A jugoszláv film (Irányzatok, alkotók, művek a kelet-közép-európai országok filmjében)

A jugoszláv filmgyártás kialakulása (1945-1953

1. Társadalomtörténeti vázlat

Az 1945 utáni Jugoszlávia társadalmi-politikai viszonyainak kialakulásában van egy lényeges, nem eléggé hangsúlyozható pont, amely alapvető eltérést jelent a legtöbb kelet-európai ország fejlődéséhez képest. Itt a szovjet típusú államszocialista rendszert nem külső nyomás hozta létre, hanem belső folyamatok eredménye volt. A területnek a német, olasz megszállással, illetve fasisztoid bábkormányok (mindenekelőtt a horvát usztasák) uralmával szembeni ellenállása túlnőtt a földalatti mozgalmak keretein, és kiterjedt partizánháborúvá alakult át. A harc irányításában a kommunistáké lett a főszerep, akik a különböző csoportokból erős népi hadsereget tudtak szervezni. Már 1942-ben létrehozták Jugoszlávia népfelszabadító Antifasiszta  Tanácsát (AVNOJ: Antifašističko veće narodnog oslobodjenja Jugoslavije), amely az ellenállás „kormányzati" szervévé vált. Igaz, a végső szakaszban szovjet segítséggel, de alapjában ez a Tito vezette mozgalom harcolta ki a felszabadulást. A társadalom tudatában, különösen a keleti, pravoszláv részeken, a nemzeti harc összefonódott a kommunista mozgalommal. Így bár a háború után volt egy rövid átmeneti időszak, amelyben régi polgári és parasztpártok is kaptak valamennyi szerepet, a Népfronttá vált AVNOJ végig kezében tartotta a kezdeményezést. Az 1945 végi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a kommunisták igazi tömegbázissal szereztek hatalmat jelentő többséget. 1945. november 29-én kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot (FNRJ: Federativna Narodna Republika Jugoslavije). Az 1946. január 31-én megszületett a szocialista alkotmány. Sztálinista vonásait könnyű kimutatni, azonban ismét fontos hangsúlyozni, hogy a „szovjet" modell a jugoszláv kommunisták semmilyen alternatívával sem rendelkező önkéntes választása volt, amelyet a lakosság döntő része is támogatott. A Szovjetunió és Sztálin óriási tiszteletnek örvendett, amelyben történelmi, a török uralom elleni függetlenségi harc során megerősödő oroszbarát érzelmek is szerepet játszottak. A jugoszláviai szocialista rendszerváltás tehát egy belső forradalmi szabadságharc eredménye volt.

Az új alkotmánynak megoldást kellett találni egy meghatározó, sajátos délszláv problémára, a nemzetiségi kérdésre. A térség történelmében szinte folyamatosan vetélkedtek egymással a nemzetállami és a föderatív alternatívák, bár a huszadik század állami struktúráiban (1990-ig) rendre az utóbbiak kerekedtek felül. A szocialista alkotmány igyekezett komoly törvényes alapokra helyezni a szövetségi elvet, amikor - a szovjet szerkezet alapján - kilépési joggal független tagállami státuszt biztosított a nemzetiségeknek. A központi parlament kétkamarás lett, amelyben a Szövetségi Tanács mellett megalakult a tagállami képviseletet biztosító Népek Tanácsa. Igaz, a gyakorlatban ezúttal is Belgrád maradt az ország hatalmi központja.

Az 1946-os évben - a korábbi földosztást követően - szovjet mintát követve törvény született a termelőszövetkezetek megalakításáról és az államosításokról. 1947 áprilisában pedig meghirdették az első ötéves tervet.

A sztálini államszocialista útra lépő, nemzeti öntudatában megerősödött Jugoszlávia a szovjet háttérben bízva aktív külpolitikai tevékenységbe kezdett a térségben. Ezzel számára váratlanul konfliktusba került a szovjet vezetéssel, amely kompromisszumos megoldásokra hajlott a nyugati hatalmakkal a helyi érdekszférákat illetően. Moszkvát aggasztotta a jugoszláv hadsereg erősödése és a Balkán-föderáció terve (Bulgária és Albánia csatlakoztatása). A feszültség az egykori Komintern helyébe lépő Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) keretében vált politikai ellentétté. Többszörös bírálatok, elítélő határozatok után, amelyeket a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) rendre visszautasított, a keleti tömb megkezdte Titóék kiszorítását, a kapcsolatok befagyasztását. 1949-ben felbontották a Jugoszláviával kötött szerződéseket, amit lényegében gazdasági blokád követett. Ez kritikus helyzetbe hozta az ország gazdaságát, hiszen az ekkor a szovjet szövetségre épült. A jugoszlávok azonban nem engedtek, elutasították a Moszkvának alárendelt külpolitikai szerepet. Ám jellemző, hogy Sztálin tisztelete és a szovjet szocializmus elismerése még sokáig megmaradt. A konfliktust külpolitikai szinten kezelték, a biztonsági szervek szovjet ügynököket üldöztek, de a központosított irányítás évekig nem változott. Végül, a gazdasági helyzet miatt nyitni kellett a katonai és gazdasági segítségét felajánló nyugat felé. A kommunista hatalmat azonban így sem fenyegette semmi, társadalmi támogatása megmaradt.

Ezzel együtt az új helyzet hamarosan ideológiai-politikai irányváltást, gazdasági decentralizálást követelt. Lényegében az első ötéves terv után megszűnt a központosított tervgazdálkodás. Nem sikerült az átfogó téeszesítés, amiben súlyos szárazságok is szerepet játszottak. Az átalakulás ideológiája, amelyet alapjában néhány teoretizáló politikus, Milovan Djilas, Edvard Kardelj és Boris Kidrič dolgozott ki, államkapitalistának minősítette a szovjet rendszert, és a termelési egyesületek, a dolgozói önigazgatás marxista elvéhez nyúlt vissza. Az 1949-ben kezdődő változások fokozatosan nyertek törvényes formát. Először növelték a helyi tanácsok önállóságát, majd kijelölt vállalatoknál konzultatív munkástanácsok jöhettek létre. A tapasztalatok összegzését követően 1950. június 26-án törvény született az állami vállalatok és gazdasági társulások munkás-önigazgatásáról. Ezzel megkezdődött egy lehetséges szocialista fejlődés jugoszláv alternatívája.      

2. Filmirányítás, intézményrendszer

A Balkán délszlávok lakta területein 1945-ig nem beszélhetünk szervezett filmgyártásról. Egyedi próbálkozások akadtak. Maga a film, főleg vándormozisok révén, már a huszadik század kezdetén eljutott a térségbe. Több lelkes terjesztő felvételek készítésével is kísérletezett. Közülük talán a Manaki fivérek váltak a legismertebbekké. Szerbiában 1911-ben játékfilm is készült, a Karadjordje (r: Čiča Ilija Stanojević). Az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban mégsem fejlődött ki filmipar. Egyedül a terjesztés virágzott, és - a szovjet filmek mellőzésén kívül - lépést is tartott a világ filmes fejlődésével, az éppen uralkodó áramlatokkal. A hangosfilm megszületése után a népszerű amerikai és nyugat-európai filmek mellett nagy sikerrel játszották a magyar vígjátékokat, melodrámákat is. Helyi játékfilmes kísérletek azonban továbbra is csak elvétve, általában dilettáns szinten születtek.

A film először a partizánháború alatt jutott komoly szerephez. Az események híradós megörökítésére megalakult a népi felszabadító hadsereg (NOV) és a partizáncsapatok (POJ) propagandaosztályának filmes szekciója. Később szovjet híradósok is bekapcsolódtak a munkába, és igen jelentős anyag gyűlt össze a felszabadító harcról.

Részben ez a tevékenység is hozzájárult ahhoz, hogy a második világháború után gyökeres fordulat álljon be a film területén. A népi hatalom azonnal megkezdte a nemzeti filmipar kiépítését. 1945 júniusában, a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alatt megalakult Jugoszlávia Filmvállalata (Filmsko preduzeće DFJ), amelynek tevékenysége föderációs szinten felölelte az egész területet, a gyártás minden filmtípusra kiterjedő technikai feltételeinek megteremtését, a forgalmazás és a mozihálózat működtetését. Keretén belül jöttek létre a köztársasági filmvállalatok is. Az első néhány hónap a szabályozott szervezeti keretek, szabályozási elvek kialakításával telt. Egy cenzúra-bizottságot is létrehoztak, amelynek tagjai a honvédelmi, az ipari és a művelődésügyi minisztériumokból kerültek ki. Egy év múlva már a filmszakma is képviseltette magát benne.

Az első év dokumentumfilm-gyártással telt, amelyben Szerbia (Radoš Novaković) és Horvátország (Gustav Gavrin, Branko Marjanović) járt az élen, de Szlovéniában is aktívan indult a terület. A filmek döntően a háborús események feldolgozásásval. az újjáépítéssel, kulturális ismeretterjesztéssel foglalkoznak. Fontos szerepük volt a szakembergárda kiépülésében, megindult az érdeklődés a filmkészítés iránt.

Az 1945 végén kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Művelődésügyi Minisztériuma és a JKP KB Agitprop osztálya úgy értékelte, hogy a Filmvállalat már nem képes megfelelni az elvárt igényeknek. Ezért 1946 júniusában megalakul helyette a Jugoszláv Kormány Filmbizottsága (Komitet za kinematografiju Vlade FNRJ). Elnöke Aleksandar Vučo lett. Egyaránt volt politikai és állami szerv, hiszen a minisztérium mellett az párt agitprop osztálya is felügyelte. A Filmbizottságon belül több osztály jött létre. A Filmosztály több alosztályra oszlott, amelyek külön foglalkoztak a forgatókönyvekkel, a játékfilmmel, a dokumentumfilmmel, a híradókkal, a propagandafilmekkel és a filmexporttal. A Tervosztály hatáskörébe a gyártással és a mozihálózat tartozott. Külön részleg irányította a filmbehozatalt, míg a Rövidfilmes Osztály a tudományos-ismeretterjesztő és az oktatófilmek készítését felügyelte. Mindezen túl a Filmbizottság bármikor összehívhatott konzultatív testületeket aktuális problémák vizsgálatára. A legmagasabb állami szinten felelt filmes vállalatok, filmstúdiók, oktatási intézmények alapításáért, anyagi feltételeik biztosításáért, ellenőrzésükért. Határozata alapján az országban csak országban csak állami filmes cégek működhettek Minden köztársaságban létre hozhatott filmgyárakat, olyan helyeken, városokban, amelyeket alkalmasnak talált rá. Ezeknek a vállalatoknak rendelkezniük kellett laboratóriummal is. 

A Filmbizottság fogalmazta meg a terület számára irányadónak tekintett tartalami-esztétikai értékeket, és kézben tartotta a gyártás egész menetét. A köztársasági szakmai-művészeti tanácsok javaslata alapján hagyta jóvá a forgatókönyveket, a költségvetést, a rendezőket és a gyártásvezetőket, és lényegében az egész stábot. Fenntartotta magának a jogot a kész filmek elfogadására, tiltására, változtatások elrendelésére. A forgatások során állást foglalt a vállalatok és a rendezők között fölmerült esetleges konfliktusokban. Kezelésükre külön szabályzatot léptetett életbe a filmkészítő vállalatok jogairól és kötelességeiről. Minent öszegezve, a Filmbizottság, szovjet minta alapján, a filmipar központi irányító szerveként működött.

1946 augusztusában kezdte meg tevékenységét a Jugoslavija film, a hazai és külkereskedelmi forgalmazó cég. Ugyanekkor minden köztársaságban mozivállalat is alakult. Végrehajtó gazdasági egységekként működtek a Filmbizottság alatt. A moziknak bevételük egy tizedét be kellett fizetni az országos mozihálózat fejlesztési alapjába, amelyet szintén a Filmbizottság kezelt. A filmes képzés területén 1947-ben rendelet született a Filmművészeti Főiskola megalapításáról (Visoka škola za filmsku glumu i režiju.). Az intézmény 1950 végén összeolvadt a belgrádi Színházi Akadémiával (Akademija za pozorižnu umetnost). 1947-től szakemberképzők is nyíltak, amelyek irányítása 1950-ben átkerült a köztársasági művelődésügyi minisztériumokhoz.

A központosított struktúrában tehát a szövetségi Filmbizottsághoz alá köztársasági bizottságok tartoztak, amelyek végrehajtó szervként működtették a helyi filmgyártó-, forgalmazó- és mozivállalatokat. A játékfilmgyártás irányítása azonban közvetlenül magához a szövetségi szervhez került.

1946. július 15-én határozat született az első gyártó vállalatok megalapításáról. A köztársasági igazgatóságok filmműhelyeiből létre jött a Triglav film (Ljubljana), a Jadran film (Zágráb) és az Avala film (Belgrád). Első produkcióik még kizárólag dokumentumfilmek. Egy évvel később,  1947. július 1-én, megfelelő feltételekkel megalakult a Bosna film (Sarajevo) és a Vardar film (Szkopje), majd 1948 márciusában a Lovćen film (Cetinje), amely 1955-ben Budvába került. A vállalatoknak korlátozott költségvetési eszközeik voltak. A jövedelem 10%-át híradók, oktató- és dokumentumfilmek támogatására kellett fordítaniuk. Az elkészült filmeket a Jugoslavija film vette át forgalmazásra.

A Filmbizottság 1946. közepén megalakított két szövetségi szintű vállalatot is: a belgrádi Zvezda filmet híradók, dokumentum- és játékfilmek, a zágrábi Nastavni filmet pedig oktató és népszerű-tudományos filmek gyártására.

1951-ig ez maradt a jugoszláv filmipar szerkezete.

A Filmbizottságban megfogalmazott igények alapján az első ötéves tervben (1947-1951) az állam másfél milliárd dinárt irányzott elő a terület támogatására, amihez a köztársaságok további 745 millió dinárt tettek hozzá. A cél az volt, hogy 1951-ben évi 25 játékfilmmel megkezdje működését Košutnjak, az addigra felépülő belgrádi filmváros, a köztársaságok pedig megfelelő technikai háttérrel további 15 filmet tudjanak legyártani. Ezen túl évente 100 dokumentumfilmnek, 125 híradónak kellett készülnie. A terv azt is előírta, hogy minden 10.000 nézőre jusson egy mozi a korábbi 23.000-es számhoz képest.

Mindez óriási beruházást igényelt, hiszen a filmipar technikai, laboratóriumi háttere igen alacsony színvonalú volt. A legegyszerűbb feladatnak a filmgyári objektumok felépítése bizonyult. A kezdetben még háborús hadizsákmányokat is használó műszaki infrastruktúra fejlesztéséhez legkönnyebben a Szovjetunióból és a baráti országokból lehetett felszereléseket szerezni, ám a szakításhoz vezető politikai konfliktusok után más források után kellett nézni. A lenagyobb problémát mégis inkább a szakemberhiány jelentette. Pedig 1950-ben már több mint 2000 munkatárs dolgozott a filmgyártásban.

Így is le lehetett volna gyártani 1948-ban 10, 1950-51-ben pedig 20 filmet. Hogy miért nem sikerült? A filmvállalatok nem voltak önállóak, sokat kellett várniuk a központi döntésekre, és nem maradt erejük magára a gyártásszervezésre. Mindent lelassított a nehézkes és kicsinyes adminisztrációs gépezet, és túl sok volt a konzultáns is. 1950-ig nem sikerült egyetlen reális költségvetést sem sikerült csinálni. Egy játékfilm 1947-ben 6 millió, 1948-ban 12 millió, míg 1950-ben már 30-40 millió dinárba került. Közben csökkent a központi támogatás, a költségek egyre nagyobb részét kellett a köztársaságoknak biztosítaniuk. 1951-re, az első ötéves terv végére tudatosodott, hogy ezt a szerkezetet nem lehet finanszírozni. Az ekkorra tervezett 40 helyett mindössze 5 játékfilm készült el. A híradók száma 50 körül mozgott. A dokumentumfilmeknél kedvezőbb volt a helyzet, de itt sem sikerült teljesíteni az előirányzatot.

1950 elején a társadalmi változásokkal párhuzamosan világossá vált, hogy a szigorúan központosított irányítás nem tudja új szintre emelni a jugoszláv filmgyártást. Az alkotók is kezdtek ellenállni a túlzott ellenőrzésnek, amely véleményük szerint gátolta a szabad művészi kifejezés kibontakozását. El kellett kezdeni a filmvállalatok önállósítását. Ez a vállalati munkásönigazgatásról szóló1950. évi törvény után lassan el is kezdődött. A Filmbizottságnak még fontos kezdeményezése volt a filmművész-szövetség megalakítása, és a filmalkotók szabad státuszának bevezetése. A szervezeti változtatás azonban a film területén is elkerülhetetlenné vált. A kormány 1951. április 7-i határozatában megszüntette a Filmbizottságot. Ezzel lényegében lezárult a jugoszláv filmgyártás adminisztratív korszaka. Az átalakulás azonban még hosszú éveket vett igénybe.

3. A játékfilmgyártás kezdete

Természetesen már a nemzeti filmipar megszervezésének kezdetén nyilvánvaló volt, hogy több tartalmas, lelkesítő dokumentumfilm ellenére a közönség az első játékfilmekre vár. Arról sem kellett vitatkozni, hogy ezek a győztes forradalmi partizánháborúval foglalkozzanak. A háborús filmek műfajuk miatt is sikert ígértek. Hagyományok nélkül azonban nehéz volt bármibe belekezdeni. A játékfilmgyártással megbízott vezetők és alkotók körében nehezen kristályosodott ki, milyen úton kellene elindulni. Fölmerült, hogy a háború előtti külföldi, főleg amerikai filmek megoldásaira lenne érdemes építeni, hisz azok népszerűek voltak. De 1945-46-ban bemutatták az előző tíz év összes jelentős szovjet filmjét, és ezek is jó fogadtatásra találtak. A meghatározó irányvonal kialakításánál azok az elképzelések látszottak ésszerűnek, amelyek a szovjet forradalmi, az amerikai és a klasszikus európai filmek kifejezőeszközeire próbáltak volna építeni, míg a tartalmat illetően a szocialista realizmus szellemét tartották követendőnek. De az általános koncepció kialakítása akadémikus maradt, hiszen a megfelelő technikai háttér hiánya mellett nem voltak tapasztalt filmesek, forgatókönyvírók sem. Rövid tanulási időszakra volt tehát szükség.

Ennek igen jó szolgálatot tett egy 1946-os szovjet-jugoszláv koprodukció, a Hegyek hősei (V gorah Jugoszlavii; U planinama Jugoslavije). Abraam Room illusztratív filmje, amelyben egy szovjet színész, Ivan Berszenyev játszotta Titót, ugyan felszínes képet adott a népi felszabadító harcról, monumentalitásával, szerkesztési elveivel mégis fontos tapasztalatokhoz juttatta a kialakulóban lévő jugoszláv filmes közeget.

Hamarosan kiderült azonban, hogy hosszas készülődés helyett érdemes merészen belevágni a dolgokba. A közönség nem igényelt professzionalizmust. Egyszerűen hazai mesére várt. És amikor 1947-ben Room asszisztense, Vjekoslav Afrić rendezésében végre elkészült a háború utáni első jugoszláv játékfilm, a Slavica, a siker óriási volt. Vjekoslav Afrić munkája talán éppen naivitásával hatott a nézőkre, akik szellemében, hangulatában a sajátjuknak érezték ezt a romantikus ellenállási történetet. A közös élmények, a győzelem pátosza természetes, élő kapcsolatot teremtett a közönség és a filmesek között. Utóbbiak hiába nem voltak gyakorlott alkotók, hiába toborozták őket színészek, riporterek, újságírók közül, az bizonyult lényegesnek, hogy szinte mindannyian részt vettek a partizánháborúban. A téma ugyan uralta a kezdeti, sematikusnak nevezhető korszakot, a partizánfilmek sosem váltak igazán illusztratívvá, és a későbbiekben is fontos szerepet játszottak a jugoszláv filmgyártásban. Forradalmi didaktizmusukban sem érződött felsőbb nevelő szándék. Itt ismét emlékeztetni kell arra, hogy ami Kelet-Európa más országaiba szovjet politikai és ideológiai hatással érkezett, az Jugoszláviában nemzeti mozgalom eredménye volt.

Az 1947 és 1953 között készült 33 játékfilmből 12 foglalkozott a háborús témával. Hangütésük, műfajuk azonban távolról sem volt egységes. A második produkció, az Ez a nép élni fog (Živjeće ovaj narod, 1947, r: Nikola Popović), hiába próbált több szálon, gazdag motívumanyaggal mesélni a hősi harcról, és egy tragikus szerelemről, nem tudta megismételni a Slavica sikerét. Gyorsan kiderült, hogy nézők jóindulata ellenére sem lehet mereven kitartani tablószerű szerkezeteknél, a monoton patetikus hangvételnél. Ezért már 1948-tól észrevehetőek stilisztikai és műfaji változások. A Halhatatlan ifjúság (Besmrtna mladost, 1948) alkotója, Vojislav Nanović az ellenállásról szólva hatásosan közelíteni kezd a kalandfilmek eszköztárához. Az első szlovén film, a későbbi jeles mester, France Štiglic bemutatkozása, A sas fia (Na svoji zemlji, 1948) személyes élmények alapján viszonylag árnyalt panorámát ad a falusi világról, és igyekszik motiválni, miért csatlakoznak az emberek az olasz megszállók ellen harcoló partizánokhoz. 

Lényegében a két utóbbi film szabta meg a további fejlődés útját, amelyet természetesen felgyorsított az elszakadás a szovjet tömbtől. A partizánfilmek egyrészt kalandos történeteket meséltek el, másik típusuk pedig erősödő lélekábrázolással egyéni sorsok, döntéshelyzetek felől közelítette meg a témát. Ám bizonyos dramaturgiai sémák, érzelmi elkötelezettségek, szemléleti beidegződések így is tovább éltek, és a filmi kifejezőeszközök alkalmazása sem jutott el egy megbízható átlagszínvonalra.

A tárgyalt időszakban 9 játékfilm cselekménye játszódott a jelenben. Érthető módon főleg az újjáépítéssel, a társadalmi átalakulással foglalkoztak. Hol a munkásosztály, az iparosítás került középpontba, hol a falusi élet változása. Miután Jugoszlávia szintén az állami tervgazdálkodás útjára lépett, ennek rendelődtek alá a filmek konfliktusai. A többi szocialista országban is jelentkező irányzathoz hasonlóan, szovjet motívumok köszöntek vissza ezekben a produkciókban, legtöbbjük az úgynevezett termelési filmek mintájára épült. A szereplők erkölcsi példázat szintjén képviselték a meghirdetett társadalmi, gazdasági programokat. Az elkötelezett pozitív hősökkel, élmunkásokkal szemben szabotőrök álltak, a két pólus között pedig ingadozók keresték a helyes utat. Kissé leegyszerűsítve a sztálini-zsdanovi „szocialista realizmust", ezt tekinthetjük legsajátosabb műtípusának, sémájának.

Mivel azonban maguk a közegek, jelszavak, társadalmi keretek a valóságban is léteztek, csupán beleélés, belső azonosulás kérdése volt, sikerül-e, az elvárások szerint, hitelesen idealizálni őket. Ebből a szempontból nem mondható sikertelennek Vladimir Pogačić első filmje, a Mese a gyárról (Priča o fabrici, 1949). A rendező őszinte hittel mesélt a lelkes élmunkás lányról, az igazgatóvá kinevezett egykori munkásról, az ingadozó mérnökről, és a változásokat elutasító volt tulajdonosról. Vállaltan naiv hangütése tette lehetővé, hogy személyes tapasztalataival, lélektani megfigyeléseivel, közegismeretével viszonylag eleven karaktereket tudott formálni, ami átélhetővé tette a történetet. Ráadásul azon kevesek egyike volt, akik gyorsan ráéreztek a film sajátos vizuális lehetőségeire.

Akárhogy is, a közönséget egyre kevésbé hatotta meg önmagában, hogy hazai filmeket is nézhet. A kritika szintén kezdte magasabb elvárások alapján megítélni a produkciókat. Nem csupán a szakmai színvonalról volt szó. Az ideológiai irányváltás, az önigazgatás meghirdetése a művészetszemléletben is éreztette hatását. Több új film váratlanul a valóságábrázolás negatív példája lett felszínes, idealizált valóságábrázolásával, amely a forgatás megkezdésekor enyhén szólva még semmi problémát nem jelentett. Alapvető értékváltásról, a szocialista realizmus megkérdőjelezéséről szó sem volt, csupán néhány tartalmi hangsúlyt kellett máshova helyezni.

Ebben az 1950-re kialakult zavaros helyzetben az adaptációk jelentették a legbiztosabb mentsvárat. Az irodalmi alkotások feldolgozásai 1953-ban már uralták az éves filmtermést. A klasszikusok már önmagukban értéket képviseltek, árnyaltan idézték fel a múltat, kritikai szemléletüknek az esetleges aktualizálás mellett is megmaradt a mélysége. A filmesek számára a legjobb alapanyagot jelentették a művészi ábrázolásmód csiszolására, de szárnypróbálgatásokat is szolgálni tudtak. Utóbbi miatt, már az első adaptáció, a Radoš Novaković rendezésében készült Sofka (1948) is komoly vitákat váltott ki. A forrás egy század eleji regény, Borisav Stanković klasszikus műve, a Szilaj vér volt (Nečista krv, 1910). A könyv egy érdekházasságba kényszerített, kiskorú fiúhoz adott csorbadzsilány történetén keresztül mutatja be a hagyományok, kasztok rabságában vergődő balkáni életet. A feldolgozás igyekezett elszakadni az irodalmi vonalvezetéstől, hogy minél vizuálisabban tudja érzékletessé tenni a közeget és a benne zajló emberi sorsokat. Lényegében a filmszerű kifejezésmóddal kísérletezett, és nem is eredménytelenül, a jugoszláv film első, még nyers produktumainak megszületése idején. Mégis sok bírálat érte az eredeti műtől való szabad elkalandozásokért.

Stanković másik legendás alkotását, a Koštana című, 1902-ben keletkezett népszínművet vitte filmre Vojislav Nanović. A cigánylány (Ciganka, 1953), talán túlzott aktualizáló szándéka miatt is, elég pontosan emelte ki a férfiakat magába bolondító énekesnőről szóló darab keserű társadalomkritikáját. Igaz, nem sikerült hatásos filmes eszközöket találnia az adaptáláshoz, alapjában véve mégis a színpadi élmény elmaradását kérték tőle számon. Nanović nevéhez fűződik az első mesefilm is, a szerb népmesék alapján készült Csodakard (Čudotvorni mač, 1950), de ahhoz sem tudott megfelelő képi világot teremtenie.

A korszak legsikeresebb adaptációja a Fráter Barnabás volt (Bakonja fra Brne, 1951), amely az előző századforduló jelentős dalmáciai írójának Simo Matavuljnak 1892-ben keletkezett, azonos című anekdotikus regényét dolgozta fel. A rendező, Fedor Hanžeković, aki a film elméletével is sokat foglalkozott, de mindössze két játékfilmet forgatott, hatásosan hozta összhangba az irodalmi és a filmes epika sajátosságait. Igyekszik hűen követni a cselekményt, a mániákusan rettegő rokonához kolostorba küldött parasztfiú történetét, látszólag csak kényszerűen, a filmes elbeszélés „irodalmi" korlátai miatt tér el tőle, amit igényes, iskolázott, karakterizáló, illetve leíró-értelmező képi hangsúlyokkal, kiemelésekkel pótol. Ám ezzel egyben akaratlanul is megszünteti a regény szerkezeti csikorgásait, és egy stilárisan egységesebb művet hoz létre egy adaptáció keretei között.

Az 1945 után megszülető jugoszláv filmgyártás első, központilag irányított, föderatív korszaka a művek szintjén 1953 táján záródott le. Addigra körvonalazódtak a meghatározónak ígérkező témák, fokozatosan szélesedett a műfaji skála. A tapasztalatlan, összetoborzott alkotó- és szakembergárda egyre jobban elsajátította a filmezéshez szükséges szakmai készségeket. A produkciók elkezdtek filmnyelven beszélni. Elkészült néhány sikeres, irányadó munka. És bemutatkoztak több olyan rendező, aki jelentős alkotóvá vált a későbbi időszakokban: Vladimir Pogačić, Radoš Novaković, Vatroslav Mimica és France Štiglic.

Irodalom

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Aula, 1999.

Jelavich, Barbara: A Balkán története I-II. Osiris, 1996.

Liehm, Mira, Liehm, Antonín J.: The Most Important Art. Eastern European Film After 1945. University of California Press, 1977.

Milosevits Péter: A szerb irodalom története. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

Volk, Petar: Istorija jugoslovenskog filma. Institut za film, Partizanska knjiga, Beograd, 1986