8. A felvilágosodás a kontinensen

B) Az Enciklopédia és az enciklopedisták

A francia felvilágosodás igazán reprezentatív, érett alkotásai már a XVIII. század második felében jelentek meg. Ekkorra a francia polgárság gyakorlatilag már uralta az ország gazdasági életét; politikai uralmának megteremtését pedig szellemi uralmának megteremtésével készítette elő. Az „ancien régime”-et már senki nem vette komolyan, jóformán saját képviselői sem: jellemző, hogy a főcenzor összejátszott az ekkor kiadott Enciklopédia (teljes címén: „Encyclopédie ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers” = Enciklopédia, vagyis a tudományok, művészetek és mesterségek elméleti szótára, 1751-72) szerkesztőivel a mű megmentése érdekében, amikor annak kiadását időlegesen betiltották. Ez persze nem azt jelenti, hogy a 28 kötetből és 7 pótkötetből álló nagy mű kiadása nehézségek nélkül ment: az egyik szerkesztő, a Newton és Locke által befolyásolt tehetséges matematikus és filozófus D'Alembert (Jean Le Rond d'Alembert, 1717-1783), a bevezető tanulmány, „Discours préliminaire” szerzője, nem is bírta a sok nehézséget és durva támadást, s reményvesztetten visszavonult.

A másik szerkesztő, Denis Diderot (1713-1784) azonban folytatta a munkát és a harcot; az Enciklopédia megjelenése elsősorban neki köszönhető. Számos cikkét ő írta, emellett több irodalmi és filozófiai írása jelent meg. Szikrázóan elmés esszéista, írásai (így a híressé vált Rameau unokaöccse, amelyben az egoizmus filozófiájából a csalás és naplopás filozófiáját nyerő magatartás kegyetlen szatíráját adja) szellemes gondolatok sorával telítettek. A deizmus álláspontjáról csakhamar a következetes ateizmusra és materializmusra tért át: „Legyen logikus - mondja egyik dialógusában képzelt vitapartnerének -, és meglevő, mindent megvilágító ok helyett ne keressen olyan másik okot, amely érthetetlen, amelynek összefüggése az okozattal még kevésbé érthető, viszont végtelenül sok nehézséget támaszt, anélkül hogy csak egyet is megoldana. [...] Akkor csak egy szubsztanciát láthat a mindenségben, az emberben, az állatban. [...] Ha elképzel egy zongorát, amely érez és emlékezik, ez a zongora, azt hiszem, önként fogja elismételni az előzőleg rajta lejátszott dallamokat. Az ember érző és érzékelő zeneszerszám. Érzékeink a billentyűk, a környező természet játszik rajtuk, de gyakran önmaguktól is játszanak. [...] A zongora egy őrült pillanatában - teszi még hozzá, Berkeley-re utalva - azt gondolta ugyanis, hogy rajta kívül nincs több zongora a világon, s őrajta zeng át az egész mindenség harmóniája.” Természetfelfogásában Diderot tudatosan a reneszánszhoz, nevezetesen Francis Baconhoz nyúl vissza, meglehetősen egyedül állva e tekintetben kortársai között. És jellemző, hogy ő is esszéket és aforizmákat ír, gondolatai és megsejtései (például egy naiv lamarckizmus irányában, mely szerint az élőlények fejlődése úgy ment végbe, hogy „a szükségletek szerveket, és a szervek szükségleteket” teremtettek maguknak) a rendszeres, zárt formákból minduntalan kicsúsznak. Az ő rendszere voltaképp maga az Enciklopéda, melynek jelentőségét viszont nehéz lenne túlbecsülni: nemcsak Franciaországban, de egész Európában is elterjesztette a szabadgondolkodást.

Az enciklopedista filozófusokra nagy hatást gyakorló Condillac (Étienne Bonnot de Condillac, 1715-1780) szenzualista filozófiája végletesen fogalmazza meg a privatizmus pszichológiáját: itt minden, ami az értelemben van, az érzéki benyomásokból, az érzetekből származik, az érzetek kombinálása. (A szenzualizmus kifejezés, mely azt az álláspontot jelöli, mely szerint minden ismeretünk kizárólag az érzékelésből származik, a latin „sensus” = érzék/érzés szóból származik.) Condillac azt javasolja végiggondolni, hogy egy minden szükséges szervvel ellátott, de semmilyen előzetes ismerettel nem rendelkező individuum: egy szobor, melynek egymás után ébresztjük föl az érzékszerveit, milyen ideákra tenne szert. Többféle megoldási javaslatot is kidolgoz. Az egyik szerint a szobor „nem ütközne az igazság keresése közben olyan akadályokba, mint mi”, és „csak olyan mértékben találna ki új jeleket, amilyen mértékben új érzékletei lennének és új reflexiókat alkotna”. Ily módon „csak azután képzelne el szavakat, miután ideákat alkotott magának, fogalmai pontosan meghatározottak lennének, és nyelve nem lenne olyan homályosságoknak és kétértelműségeknek kitéve, mint a miénk”. Condillac nevéhez fűződik az a nagyhatású elmélet, amely szerint a nyelv a gondolkodás analízise; sőt szerinte minden gondolkodás - végső soron - számolás. Analízisen a módszer általános alapelvét érti, így elméletének az a jelentése, hogy a nyelv a módszer spontán, természetes mintája, a tudományok vezérelve, vagyis az új igazságok föltárásában és az ismert igazságok kifejtésében követendő szabályok forrása. A szobor-hipotézisből adódó következtetésekkel ellentétben ez az elmélet azt is sugallja, hogy a nyelvi analízis nélkülözhetetlen a gondolkodáshoz. „Ha azt hiszik - mondja Condillac, célozva Berkeley-re is -, hogy szükségtelenek a szavak, tépjék ki őket emlékezetükből, s próbáljanak meg elmélkedni a polgári és erkölcsi törvényeken, az erényeken és a bűnökön, végül pedig mindenfajta emberi cselekedeten, s el fogják ismerni tévedésüket.” Az ideákon végzett műveletek az ideákra irányuló reflexió képességét föltételezik, ez pedig lehetetlen jelek nélkül: „Ahhoz, hogy legyenek ideáink, melyekre reflektálni tudjunk, jeleket szükséges elképzelnünk, melyek az egyszerű ideák különböző csoportjai közötti kapcsolatot szolgálják, s fogalmaink csak annyiban pontosak, amennyiben rendre feltaláljuk a jeleket, melyeknek rögzíteniük kell őket.”

A nyelv Condillac szerint fokozatosan vált a gondolkodás analízisévé. Szerinte a nyelv a gesztus-nyelvből vagy a cselekvés-nyelvből (langage d'action) ered, melyre az ember pusztán természeti fölépítésénél fogva képes. A gesztus-nyelv, legelső formáit tekintve, az egyidejű ábrázolás természetes módon adódó eszköze, „a szimultán ideák nyelve”, mely elkerülhetetlen bővülése során alakul át úgy, hogy az ideákat szukcesszíve, vagyis immár mesterséges módon jelenítse meg. A gesztusok és cselekvések helyébe lép a hangnyelv, mely véglegesen a szukcesszív és kombinatorikus rend formáját ölti. A hangnyelv kialakulásával azonban nincs vége a történetnek. A hangokból fölépülő nemzeti nyelvek a maguk „szellemével”, partikuláris fölépítésükkel közbülső helyet foglalnak el az ideák szimultán reprezentációjának természetes és egyetemes rendje, valamint egy másik, szintén egyetemes rend között. Az egyes nyelveknek ugyanis, melyek elszakadtak a természeti rend egyetemességétől, megvan a maguk „szelleme” vagy „géniusza”, amit Condillac - részben Locke nyomán - úgy magyaráz, hogy az ideák különböző kombinációit rögzítik: „Ezek a kombinációk, melyekre a hosszú használat jogosít fel, alkotják egy nyelv géniuszát.” A természettől való eltávolodás folyamata végül elvezet egy tiszta kalkulusként felfogható, teljesen mesterséges nyelv kialakulásához. Ezt a tudományok és az algebra képviselik. „Egy jól kifejlett tudomány - mondja Condillac - nem más, mint egy jól megalkotott nyelv.” A nyelv ennek következtében előfeltétele is a tudományos haladásnak: „A tudományok haladása egyedül a nyelvek haladásától függ.”

A nyelvek „géniuszára” vonatkozó spekuláció a nyelvek egyedi sajátosságainak a kutatását segíti elő, de teret enged annak is, hogy a filozófusok rangsorolják a nyelveket. Fölvethető ugyanis, hogy az egyes nemzeti nyelvek nem egyformán távolodtak el a természettől: közülük némelyik „természetesebb”, s így racionálisabb, mint a többi. Maga Condillac azonban nem megy el idáig, hiszen világosan látja, hogy a „természetességnek” nincsen független mércéje. „Amit természetesnek hívnak - mondja éleselméjűen -, az a nyelvek géniuszától függően szükségszerűen változik.” Ő is tipizálja azonban a nyelveket abból a szempontból, hogy inkább az analízis követelményeinek felelnek-e meg, s így elsősorban a tudomány fejlődését képesek-e szolgálni, vagy pedig a gondolati világosság rovására inkább a képzelet működését segítik-e elő, s ezáltal a költészet számára nyújtanak-e kedvezőbb talajt. A francia filozófusok között általános volt az a vélemény, hogy a francia nyelv a racionalitás és az igazság nyelve. Condillac pszichológiai eszmetana, „ideológiája” a későbbiekben uralkodóvá vált Franciaországban, s ezen az alapon kezdték a forradalom és a császárság éveiben „ideológusoknak” nevezni a filozófusokat általában - az „ideológia” terminust a korszak végén alkotta meg Destutt de Tracy (1754-1836).

Az elkötelezetten ateista Paul-Henri d'Holbach báró (1723-1789), akinek szalonja a felvilágosodás egyik központja volt, fejtette ki rendszeres formában az enciklopedisták körének eszméit. Nagyszabású műve, A természet rendszere („Système de la nature”, 1770) csak álnéven jelenhetett meg, s rögtön óriási fölháborodást váltott ki a hivatalos állami és egyházi körökből, egyáltalán, az idealista világnézet minden, bármennyire is következetlen védelmezőjéből, még Voltaire-t is ideértve. Ez a könyv vaskövetkezetességgel vonja le mindazokat a konzekvenciákat, amelyek a modern természettudományos világképből fakadnak, s „a természet rendszerében” semmiféle nem-természeti jelenségnek csakugyan nem is hagy helyet. „A világegyetem - olvassuk -, minden létezőnek ez a hatalmas foglalata, semmi másból nem áll, mint anyagból és mozgásból.” Az anyag végtelen és örökkévaló, elemi tulajdonságai a kiterjedés, súly, áthatolhatatlanság, alak stb.: a holbachi anyag a spinozai szubsztanciának természettudományos alapra helyezett materializálódása. Holbach következetesen érvényesíti a természettudomány oksági elvét is: a világegyetem, mint mondja, teljes egészében okok és okozatok hatalmas és hézagnélküli láncolatának mutatkozik. „Ha csak kicsit is gondolkozunk - írja Holbach -, fel kell ismernünk, hogy minden, amit csak látunk, szükségszerű, és nem létezhet másképpen. [...] A heves szél által felkavart porfelhőben - bármennyire kaotikusnak látjuk - avagy az ellentétes szelek által keltett szökőárban nincs egyetlen porszem vagy vízmolekula, melynek a helyzete véletlen volna, amely ne elégséges ok hatására foglalná el a helyét, és amely ne szigorúan megszabott módon viselkednék. Egy geométer, aki pontosan ismerné a fenti két esetben ható különböző erőket és a mozgó molekulák tulajdonságait, ki tudná mutatni, hogy az adott okok alapján minden molekulának pontosan úgy kell viselkednie, és nem viselkedhet másként, mint ahogy valóban viselkedik. Azokban a félelmetes megrázkódtatásokban, melyek néha megmozgatják a társadalmakat és gyakorta képesek birodalmakat felborítani: nincs a forradalomban rombolóként vagy áldozatként résztvevőnek egyetlen tette, egyetlen szava, egyetlen gondolata, egyetlen akarata, vagy egyetlen szenvedélye, amely ne volna szükségszerű.” A természettudományos materializmusnak Holbach által képviselt, a newtoni égi és földi mechanika által meghatározott XVIII. századi tudományos gondolkodásra jellemző formáját mechanikus materializmus néven tartjuk számon.

Az ember sajátos helyét ezen a természettudományos világképen belül - a szenzualista-materialista etikát - mindenekelőtt egy másik enciklopedista, Claude-Adrien Helvétius (1715-1771) törekedett megalapozni. Az embert szerinte a természeti ösztönei, szükségletei által meghatározott önérdeke mozgatja: „Az egyetlen érzés - írja -, amelyet [a természet] gyermekkorunk óta a szívünkbe vésett: önmagunk szeretete. Ez a szeretet a fizikai érzékelőképességen alapul, és közös minden emberben.” Az önérdek követése, az önzés az ember természeti sajátja. Ám az ember a felvilágosítók általános meggyőződése szerint alapvetően természettől fogva jó: és egoizmusa nem föltétlenül mond ellent jóságának, ha értelmes egoizmus, amelyben - végső soron - egybeesik az egyéni és közösségi érdek. A helyes nevelés az egyéni érdeket a közérdekhez köti, és az erényt az egyén hasznára alapozza - „a nevelés minden”. A gazdasági érdekek atomizált társadalmának emberéből, a bourgeois-ból így a helyes nevelés alakíthat ki közösségi lényt, citoyent. Ha az embert környezete determinálja, megfelelően kell berendezni ezt a környezetet.

Az a filozófus azonban, aki a citoyen-eszményt az érdekre alapozott bourgeois-társadalom keretein belül próbálta neveléssel megvalósítani, ti. a girondista Condorcet (Marie-Jean-Antoine-Nicolas de Caritat, Marquis de Condorcet, 1743-1794), a jakobinus diktatúra börtönében lett öngyilkos. Előzőleg még be tudta fejezni történelemfilozófiai munkáját, amelyben az emberiség fejlődését egy lényegében folyamatos előrehaladásnak ábrázolja, amelyet az emberi ész és a tudomány szüntelen haladása idéz elő. A francia forradalomnak a polgári célokon túlmenő törekvéseit képviselő jakobinusok azonban, mindenekelőtt Robespierre, a „philosophe”-okra megvetéssel tekintettek. Az egyetlen filozófus, akit a jakobinusok elfogadtak, Rousseau volt.

<< A) Deizmus és ateizmus    C) Preromantika: szentimentalizmus és historizmus >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés