A reneszánsz és a barokk építészete Magyarországon

Az 1464-ben megkoronázott Mátyás - minden bizonnyal Janus Pannonius (1434-1472) hatására - 1465 körül Mantegnától, a híres padovai festőtől rendelt portrét magáról. Janus Guarino da Verona (1374-1460) ferrarai iskolájában, majd a padovai egyetemen tanult, s 1458-ban Laus Andree Mantegne Pictoris Patavini című panegyricusában megemlékezett arról, hogy róla és barátjáról, Galeotto Marzióról (1427-1497?) Mantegna kettős arcképet festett. A Mátyás-portré sajnos nem maradt fenn, csak másolatból ismerjük.

Mátyás humanista neveltetésében fontos szerepet kaptak az ókor és középkor hősi katonai cselekedetei. Az 1460-as években sokszor a délvidéken, a török ellen harcoló Mátyás figyelme érthetően fordult kora hadiépítészeti eredményei felé, 1465-ben Rimini uralkodója, Alberti megbízója küldte el neki Valturio haditechnikai traktátusát. 1458-1459-ben Nándorfehérvárt „illőbb épületekkel" erősíttette meg, valamint Jajcán, Szabácson és Szendrőn is építkezett. Ekkoriban tűntek fel az első itáliai építészek és építőmesterek Magyarországon: 1466-ban öt milánói kőművesmester dolgozott itt, Mátyás 1465-ös meghívására két év múlva érkezett Magyarországra a milánói herceg, Francesco Sforza bolognai hadmérnöke, Aristotile Fioravanti, aki fél évet töltött itt (minden bizonnyal szintén a déli végek várépítkezésein), 1469-ben pedig Paschoe Michelievich, Ragusa (Dubrovnik) főmérnöke vett részt Mátyás várépítési munkáiban. Amikor 1474-ben a király belépett az itáliai Legába, a pápával, Aragóniai Ferdinánd nápolyi királlyal, Lorenzo il Magnificóval, Firenze első emberével, Federigo da Montefeltro urbinói herceggel és Ercole d'Estével, Ferrara urával került szövetségesi viszonyba, amelybe beletartozott a szolgálatukban álló hadmérnökök, építészek cseréje is.

A Legába be is házasodó Mátyás és Beatrix esküvőjekor (1476) sok itáliai érkezett Budára, köztük Francesco Bandini de Baroncelli, firenzei neoplatonikus humanista, Marsilio Ficino barátja, aki 1474-1476-ban a nápolyi király szolgálatában állt. Nápolyi tartózkodása alatt került kapcsolatba a trónörökös Aragóniai Alfonz humanista körével, amely Giovanni (Gioviano) Pontano vezetésével a műpártolás kérdéseivel is foglalkozott, az arisztotelészi morál szemszögéből. Szerintük az uralkodó erkölcsi kötelessége az építészet és a művészetek támogatása.

Bandini volt az a „mediátor", közvetítő humanista, aki az Itáliában sosem járt Mátyás számára az itáliai reneszánsz eredményeit közvetítette. Ő volt az is, aki (valószínűleg 1487-es római útja alkalmával) Mátyásnak elhozta Filarete építészeti értekezését, amelyet az uralkodó Bonfinival fordíttatott a volgaréról (az olasz köznyelvről) latinra. Mellette Francesco Arrigoni és Bartolommeo Fonzio foglalkozott a budai udvarban művészeti kérdésekkel.

Mátyás könyvtára, a Bibliotheca Corvina, vagy ahogy Naldus Naldius panegyricusában nevezi: a Bibliotheca Augusta, mecénásságának - az építészet mellett - legfontosabb eredménye, 1000 körüli kötetszámával az egyik legjelentősebb könyvtár volt Európában. A legtöbb corvina Budán és a firenzei könyvkészítő műhelyekben készült. A könyvtárban megvolt Vitruvius építészeti traktátusa éppúgy, mint Alberti Tíz könyve az építészetről (De re aedificatoria, ma két corvina-példányát is ismerjük). Az antik világ iránti érdeklődés jele volt a pannóniai római feliratok gyűjtése is, ebben Felice Feliciano, Francesco Giustiniani, Bonfini és Fonzio vett részt.

Az itáliai reneszánsz architektúra magyarországi befogadását megkönnyítette az az Alberti által is megfogalmazott elv, mely szerint az épületek egyrészről önhordó építészeti tagozatokból (ornamentum), azaz párkányokból, nyíláskeretekből, függőleges tagolóelemekből, másfelől a kitöltő szerkezeti falból (structura) állnak. A magyarországi céhes rendszer relatív gyengesége és az uralkodó erős hatalma tette lehetővé, hogy (más, építőtevékenységben fejlettebb országokkal, például Ausztriával, Franciaországgal szemben) itt igazi all'antica építészet jöjjön létre az itáliai mesterek - az ornamentumok kifaragói - és a hazai kőművesek - a structura készítői - együttműködésével.

Giorgio Vasari (1511-1574) híres életrajzi műve, a Vite de'piú eccelenti architetti, pittori et scultori italiani (első kiadás: 1550, az idézett második kiadás: 1568) örökítette meg Mátyás fő építésze, Chimenti Camicia tevékenységét: stando al servigio del re d'Ungheria, gli fece palazzi, giardini, fontane, tempii, fortezze, ed altre muraglie d'importanza, con ornamenti, intagli, palchi lavorati ed altre simili cose... (A magyar király szolgálatában állva készített neki palotákat, kerteket, kutakat, szentélyeket, erődöket és fontos falazatokat, díszítésekkel, intarziákkal, megmunkált mennyezetekkel és hasonló dolgokat...). 1479. július 15-én egy nagy jelentőségű dokumentum szerint Camicia megbízottja Firenzében szerződést kötött Bartolomeus del Citto, Albizus Laurentii, Vectorius Petri Simonis, Dominicus Dominici és Johannes Antonius Dominici lignariusokkal (azaz intarziaasztalosokkal), hogy egy évig Mátyás szolgálatába állnak, Budán vagy másutt. Az 1479-től egy évtizeden át Budán munkálkodó itáliai mestercsoport tagjai nyilván cserélődtek, és az állandó tagok is nyilván időről időre hazatérhettek, e dokumentum mégis mesternevekkel teszi megfoghatóvá az elenyészett, csak töredékeiben fennmaradt, hatalmas építkezéseket. Ugyancsak fontos két másik okirat, Johannes Grubanich traui lapicida 1487. december 1-jén Budán kelt végrendelete és a végrehajtásáról egy sebenicói (Šibenik) irat, amely Budán dolgozó dalmát kőfaragó társairól tudósít, ezek: Franciscus de Zara, Lucas de la Festa de Spalato, Marinus de la Braza, Michael de Lesina és Petrus de Tragurio. A csoport idekerülésében talán fontos szerepet játszhatott a zárai (Zadar) Antonius de Jadra, Mátyás udvari káplánja és Beatrix királynő gyóntatója. A dalmát lapicidák korábban a Velencei Köztársasághoz tartozó Trauban (Trogir), Spalatóban (Split) és Sebenicóban dolgoztak, s itt a régió vezető művészének, Niccolò Fiorentino hatása alatt álltak.

Mátyás építészeti mecénásságának legkiemelkedőbb teljesítménye a budai királyi palota döntően reneszánsz stílusú átépítése volt. Ebben először, az 1470-es évtized elejétől a már említett késő gótikus modorban dolgozó műhely vett részt (de erődítési munkák is folytak, pl. 1471-ben Kázmér lengyel herceg támadása idején), majd valamivel később, az 1470-es évek végétől a reneszánsz bottega is bekapcsolódott a munkákba, sőt az irányítást is átvette. A budai Várhegy déli részén álló épületegyüttes az 1541 utáni török uralom, főként pedig az 1686-os visszafoglalás során nagyrészt elpusztult, csak a díszudvar nyugati szárnyát és a Cisterna Regiát (Albrecht-pince) foglalták bele az 1715-1724 közt Hölbling János és Fortunato de Prati tervei szerint épült első barokk palotába. Sok más, csak maradványaikban fennmaradt középkori emlékünkhöz hasonlóan igen nehéz feladat képet alkotni Mátyás egykori rezidenciájáról. Ennek támpontjai: a második világháború után Gerevich László (BTM) által itt folytatott ásatás eredményeként napvilágra került alapfalak és nagyszámú töredék, valamint az egykorú szöveges (többek közt Bonfinié és a későbbi török kori utazóké) és képi források (főleg az 1686-ban készült alaprajzok és látképek).

A budai palota átépítése a második palotaudvar, az ún. díszudvar keleti részén kezdődhetett meg (ahol a Corvina-könyvtár két Dunára néző terme is helyet kapott), majd a déli szárnyban folytatódhatott, a palota legrégibb magja, az ún. Anjou-palota északi részében. Az alapvetően belsőépítészeti munkák modellje véleményünk szerint a firenzei Palazzo Vecchio 1469-1480-as évek közötti átépítése lehetett. Itt a Sala dell'Udienza és a Sala dei Gigli termeiben gazdagon faragott oromzatos ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak és aranyozott, plasztikus párkányok és kazettás famennyezetek készültek. A Camicia-féle szerződésben említett firenzei intarziaasztalosok éppen ilyen munkákra voltak hivatottak. Így a budai palota említett részein a töredékek és leírások szerint új ajtó- és ablakkeretezések, berakásos ajtószárnyak, majolikapadlók és aranyozott faragású kazettás famennyezetek készültek az 1470-es évek második felében. A déli szárnyba helyezhetjük a Bonfininél dietáként szereplő termet, amely alighanem - a pliniusi előkép nyomán - több helyiségből álló magánlakosztályt jelenthetett, háló- és lakószobákkal, barátok fogadására szolgáló ebédlővel és esetleg az urbinói Palazzo Ducale mintájára studiolót, dolgozószobát is magában foglalhatott. A heliocaminosok (loggiák) és zeták (fülkék) a napos délnyugati oldalon kaphattak helyet.

Az Anjou-palota nyugati oldalán a díszudvar nyilvános térségétől eltérően egy három oldalról épületekkel, negyedik oldalán pedig a várfallal körülvett kisebb zárt, intim kert alakult ki a talán korábbi, Zsigmond-kori hatalmas víztároló pince, a mindmáig fennmaradt Cisterna Regia fölött. Az alépítményen nyugvó kertet függőkertnek nevezzük, ókori gondolatát (pl. Semiramis függőkertje) a reneszánsz újította fel, szerepel Filarete és Francesco di Giorgio Martini trattatójában is. Első megvalósulása a pienzai Palazzo Piccolomini függőkertje volt (1462); 1466-1469 között II. Pál magánpalotájában, a római Palazzo Veneziában (Palazzetto), majd az 1470-as évek közepén az urbinói Palazzo Ducaléban hoztak létre függőkertet. Az utóbbi egyértelműen Francesco di Giorgio Martinihez (1439-1502) köthető, az ő hadiépítészetre, mérnöki tudományokra is kiterjedő, sokoldalú munkásságát jól ismerhette Camicia, akinek a budai giardino segretót (titkos, rejtett kertet) tulajdoníthatjuk. A kertet nyugatról az egymás feletti kettős szegmensívsorral összekötött, ma is meglévő pillérek támasztották meg, felettük zárterkélyekkel gazdagított összekötő folyosóval. A budai függőkert - akárcsak Urbinóban - minden bizonnyal az uralkodói magánlakosztályokhoz kapcsolódhatott. A Haüy-térkép nemcsak a függőkert helyét, hanem a Cisternából ellátott középső kerti kutat is feltünteti.

A díszudvar nyugati szárnyának átépítését is a reneszánsz műhely végezte. A Hallart-Wening-metszet (1686) örökítette meg képét, alacsony hajlású, itáliaias nyeregtetőzetét. A felső (II.) emelet eltér az alsó épületrész homlokzatától a (valószínűleg kőkeresztes reneszánsz ablakokat jelző) nyílásaival. A nyugati homlokzat nagy falfelületeit inkább csak vízszintes párkányok tagolhatták, legjellegzetesebb, meghatározó elemük a kőkeresztes reneszánsz ablak, amelyből a töredékek alapján kétféle típust is rekonstruálni lehetett. A kőkeresztes ablakforma gótikus eredetű, de a reneszánsz újraalkotta: klasszikus profilokkal látta el. A firenzei kora reneszánszban teljesen ismeretlen, az 1450-es évek közepén Rómában pápai és bíborosi építkezéseken tűnt fel, s vált meghatározó decorummá (Pl. Roma, Palazzo Venezia). A II. Pius (1458-1464) építkezésein különösen gyakori épületelemnek a leírásokban is szereplő „kereszt formájú - in modum crucis" elnevezése Feuerné szerint talán speciális szimbolikus jelentést is hordozott, a török elleni keresztes hadjáratot vállaló pápa révén. Magyarországi megjelenésében alighanem döntő szerepet játszhatott Giovanni Dalmata, Mátyás udvari szobrásza, aki korábban Pietro Barbo, a későbbi II. Pál (1464-1471) római palotája, a Palazzo Venezia építésén dolgozott. Dalmata Magyarországra kerülését elősegíthette a pápa unokaöccse: Marco Barbo bíboros is, akit IV. Sixtus 1471-ben küldött Magyarországra pápai legátusként.

A nyugati szárny II. emeletének szabadon kialakított nagyobb belmagassága tette lehetővé a leírások alapján ide lokalizálható új, reprezentatív nagytermek, például a trónterem kialakítását. Ezeket minden bizonnyal kazettás sík famennyezet fedte. A Fontana-Nessenthaler-metszet a szárny északi részére jelöli be a főlépcsőházat. Egy 1714-ből származó palotafelmérés (Bécs, Kriegsarchiv) szerint ekkorra már csak ez a nyugati szárny állt. A középkori palotából ezt az épületrészt használta fel az első barokk palota, ahogy ezt J. Matthey 1742-es és Causi 1749-es felmérései megörökítették: a belső udvaros palotatömbhöz furcsán kapcsolódó északi „nyúlvány" formájában.

A szárny keleti, díszudvari homlokzata előtt loggia futott végig, a Marsigli-hagyatékból előkerült török alaprajz (XVII. század második fele) és a Fontana-Nessenthaler-metszet (1687) szerint a déli és keleti, a Haüy-alaprajz (1687) szerint csak a déli oldalon folytatódva. Az árkádokról Bonfini így ír: in medio area veteri porticu circumventa, quam duplicia coronant ambulacra, quorum supremum novoque palatio prepositum, qua ad summa triclinia conscenditur, duodecim signiferi orbis sideribus insigne non sine admiratione suspicitur... A leírás szerint alul tehát korábbi (Zsigmond-kori) gótikus, talán csúcsíves árkád futhatott végig. (Az ásatáskor feltárt szabálytalan kiosztású pilléralapozás ugyancsak kizárja egy szabályos reneszánsz földszinti árkád létét.) Erre kettős loggiasor támaszkodott, Balogh Jolán szerint (aki csak egyemeletes, kettős reneszánsz árkádot rekonstruál) az alsó archivoltos, tehát félköríves lezárású lehetett, a felsőn pedig az oszlopok valószínűleg egyenes gerendázatot (architrávot) támasztottak alá. Az utóbbi folyosót kazettás famennyezet fedte le, (valószínűleg a nyugati oldalon) a zodiákus 12 csillagjegyével. A Fontana-Nessenthaler-metszet észak felől készült látképe a díszudvar emeleti árkádjait mutatja. A loggiáknál - a Dísz tér 6. szám alatti házban talált analóg megoldáshoz hasonlóan - a balusztrádok szélső bábjai rátapadhattak az oszlopokra, a közbenső oszlopközöket öt-öt baluszterorsó alkothatta, középen törpepillérekkel (az utóbbi két elemből az ásatás igen sokat feltárt). Az oszlopokat „oroszlánok és tigrisek", hollók, tehát Mátyás és Beatrix címerállatai díszítették. Stephan Gerlach 1573-as és Auer János Ferdinánd 1664-es leírásában vörösmárvány folyosóról van szó, amely tényt a szakirodalom nem tudta összeegyeztetni a megmaradt világosbarna színű, budai márga balusztrádmaradványokkal. Szamosközy István feljegyzésében viszont „Piros és fejér márványküből" készült palotákról szól, így az ellentmondás véleményem szerint úgy oldható fel, hogy a díszudvar árkádsora egyrészt vörösmárvány oszlopokból, archivoltokból, architrávokból és párkányokból, másrészt világos árnyalatú balusztrádokból állt, sőt az udvar burkolatát ugyancsak vörös márvány alkotta. A vörös szín az antik porfír triumfális jelentését is hordozta, ezt egészítette ki az udvar közepén álló kút Pallas Athéné-figurája, valamint Hunyadi János, László és Mátyás pontosabban nem elhelyezhető bronzszobrai. A reneszánsz árkádok egységes all'antica karaktert adtak az udvarnak, integrálták, egységes, új látványba foglalták a korábban eltérő periódusokban épült gótikus palotahomlokzatokat. A Mátyás-kori reneszánsz legkiemelkedőbb építészeti alkotásáról Angelo Poliziano levelében így emlékezett meg: „Királyi palotát építettél, messze a legnagyszerűbbet, udvarodat a szobrok minden nemével, vagy bronzokkal, vagy márványokkal ékesíted." A trapéz alaprajzú, így perspektivikus hatással is rendelkező díszudvar a reneszánsz építészet egyetemes fejlődésében is új állomás (tervezője Camicia lehetett), a firenzei szűk kétemeletes palotaudvarok és az urbinói Palazzo Ducale tágas, de csak egyemeletes cortiléje után. Az urbinói Cortile del Pasquino árkádsora (1474 után) lehetett a budai megoldás közvetlen előzménye. Újdonság volt Budán az is, hogy balusztrádot ilyen nagy mennyiségben használnak. A díszudvar loggiasorának óriási hatása volt a hazai árkádos udvarok elterjedésére, de exemplumként szolgált a Wawel belső udvarának kialakításához is: ennek mecénása, Zsigmond herceg és építésze, Franciscus Florentinus is Budáról érkezett Krakkóba.

A Mátyás-kori periódus lezárását a díszudvartól északra fekvő, ún. Zsigmond-udvar keleti, dunai oldalán az ún. „Befejezetlen palota" építése jelentette. A korábban itt állt épület lebontásával vagy részbeni felhasználásával alakult ki itt a Schedel-világkrónika (1493) Buda-látképén megörökített szimmetrikus homlokzatú palota. Bonfini szerint udvari homlokzatának bronzkapuját Herkules tetteinek ábrázolásai díszítették, s kettős lépcső vezetett fel hozzá. Elképzelhető, hogy esetleg e kapuhoz tartozott az a finoman faragott, vörös márvány kerubfejekkel díszített, már részekre tört faragvány, amely a kapu perspektivikus hatásra törekvő architrávjának alsó részét alkothatta. Homlokzatait kettős kőkeresztes ablakok törték át, amelynek töredékeit e területtől nem messze tárta fel az ásatás. E speciális, kannelúrás pilaszterekkel keretezett, háromrészes párkánnyal lezárt ablakformát az urbinói Palazzo Ducale homlokzatairól ismerjük, megkettőzése budai invenció, amelyet később - lényegének megértése nélkül - a II. Ulászló által Budára hívott késő gótikus tanultságú, kiváló építőmester: Benedikt Ried (1454 körül - 1534) alkalmazott a prágai Hradzsin Ulászló-termében (1494). (De a szimpla kőkeresztes ablakokat is átvette Mátyás budai palotájáról Prágába, a Lajos-szárny homlokzataira (1500-1510).

A Schedel-metszeten a függőkert alépítményéhez hasonló vakárkádos megoldást láthatunk a „Befejezetlen palota" keleti, dunai oldalán. Efölött és az udvari, nyugati oldalon feltehetően pillérekre támaszkodó, emelt, mellvédes terasz futott az épület előtt, a Poggio a Caianó-i Villa Medici megoldásához hasonlóan. A mellvédet a II. Ulászló heraldikai jelképeivel (monogramja és címere) díszített balusztrád alkothatta.

A „Befejezetlen palota" homlokzati képe egy olyan elrendezést sejtet, amelyben az emelt földszinten (piano nobile) egy középső nagy terem két oldalán vezetnek fel egykarú lépcsők a felső emeletre, és a lépcsők külső oldalán fél nagyterem szélességű teremsor csatlakozik a palota középső magjához. Ez a séma más itáliai kora reneszánsz épületnél is megjelenik. Bonfini szerint a nagyterem kazettás mennyezete a bolygókat és égi pályájukat mutatta volna be.

A budai királyi palota reneszánsz műhelye - akárcsak Urbinóban - az itáliai reneszánsz sokféle régiójának művészetét magába olvasztotta: Toscanáét, Lombardiáét, Venetóét, Dalmáciáét. Az igen sok reneszánsz töredék faragásának kvalitása magas színvonalat mutat. A vörös márvány és budai márgaanyagú ornamentumok között ajtó- és ablakkereteket, címeres oromzatokat, kandallórészleteket, növényi vagy figurális díszítésű nyíláskereteket, balusztrádrészleteket, oszlop- és pilaszterfejezeteket, párkányokat találhatunk. Az enteriőrök pompáját a Mátyás-emblémákkal ellátott színpompás majolikapadlók, feliratos, növényi girlandos vagy másféle díszű ajtókeretek, intarziás ajtószárnyak, színes cserépkályhák, kandallók, falfestmények, festett üvegablakok, kárpitok emelték. A termeket általában aranyozott kazettás famennyezetek zárták le (a trónteremben ezeket lángoló tűzre helyezett üstök és könyvek, egy másikban farkukba harapó gyíkok és kígyók képei díszítették). A kazettás mennyezetek ettől kezdve igen elterjedtek, és évszázadokon át népszerűek voltak Magyarországon.

Budán a késő gótikus műhely ugyancsak folytatta munkáját párhuzamosan a reneszánsz bottegával. 1486 körül készült a Corpus Christi-oltárfülke, s a kápolna több új (köztük nyilván reneszánsz) berendezési tárgyat is kapott, s 1489 novemberében ide kerültek Bajazid szultán ajándékaként Alamizsnás Szent János ereklyéi is. A két műhely nem dolgozott teljesen elszigetelten, ismerünk olyan tagozatokat, ahol a reneszánsz profilok gótikus módon metsződnek át a sarkokon.

Valószínűleg a budai Várhegy nyugati lejtőjén, a királyi rezidencia alatt, de kőkerítésén belül emelkedett a Villa Marmorea, amelyet Bonfini leírásából ismerünk. A magas ajtókkal és ablakokkal áttört épületben ebédlő és hálószoba is helyet kapott, melyeket faragott mennyezetek fedtek. Kert felőli oldalán loggia húzódott, előudvarát bronz kandeláberes balusztrád övezte. Magas tetőzetét aranyozott rézlemezek borították. Az épület körül szabályos itáliai reneszánsz kertet alakítottak ki, labirintussal, mértani formákra vágott fákkal és buxusokkal. Az épület és kertje kialakítására a leírás szerint nagyban hatottak az ifjabb Pliniusnál szereplő antik villaleírások.

Nem tudjuk, mennyi a valóságalapja annak az elképzelésnek, amelyet ugyancsak az erős kritikával kezelendő Bonfini ismertetett. Eszerint a Vár keleti oldalán, a mai Vízivárosban épült volna meg Mátyás egyetemegyüttese, a budai Schola, amely egyrészt a Vár domonkos Studium Generáléjához és egy állandó Duna-hídhoz kapcsolódott volna. A leírásban igen sok a Filarete traktátusából átvett rész, így a Schola talán csak a képzelet szülötte. Jóllehet Mátyás legfontosabb építkezéseinek színtere Buda volt, az ország más területein is emelt vagy átépített épületeket.

Visegrád

A budai királyi késő gótikus műhely dolgozott (kiegészítve egy reneszánsz stílusban működő kisebb mestercsoporttal) a visegrádi királyi nyaralópalotán is, amit megmagyaráz az a tény, hogy ez is a budai udvarbíróság alá tartozott. A budai provisori és a visegrádi várnagyi hivatal először 1476-ban, Piber Benedek kinevezésével került egy kézbe, 1484-1492 között a budai udvarbírói tisztséget Ráskai Balázs viselte, így ő irányíthatta a Mátyás-kori átépítés munkáit. A XIV. században az Anjouk idején kiépült, gyönyörű fekvésű, a Dunára néző hegyoldal lejtőjén elhelyezkedő, a terep adottságait maximálisan kihasználó visegrádi királyi rezidenciát az 1470-es évek második felétől az 1480-as évtized első feléig terjedő időszakban építtette át Mátyás. A nyugati, útra néző, címerekkel díszített, hatalmas zárterkélyt is magában foglaló szárny, az alsó fogadóudvar kétszintes, gótikus árkádsorának kiépítése, valamint a hegyoldali, lépcsőkkel összekötött teraszok rendszerének továbbfejlesztése alapvetően nem változtatta meg az addigi építészeti együttest, de még reprezentatívabbá tette.

A palota udvarát az országút és a Duna felé lezáró szárny egyik nagytermének nyugati falán, nem messze a bejárattól 1477-1478-ban emelték a címerdíszes zárterkélyt, amely a maga nemében a középkori Magyarország leggazdagabb emléke. Címerei valószínűleg Mátyás és Beatrix 1476. december 22-i házasságkötéséhez kapcsolódnak, sőt a méltóságok összessége miatt alighanem értelmezhető úgy, mint az esküvő „kőbe vésett oklevele". A zárterkély két hálóboltozattal fedett árkádívre támaszkodott, homlokzatát a mellvéd fölött csúcsíves vakkőrács tagolta, valamint vakmérműves attika zárta le, párkánya csúcsíves frízből és címeres lezáró tagozatból állt.

Hasonlóan esküvő emlékét örökítette meg a visegrádinál későbbi, az innsbrucki tiroli hercegi rezidencia 1497 és 1500 között készült homlokzati zárterkélye, az Aranytető, a Goldenes Dachl. Viszont a visegrádihoz előképül szolgálhatott a bécsújhelyi vár Georgskapelléjének III. Frigyes megrendelésére készült címerfala. Magyarországon hasonló heraldikus díszű emlékek például a Zsigmond- és Mátyás-kori budai cserépkályhák, a kassai Szent Erzsébet-templom szentségházának 17 címerpajzzsal díszített három ajtaja, a vajdahunyadi vár lebontott Hunyadi-loggiája, a visegrádi oroszlános kút (1483) és Herkules-kút (1484), a bártfai stallum (1483) vagy a pozsonyi Szent Márton-templom szentélyboltozatának zárókövei. A zárterkélyes szárny L alakban befordult az udvar északi oldalán, majd az északkeleti palota nyugati homlokzatához kapcsolódott.

Az északkeleti palota korábbi épületének szerkezetét Mátyás idején gyökeresen átépítették. A nyugati szárny földszintjét leválasztották a belső udvarról, és megnyitották a fogadóudvar felé. A XIV. századi fafödémek helyett a földszinten dongaboltozatokat, az I. emeleten élkeresztboltozatokat építettek. A legfejlettebb bordás csillagboltozat került a nyugati szárny emeleti nagytermébe és a díszudvar kerengőjébe. A II. emelet valószínűleg továbbra is fafödémes maradt. A korábbi ajtó- és ablakkereteket késő gótikus díszes nyíláskeretekre cserélték (a korábbi nyílások feleslegessé vált töredékeit a kápolnaterasz ekkor készülő támfalába építették be), az emeleti kandallókat és kályhákat ugyancsak újakkal váltották fel.

A díszudvari nyitott árkádsorú kerengőt szintén átépítették, az egyik homlokív zárókövén megjelenő évszám alapján 1484 körül. Ekkor készültek az udvarra néző, ablakos homlokzati falai és hálóboltozata. Az északkeleti palota négyszögletes díszudvarában kétszintes loggiát emeltek, a budai királyi palota díszudvarának mintájára a földszinten tehát az említett csúcsíves árkádokkal (1484), az emeleten pedig minden valószínűség szerint balusztrádos mellvédű, félköríves reneszánsz loggiasorral.

Az Anjou-kori oldalfal melletti udvari díszkutat lebontották, helyére, az udvar közepére a reneszánsz Herkules-kút került. Nyolcszögű medencéjének oldallapjait Mátyás címerei díszítették, a medence fölött a középső tartóoszlopra Mátyás és III. Frigyes küzdelmére utalva a gyermek Herkules és a lernai hydra figurája került. Viták folynak arról, hogy a kút a Márványmadonnák mestere vagy Giovanni Dalmata alkotása. Az északkeleti palotaszárny és a hegyoldal közt kialakult felső kis udvarban valószínűleg 1483-ban állították fel a késő gótikus Oroszlános kutat.

A palotakápolna teraszát Mátyás idején jelentősen kibővítették, s új díszlépcsőt építettek, amely az alsó fogadóudvarból vezetett ide fel. A kápolna padlószintjét felemelték, új reneszánsz szobrászati díszt (oltárok, tabernákulum) kapott, az orgona elhelyezésére erkéllyel és a nyugati oldalon fakarzattal látták el. Az északi oldali sekrestyét és a felette lévő királyi oratóriumot bordás boltozatokkal fedték le.

A döntően késő gótikus visegrádi építkezéseken a díszudvar vörös márvány Herkules-kútja, emeleti baluszteres loggiája, a kápolna tabernákuluma és az ún. Visegrádi Madonna lunettadombormű első rangú kora reneszánsz plasztikai alkotások. Nem hiányzik a legmodernebb késő gótikus ornamentika sem, ez jelentkezik a feltehetően 1483-ban elkészült oroszlános kúton és a nyugati szárny zárterkélyén, amelyen a gazdagon faragott növényi díszítés közé címereket rejtettek el.

Tata

A legkorábbi épületek a XIII. századra datálhatók a vár helyén, amely a Laczkfiak idején, a XIV. század második felében bővült egy udvart körülvevő, a keleti toronyból és a hozzá kacsolódó L alaprajzú palotaszárnyból álló várrá.

Zsigmond király ezt négy saroktornyossá építtette ki, csak az északi és nyugati tornyot nem kötötte össze épület, az udvart három oldalon vették körül egytraktusos, kétemeletes szárnyak. Az északkeleti szárny közepén kapott helyet a kétszintes, gótikus várkápolna. Mátyás uralkodásának elején a vár a Rozgonyiak birtokában volt, majd a király visszavásárolta, 1467-ben már nem a családé. Mátyás felújíttatta és átalakíttatta az épületet. A belső udvart itt is kétszintes árkádsorral vették körül, s pilléres árkádok készültek a tó felől, kilátóterasz céljára. Bonfini leírása szerint az udvari porticus körül újjáépültek a termek, az aranyozott, faragott mennyezetű ebédlők (aurate cenationes) és lakószobák (magnifica Cubicula). Mátyás átépítéséhez köthetők a földszinten és I. emeleten található késő gótikus ajtó- és ablakkeretek, de a reneszánsz töredékek: oszlopfejezet, több balusztermaradvány és párkánytöredék arra utal, hogy - akárcsak Visegrádon - az új stílus korlátozottan itt is megjelent, alighanem a belső udvar loggiájában és emeleti balusztrádos mellvédjén. A meglévő nyugati torony elé újabb tornyot emeltek, Bonfini így jellemzi az épületet: „A várat bástyaként kettős fal és árok védi."

Kőszeg

Az 1480-as években került sor a kőszegi vár átalakítására. Mátyás 1482-ben vette vissza III. Frigyestől, s várkapitánya, Batthyány Boldizsár irányításával építtette át a várat. A szabálytalan négyszög alaprajzú vár belső udvarát négy szárny veszi körül.

Nyugati palotaszárnya két hatalmas termének ekkor készültek ablakai: hat nagy háromosztású és két kétosztású ablaka (amelyből csak a legészakibb késő gótikus, a többi kora reneszánsz stílusú), amelyeket dekoratív falfestés vesz körül.

A késő gótikus királyi műhely egyházi építkezései: Székesfehérvár, Budaszentlőrinc, Pannonhalma, Pest, Kolozsvár

Székesfehérvár

A Szent István király által alapított székesfehérvári Szűz Mária-prépostság bazilikája a középkori magyar királyok legkedveltebb, bár nem kizárólagos temetkezőhelye volt. Mátyás is kiemelten kezelte ezt a templomot, erre utalnak az írott források (Bonfini, Tubero), s legitimációja okán nemcsak magának, hanem apjának és bátyjának, Lászlónak is mausoleumot kívánt itt emeltetni, a családi reprezentáció dinasztikus szintre emelése céljából, ugyanúgy, ahogy a három Hunyadi a budai királyi palota (díszudvari) szobraiban is megjelenik. Mátyás saját (és alighanem apja és bátyja) síremlékének elkészítésével Giovanni Dalmatát bízta meg. A bazilikai építkezéseket az 1480-as évekre tehetjük. Egy 1483-ban kiadott, Nagylucsei Orbán kincstartótól származó oklevél arról számol be, hogy Kassa szabad királyi város ólmot biztosított a templom fedéséhez. Mátyás sokszor kifejezte elégedetlenségét a pápával szemben, hogy az egyházfő nem támogatja a bazilika átépítését, amely az 1485-ös és 1490-es búcsúengedélyekben végül mégis megvalósult. Mátyás halála idején még sem síremlékének készítése, sem a templom átépítése nem fejeződött be.

A múlt század vége óta több szakaszban folyó, máig sem befejezett ásatások mindmáig nem tudták a bazilika alaprajzát tisztázni. A megmaradt kőanyagot illetően még nagyobb a káosz, hiszen sok darab provenienciája sem tisztázott, sőt a bazilika és a prépostság kőanyaga teljesen összekeveredett a város egyéb területeiről származó töredékekkel. Az írott források és az alapfalak alapján az a legvalószínűbb, hogy a Mátyás-korban a háromhajós bazilika jelentős bővítése folyt az addigi várfalon túlnyúló új csarnokszentéllyel, s a munka csak a Jagelló-korban fejeződhetett be.

A bővítmény padlóvonalát a maradványok szintviszonyai alapján a bazilika szintjénél némileg magasabban alakították ki, s mocsaras terület miatt mélyen alapozták. A szentélykörüljáróhoz minden bizonnyal (talán téglalap formájú) kápolnakoszorú csatlakozott, amelynek kontúrjából a középső tengelykápolna poligonális záródásával kilépett. Papp Szilárd azonban kizártnak tartja, hogy e kápolnába akarták volna Mátyást temetni, az analógiák alapján ez inkább Mária-kápolna lehetett. Ugyanakkor az új szentély funerális funkciója a korabeli reneszánsz példák átvételére utal, ilyen például a firenzei Cosimo de'Medici szándéka, hogy síremléke az új San Lorenzo négyzeti kupolaterébe kerüljön. Székesfehérvárott az új szentélyben a Hunyadi-síremlékek koncepcióját alighanem Giovanni Dalmata alakította ki.

Az új szentélyt késő gótikus hálóboltozat fedte, amelynek egy része Bonfini szerint 1490-ben már készen állt. A megmaradt töredékek legnagyobb hányadát nyíláskeretek alkotják, amelynek szinte kizárólag késő gótikusak. Marosi Ernő már rámutatott a királyi műhely többi, hasonló épületelemével való rokonságára: a pálcatagos, szemöldökköves, gazdag áthatásokkal kialakított nyílások Pesten, Budán és máshol is megjelennek. Találtak reneszánsz nyíláskeretelemet is. A megmaradt boltozati bordatöredékek egyszerűbb hálóboltozatra utalnak, köztük fecskefarkas indításúak is vannak.

Budaszentlőrinc, pálos főkolostor

A Buda és Budakeszi közötti út legmagasabb pontján már 1290 előtt állt egy gótikus kápolna, e területre építették az 1300 körül alapított pálos kolostort, amely felépítését követően a szerzetesrend központja lett. A gótikus kápolna helyére egyhajós, sokszögzáródású templomot emeltek, északi oldalán kerengővel, a rendház keleti szárnyában kisméretű priori kápolna készült, a kolostorépületet fallal vették körül.

Nagy Lajos az 1381-es torinói béke alapján megkapott, névadó Remete Szent Pál maradványait ide hozatta. Az ereklye számára a templom szentélyét kápolnává alakították, helyette az épületegyüttes déli részén új háromhajós templom épült.

A pálosok önálló rendi építőszervezettel rendelkeztek, amely főkolostoruk átépítését 1486-1492 között végezte. 1488-ban lett készen a templom déli oldalán a Budai Kovács Márton alapította kápolna, és elkezdődött a Remete Szent Pál-kápolna átépítése, amely 1486-ig az ablakokig jutott, befejezésére csak 1492-ben került sor. A templom díszes szentségházának alkotója (a sok részletében hasonló, biztosan a mesterhez köthető bártfai Szent Egyed-templombéli szentségház alapján) stíluskritikai alapon a kassai István mester lehetett, aki alighanem az átépítés egyik vezetője volt. A fővárosba maga Mátyás király hívta, hogy kedvenc rendjének építkezését ezzel támogassa. 1508 körül új sekrestye és gyűlésterem készült, valamint a templom új, hosszabb szentélyt kapott. A kolostort 1526-ban a törökök rombolták le, ma már csak romjai állnak a Budakeszi út legmagasabb pontja közelében, az erdőben.

Pannonhalma, bencés főmonostor

Mátyás idején, 1468-1472 között Vitéz János esztergomi érsek irányította Pannonhalmát, majd az összesküvés és Vitéz halála után Mátyás lett a kolostor kommendátora (1472-1490). Nem vonta el a kolostor jövedelmeit, hanem az 1480-as években nagyszabású késő gótikus átépítés vette kezdetét. A templom déli oldalán fekvő, téglalap alaprajzú belső udvart körülvevő kerengő falai a XV. század végén épültek, a templom oldalán köpenyfal csatlakozik a korábbi templomfalhoz.

A kerengő hosszabbik folyosószakaszai 7, a rövidebbek 6 késő gótikus hálóboltozatos szakaszból állnak, s ugyancsak Mátyás idején készültek, amint ezt az északkeleti sarkon látható, a befejezést regisztráló 1486-os dátum is igazolja. A templomba vezető kapu, a Porta Speciosa feletti boltozat a legdíszesebb: a boltozati bordák szabályos sokszög alapformájú konzolokra támaszkodnak, amelyek figurális, geometrikus vagy növényi díszűek.

Ekkor a templomban is jelentős átalakítások történtek. A főszentélyt és a mellékszentélyeket újraboltozták, a főszentély felett nyolcágú csillagboltozat készült, ahol a kétszer hornyolt bordák a falsík előtt a térben átmetsződve fecskefarkszerűen futnak le a falba. A mellékszentélyek két-két boltszakasza egyszerűbb hálóboltozatú, a déli mellékszentély keleti szakaszán reneszánsz konzolok készültek. A templom északi oldalán ugyancsak Mátyás idején épült a mai sekrestye téglalap alaprajzú tere és a nyolcszög három oldalával záruló Szent Benedek-kápolna.

Az utóbbit két egymásba olvadó csillagboltozat alkotja, a faltól elváló „repülő" bordákkal és a csavart oszlopba rejtett, a padláson vasrúddal rögzített függő zárókövekkel. A kápolna csúcsíves kapuját a záradéknál átmetsződő körtetagos pálcakeret alkotja, csavart formájú és gyémántmetszéses lábazattal.

1500-ban II. Ulászló Tolnai Mátét nevezte ki apátnak, aki az uralkodó támogatásával nagyszabású rendi reformokat kezdett a rendi fegyelem megerősítésére, s 1514-re megkapta a magyar bencés kongregáció főapáti címét is. Már az ő idejében, 1510 körül készült a templom északi oldalhajójában a két félköríves záródású reneszánsz faragott kapukeret. A bal oldali a Mária-kápolnáé, a jobb oldali a keresztelőkápolnáé, amelynek záradékában Tolnai címerét faragták ki.

Pest, Belvárosi templom

A pesti Belvárosi templom késő gótikus átépítését korábban Feuerné Tóth Rózsa az 1480-as évek elejére datálta, Papp Szilárd legújabban az 1490-es évekre keltezi, annak alapján, hogy Bonfini szerint a II. Ulászlót megválasztó országgyűlés helyszíne ez a templom volt (amikor még nyilván nem indultak be a munkák), viszont egy 1496-os végrendelet a legnagyobb valószínűséggel folyó építkezésről számol be. Az átépítés során készült el a szentély déli oldalához csatlakozó kápolna emeletén egy oratórium, a szentély északi oldalán az emeletes sekrestye. A templom román kori hajójához 1500 táján építették a mellékhajókat. A hosszház északi és déli kapuinak, valamint a már említett oratórium földszinti ajtókeretének gazdag pálcaműves és gyámköves kialakítása a Mátyás-kori késő gótikus építőműhely jegyeit viseli magán, a sziléziai stílustendencia kapcsolatait mutatva.

Ezek rokonságban állnak a budai királyi palota egy hasonló nagyudvari kapukeretével, még ha a pesti plébániatemplom átépítése már nem Mátyás uralkodásának idejére esik is, hanem a Jagelló-kor (1490-1526) első évtizedére. Az 1490-es években és az 1500-as évek elején keletkezett főoltár és a két tabernákulum már az építkezés lezárulását jelzi.

Kolozsvár, Farkas utcai obszerváns ferences kolostor

A kolozsvári obszerváns ferences kolostor építését Mátyás király és Báthori István vajda határozta el, amint ez a kolozsvári bíró és tanács 1486. szeptember 9-én kelt, a telek adományozásáról szóló okleveléből kitűnik. Kolozsvárott ugyanis nem volt még ferences kolostor. Az obszervánsokat már Hunyadi János is támogatta, Mátyás rajtuk kívül még a pálosokat részesítette különleges figyelemben. Mátyás 1487-ben Bécsújhelyen írt levelében az építkezés támogatására hívta fel újra szülővárosát. Itt nyilván arról a problémáról lehetett szó, hogy bár a kiszemelt terület a városfalhoz közel feküdt, több korábbi lakóházat is le kellett miatta bontani. Mátyás halála évében, 1490-ben, január 18-án Visegrádon kelt oklevelében János testvért küldte az építkezés vezetésére. A munka 1488 vagy 1489 tavaszán kezdődhetett el, s egészen 1516-ig tartott. Az anyagi hátteret Mátyás, majd az építkezést továbbra is támogató II. Ulászló is az erdélyi királyi sójövedelmekből finanszírozta.

A kolozsvári templom az egykori rendház északi oldalán áll, ami ritkaság, és alighanem a templom urbanisztikai pozíciójával magyarázható: így északi homlokzata a Farkas utca felé, nyugati homlokzata pedig a város irányába néz. A templom kialakítása nem tér el a magyarországi középkori ferences templomok tradíciójától: tere egyetlen (speciálisan behúzott támpillérekkel tagolt, öt boltszakaszos) hajóból, és ahhoz kapcsolódó négy boltszakaszos nyújtott, poligonális szentélyből áll.

A hálóboltozattal fedett templomteret hatalmas mérműves ablakok világítják meg. A szentély déli oldalához csonka torony csatlakozik. A nyugati homlokzaton nyíló kettős szemöldökgyámos késő gótikus kapuzat a pesti Belvárosi templom kapuinak hatását mutatja, ahogy ezt Feuerné Tóth Rózsa 1958-ban írt tanulmányában megállapította: itt is a késő gótikus tanultságú királyi műhely működését ismerhetjük fel. A hajó északkeleti sarka támpillérének állása, a lábazati párkány váltása, a mérműves ablakok részleteinek különbségei, valamint az a tény, hogy a szentély faragott kő szerkezetein mindenhol kőfaragójelek jelennek meg, arra mutat, hogy a szentélyt és a hajót más mester tervezhette, s a kivitelező műhely tagjai is kicserélődtek. Így a késő Mátyás-kori stílusorientációt egy Ulászló uralkodása időszakának megfelelő új igazodás váltotta fel.

Az 1580-ban a jezsuiták számára helyreállított kolostort 1603 nyarán a helybéli protestánsok elpusztították. Az épületegyüttesből csak a templom üres falai maradtak meg. 1638-1643 közt I. Rákóczi György fejedelem állíttatta helyre a romos templomot, a boltozatokat Kurlandból hívott kőművesek építették újjá, így eredeti kialakítására a rokon szerkezetű, egykor ugyanazon műhely által épített kolozsvári domonkos és a dési plébániatemplom fejezet nélküli bordás boltozata alapján következtethetünk.

Az arisztokrácia és a főpapság építkezései a Mátyás-kor második felében (Vác, Nagyvázsony, Nyírbátor és más emlékek, 1475–1490)

Az új luxus stílus elterjedése Mátyás idején limitált volt, az ország alig néhány helyén, leginkább az Itáliát járt főpapok építkezésein jelentkezett. Ilyen volt ecsedi Báthori Miklós, Mátyás rokona, előbb szerémi, majd váci püspök (meghalt: 1506). Galeotto szerint még a királyi tanácsra várva is Cicerót olvasott. Itáliai mesterekkel építtette újjá a váci várbeli székesegyházat és a püspöki palotát. Az utóbbiból valók homokkő ablakkeret-töredékei, budai márgaanyagú ajtókeretek, homokkő, illetve budai márga ión oszlopfők, valamint budai márga balusztrádelemek. Az utóbbiak méretben s a törpepillérek ikonográfiájában teljesen megegyeznek a budai díszudvar Mátyás-kori hasonló elemeivel, így biztosra vehető, hogy a budai műhelyből szállították ide kész elemként őket. A palotát tehát reneszánsz nyíláskeretek díszíthették, ónmázas padlócsempék borították a belső padozatokat, dunai oldalán (feltehetően többszintes) árkádsor kapott helyet. Talán könyvtárát díszíthette az 1485-ös datált címer, amely az egy évvel korábban kegyvesztetté vált Báthori építkezéseinek befejezését jelzi.

A farkasfogas címerpajzsot a Sárkányrend jelvényének sárkánya markolja meg karmaival, körben gyümölcsfüzérrel, felül aránytalanul apróra sikerült püspöki mitrával. Alul szalag öleli körül a vegyes arab-római dátumot. Egy másik címerkövet is ismerünk, ám ez datálatlan. A reneszánsz faragványok másik része a palotától délre állt háromhajós, szentélykörüljárós székesegyházból való. Ezt is Báthori építtette át, késő gótikus kapukeretei, gazdag hálóboltozata ekkor készülhetett. A források szerint a Szt. Miklós-kápolnát is átépíttette, s ide is temetkezett: 1719-ben rátaláltak vörös márvány sírlapjára. Az egykori székesegyház ásatásakor előkerült reneszánsz töredékek feltehetően a kápolna tabernákulumából, esetleg oltárából származhatnak. Vácon kívüli építkezését tanúsítja 1483-as, a nógrádi várba készült címerköve, amely a váci párdarabnál gyengébb, feltehetően magyar mester műve.

1490 utáni a Báthori Miklós által készíttetett vörös márvány, Jagelló-sasos és koronás W-monogramos törpepillér, amely galléros orsójával teljesen megegyezik a már említett Ulászló-kori budaival.

Báthori építkezéseinek harmadik ismert helyszíne a mogyoródi bencés apátság volt. Ezt - birtokviták után - 1489-ben foglalta el, s a már korábban elnéptelenedett kolostort kastéllyá építtette át. Az elpusztult épület helyén folytatott ásatás során számos reneszánsz töredéket találtak: oszloptörzseket és kapiteleket, nyíláskeret- és párkányrészleteket. A faragványok alapján az épülethez reneszánsz árkád (vagy az átalakított kerengő) tartozhatott, homlokzatain all'antica ablakok-ajtók nyíltak. A munkákat 1489 és 1506 (az építtető halálának éve) közé tehetjük.

Valószínűleg Báthori Miklós közvetíthette a mestereket testvéreihez: Báthori Andráshoz, aki az ecsedi várat építtette át, és István erdélyi vajdához, a két nagy nyírbátori templom egyik építtetőjéhez. Az előbbi várból maradt fenn az 1484-ből való reneszánsz címerkő, amely azonban egy késő gótikus építménynek valószínűleg csak egyetlen eltérő stílusú eleme lehetett.

Nyírbátorban az 1480-as években István erdélyi vajda emelte a (később a minoritáké lett) obszerváns ferencesek kolostorát, 1493-ban ide is temetkezett. A rendház jellegzetesen ferences típusú, hosszú szentélyes templomát egykor hálóboltozat fedte. Kétséges, hogy ugyancsak ő kezdte-e el építeni 1484 körül a település Szt. György-plébániatemplomát (ma: református templom), amelynek osztatlan (külön szentély nélküli), egységes, hálóboltozattal fedett, hatalmas csúcsíves, mérműves ablakokkal megvilágított tere (ún. teremtemplom) a késő gótika homogén téreszményének monumentális hazai megfogalmazása.

Báthori István építtetőségét mindössze a déli kapu lunettája később idekerült címerkövének nevét és az 1488-as évszámot tartalmazó írásszalagja támasztja alá, ám a felirat és a faragvány karaktere annyira elüt a többi reneszánsz plasztikától, hogy kétséges, egyáltalán a templomba készült-e eredetileg. Az említett déli kapu szemöldökpárkánya frízének felirata a templom építését kizárólag a vajda unokaöccsének, Báthori Andrásnak tulajdonítja. Mindezek alapján a munkák 1493 körül vehették kezdetüket, és kb. 1511-ig be is fejeződtek.

A templom több furcsa eleme (pl. a külső falak eltérő vastagsága, a nyugati homlokzat és a torony helyzete) építés közbeni tervváltozásra utal. Jelentősek a templom reneszánsz részletei is: három ajtókeret, a hármas papi sedilia (fali ülőfülke), a tabernákulum, a befalazott karzat balusztrádja, valamint a déli homlokzat keresztosztós ablaka. Ezek egy részét készen szállították ide, másik részüket - a gótikus szerkezettel megegyező dácittufa anyaguk miatt - helyben faragták. Báthori István vörös márvány lovagi alakos sírköve eredetileg a ferences templomba készült, és csak 1600 körül Báthori István országbíró vitette át a református templomba. A templomhoz köthető, 1511-ben készült, F. Marone szignójú (?), tehát itáliai mester által készített, nagy értékű, ötven ülőhelyes, intarziás stallum nem illik egy plébániatemplom funkciójához, így a templom valószínűleg - sok más érv alapján - egy lovagrendi társulat gyűlésterme célját is szolgálta.

Ugyancsak a XV. század végére, a XVI. század elejére tehető a nyírbátori Báthori-várkastély kiépítése, amelyet 1730 után magtárrá alakítottak, ma egy északi és egy déli épületszárny őrzi a középkori épület maradványait. A déli palotaépület homlokzatait kőkeresztes reneszánsz ablakok díszítették, északi, udvari homlokzata előtt pilléreken nyugvó emeleti reneszánsz loggiával.

Nagyvázsonyt Mátyás 1472-ben adományozta kedvelt hadvezérének, Kinizsi Pálnak, aki a XV. század elejéről származó, a Vázsonyiak építtette erődített lakótoronyhoz L alakban kétemeletes gótikus palotát csatlakoztatott, és az együttest tornyos védőművel vetette körül.

Kinizsi alakíttatta át 1481-ben a plébániatemplomot, ennek során készült az új, poligonális, hálóboltozatos szentély. Ugyancsak ő alapította 1483-ban a (ma már romos) pálos kolostort, melynek kvadrumához csaknem azonos szélességben csatlakozott a hálóboltozattal fedett templom-, illetve az alig keskenyebb szentélytér.

A boltozat jellemző részlete az ún. fecskefarkas boltozatindítás. A szentélyben állt Kinizsi síremléke. A néhány, inkább 1490 utánra keltezhető reneszánsz faragvány ellenére mindhárom Kinizsi-építkezés késő gótikus stílusú volt.

Ernuszt Zsigmond 1473-tól volt pécsi püspök, majd 1476-tól 1482-ig horvát és szlavón bán is. 1488-as datálású, a gyurgyeváci várat díszítő címerköve a reneszánsz divatot követi, de a szimmetrikus kompozíció és a gyümölcsfüzér erőtlen másolat egy gótikus tanultságú mestertől, s ugyancsak tradicionális jellegű az alsó felirat is. Ugyancsak Ernuszt helyezte el a pécsi Püspökvár déli kaputornyának címerkövét. Az 1498-as faragvány reneszánsz mintaképeket másol, de gyengébb, mint a gyurgyeváci: késő gótikus tanultságú, hazai kőfaragótól származhat.

Az Alföld peremén, Váradon Mátyás korában a morva származású Filipecz János alakíttatta át a püspöki palotát, aki 1476 és 1491 közt töltötte be a püspöki széket. Mint felhévízi prépost építkezett templomában (1472-1476) s Morvaországban is. A váradi székesegyháznak értékes egyházi öltözeteket, ezüsttárgyakat és liturgikus könyveket ajándékozott. Ransanus 1488-ban palota- és erődítési munkáiról számol be. A püspöki palota homlokzatát a budaiakkal teljesen megegyező (talán ott is készült) vörös márvány keresztosztós ablakokkal látta el, gótikus-reneszánsz átmeneti stílusú gyámköve talán fiókos dongaboltozatot támasztott alá. Két gótikus bordatöredék és egy függönyívsor a stílusok egymás mellett élő pluralizmusát jelzi.

Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház északi oldalán az 1488-1493 közötti időszakban Alfarellus Ferratius esztergomi várnagy építtetett Szent Mihály arkangyal tiszteletére kápolnát. Egyik kapuját Beatrix királynő családjának, az Aragóniaiaknak a címere díszítette, amelynek két kis töredékét az esztergomi Vármúzeum, illetve a Bakócz-kápolna sekrestyéje őrzi. Azonosításukat Széless György és Mathes János leírásai teszik lehetővé: egy félköríves lunetta-domborműben két tritón(nő) tartotta az Aragóniai-címert. A kápolnakapu így tehát itáliai (reneszánsz) reprezentációs formát képviselt, a valószínűleg inkább késő gótikus építményről semmit sem tudunk.

Ippolito d'Este esztergomi érsek (1486-1497) az Esztergom melletti Pusztamaróton építkezett Mátyás idején, 1487-1490 között. Az adatok szerint Rázsonyi Mihály és Jakab kőfaragómesterek, Bálint üvegesmester és Kaza György díszkályhás működött közre a tornyos kastély emelésében, ablakkereteit (vörös?) márványból faragták, termeit cserépkályhákkal fűtötték. 1526-ban pusztult el.

1470 körül több székesegyház késő gótikus átépítése is elkezdődött. Vetési Albert veszprémi püspök székesegyházát 1470 körül kifestette, és új orgonával látta el, s mellette megépíttette a saját temetkezőhelyének szánt Szt. György-kápolnát. A korábban antikva betűs felirata miatt tévesen reneszánsz töredékként értékelt gótikus oszlopfő (1467) egy szentségházhoz tartozhatott. Egerben Beckensloer János püspök 1470-1475 közt a várbeli püspöki rezidenciát alakíttatta át, az egyemeletes épület legreprezentatívabb része a főhomlokzaton földszinti csúcsíves árkádsora. 1486-ban Nagylucsei (Dóczy) Orbán püspök (1486-1492) kezdte s utóda, Bakócz Tamás (1493-1497) folytatta az egri székesegyház új szentélyének emelését, melyben a hatalmas támpillérek közti kápolnák övezik körben a csarnokteret. Kialakításában délnémet művészeti hatásokat vehetünk észre.

A városokban még kevésbé érezhető a reneszánsz: a késő gótika jellemzi továbbra is a jelentősebb templomépítkezéseket is. Az egri székesegyház már említett csarnokszentélye (1486-tól) mellett a délnémet késő gótika hatása jelentkezik a miskolci Avasi-templom 1489-re befejeződött csarnoktemplommá alakításában vagy a gyöngyösi Szt. Bertalan-templom átépítésében is.

Az ország nyugati részében ekkor még mindig a közeli bécsi hatások érvényesültek: a soproni Szt. Mihály-templom 1480-as években készült alsó sekrestyéjének boltozata és nyugati karzatának megoldása a bécsi Stephansdomtól vette mintáját. Szintén bécsi tanultságú volt a kassai István mester, aki 1464-1465-ben a bártfai Szt. Egyed-templom új szentélyboltozatát és gyönyörű szentségházát építette. 1480-ig Kassán a Szent Erzsébet-templomon dolgozott (déli torony, nyugati karzat). Ekkoriban épült az új szentély is, az 1474-1477 körülre datálható új szárnyas oltárral.

<< Kora és késő reneszánsz, 1475–1630

Jagelló-kor (1490–1526) >>