Fogalomtár etika szakosoknak

Erkölcsi autonómia

Erkölcsi autonómia: Az autonómia az erkölcsi cselekvés lényeges ismertetőjegye. Az erkölcsi autonómia főképpen gyakorlati jellegű. A keresztény erkölcs szerint is minden ember egy bizonyos értelemben „önmagának törvénye”.(Róm2,14) Ez a megközelítés a →lelkiismeretre apellál, mi szerint senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy saját lelkiismerete ellen cselekedjen.  Kant az a filozófus, akinél az autonómia az erkölcsiség legfőbb, sőt egyetlen elve, mivel „az erkölcsi törvény kizárólag a tiszta, gyakorlati ész autonómiáját fejezi ki.” Az erkölcsi törvényben az →erkölcsiség ölt testet, mivel a jó és a helyes magatartás szükségességét hirdeti. A teljesen erkölcsi személynek, az abszolút autonóm egyénnek – ha létezik ilyen – egyáltalán nincs választása, hiszen cselekedetei abszolút meghatározottak az autonóm én által. A filozófusok ebben hasonló álláspontot képviselnek Arisztotelésztől Spinozán át Kierkegaard-ig. A teljes meghatározottság elmélete azonban nemcsak téves, de erkölcsileg elhibázott is. Az autonómia a karakterre vonatkozik, míg a szabad választás a cselekvésre. A szabadság, a szabad választás (nem a szabad akarat), illetve a meghatározottság problémakörében az a fő kérdés, hogy adott határok között az emberek meg tudják-e magukat változtatni, vagy nem? Ha a válasz az, hogy az emberek meg tudják változtatni magukat, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az ilyen természetű változás egyedi, s hogy a változás egymással összefüggő cselekedetek eredménye. Ez az érvelés egyfajta állásfoglalás a liberium arbitrium (szabad döntés) elméletével kapcsolatosan, s ugyanakkor állásfoglalás a teljes meghatározottság elméletével szemben. Gyakorlatilag azt feltételezzük, hogy az emberek valamennyire meg tudják változtatni habitusukat, amely változást az olyan beszédaktusok tesznek lehetővé, mint például a tanácsadás, az ítéletalkotás illetve a buzdítás. A tanácsokat persze az emberek nem föltétlenül fogadják meg, de a tapasztalat azt igazolja, hogy idővel „erkölcsi mibenlétünk” is változhat. A szabad választás elméletét sokan vélik az erkölcs ontológiai alapkövének. E gondolat azon alapul, hogy ha az emberek nem tudnának választani Jó és Rossz (Gonosz ) között, akkor az erkölcs puszta látszat (Schein) lenne. A gyakorlatban, egy-egy konkrét választásban valósul meg a Jó és Rossz közötti választás. A választás szabadsága azt jelenti, hogy választhatok egyik vagy másik cselekedet között, de a választható megoldások száma mindig korlátozott. A választást a helyzetre vonatkozó attitűdünk teremti meg. A választáshoz vezető út akkor nyílik meg számunkra, ha helyzetünket erkölcsi helyzetnek tekintjük. Ez a megközelítés azonban szabadságunkat az egyes választásokhoz kapcsolja. Ma az úgynevezett →racionális választás elmélet arra tanít, hogy a racionális választásnak minden helyzetben szilárd és vitathatatlan elvei vannak. E szerint az elmélet szerint cselekedni egyet jelent azzal, hogy racionálisan választunk. A legtöbb esetben azonban az emberek a ténylegesen eldöntött cselekvés módját illetően másként is cselekedhettek volna, mint ahogyan cselekedtek, ráadásul nem mindig előzi meg megfontolt döntés a cselekedetet. Ez arra int bennünket, hogy az erkölcsi szabadság eszméje a nélkül is figyelembe vehető, védhető és igazolható, hogy tagadnánk egyes választások meghatározottságát. Összegezve: csak akkor gondolhatjuk el ellentmondás nélkül az erkölcsi szabadság eszméjét, ha elfogadjuk, hogy bizonyos erkölcsi választások teljesen meghatározottak. Az erkölcsi szabadság eszméje: az erkölcsi autonómia eszméje. Ha létezne abszolút autonóm személy, akkor annak minden lényeges cselekedete teljes mértékben önmaga által meghatározott lenne. Így egy teljesen autonóm erkölcsi személynek nem lennének erkölcsi választásai, hiszen minden cselekedete meghatározott lenne (önmaga által). Az erkölcsi autonómia spinozai és kanti megközelítései különbözőségük ellenére is megegyeznek abban, hogy a teljes és tökéletes erkölcsi autonómia azt jelenti, hogy az ember minden cselekedetét a szabadság határozza meg. A gyakorlat azonban a viszonylagos autonómia realitását támasztja alá. Heller Ágnes az autonómiát, mint a személyes szabadság ontológiai kifejezését a heteronómiával – azaz a kiszolgáltatottsággal és idegentörvényűséggel - összefüggésben bontja ki: „Az abszolút autonómia azt jelenti, hogy a személy, mint személy teljesen szabad. A viszonylagos autonómia azt jelenti, hogy a személy, mint személy bizonyos fokig szabad, de nem teljesen az. Az abszolút heteronómia azt jelenti, hogy a személyt, mint személyt teljesen rajta kívül álló tényezők határozzák meg. A viszonylagos heteronómia azt jelenti, hogy a személy, mint személy bizonyos, rajta kívül álló kényszereknek vagy hatalmaknak van alávetve. A viszonylagos heteronómia előfeltételezi a viszonylagos autonómiát és viszont, míg az abszolút autonómia az abszolút és viszonylagos heteronómiát egyaránt kizárja. Az abszolút autonómia azt jelenti, hogy a személy teljesen szabad erkölcsi alany.”(Heller Ágnes: Általános etika. 78-79.)

„A „szabadság” és a „meghatározottság” elméletei egyszerre gyakorlatiak és metaetikaiak. Metaetikaiak annyiban, hogy egy ontológiai problémára adnak választ, nem tekintenek sem érvényesnek, sem érvénytelennek egyetlen erkölcsi normát, erényt vagy értéket sem. Annyiban viszont gyakorlatiak, hogy ugyanolyan mértékben választhatók, mint az egyes erkölcsi normák. Az uralkodó értelmes világnézetek néha kanonizálnak valamilyen ontológiai elméletet, s ebben az esetben rendkívül valószínűtlen egy másik elmélet választása. Bármely ontológiai (metaetikai) elmélet kanonizálása már önmagában is az erkölcs meglétét jelzi; jelzi a választás szabadsága vagy meghatározottsága problémájának meglétét. Ezért választás kérdése maga az ontológia is, jóllehet mondhatjuk, hogy meghatározott okok késztettek bennünket a szabadság és a meghatározottság ontológiája közötti választásra, vagy hogy a szabadság ontológiáját azért választottuk, mert erre a választásra voltunk determinálva. Amikor az uralkodó értelmes világnézet nem kanonizál valamilyen ontológiát (ma ez a helyzet), kézenfekvő a fent említett metaelméletek közvetlen gyakorlati relevanciája. Egy ilyen elmélet választása nemcsak az élettapasztalatok elrendezéséhez nyújt keretet, hanem kötelességeinek, kötelezettségeinek és felelősségeinek értelmezéséhez is , továbbá ahhoz, hogy megnevezzük bizonyos cselekedeteink vagy akár nem cselekvésünk indítékait. Néha azt érezzük, hogy szabadon választhatunk, megtehetnénk ezt is meg azt is. Azt érezzük, hogy a jövő nyitott, hogy meghatározott döntés függvénye, s csakis azé, hogy jó vagy rossz következik-e be. Néha azt érezzük, hogy bármit teszünk, csupán dróton rángatott bábuk vagyunk, s valamilyen - jó vagy rossz - idegen hatalom rángatja a drótot. Úgy érezzük, hogy csupán látszólag döntünk, s nem valóban, mert semmi sem múlik rajtunk. Úgy érezzük, hogy a világot a sors kormányozza, a mi világunkat éppúgy, mint másokét. Valójában mindkét érzésben van részünk, sőt még ingadozhatunk is közöttük.” (Heller Ágnes: Általános etika. 71-72.)

Teljes szöveg: Heller Ágnes: Általános etika. 71-85.

T. K.