Az esztétika születése

03-04. Udvari és polgári kultúra

3-4. előadás

Udvari és polgári kultúra

1. Baldassare Castigilone (1478-1529) Az udvari ember (Il cortegiano) c. dialógusa 1528-ból a humanista módon művelt, ugyanakkor a harctéri vitézségben és a békeidő finom szórakozásaiban is egyaránt kitűnő udvari ember ideálját írja le, aminek hatása túlbecsülhetetlen a reneszánsz műveltség szempontjából. Baltasár Gracián (1601-1658) 1647-es Oráculo manualja, amely a prudencia (okosság, gyakorlati bölcsesség) művészete alcímet viseli, már a barokk királyi udvarban élők számára készült útmutatásként: hogyan, milyen képességek birtokában maradhatnak fenn, egy kompetitív és ellenséges társas szférában, amely egyúttal létezésük egyetlen lehetséges tere. A barokk hős, az abszolutisztikus királyi udvar társasági bölcse (discreto) már az ízlése és az azzal szoros összefüggésben lévő prudenciája alapján ismerhető fel, miközben reneszánsz elődje jellemzésekor az ízlést nem is említik. A fő kérdés ott még az volt, hogyan kell a kiváló testi, lelki és szellemi tulajdonságokat úgy megjeleníteni, hogy azok teljes fényükben láthatóvá váljanak a többiek számára: a szerencsétlen reprezentáció elronthatja a hatást. Graciánnál a bölcsességek java része már arról szól, hogyan tudjuk elrejteni fogyatékosságainkat, hogyan vagyunk képesek olyan látszatot kelteni, ami számunkra éppen a legkedvezőbb, függetlenül belső tartalmainktól. A külső és a belső, a nyilvános és az individuális végérvényesen szembekerül egymással: a színlelés az egyik alapvető túlélési stratégia, amely mögött az élet, a társas érintkezés paradoxonjainak bölcs és türelmes belátása húzódik.

            A cortegiano belső kiválóságainak a társas érintkezés adhat kitűnő kibontakozási esélyt, harmonikus, sokoldalúan képzett személyisége felragyoghat, elbűvölő, szeretetreméltó és könnyedén fesztelen (sprezzatura) lehet mindenben, amihez csak nyúl. Amit el kell rejtenie: viselkedése, modora mesterségessége, tanultsága: természetesnek és könnyednek kell látszania minden tevékenységének. A barokk discreto végérvényesen magányos ember, aki csak önmagára számíthat egy ellenséges és kiszámíthatatlan világban, amit semmiképp sem szabad feltárnia mások számára, nem egyszerűen önreprezentációjának módja, hanem egész belső világa; s pusztán egyetlen képességre van igazán szüksége, amivel megkülönböztet és ami egyúttal őt magát is megkülönbözteti, ami egyaránt szolgál fegyverként és tájékozódó eszközként a véget nem érő változások világában: ez pedig a jó ízlés. A jó ízlés által és köré szerveződő udvari közösséggel egy „kultúrtársadalom” ideálja (Gadamer) jön létre, amely aztán elkezd leválni a rendi kötöttségektől: egyre kevésbé kezd számítani a születés és rang a társadalmi státus szempontjából.

2-3. Blaise Pascal (1623-1662)  és François de La Rochefoucauld (1613-1680) gondolatai között is megtaláljuk a művelt társasági ember (honnête homme) jellemzését, akire mind gondolkodásában, mind viselkedésében egy sajátos finomság jellemző inkább, érdeklődésében pedig egyfajta széleskörű nyitottság, semmint valamiféle határozott szaktudás vagy szilárd elvi megalapozottság. A 17. századi francia udvari teoretikusok, La Rochefoucauld, Méré, La Bruyère, Saint-Evremond vagy akár Pascal művelt társasági embere a discreto rokona: szellemes, illemet ismerő, s bizonyos általános műveltséggel rendelkező udvaronc, aki legfeljebb a háború, a különféle játékok és a cselszövés területén rendelkezik elmélyültebb ismeretekkel, s felszínes sokoldalúságával egyértelműen az egyoldalúan képzett szakember fölött áll. A nagy érdeklődés a társas és társalkodó világ iránt annak köszönhető, hogy megrendülnek a 17. században a hagyományos metafizikai struktúrák; a metafizikailag megalapozott értékrend helyébe az állandóan változó és csak néhány társasági tekintély által szavatolt közvélekedés, általános ítélet kerül. Az ízlés többet jelent, mint a józan ítélőerő: működtetése létrehozza azt a közeget, amelyben ő maga mint jó ízlés tűnhet fel, tehát autopoetikus.

            Lord Shaftesbury (1671-1713) már éles kritikával illeti az udvari kultúrát, elsősorban erkölcstelenségét és mesterkéltségét emeli ki, s ezeket szorosan összetartozónak is látja. Ezzel szemben egy új, természetes, esztétikai-morális társaság-eszményt propagál, a „jó társaság” kifinomult úriembereivel való kommunikációt. A jó ízlés, amely itt már a szépérzék és nem a prudencia mintájára merül fel, csak ilyen társas közegben sajátítható el, s egyúttal ez a képesség is szervezi. „Értelmünknek, nyelvünknek és stílusunknak csakúgy, mint magunknak és személyünknek kell valamivel rendelkeznie azon férfias vonásból és természetes nyersességből, amely nemünket kitünteti. És törekedhetünk mi bármifajta udvariasságra [politeness], inkább eléktelenítése, mintsem valódi kifinomítása az a társalgásnak, ha ekképp tesszük választékossá [delicate].” (A moralisták: filozófiai rapszódia, I.i.) Azaz a delikátság, a csiszoltság csak az erkölcs és az értelem pallérozásában üdvözölhető. A gáláns viselkedés, amely a csiszoltság, udvariasság és kifinomultság vagy delikátság egyik egyértelmű társas és világias megnyilvánulása volt a 17. századi franciák számára, nagyon nem tetszik Lord Shaftesburynek. A férfias erkölcsi és intellektuális alapokat hiányolja ebből a – pejoratív értelemben – elnőiesedett, mesterkélt és majomkodó kultúrából.

Azért persze nem egészében veti el ezt az új, konverzációs és csiszolt érintkezési formát, hanem megpróbálja visszaadni az itt hiányolt alapokat a római sztoikusok morálfilozófiai tételei és a platonikus természet-szemlélet újraértelmezésének segítségével: a csiszoltság, a jó ízlés mint sensus communis, a szellem/esség és a jó kedély egészséges, természetes, az ember morális épülése szempontjából nélkülözhetetlen formájának bemutatásával és propagálásával. Társaság és társasági érintkezés kell ahhoz, hogy a szellem önmagát szabályozza, hogy az értelem erős és eleven maradjon, hogy csiszoltakká válhassunk. Az ember sem erkölcsileg, sem intellektuálisan nem épülhet távol a világtól, magányosan. A szabad társalgás éltető forrás és közeg – innentől kezdve mintegy ez lesz a felvilágosodás motorja. Kármán József már közismert igazságként emlékeztethet erre a század végén A nemzet csinosodásában (1794): „A magános, félre való élet, az elzárkózás a világtól, elzár a gondolkozástól is. […] Sivatag üresség uralkodik az ily fejekben…”

Az udvari ember, a discreto vagy az honnête homme még inkább elleshette politesse-t, normáit, mércéit, fogásait gyakran a saját kárán tanulhatta csak meg, súlyos kockázatokat is kényszerűen vállalva eközben. A Lord Shaftesbury-féle politeness (csiszoltság) elsajátításának kerete már egy olyan kedélyes miliő, olyan jó társaság, ahol a gentlemanek baráti hangnemben vitathatjuk meg gondolatainkat és érzéseinket. Ez már távolról sem a barokk udvar kompetitív és ellenséges közege. Ennek persze filozófiai antropológiai oka is van: Lord Shaftesbury az ember természetes szociabilitásának hirdetője, tehát egyáltalán nem osztja a francia moralisták, Hobbes, Grotius, Pufendorf vagy mások elég sötét emberképét. A jó társaság, a csiszoltság kultúrája éppen azzal az udvari társadalommal szemben fogalmazódik meg, ahol annak igénye és ideálja megszületett. A helye is más lesz: nem az udvar, nem a városi szalonok, s különösen nem az iskolák és az egyetemek – hanem a vidéki nemesi kúriák. Lord Shaftesbury a „manners” és a „morals” elválaszthatatlanságát szeretné bemutatni, e két fogalom közelítése, egymásba átfordulása és átfordíthatósága a csiszoltság új diskurzusának a tétje. Joseph Addison és Richard Steele folyóiratai – különösen a Tatler (1709-1711) és a Spectator (1711-1714) – ugyanezt a programot tűzik ki célul; de számukra nem a vidéki nemesi kúriák, hanem a városi polgárság nyilvános terei (kávéházak, tavernák stb.) lesznek a kultúra helyei. E formálódó polgári kultúra új fórumai pedig a morális folyóiratok, amelyek megteremtik és fenntartják ezt az új nyilvánosságot.

4. David Hume (1711-1776) és a skót felvilágosodás számos tagja (W. Robertson, A. Ferguson, A. Smith stb.) munkálkodik azon, hogy társadalomfilozófiai rangra emelje a folyóiratok köré szerveződő új társiasságot, s egy civilizációelméleti keretbe is ágyazza, amelynek értelmében az iparkodás, a kereskedelem fejlődése szükségképp maga után vonja az igények és a modorok kifinomodását, tehát egy finomabb, civilizáltabb kultúra és életmód kialakulását. Hume úgy látja, az irodalmi, kulturális elit és az átlagosan művelt emberek közti különbség eltűnőben van: az előbbiek elméleti elmélyültsége és szigorú távolságtartása lassan megszűnik, az utóbbiak viszont egyre szívesebben merítik társalgásuk témáit a könyvekből. Ezen újsütetű szövetség alkotja az esszé műfajának legjobb közönségét. Hume-nál az esszé előnyben részesítése nem egyszerűen stilisztikai kérdés, hanem hangsúlyosan társadalmi is. Hiszen itt nem pusztán egy bizonyos irodalmi formára fogékonyabb publikum létrejöttéről van szó, hanem éppen annak a társadalomnak a szerveződéséről, amely már nem a hagyományos rendi társadalom, hanem inkább ízlésközösség. Hume Az esszéírásról című művében az áll, hogy az emberiség elegáns – azaz civilizált – felét két csoportra lehet osztani, tudósokra és társasági emberekre. A tudósok kontemplatív életmódja (ahogy Cicerótól Lord Shaftesburyig sokan hangsúlyozták) egyedüllétet feltételez, a közügyektől és egyáltalán a mindennapi közös problémáktól való távolmaradást. Az esszé műfajának követsége éppen az, hogy a tudósokat az élet problémáira tegye fogékonnyá, a társalkodó világot pedig komoly szellemi témákkal gazdagítsa. A társalgás, a modor és az ezeket fejlesztő ízlés a társadalom alapvető összetartó erőiként merülnek fel. Az emberek társas természetét érintik meg, a bennük rejlő kölcsönös vonzódásokat bontakoztatják ki. Nem a születés, a rang jelenti az idetartozást, hanem az ítéletek, az általános nézetek, attitűdök közössége, a közös érdeklődéseké és érdekeké: a közösen fontosnak tartott és folyamatosan fejlesztett „finom ízlésé”
 

Irodalom

Alfred Baeumler: Az irracionalitás problémája 18. századi esztétikában és logikában Az ítélőerő kritikájáig. Enciklopédia, Bp., 2002.

Pierre Bourdieu: La distinction: critique sociale du jugement, Minuit, Paris, 1979.

Ernst Cassirer: A felvilágosodás filozófiája. Atlantisz, Bp., előkészületben

Pierre Chaunu: Felvilágosodás, Osiris, Bp., 1998.

Norbert Elias: Az udvari társadalom: a királyság és udvari arisztokrácia szociológiai jellemzőinek vizsgálata, Napvilág, Bp., 2005.

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer: egy filozófiai hermeneutika vázlata, 2., jav. kiad., Osiris, Bp., 2003.

Lucien Goldmann: A rejtőzködő isten. Gondolat, Bp., 1977.

Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Osiris, Bp., 1993.

Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A skót felvilágosodás. Osiris, Bp., 1996.

Michael Moriarty: Taste and Ideology in 17th-century France, Cambridge University Press, Cambridge, 1988.

Ulrich Im Hof: A felvilágosodás Európája, Atlantisz, Bp., 1995.

Roland Mortier: Az európai felvilágosodás fényei és árnyai, Gondolat, Bp., 1983.

Rémy Gilbert Saisselin: Taste in Eighteenth-Century France. Critical Reflections on the Origins of Aesthetics, Syracuse University Press, Syracuse, 1965.

Richard Sennett: A közéleti ember bukása, Helikon, Bp., 1998.

David Summers: The Judgement of Sense: Renaissance Naturalism and the Rise of Aesthetics, Cambridge University Press, Cambridge, 1987.