsgált hollók: feketék. Ezzel viszont nem jutottunk általános tételhez. Az általános tételt úgy próbálhatjuk megvédeni, hogy az indukcióra hivatkozunk: nagyon sok megfigyelésből vonjuk le az általánosnak nevezett törvényt. Ez azonban egy szigorú logikai értelemben nem megengedett, mert az indukció csak valószínűségi kijelentésekre vezethet, de nem általános kijelentésekre. Ezért Popper elveti az indukciót, mint a tudományos megismerés eszközét, és az empirikus elméletek deduktív igazolását javasolja. A tudományos tételek kialakulásában két fázist különböztet meg. Az első maguknak a tételeknek a létrejötte, a másik ezen tételek felülvizsgálata. A tételeket hipotézisként állítjuk föl, és utána mintegy deduktíve vizsgáljuk fölül őket, hogy vajon kiállják-e az empíria próbáját.

Popper szerint a hipotézisek fölállítása nem tudományos, hanem pszichológiai kérdés. A tudósnak egyszerűen eszébe jut egy hipotézis, addigi tudása, ismeretei, kutatásai ideáiból mintegy „összeáll” a kép. A második lépés viszont a tudomány lépése. Immár nem arról van szó, hogy sok egyedi esetet összegyűjtsünk, majd induktíve megállapítsuk az „általános” tételt, hanem a fölállított, általános formájú hipotézisre kell ellenpéldákat találnunk. Nem igazolni akarjuk tehát, hiszen az általánost az egyes esetekkel nem lehet bizonyítani, hanem olyan egyes eseteket keresünk, amelyek ellene mondanak hipotézisünknek. Ha találunk ilyen egyes esetet, akkor rossz volt a hipotézisünk, bebizonyítottuk, hogy hamis, falszifikáltuk; a hipotézist el kell vetni. Ez a folyamat Popper szerint logikailag is koherens. A falszifikáció ugyanis általános mondatokra (Allsätze) vonatkozik, melyeket ugyan nem tudunk igazolni, de megcáfolásukig igaznak tarthatjuk őket. Az általános állító mondatok viszont szinguláris tagadó mondatokká alakíthatók. Például a „minden holló fekete” kijelentés ekvivalens az „egyetlen holló sem fehér” (pontosabban: „nem-fekete”) kijelentéssel. Mindaddig igaznak tarthatjuk az általános állítást, amíg szinguláris tagadása nem igazolódik, mindaddig igaz tehát a kijelentés, hogy „minden holló fekete”, amíg egyetlen fehér (nem-fekete) hollót sem találunk.

A tudományos kijelentéseknek tehát falszifikálhatóknak kell lenniük. Az empirikus tudomány mondatait nem az igazolhatóság különbözteti meg a többi, pl. a metafizikai mondatoktól, hanem a falszifikálhatóság. Egy tudományos tétel akkor tekinthető sikeresnek, ha minden korábbi falszifikációs kísérletnek ellenállt. Ha viszont elismert bázismondatok ellenkeznek egy teóriával, akkor az adott elméletet sikertelennek kell minősítenünk, és el kell vetnünk. Ugyanakkor Popper szerint egy bázismondat csak akkor cáfolja a teóriát, ha a bázismondat által kimondott tény megismételhető. A tudományos tételekkel kapcsolatban megadhatók a tételt falszifikáló bázismondatok, vagy azok rendszere. Két tétel közül az vizsgálható jobban, amelyiknek falszifikációs bázismondatai olyan halmazt képeznek, hogy tartalmazzák a gyengébben felülvizsgálható tétel bázismondatainak halmazát.

Popper filozófiája alapvetően kérdőjelezte meg a tudományos tételek igazságértékét, s a filozófiától éppen a filozófia és a logika segítségével elvette saját ideálját és tudományos beállítódásának legitimációját. A nyugati tudományos racionalizmus mint megkérdőjelezhetetlen instancia kritikájában további lépés volt Thomas S. Kuhn (1922-1996) elmélete, melyet A tudományos forradalmak szerkezete („The Structure of Scientific Revolutions”, 1962) című munkájában foglalt össze. Tétele szerint a tudományos elméleteknek nemcsak az igazolása, de a cáfolata sem alapvető a tudomány előrehaladása szempontjából. A tudományos műhelyek ún. paradigmák szerint alakulnak ki. A paradigma tágan értelmezhető fogalom: egy kritikusa, Margaret Masterman kimutatta, hogy Kuhn huszonegy értelemben használja művében e fogalmat. Korrekcióként Kuhn később a „diszciplináris mátrix” fogalmát vezette be, mely egyebek mellett fogalom-halmazokat, értékeket, technikákat, metodológiákat, tudományos kommunikációs-módokat és szokásokat jelent. A tudósok egyes paradigmákban élnek (ami jelent közösséget, nyelvhasználatot, példatárat, hatalmi viszonyokat stb.), s ezen belül, szorgalmas hangyaként, „normál tudományt” művelnek: vagyis tagolják a paradigmát. Sehol semmi igazolás vagy falszifikáció. A különféle paradigmákban dolgozó tudósoknak különféle a világnézete, különféle világokban „élnek”. Paradigmaváltás, vagyis tudományos forradalom csak nagy megrázkódtatások esetén következik be, amikor ti. a paradigmába beilleszthetetlen tények nyomasztó túlsúlyra jutnak. Ekkor azonban nem megcáfolják a régi elméletet, hanem - mintegy a vallásos megtéréshez hasonló módon - a tudósok egyre nagyobb része áttér az új paradigmára.