Antik és reneszánsz esztétikatörténet

4. Arisztotelész a katarzisról és a katarzis-interpretációk

A katarzis

A tragédiáról írva Arisztotelész a következő meghatározást adja: „A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel - nem pedig elbeszélés útján -, a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást."

A Poétika legnagyobb hatású és egyúttal legvitatottabb fogalma a katarzis. Maga a szó, a katharszisz a leginkább megtisztulásként, megszabadulásként fordítható magyarra. Az antik görögség szótárában ez elsősorban az orvosi és a szertartásos nyelvezetben fordult elő. Ez azt jelenti, hogy például a görög orvos elsődleges feladatának tekintette a betegségtől való megszabadítást, a szertartások nyelvezetében pedig például a beavatási rítusok megtisztító funkciója említendő meg. Arisztotelész természetesen tisztában volt a tragédia vallási eredetével, így nem véletlen, hogy a szertartásnyelvből kölcsönzi a fogalmat. De éppígy jártas volt az orvoslásban is, azaz nem tisztázható világosan, hogy a szót metaforikusan kell-e értenünk vagy valóban egyfajta orvosi értelemben vett lelki megkönnyebbedésről van-e szó. Másfelől nem világos az sem, hogy a megszabadulást kire érti a szerző: a szereplőkre, a dráma eseményeire, a befogadóra, netán a színészre. További problémát jelent, hogy az „ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulás" mit jelent. Ha a részvét és a félelem (eleosz és phobosz) felkeltése a tragédia célja, akkor kérdéses, hogy mindkettőt fel kell-e keltenie vagy az egyiket illetve a másikat. Még nehezebbé teszi az értelmezést az, hogy az „ilyenfajta szenvedélyek" alatt mit értsünk: egyfelől a részvéthez hasonló érzelmeket (aggodalom, bánat stb.), másfelől a félelemhez hasonló érzelmeket (rettegés, rémület, kétségbeesés stb.), vagy - amennyiben a részvét feltételezi a félelmet és fordítva - akkor mindezek sajátos keverékét.

Ennek a szűkszavúságnak - ami általában is jellemzi a Poétikát - föltehetően az az oka, hogy Arisztotelész művei között megkülönböztethetjük az ún. exoterikus és az ún. ezoterikus műveket. Az előbbiek szélesebb közönség számára, az utóbbiak a szűkebb tanítványok, az athéni akadémia hallgatósága számára írt művek. A Poétika minden bizonnyal ez utóbbi körbe tartozik, és esetleg Arisztotelész olyan gondolatokra utal, amelyekkel hallgatósága tisztában volt.

A hagyomány számára alapvetően ötféle magyarázat lett ismert és elfogadott, noha természetesen ezekről az értelmezésekről máig tart a vita.

(1) Moralizáló értelmezések. Elsősorban az itáliai humanista kommentátorok érvelnek amellett, hogy a katarzis a nézők erkölcsi megtisztulását (latinul purificatio) jelenti. A tragédia így példázat arra, hogy a néző élete során hogyan kerülje el az olyan szenvedélyeket, melyek tragédiába sodorhatják. Ennek azonban sok minden ellent mond: az „olyan szenvedélyek" kitétel nem azonos az „ilyenfajta szenvedélyek" kitétellel, épp ezért a moralizáló interpretációk voltaképpen „minden", azaz az összes szenvedélyről beszélnek. Így viszont nem lesz központi szerepe a félelemnek és a részvétnek. Ez a felfogás hallgatólagosan elfogadja, hogy valójában az összes ábrázolt szenvedélytől való megszabadulást jelenti a katarzis. Ezt az interpretációt követi Robortello, Castelvetro, illetve a klasszicizmusban Corneille és Dryden. Módosítva - elsősorban Corneille-t kritizálva - értelmezi a katarzist Lessing, aki elutasítja az összes ábrázolt szenvedélytől való megtisztulás gondolatát. Szerinte a részvét vegyes érzelem, vagyis a néző részt vesz a hős szenvedéseiben (részvevő gyász stb.), és a félelmet végső soron önmaga iránti félelemként határozza meg. Lessing szerint nem beszélhetünk a félelemről és részvétről külön-külön, hanem a két fogalom kölcsönösen feltételezi egymást.

(2) A középre szoktatás elmélete. Alapvetően az arisztotelészi etika egyik kulcsfogalmából kiinduló értelmezés, miszerint az ember feladata, hogy szenvedélyeit a helyes mérték szerint irányítsa (metriopatheia, a római tradícióban ez jelenik meg pl. Horatiusnál az aurea mediocritas [arany középút] fogalmában), illetve mások iránt is a megfelelő érzelmeket tanúsítja. A tragédia olyan cselekményt mutat a nézőnek, amelyben a két fájdalmas érzelem - a félelem és a részvét - átélése során megtalálja a középutat, azaz a kellő mértéket, és így voltaképpen saját jóságának örül. Ez az értelmezés is erősen morális jellegű. Felvetődik a kérdés, hogy aki már elérte az arany középutat - nevezetesen az erényes és művelt néző - az mit tud kezdeni a tragédiával? Arisztotelész viszont sehol nem tesz különbséget az erényes és / vagy művelt, illetve a szenvedélyei által irányított és / vagy műveletlen néző között a tragédia hatásának, azaz a katarzisnak a tekintetében.

(3) A purgáció-elmélet. E szerint a tragédia befogadása során a felgyülemlett indulatoktól szabadul meg a néző, és ez a megkönnyebbedés kellemes érzést vált ki belőle, vagyis a feszültségkeltés - feszültségoldás akció-reakció folyamatában írható le a katarzis. A purgáció-elméletet támogatja a Politika 8. könyvében leírt zenei elmélettel, mely szerint vannak katartikus és erkölcsi hatású dallamok. A görög zenei művelődéstörténetben valóban ismert volt már a preszókratikusoknál a dallamokat való gyógyítás, mely szintén katartikus, tisztító hatással rendelkezett (lásd a püthagoreus töredékeket). Ez azonban azt feltételezné, hogy Arisztotelész - Platónhoz hasonlóan - eleve rossznak feltételezte volna az indulatokat, amelyek „gyógyításra" szorulnak.

(4) Az értelmi tisztázás elmélete szerint a katarzis a félelmet és részvétet kiváltó események szellemi, értelmi tisztázása, voltaképpen kitisztulása. E felfogás a szenvedélyeket és az érzelmeket háttérbe szorítva igyekszik kielégítő eredményre jutni. Ez az interpretáció eleve azért problematikus, mert éppen a szenvedélyek világát igyekszik megkerülni az értelmi-racionális végiggondolás folyamatával, de erre sem a Poétikában, sem másutt Arisztotelésznél nincs elegendő bizonyíték.

(5) A drámai megoldás elmélete. Goethe vetette fel először, hogy a moralizáló értelmezések túlzó elvárásokkal illetik a nézőt, és valójában nem volt még senki, aki erényesebbé vált volna egy színházi előadástól. Éppen ezért a drámai megoldás elmélete a szenvedést okozó tett megtisztulását jelentené, a konfliktus elsimulását, azaz azt a tragikumelméleti elemet, hogy a konfliktust okozó cselekedet valójában mentes az erkölcsileg felháborító szándéktól. Ez az interpretáció azonban háttérbe állítja a félelem és részvét tekintetében létrejövő befogadói-érzelmi magatartást.