Bevezetés a filozófiába (Bő vázlat tanároknak)

Bevezetés

A következőkben a puszta vázlat és a kidolgozott előadás között álló, hol többé, hol kevésbé kidolgozott javaslatot adok a szabad bölcsészek számára tartandó „Bevezetés a filozófiába" című kurzusra. Nem puszta felolvasásra való szövegről van tehát szó, inkább alapanyagról, melyet ki-ki saját ötleteinek felhasználásával formálhat ténylegesen elhangzó szöveggé. Időről időre külön is felhívom a figyelmet fontos kiegészítési lehetőségekre, melyeket hosszabb-rövidebb KITÉRŐ formájában adhatunk meg. Nem törekedtem rá, hogy az általam ajánlott vizsgatematika valamennyi szövegét elemezzem, s még ennél is kevésbé arra, hogy minden lehetséges filozófiai nézőpont, probléma szóba kerüljön. Szövegek saját jogú elemzése különben sem lehet célja egy efféle elemi bevezető előadásnak.

1. óra

Külső nézőpontból közelítünk a filozófiához. A kifejezést manapság zavarba ejtően sokféleképp, sokféle kontextusban használják, filozófusok s nem-filozófusok egyaránt.

A sokféleség kezdetben zavar: nyugati s keleti gondolkodásmódok sokasága, olykor pedig még afrikai filozófiáról is beszélnek. A filozófiához régtől fogva kapcsolódik az univerzalitás igénye három értelemben is: egyrészt mindenről kellene tudnia beszélni, másrészt elvileg minden emberi lényhez kellene szólnia, azaz előfeltételezzük, hogy minden emberi lénynek megvan a maga filozófiája, de legalább a filozófia befogadására illetve - többé-kevésbé öntudatlan - alkalmazására való józan esze. Harmadrészt legalább hallgatólagosan előfeltételezzük, hogy a filozófia - a tudományokkal, s nem a művészetekkel analóg módon - fejlődik, előrehalad, a legkésőbbi alakzat a legjobb s egyre jobban közelítünk a filozófiai világtörténelem teloszához.

Az első típusú univerzalitás-igény alapja, hogy a tudományok elkülönülése igen kései, részben még ma is zajló folyamat. Az emberi történelem bizonyos nagy korszakaiban a filozófia volt maga a tudás, s a miénket nem sokkal megelőző, a hegeli rendszer felbomlásával záruló korszak minden addiginál nagyobb súlyt helyezett erre az univerzalitásra - noha persze a sokszínűségre vonatkozó állítás nem lenne tartható, ha nem lenne igaz, hogy e korszakban is voltak eltérő állásfoglalások.

 

KITÉRŐ: Elemezhetjük például Descartes-nak a fahasonlatba torkolló gondolatmenetét A filozófia alapelvei fordítójához írott előszó-levélből: Budapest: Osiris, 1996., a 15. oldaltól („Minekutána, hogy alaposan elképzeltessem [...]") a 16. oldalig („[...] csak az utolsónak elsajátítható részeitől függ."). Descartes a filozófia s tudományok egysége mellett áll ki, míg például Locke az Értekezés az emberi értelemről előszavában épp ellenkezőleg, azon az állásponton van, hogy jól tesszük, ha a természetkutatást meghagyjuk a természettudósoknak, magunk pedig inkább az ő munkájuk nyelvi-módszertani elősegítésén fáradozunk (Budapest: Osiris, 21. sk. o.: „A művelődés köztársasága [...]" - „[...] hogy kifejezéseik értelmét vizsgálgassák.").

 

Erre az univerzalitás-igényre az európai-amerikai stílusú filozófia ma már nem tart igényt. A köznapi, legkivált az üzleti nyelvhasználatban megvan még e régi univerzalitás-igény csökevényes, az eredetitől elég messze került formája: cégek, vállalkozások, pártok, kormányzatok büszkélkednek „filozófiájukkal", látens módon az univerzalitás második értelmére is építve, hiszen a hallgatóban-olvasóban feltételezik a filozófia „vevőkészülékét" s azt az igényt, hogy valaki/valami megszólítsa őt „filozófiailag", amit a beszédmódok közt kiemelkedő jelentőségűnek tekint. Ha filozófiailag próbáljuk értelmezni ezt a bornírt szokást, talán azt mondhatjuk, hogy a filozófus módszertani tudatosságát, átgondoltságát, szilárd eltökéltségét, a felszínesnél mélyebb örömre, boldogságra törekvését idézik fel, s vindikálják maguknak, univerzális jelentőséget tulajdonítva termékeiknek, eszméiknek. A harmadik értelemre a későbbiek folyamán visszatérünk még: látni fogjuk majd, hogy ezzel nem (csak) az a baj, hogy a filozófia nem a tudományokkal analóg módon fejlődik, hanem sokkal inkább az, hogy a tudomány filozófiai és különösen szociológiai rekonstrukcióiban sokasodnak a kérdőjelek a tudományfejlődés koncepciója körül. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a tudomány egyenes vonalú haladása egy cél felé semmiképp sem tekinthető magától értetődő elgondolásnak.

 

KITÉRŐ: beszélhetünk a haladásfogalom viszonylag késői felbukkanásáról az európai gondolkodástörténetben, „régiek" és „modernek" a kartezianizmushoz kapcsolódó vitájáról a francia filozófiában, irodalomban, festészetelméletben.

 

Talán nem tévedünk nagyot, ha úgy fogalmazunk, hogy az univerzalitás-igényt felváltotta a globalizációra való igény, s ennek érvényesítésében a filozófia csak mellékszereplőként van jelen. A mi mostani, e bevezetésre vonatkozó privát céljainkra határozzuk meg az univerzalitást úgy, mint az érvényes jelenlét egyetemes lehetőségét, a globalizációt pedig mint a ténylegesen mindenütt jelenlétet. Az univerzalitáshoz a filozófusnak nem kell elhagynia városát (Kant), a globalizáció viszont elengedhetetlenül állandó mobilitást jelent, a jelenlét (közel) szimultaneitását: a gazdaság s politika képviselőinek „jet-set"-jét követi a filozófusoké - de az irodalmároké, festőké, zenészeké stb. is -, az elmélyülést elősegítő körülmények megteremtését/megteremtődését nagymértékben a világméretű utazások lehetőségének megteremtése/megteremtődése helyettesíti.

Ennek a fejleménynek persze van pozitív oldala is, és azt sem mondhatjuk, hogy teljesen idegen a filozófusok hagyományos beállítódásától. Az európai filozófia görög megalapítóiról is gyakran leírják, hogy bölcsességüket keleti forrásokból merítették, amihez - gondoljunk csak az adott kor világismeretére s mobilitás-viszonyaira - csaknem globális utazásokat kellett tenniük. S amikor a XVI. századra elterjedt annak a híre, hogy Herkules oszlopainál nem ér véget a világ, a filozófusok kedvelt olvasmányává váltak az útleírások. Montaigne, Suarez, Descartes, Locke, Leibniz, Diderot - e nevek alapvetően eltérő viszonyulásokat fémjeleznek a mindőjüket egyaránt mélyen foglalkoztató geográfiai-morális mássághoz, idegenséghez, relativitáshoz.

 

KITÉRŐ: Pl. Descartes az Értekezés a módszerről első részében latolgatja, mennyire szükséges utaznunk illetve elmélyednünk a történelemben ahhoz, hogy megértsük, illetve még megérthessük saját korunkat: Budapest: Ikon, 1992., 17-20. o. („Gyermekkorom óta [...]" - „[...] amelyek meghaladják erejüket.") Másként viszonyul e kérdéshez Montaigne, lásd pl. „A kocsikról", in: Esszék, Harmadik könyv, 142-163. o., különösen 155-163.

 

A hellenizmus-kori filozófiai irányzat, a sztoikus iskola reneszánsz-kori felújítója, Lipsius úgy gondolta, az utazással nem oldjuk meg problémáinkat, mert azok bennünk magunkban vannak: a világról való saját elgondolásunkat kell átalakítani. Descartes ennek az elgondolásnak a másik oldalát mutatja meg, mikor azt írja, hogy ha valaki sokat kalandozik messzi tájakon - történeti értelemben épp úgy, mint geográfiaiban -, idegenné válik saját - szellemi értelemben vett - hazájában, korszakában.

A mai, globalizált filozófus ezzel szemben azt kérdezi, hogy vajon nem lennének-e megelőzhetők az ún. humanitárius katasztrófák akkor, ha nem húznánk már eleve össze, nem zárnánk be, a másság kultúráival és embereivel való találkozások előtt szellemi-filozófiai hazánk határait. Vagy, pontosabban, nem előzhettük volna meg őket, ha nem zárkóztunk volna be - ámbár nem állíthatjuk, természetesen, hogy a bezárkózás fő tényezője a filozófia volt. Ennyiben ők - mi, a globalizáltak - Montaigne és Diderot (lásd „Pótlék Bougainville Utazásához", in: Válogatott filozófiai művei, Budapest: Akadémiai, 1983. (2. kiad.), 326-368. o.) örökösei (vagyunk) inkább, mint Descartes-éi, s ezt teljességgel vállalják is (vállaljuk, vállalnunk kellene).

A kortárs filozófia helyzete persze távolról sem ilyen egyszerű. Hiszen adott a filozófia sokféle megközelítése, és Montaigne-nek és Diderot-nak csak a másságban való gyönyörködés értelmében vagyunk egyformán örökösei, nem pedig filozófiai mondanivalójuk általános elfogadása értelmében. A filozófia jelenségeinek sokszínűsége nem szürkíthető le egy-egy esetlegesen kiválasztott sajátosság vagy akár meghatározás formális általánosságára, amely tartalmi tekintetben kényszerűen üressé válik. A filozófia minél több jelenségét próbálja befogni egy esetleges definíció, annál tartalmatlanabb lesz. Legfőbb példa erre épp a leghagyományosabb definíció: a filozófia a bölcsesség szeretete.

Mondandóm lényege azonban az, hogy e sokszínűség nem hátrány, nem a filozófia fejletlenségét jelenti. Sokkal inkább arra utal, hogy a filozófiát nem ugyanazért műveljük, mint az egységes tárgyterületet egységes módszerekkel megismerni törekvő tudományokat. Sőt annak sincs akadálya, hogy meghatározásokat adjunk, feltéve, hogy nem tartjuk őket többre, mint amik: rövidítések, melyek felhívnak bennünket arra, hogy e definíciók kifejtése révén közelítsük meg a sokféleséget.

 

Még mindig inkább kívülről tekintve a filozófiára azonnal feltűnik, hogy a mai filozófiában nincsenek személyes filozófusi iskolák. Noha szinte egyetemes jelensége a mai filozófiának, hogy korábbi gondolkodókat idéz, ám ezt nem azért tesszük, mert „iskolájukhoz" akarunk tartozni: nincsenek, vagy csak nagyon átvitt értelemben vannak kantiánusok, karteziánusok. Ami van, az nagyrészt „iskolafilozófia", amelyet az egyetemeken, oktatási intézményekben művelnek-művelünk, esetleg - mint nálunk - akadémiai filozófiai kutatóintézetben, s ha az alkalmazott etikát is egy pillanatra a filozófiához tartozónak tekintjük, akkor azt mondhatjuk, nemcsak kormányzati támogatást élveznek az „etikusok", de gyakran az etikailag bizonytalan talajra épült kutatásokat finanszírozó magántőke is alkalmaz - épp az állami etikai bizottságok várható állásfoglalásait megelőlegezendő s kedvező irányban befolyásolandó - etikusokat. Ők már közel vannak a mai filozófusok másik csoportjához: vannak köztünk olyan gondolkodók, akik több-kevesebb hírnévre és tekintélyre tesznek szert, megjelennek a médiában, a „véleményformáló", „hangadó" értelmiségiek közé sorolódnak. Egyrészt megvan a maguk iskolai háttere, másrészt a médiában való megjelenés általános feltételei hatnak megszólalásaikra, olykor abban az értelemben is, hogy paradox megfogalmazásokat, gesztusokat alkalmaznak, amivel még azt a részleges célt is elérik, hogy fennmarad az érdeklődés személyük iránt. De a sokszínűség tézisének ellentmondana, ha nem találkoznánk az ellenkező típussal is, a visszavonulóval: azzal az „iskolai" filozófussal, aki nem a médianyilvánosságot, hanem éppenséggel a szűk tanítványi kört keresi erdei házikóban vagy néhány lelkes kis faluban.

 

KITÉRŐ Az első típushoz tartozóként utalhatunk Peter Sloterdijkra, Richard Rorty-ra, Jürgen Habermas-ra, Rüdiger Safranskira olyan gondolkodókkal szemben, mint például Martin Heidegger a „fordulat" után, Hans Blumenberg vagy Marc Richir.

 

Mint említettem, mi, mai filozófusok a jet-set tagjai vagyunk - régebben úgy mondták volna: viator KITÉRŐ az úton levés metaforájának laicizálódásáról -, s nem csupán geográfiai és történeti értelemben. Geográfiai értelemben, mert járjuk a világot, részint, hogy saját testi valónkban legyünk kitéve a más idegenségének, részint, hogy kollégáink elé tárjuk elgondolásainkat, ezen a módon próbálva előállítani valamit, ami rokon a tudományok interszubjektív objektivitásával.

 

KITÉRŐ: A tudományos tevékenység objektivitásának kritériuma nem a magában létezőként tekintett külső világnak való megfelelés, adekváció, hanem az interszubjektív érvényesség: a kísérletek megismételhetők s megismételendők más laboratóriumokban, más kutatócsoportok által.

 

Történeti értelemben, mert eltérő módokon ugyan, de csaknem mindannyian ápoljuk azt a történeti hagyományt, amelyet az európai filozófia majd háromezer éves korpusza jelent. Ez az a fenéksúly, ami egyensúlyban tartja vállalkozásainkat, melyeket a „filozófia" névvel illetünk. Ez tanít meg egyáltalán mindannyiunkat, akik valamikor mind felnövekvő, filozófusként szocializálódó diákok voltunk, hogy mit kell tennünk, milyen keretek közt kell gondolkodnunk, ha azt akarjuk, hogy ne csak mi magunk, de a többiek is filozófusként azonosítsanak bennünket. Hiszen a filozófia - szertefoszlóban lévő - univerzalitásának második értelme szerint mindenkiben van legalább egy vevőkészülék a filozófiára hangolva, tehát előbb-utóbb valamennyien felfedezzük magunkban a filozófust, csakúgy, mint ifjúkorunkban a poétát, s ekkor ötven-hatvan oldalon képesnek érezzük magunkat csaknem valamennyi világprobléma megoldására. Erről valamennyi filozófiai kiadó számtalan beküldött kézirat-példát tud adni. S ahogy a költészet története és ebből fakadó mai állapota mércéül szolgál annak eldöntésére, ki igazi költő, s ki nem az, úgy ad a filozófia története s ebből fakadó mai állapota, irányzatai, művei mércét annak eldöntésére, ki filozófus, s ki nem az.

S végül modern viátorok vagyunk abban az értelemben is, melyet „transzdiszciplinaritásnak" nevezhetnénk. Nem nagyon van olyan tudomány, melynek ne a filozófia lett volna a bölcsője. Ez pedig abban még ma is megnyilvánul - amennyire látom, mindig is meg fog ebben nyilvánulni -, hogy bármennyire is elváltak útjaik, vannak olyan kérdések, amelyek kutatása már csak részben tartozik az illető tudományág körébe, kisebb vagy nagyobb részben a filozófus kell foglalkozzék vele.

 

KITÉRŐ: Pl. a matematika megalapozásának - logikai legyen vagy intuitív - problémája, a fizikában a „kezdet" és a „vég" - a „fizikai eszkatológia" - kérdései, a neurofiziológiában az ún. qualia vagy az érzelmek kérdése.

 

Ez azt is jelenti, hogy az ilyen jellegű kérdésekkel foglalkozó filozófusok jelentős része többé-kevésbé alkotó módon maga is műveli az illető tudományt, oda-vissza vándorol filozófia és az adott tudományág között.

Ide tartozik a nyelvtudomány is, hisz a filozófusok igen jelentős csoportja úgy gondolja, hogy a filozófiai problémák tárgyalásának - egyesek még azt is gondolják: megoldásának - adekvát terepe a nyelv elemzése. Hasonlóan gondolkodik a nyelvészek, filológusok egy köre is, ezért a nyelvfilozófusnak nevezett kollégáink mindkét diszciplínában járatosak s olyan kérdéseket vizsgálnak - sok más mellett -, mint hogy vannak-e velünk született univerzális nyelvi struktúrák, diszpozíciók, melyek lehetővé teszik az egyes nyelvek elsajátítását (innátizmus), vagy hogy milyen módokon tarthatatlan az az elgondolás, mely a nyelv fő funkcióját az elme privát szférájában rejtőző ismeretek kifejezésében ás átadásában látja (beszédcselekvés elmélet).

Gyakran találkozunk történeti tudományokkal is, melyek a filozófiához kapcsolódnak, nem kevésbé ambivalens módon, mint a természettudományok. Például a klasszika filológia keletkezése óta hol segédtudománya, hol ellenlábasa a filozófiának. Legújabban az eredetileg egyiptológus Jan Assmann foglalkozik történeti megközelítésben olyan, a filozófiát is közelről érintő kérdésekkel, mint amilyen az igazságosság vagy a politikai teológia.

A művészetfilozófia nem nagyon képzelhető el művészettörténet nélkül, s talán viszont, és gyakran olvasunk arról, hogy az irodalmi alkotásoknak is vannak másként kifejezhetetlen filozófiai mondandóik.

 

Az eddigiekben szándékosan kerültem a filozófia meghatározását s a tartalmi kérdéseket. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a kívülről jövőknek helyesnek látom azt bemutatni először, hogyan néz ki kívülről a filozófia, s hogy milyen elemi szintű - részint filozófiai - értelmezései lehetnek e külsőségnek. A másik az, hogy megmutassam, hogyan működhet a nemsokára tárgyalandó irányzat, a „tudásszociológia erős programja" - mely sokat köszönhet a tudományfilozófia ama forradalmának, melyet a paradigma-elmélet jelentett -, ha a filozófiára próbáljuk alkalmazni. A következő órát azonban egy meghatározással fogjuk kezdeni, amelyet már most felidézek, hogy addig is elmélkedjenek róla:

„Filozófia a gondolkodásbéli tájékozódás kísérlete gondolkodásunk, megismerésünk és cselekvésünk alaptételeinek területén."

(Philosophie ist der Versuch der gedanklichen Orientierung im Bereich der Grundsätze unseres Denkens, Erkennens und Handelns. in: Herbert Schnädelbach / Geert Keil (szerk.): Philosophie der Gegenwart - Gegenwart der Philosophie, Hamburg: Junius, 1993. 14. o.)

2. óra

Tehát:

„Filozófia a gondolkodásbéli tájékozódás kísérlete gondolkodásunk, megismerésünk és cselekvésünk alaptételeinek területén."

 

A definícióról tartott közös gondolkodás elemei lehetnek a következők:

 

- „kísérlet"

A befejezetlenség-befejezhetetlenség jegye a filozófiában: nem tudományos kísérlet, pláne nem döntő kísérlet, hanem inkább essai, azaz próbálkozás.

 

- „gondolkodásbéli"

Vagyis a filozófia gondolkodás, a világ magyarázata, nem - forradalmi - megváltoztatása; figyelemreméltó, hogy az idézet szerzője a berlini Humboldt Egyetem filozófiaprofesszora, ahol a 11. Feuerbach-tézis keletnémet műemlékként arany betűkkel írva olvasható az aula falán: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk."

 

- figyeljünk fel a tájékozódás térbeli metaforájára: a „kísérlet" bizonytalanságát nyomatékosítja, hiszen a tájékozódás azt jelenti, hogy kipróbáljuk - jelen esetben gondolatban - a különböző irányokba futó utakat, melyik hová tart, mennyire fáradságos, mit nyerünk, mit kerülünk el, miről kell lemondanunk, ha az egyiket vagy a másikat választjuk; a filozófia úgyszólván a választási alternatíváknak a döntést megelőző költség-haszon elemzése. Nem választ, nem mondja meg helyettünk, mit kell tennünk - vagyis nem fogalmaz így: „... a feladat az ...". E helyett felnőttnek, önálló döntési képességgel rendelkezőnek tekintve bennünket hozzásegít minket saját döntéseink megalapozásához. A filozófia gyanakvóvá teszi hallgatóját azokkal szemben, akik diktálni akarják, mit kell tennie.

 

- az „alaptételek" területén tájékozódunk. A filozófia előkészít, alapot ad a szigorú, helyesen következtető gondolkodásnak, a helyes megismerésnek, a helyes cselekvésnek. A filozófus nem ad kész recepteket, életút-modelleket, nem boldogság-tréning. A filozófia tanulmányozása nem garantálja a boldog életet, sőt gyanakvóvá tesz azokkal szemben, akik a biztos sikert ígérik.

 

- „gondolkodás"

A helyesen következtető gondolkodás alaptételeiről van szó, melyet hagyományosan a logika névvel illetünk.

 

- „megismerés"

A helyes megismerés feltételeiről van szó, de tág értelemben: nemcsak tudományos megismerésre kell gondolni, hanem minden olyan területre is, ahol hermeneutikai jellegű megismerésre van szükség: a műalkotások megismerésére, az emberi cselekedetek megismerésére.

 

- „cselekvés"

Noha a filozófia nem célozza meg a világ forradalmi megváltoztatását, igyekszik felkészíteni mind az egyén, mind a polisz, a közösség szintjén végbemenő cselekvésre. Vannak, akik úgy vélik, a filozófia feladata módszertani előírásokat vagy útmutatásokat adni a tudományos kutatók és/vagy alkotó művészek specifikus tevékenysége számára; mások úgy vélik, mindeme szinteken a cselekvés vagy a cselekvés egyes fajtáira vonatkozó beszéd, nyelv (illetve beszédcselekvések) elemzése a filozófia feladata, nem várhatók konkrét útmutatások tőle. A polisz szintjén végbemenő cselekvés alapelveinek elemzése magában foglalja a jog s a politika alapelveinek vizsgálatát (pl. „vannak-e emberi jogaink?", „mi az etika szerepe a politikában?"), anélkül, hogy át akarná venni a jogász vagy a politológus - pláne a politikus - szerepét.

 

KITÉRŐ: Miközben ez előadás-tervezeteken dolgoztam, váratlan események zajlottak Budapest utcáin-terein, és publicisztikai reakciók születtek a napilapok hasábjain. Véletlenül belebotlottam egybe, amelynek a zárlatát idézem, s amelyet akár fel is használhatunk az előadásban, teljesen függetlenül attól, hogy egyetértünk-e a szerző - itt nem idézett - aktuális elemzéseivel.

„A fontos kérdések azonban még nem dőltek el. Nem dőlnek el a megunt parlamenti pártok között, nem dőlnek el az utcán se. Talán szokatlanul hangzik, de honfitársaink elméjében fognak eldőlni, akiknek újra föl kell tenniük maguknak az ősrégi kérdéseket: hogyan éljünk? Mi a jó? Milyen tekintélynek engedelmeskedjünk? Milyen szabályokat tartsunk be? Olyan-e a valóság, amilyennek a fölületen mutatkozik? Filozofikus idők járnak." (TGM: „Orbán mondott le Gyurcsány helyett" in: Népszabadság, 2006. szept. 23. szombat, 6. o.)

 

Alkalmazott, „szakmaspecifikus" etikaként - etikákként - a filozófus feladata nyomatékosítani az orvosi kutatás és gyakorlat, a gazdasági élet szereplőinek stb. tevékenységét szabályozó etikai alapelveket, s amennyire telik tőle, feltartóztatni az ezek ellenében működő vállalkozásokat.

 

A definícióból s értelmezéséből egyaránt következik, hogy a filozófiának a tudományos tárgyterületek mára hagyományossá vált egyetemi felosztásán belül igazán csak egy súlyos érv indokolja az ún. bölcsészettudományokon belüli elhelyezését. A mai filozófia annak a két és fél évezredes hermeneutikai elemző hagyománynak az örököse, melyet a filozófia története jelent. Ez biztosítja, hogy képes túlemelkedni az egyéni véleménynyilvánítás szintjén s átlépni az interszubjektív érvényesség igénye felé. A „hermeneutika" filozófiai karrierje azzal az elgondolással kezdődött, hogy a szellemtudományok sajátos, a természettudományokénál nem kevésbé szigorú tudományosságát éppenséggel egyfajta hermeneutika révén lehetne biztosítani.

 

KITÉRŐ: A hermeneutika történetének lépcsőfokai a világi s a teológiai hermeneutikában, egységesülésük a korai újkorban a reformáció hatására, Wilhelm Dilthey szerepe abban, hogy általános módszertani eszközt kerestek benne.

3. óra Történetiség, univerzalizmus

Az egyetlen súlyos érv tehát a filozófia mai diszciplináris elhelyezése mellett az, hogy a történetiségnek - az iméntiek értelmében - alapvető jelentősége van a filozófiában. Ugyanakkor van az - elkerülhetetlenül - történeti filozofálásnak egy óriási veszélye. Az, ha a történelmet magát és saját, hozzá fűződő viszonyát egy meghatározott módon értelmezi.

 Husserl Az európai tudományok válsága és a transzcendentális fenomenológia című alapvető írásában az elmúlt órán vázolttól alapvetően eltérő filozófia-definíciót ad: „A filozófia és a tudomány ennek alapján az egyetemes, az embervolttal mint olyannal „veleszületett" ész megnyilvánulásának történelmi mozgása." (Budapest: Atlantisz, 1998.: 33. o., kiemelés az eredetiben.)

 

Első pillantásra érzékelhető az alapvető eltérés az elmúlt órai, s e mostani meghatározás között. Megjelenik benne az „egyetemes" kifejezés, amiből mindjárt kitűnik, hogy a korábbiakban érintett univerzalitás-fogalmakhoz közel álló meghatározással van dolgunk. Anélkül, hogy mélyen belemennénk a husserli filozófia alapgondolataiba, rögzítsünk néhány kézenfekvő jelenséget!

 A hagyományosan, ámbár félrevezetően „racionalistának" nevezett hagyományt követve Husserl az egyetemességet az ész fogalmához köti, amelyről - az észről - azt állítja, hogy megnyilvánulásainak történelmi mozgása van. Az elmúlt órákon már találkoztunk egy filozófiai metaforával, Descartes fahasonlatával, s akkor utaltunk is a metaforák filozófiai használatának hasznára de veszélyeire is. Figyeljünk fel rá, hogy most ismét egy metaforával van dolgunk, hisz az ész kifejezés egyetlen bevett értelmében sem beszélhetünk az „ész mozgásáról". Husserl metaforába rejtett alapgondolata itt az, hogy az ész a történelem során egyre jobban kibontakozik, egyre inkább áthatja életünket.

 

KITÉRŐ: Max Weber „varázstalanítás"-fogalma (Entzauberung) alkalmas e mozgás megvilágítására, de hangsúlyozni kell, hogy Weber a „tudomány hivatásáról" szólva arra hív fel, hogy tegyük napi dolgainkat, ne valamely reménybeli esemény bekövetkeztét várjuk.

 

Ebből nyilvánvaló, hogy az ész nem annyiban kapcsolódik ember voltunkhoz, nem annyiban „születik velünk" ( újabb metafora!), hogy velünk együtt jut teljes létezéshez. Ez az ész maga nem azonos a bennünk individuális utat bejáró egyedi ésszel, hanem attól függetlenül létezik, még ha hozzá hasonlóan s összességében tőle nem függetlenül be is jár egyfajta fejlődési utat. Neki is van „individuális" hordozója, mint a bennünk lévő individuális észnek az az egyedi test, amely maga is fejlődik. Ennek az észnek a „teste", hordozója az emberiség, amelyet magát is „egyediesít" - vagyis egy individuumként láttat - ez az egyedi ésszel való kapcsolata: az egyedi, véges emberi létezők tömegéből egy emberek feletti individuum bontakozik ki.

 

Az emberiség külsődlegesen sokféleképpen megjelenhet, fejlődhet is technikai értelemben - ahogyan egyedi testünk kifejlődik -, de mégsem ez az igazán lényeges az ész számára, hanem saját önkifejlődése. Ez az ész maga szigorúan véve nem születik velünk. Inkább azt mondhatjuk, hogy a mindenkori fejlődési stádiumához való kapcsolódás lehetősége születik velünk - elmaradhatunk tőle, elérhetjük, esetleg, ritkán, valamely aspektusában a továbbfejlődését is elősegíthetjük.

 

KITÉRŐ: Utalhatunk a „szekularizáció" fogalmára mint értelmezési modellre (Schmidt, Löwith, Koselleck, Blumenberg, stb.), és az internet révén létrejövő számítógépes hálózatot is felhasználhatjuk értelmezési lehetőségként, amennyiben a „világháló" többféle értelemben is olyan lehetőség, amelyhez kapcsolódva eljuthatunk a mindenkori, általa meghatározott szintre, miközben valamelyest tovább is fejleszthetjük azt.

 

Husserl - akit most nem fenomenológusként, hanem mint egy mindenkor lehetséges filozófiai gondolkodási modell képviselőjét elemezzük -, úgy véli, van egy végső célja az ész történelmi kibontakozásának az emberiség történelmén belül. Ez pedig nem más, mint a megrendíthetetlenül bizonyos alapokra épülő tudományos filozófia megalkotása, az ész egyetemes értelmezője által meghatározott élet elérése. Ez a cél - görögül telosz, innen a „teleológia" kifejezés (amely nem „teológia", noha bár kézenfekvő, hogy összefüggést lássunk a kettő közt - visszautalhatunk a „szekularizációhoz" kapcsolódó kitérőben mondottakra) - nem kívülről adott, hanem az emberiség saját, belső célja, amelyet elsősorban már mindig is az európai ember kultúrája közelített meg a legjobban.

Husserl először is azt gondolja, ez a történelmi teleológia veszélybe került, s e helyzethez alapvetően háromféleképp viszonyulhat a filozófus. Lehet „műveltségi filozófus" (Literatenphilosoph), aki a ránk hagyományozott rendszerek historizáló tanulmányozásának szenteli figyelmét.

 

KITÉRŐ: A „hisztoriai" görög értelme: a hold alatti szférában alkalmazható ismeret, elsősorban megfigyelés, gyűjtögetés, leírás. Alacsonyabb rendű, mint a hold feletti szféra teoretikus megismerése.

 

Ez a beállítódás valószínűleg nem zavarta annyira Husserlt, mint a második, a szkeptikus attitűdű filozófus lehetősége és valósága. (Az első, ha komolyan veszik, elvezethet a másodikhoz.)

 

KITÉRŐ: A szkepticizmus kifejezés mindennapi és filozófiai eredete és értelme.

 

A szkeptikus vagy teljességgel megkérdőjelezi a tudományos megközelítés lehetőségét a filozófiában, vagy egy speciális természettudományi diszciplína eredményeire akarja építeni a filozófiát. Ez utóbbi lehetőségre lesz még alkalmunk visszatérni a későbbiek folyamán, most csak a most tárgyalt típusú filozófia veszélyeire összpontosítunk, s csak példaként említjük meg, hogy Husserl számára a pszichológia volt - a historizmus mellett - az egyetemes ész teleologikus filozófiájára leselkedő fő veszély. Aki nem a logikára, a helyes - de a tényleges emberekben csak ritkán fellelhető - következtetések tudományára, hanem a pszichológiára, a tényleges, empirikusan adatolható, megfigyelhető, de viszonylag ritkán logikailag korrekt, ráadásul esetleg még nem is tudatos gondolatműködések, agyműködések tudományára akarja építeni a filozófiát, az feladja az észteleológia filozófiájának igényét.

Husserl e veszélyre tekintettel igen nyomatékosan ajánlja minden leendő filozófus figyelmébe a filozófusnak mint „az emberiség funkcionáriusának" eszméjét. E filozófus feladata lényegében az, hogy védelmezze az egyetemes ész önfejlődésével összhangban álló, szigorúan tudományos filozófia álláspontját a műveltségi filozófusok és a szkeptikus filozófusok ellenében.

De milyen veszélyt rejt magában a történelemnek és hozzá való viszonyunknak ez a fajta értelmezése, amely megnyitja számunkra a filozófusi lét e kétségkívül vonzó, emelkedettebb perspektíváját? Alapvetően az, hogy kétséges, lehetséges-e az észnek olyan, a formálison túli, tartalmi jelentést adni, amely az egyedi individuumok mindenkori, individuális tartalmairól való individuális módon való gondolkodás fölötti tartalmakat gyűjt egybe egyetemes, mindenki számára elérhető s mindenkire nézve kötelező módon. Mert annyi nyilvánvaló, hogy a formálisan, formailag helyes gondolkodásra feltétlenül, egyetemes módon törekednünk kell. Azt, hogy „p" - vagyis egy tetszőleges kijelentés: „Esik az eső." - és „nem p" - vagyis e kijelentés tagadása: „Nem igaz, hogy esik az eső." - egyszerre nem lehet igaz, igyekszünk minden körülmények közt érvényre juttatni gondolkodásunkban és cselekvésünkben. De ez még nem határozza meg azt, hogy ténylegesen miről gondolkodjunk, azaz mivel helyettesítsük be „p"-t, s különösen azt nem, hogy a valamiképp behelyettesített, „tartalmassá tett" „p" és „nem p" közül melyiket tekintsük igaznak, ha már mindkettő egyszerre nem lehet az. S persze a mindennapi életben az is távol van a teljes világosságtól, hogy két cselekvési lehetőség, stratégia tényleg ellentmond-e egymásnak, vagy nem, vagy esetleg csak egyes elemeik teszik ezt.

 

KITÉRŐ: Különböző példák hozhatók gyakorlati konfliktusokról, amelyekben az egyes cselekvési alternatívák sem önmagukban, sem egymáshoz való viszonyukban nem egyértelműen meghatározhatók.

 

S ha netán kiderülne, hogy az észnek vannak efféle tartalmai, kérdéses, hogy vajon nem csak kevesek lennének-e képesek az ész ez útmutatásainak következetes alkalmazására. Ezért aztán kézenfekvő, hogy „az emberiség funkcionáriusai" olyan tartalmakat lássanak-láttassanak a történelemben ható egyetemes ész céljaiként, melyek teljesen más forrásból vétetnek, s melyek a látszat ellenére nem egyetemes, de nagyon is partikuláris érdekek megtestesítői, s ennyiben adott körülmények között olyan emberek vagy embercsoportok elleni erőszakos fellépésre is legitimációt kínálnak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak azonosulni a kitüntetett embercsoport érdekeivel. Mindenki be tud helyettesíteni közelebbi példákat is, de mi most csak az elmúlt órán emlegetett példára hivatkozzunk, a spanyolok Montaigne által elítélt dél-amerikai fellépésére az európai emberiség „egyetemes" előjogaira hivatkozva.

Ennyiben végül is úgy tűnik, ma inkább az minősülhet - olykor veszélyes - „műveltségi filozófusnak", aki önmagát „az emberiség funkcionáriusává" stilizálja.

 

Még egy külső nézőpont, amely felől közelíthetünk a filozófiához: filozófia és nemzeti hagyományok. Rögzíteni kell, hogy bármennyire bevett szokás is beszélni filozofikus vagy filozófiátlan nemzetekről - vagy arról, hogy egy bizonyos nemzet a látszat ellenére az, vagy nem az, ennek a beszédmódnak csak igen csekély legitimitása van. A filozófia sohasem kötődik kizárólagosan egy nemzethez vagy nyelvhez, ebben az értelemben mindig univerzális. A filozófiai műnyelv bármikor megteremthető, s egy már létező, áthagyományozott műnyelv adott esetben inkább hátrányt jelent, mint előnyt, mert a gondolkodást előre meghatározott vágányokra terelheti, ami pedig ellentétes a filozófia állandó törekvésével arra, hogy az adott kontextusból kilépve más perspektívából (is) meg tudja világítani az éppen vizsgált kérdést.

 

KITÉRŐ: A nemzeti tradíciók relativitása s kavarodásuk: a Bécsi kör Amerikában, majd az analitikus filozófia recepciója Ricoeurnél és Habermas-nál, a hermeneutika s a dekonstrukció az Egyesült Államokban. Az egyes, ma uralkodó filozófiai műnyelvek kialakulása a görög s latin nyomán, de velük ellentétben is. E műnyelvek hatása az általuk művelt filozófiákra.

4. óra

Amit eddig mondtam, azzal filozofikus módon magam sem a döntést akartam levenni a vállukról, nem igyekeztem elkötelezni magamat, illetve Önöket egyetlen eddig említett - s majdan említendő - filozófiai lehetőség, modell mellett sem. Még az imént alkalmazott „veszélyes" jelző sem akart eltántorítani senkit attól, hogy filozófusként emberiség-léptékű feladatokat tűzzön maga elé. E nélkül valószínűleg nem is lehetnénk filozófusnak tekinthetők, hanem történeti tények puszta gyűjtögetésében merülne ki minden tevékenységünk. Viszont fontos tudnunk, illetve állandóan reflektálnunk rá, milyen típusú korlátok között dolgozunk, s hol húzódnak véges emberi lény voltunkból fakadó korlátaink.

Az eddigi egészen általános, többé-kevésbé kívülről közelítő bevezetés után néhány általános szempontot követve fogjuk felvillantani a kortárs filozófia néhány alapvető irányzatát, hogy aztán végül „esettanulmányokat" folytassunk, egy-egy műrészlet példáján mutassuk meg, hogyan „működik" a filozófia. Legyen első vezérszempontunk az a kettősség, amely kissé már a korábban mondottak alapján is láthatóvá válhatott, hiszen nyilvánvaló, hogy a filozofálásnak van olyan módozata, amely bizonyos lényegi feladatokra koncentrál anélkül, hogy sokat törődne a körülményekkel, melyek közt vizsgálódik, s van olyan, amely azt hangsúlyozza, hogy sohasem válhatunk függetlenné körülményeinktől, a „lényegek" keresése pedig inkább illúzió. A magunk használatára nevezzük az elsőt „esszencialistának", a másodikat „kontextualistának" - a filozófiában gyakran teszünk ilyen megkülönböztetéseket s adunk neveket az alternatíváknak, anélkül, hogy egy adott feladat megoldásának elősegítésén túli érvényességet tulajdonítanánk nekik. Elsőként a tudomány filozófiai szerepét - s viszont - fogjuk megvizsgálni e kettősség fényében.

Kiindulópontunk most is történeti. Filozófia és tudomány erősen összefonódott, időnként látványosabban, máskor kevésbé látványosan. Kant, amikor a filozófiát azóta is alapvetően meghatározó „kritikai" fordulatát körvonalazta a Tiszta ész kritikája második kiadásához írott előszavában, deklarált célja egyenesen az volt, hogy a filozófiát is a tudomány biztos útjára terelje, a tudományt pedig Kopernikusz, Galilei, Stahl nevével fémjelezte. Max Weber kifejezését kölcsönvéve azt mondhatjuk, ideáltipikusan (KITÉRŐ) szólva ez az „esszencialista" filozófia alapprogramja: a természettudományok rátaláltak a megismerés helyes útjára, a filozófiának is követnie kell őket, mert így rátalálhatunk a felszín mögött a valóság igazi alapjaira. A kanti fordulatot egyenesen „kopernikuszinak" is szokás nevezni, noha iránya első pillantásra ellentétesnek látszik: Kopernikusz fordulata abban állt, hogy az addig a középpontban álló embert „kiperdítette" onnan a világegyetem perifériájára, míg Kant, ellenkezőleg, a külső tárgyakat, melyeket addig minden megismerésnek a megismerőtől függetlenül fennálló mércéjeként tekintettek, alapvetően függővé tette az emberi megismerés képességeitől. Annyiban azonban mégis rokon e két kísérlet, hogy mindketten meg vannak győződve a valóságmegismerés végső alapjainak létezéséről, csak míg az egyikük a külső tárgyakba helyezi őket, addig a másikuk az emberen keresztül próbál utat építeni feléjük. Husserltől származik e fordulatnak - mely persze Descartes cogito-érvével veszi kezdetét - Ágoston Vallomásainak egy mondatával történő jellemzése: In interiore homine habitat veritas, vagyis: „Az ember belsőjében lakozik az igazság." Amíg azonban Ágostonnál e mondatnak közvetlen vallási jelentése van, addig Descartes-nál és Kantnál a filozófiai igazság belsővé válik, a kitüntetett módon gondolkodó egóhoz kapcsolódik, s legfeljebb igen közvetve lesz vallási jelentősége. Kant egy helyütt egyenesen úgy fogalmaz, hogy a filozófia három alapkérdését - mit lehet tudnom, mit kell tennem, mit szabad remélnem - vissza lehet vezetni erre az egyre: „mi az ember?" Figyeljünk fel rá, hogy a három kérdés a korábban adott Schnädelbach-féle meghatározás előképe. Ez utóbbi úgy épül a korábbira, mint ahogyan egy modern város körútjai általában a régi városfalak mentén futnak végig. Mindenesetre Ágoston és Kopernikusz, Descartes, Galilei és Kant megegyeznek abban, hogy létezik az egy igazság, s ez megtalálható az ember számára, amennyiben - ez már csak az Ágoston utániakra vonatkozik - a filozófia a tudomány módszereit alkalmazza.

Ezen a ponton ismét kézenfekvő bevezetnünk egy újabb megkülönböztetést. Nevezzük naturalistának azokat a filozófusokat, akik úgy gondolják, hogy a természettudományok annyiban jelentősek a filozófia számára, hogy - amennyire speciális tárgya, azaz maga az ember - megengedi, teljességgel át kell vennie a természettudományok kísérleti módszereit, sőt még azt a lehetőséget sem zárják ki, hogy valamikor teljesen feloldódik a természettudományokban. Történetileg - legalábbis a meghatározás első felének értelmében - e naturalizmus egyik megalapítója David Hume, korunkban - a meghatározás másik felét is hangsúlyozva - naturalistának tekinthetők pl. az emberi megismerés olyan, a természettudományokhoz talán a filozófiánál közelebb álló kutatói, mint Daniel Dennett, Jean-Pierre Changeux vagy Antonio Damasio. Anti-naturalisták azok, akik úgy gondolják, hogy a természet tudományos vizsgálatának kísérleti módszere maga nem alkalmas arra, hogy egyszerűen átvegyük a filozófiában, legfeljebb ösztönözhet bennünket hasonlóan hatékony módszerek kimunkálására. Kant például semmiképp sem naturalista, noha meg van győződve a valóság alapelemeinek létezéséről - ám ezeket ő az emberi értelemben véli felfedezni. Husserl is távol áll a naturalizmustól, bárha filozófiáját szigorúan tudományosan igyekszik is felépíteni, és Changeux beszélgetőpartnere, Paul Ricoeur sem az, noha nagyon komolyan vette a tudományos érvelési stílust követő analitikus filozófia hagyományát. Két, nagyfontosságú körülményre érdemes felhívni a figyelmet, melyek - legalábbis egyelőre - áthidalhatatlan szakadékként választják el egymástól a természettudományos-naturalista és az antinaturalista filozófiai megközelítéseket. Az egyik körülmény a vizsgálódások jellegére vonatkozik: a természettudományok vizsgálódási módszere leíró, deskriptív - csakúgy, mint a modern társadalomtudományoké, mint amilyen pl. a szociológia vagy a politológia. Ezzel szemben a filozófiában más a helyzet: nem azért, mert érvelései rendre előíróak, normatívak, preskriptívek, hanem azért, mert általánosságban ilyen típusú érvelések is nagy szerepet játszanak benne. Hiszen a helyes-helytelen, a jó-rossz, a szép-rút, a hasznos-haszontalan, igazságos-igazságtalan stb. mind olyan értékpárok, amelyek nélkülözhetetlenek a filozófia alapvető diszciplínáiban, mint amilyen a logika, az etika, az esztétika, a politikafilozófia stb. Van olyan álláspont természetesen - a naturalistáké -, amely szerint e különbség áthidalható, a normatív kijelentések ilyen vagy olyan módon visszavezethetők leíró kijelentésekre. De ez a kérdés is filozófiai kérdés, nem természet- vagy társadalomtudományos, és korántsem tekinthető eldöntöttnek - ami egyelőre az antinaturalisták pozícióját erősíti.

A másik említendő körülmény a szubjektivitás szerepe a vizsgálódásokban. A tudományos vizsgálódásokban igyekeznek teljesen kiküszöbölni a szubjektív tényezőket, melyekre torzító tényezőkként tekintenek. Gondoljunk bele, hogy minden tudományos oktatás egyik első lépése, hogy a tanoncok megtanulják leolvasni a műszereket. Hiszen egy analóg műszer esetében azonnal vége minden objektivitásnak, ha nem a mutatóra merőlegesen, hanem hozzá viszonyítva jobbra vagy balra dőlve próbálom leolvasni - s ez persze csak a legelemibb esete a szubjektivitás torzító hatásának. A filozófiában viszont igen nagy szerepe van a szubjektivitásnak, éspedig nem csak annyiban, amennyiben az Ágoston-Husserl tézis követői számára a bensőben lakozik az igazság. Különösen a tudományos agykutatással szemben szokás kiemelni, hogy az elektródák illetve a modernebb, fizikai behatolás nélküli képalkotó berendezések szolgáltatta információkkal szemben az a mód, ahogyan saját magam, szubjektíve, tudatosan megélem belső életem eseményeit, mindig tartalmaz majd valami többletet, amely redukálhatatlan a kísérleti leírásokra s leképezésekre.

A természettudományok vonzereje e nehézségek dacára sem hagyott alább, amit teljesen érthetővé tesz az a kanti metafora, amely a „tudományok biztos útjáról" beszél. Nehéz ellenállni a módszertani kísértésnek, ha egyszer azzal találjuk magunkat szemben, hogy mi magunk, mint filozófusok, mindig csak mást mondunk, mint elődeink, a tudósok pedig egyre haladnak előre az igazság megismerése felé vezető úton, s minden bizonnyal el is érnek majd oda, ha kitartóan vizsgálódnak. A mindenkori későbbi korok többet és pontosabban tudnak, mint a mindenkori korábbiak.

 

Dilthey korábban már említett, 1900-ban íródott alapvető írásában a hermeneutika születéséről egyszerre adja tanújelét ennek a vonzódásnak és a „szellemtudományok" önállósodási törekvésének. A korábban már emlegetett hermeneutika ebben az összefüggésben a történettudományok emancipációs törekvésének eszközeként jelenik meg:

 

„Az egyes személyeknek, sőt egyáltalán az egyedi emberi létezés nagy formáinak tudományos megismerésére vonatkozó kérdés vetődik fel mármost számunkra. Lehetséges-e ilyen megismerés és milyen eszközeink vannak elérésére? [...] az egész filológiai és történelmi tudomány azon az előföltevésen alapul, hogy az egyedi ezen utólagos megértése objektivitássá emelhető." (In: A történelmi világ felépítése ..., Budapest: Gondolat, 1974., 471. o.)

 

Csakhogy időközben, 1900-ra a szigorú tudományosság korábbi letéteményese, a matematikai modellek szerint felépített mechanikai tudomány dominanciája alapvető módon kérdőjeleződött meg.

 

KITÉRŐ: Pl. evolúciós elmélet, pszichoanalízis, kvantumelmélet, a nem-euklidészi geometriák megjelenése stb.

 

Ennek nyomán pedig kérdésessé vált a természettudományok felsőbbrendűségének a mechanikai tudományeszményre épülő elgondolása. Az ún. újkantiánus gondolkodók azzal kísérleteztek, hogy újabb eszközök alkalmazásával biztosítsák a szellemtudományok egyenrangúságát a természettudományokkal.

 

KITÉRŐ!!! Nomothétikus illetve idiografikus (törvénytételező illetve esetleíró) tudományok, stb.

 

Ráadásul egy aligha negligálható külső körülmény, az első világháború nyomán felmerült az egész tudományos civilizáció (anti)humanizmusának kérdése, megrendült az egész tudományos alapú haladásba vetett bizalom.

Ez volt az a pont, ahol alapvető fordulat következett be a filozófiában, éspedig két, az előzőekben vizsgált kérdés tekintetében. Az egyik kérdés a tudományosság státuszát illeti: hirtelen felmerült annak lehetősége, hogy az egymással ellentétes, de legalábbis nehezen összebékíthető kijelentéseket tevő tudósok jelensége, az ebből kialakuló válságok nem idegenek a természettudományoktól sem. Ez pedig a tudományokról való gondolkodás teljesen új szakaszának kezdetét jelentette.

A másik kérdés a filozófia Husserlnél látott univerzalisztikus-teleologikus eszméjének megkérdőjelezése. Husserl írása persze jóval későbbi, de amire egy helyütt vonatkozik, az éppenséggel egy, a világháborút követő, szinte általános kijózanodás az univerzalisztikus ideálokból. Husserl idézett művében az egyetemes filozófiába s az abszolút észbe vetett hit összeomlásáról, megrendüléséről beszél, az ember elbizonytalanodó képességéről, „hogy egyéni és általános emberi létezésének ésszerű értelmet kölcsönözzön." Úgy véli, mint a filozófia története során annyiszor, most is megjelennek olyan filozófiák, melyek „a ténylegesen megélt életet, a valóságos tapasztalat életét helyezik előtérbe" (i. m. 30. sk. o.). Nos, ez a két átfogó kritikai szempont összekapcsolódik Heidegger korai művében, aki kezdetben Husserl tanítványa majd követője lett a freiburgi katedrán.

Heidegger egy korai előadásának címe és alcíme pontosan a Husserl által diagnosztizált tüneteket mutatja - anélkül, hogy negatív előjellel látná el őket: Ontológia. A fakticitás hermeneutikája.

Az „ontológia" a XVII. század óta alkalmazott filozófiai műszó többé-kevésbé annak megnevezésére, amit Arisztotelész műveinek rendszerezői óta „metafizikának" hívunk. E diszciplína témája a létező mint létező - vagyis a lét legáltalánosabb jellemzői -, illetve a legfőbb létező, melyet - különösen az európai kinyilatkoztatott vallásokhoz kapcsolódó metafizikai gondolkodók az „Isten" névvel jelölnek. A később Heidegger által is felidézett, Leibniz által megfogalmazott nagy metafizikai kérdés arra vonatkozik, hogy miért van inkább a lét, mint a semmi.

Ez a metafizika/ontológia Descartes-nál és Kantnál azonban fordulaton megy keresztül. Mivel a létezők többé nem adottak maguktól értetődő módon, hanem az emberi elme megismerő szerkezete alakítja őket azzá, amiként megjelennek számunkra, ezért a létezés és a megismerés, metafizika/ontológia és ismeretelmélet szétválaszthatatlanul összekapcsolódik: Descartes a metafizikát vagy első filozófiát „az emberi megismerés alapelveiről" szóló tannak tekinti, Kant pedig a Tiszta ész kritikájával egy tudományos metafizikát akar előkészíteni.

Ám a „fakticitás hermeneutikája" a fakticitásban csakugyan „a ténylegesen megélt életet, a valóságos tapasztalat életét helyezi előtérbe", a hermeneutika pedig nem az egyetemes összefüggések feltárása értelmében vett megismerést jelenti, hanem az újkantiánus tudományfelfogásban az egyetemessel szembenállónak, az egyedinek a megértését. A filozófia mint az egyetemes összefüggéseket feltáró, szigorúan tudományos filozófia eszméje megrendült: „Filozófia mint szigorú tudomány, mint komoly, szigorú, sőt apodiktikusan szigorú tudomány - az álmot végigálmodtuk" - fogja majd írni maga Husserl is egy 1935-ös feljegyzésében.

 

KITÉRŐ: Hogy itt nem Heidegger és az őt követők idioszinkráziájáról van szó, hanem egy egész korszak filozófiai gondolkodásának jellemzőjéről, amely a huszadik század filozófiai lehetőségeit alapvető módon határozta meg, utalhatunk a Heideggertől meglehetősen eltérő habitusú gondolkodó, K. R. Popper egy kisebb írására „A történetírás és a történelem értelme" címmel. Itt olvassuk a következőket: „[...] az emberiség történetéről beszélnek, és amire gondolnak és amit az iskolában tanultak, az a politikai hatalom története. Valóban, az emberiségnek nincsen történelme, csak korlátlan számú történet létezik, amely az emberi élet minden lehetséges aspektusát érinti. És egy közülük a politikai hatalom története. Ezt emelik fel világtörténelemmé. [...] Az elfeledett, ismeretlen ember egyéni élete: gondjai, örömei, fájdalmai és halála - minden idők emberi tapasztalatának valóságos tartalmai." (Megismerés, történelem, politika, Budapest: Aduprint, 1997., 145., 147. o.; kiemelések az eredetiben.)

 

Két, különböző hagyományokat megkérdőjelező kérdés összekapcsolódását ígértem a - korai - Heidegger gondolkodásában. Az egyik a valóságos, a filozófiában feltárandó létező áthelyezése a tudományos egyetemesség világából a megélt élet egyediségébe, a másik pedig a tudomány mozgására való reflexió.

A Lét és idő című írásban (1927) az ún. létkérdés felvetése melletti egyik érv („A létkérdés ontológiai kitüntetettsége") a tudományok s a tudomány előtti tapasztalat viszonyának sajátos felfogásából indul ki. Heidegger szerint a tudományok alapfogalmaikat a tudományelőtti tapasztalatból s ennek értelmezéséből merítik, s így határozzák meg mindenkori szakterületüket.

„A tudományok tulajdonképpeni „mozgása" saját alapfogalmaik többé-kevésbé radikális és tudatos revíziója. Egy tudomány színvonalát az határozza meg, hogy mennyire képes saját alapfogalmait válságba hozni. A tudományoknak ezekben az immanens válságaiban megrendül a pozitív módon vizsgálódó kérdés viszonya magukhoz a kikérdezett dolgokhoz. A különböző tudományos diszciplínák ma mindenütt arra hajlanak, hogy új alapokra helyezzék a kutatást.

A látszólag legszigorúbb és legszilárdabban felépített tudomány, a matematika is [...]

A fizikában a relativitáselmlélet [...]

A biológiában arra hajlanak [...]

A történeti szellemtudományokban [...]"

 

Az idézetből levonható következtetések:

- a tudományok közt nem kitüntetettek a természettudományok, hiszen egyformán, mindenfajta tudományra vonatkozik az, amit a válságok során át végbemenő mozgásról megtudunk;

- a tudomány ‘haladása' általános értelemben nem egyenes vonalú, hanem válságokon át értelmezhető (ha egyáltalán);

- a tudományok valamilyen értelemben a tudomány előtti szférából nyerik alapfogalmaikat, vagyis egy fontos értelemben nem autonómak.

 

A tudományfilozófia helyzetéről, s a most felidézettekkel párhuzamos belátások nyomán végbemenő átalakulásáról a következő órán beszélünk.

5. óra

Emlékeztető filozófia és tudományok kapcsolatáról:

Vég- és kiindulópont: Descartes - fa-hasonlat, mely szerint a filozófia egyszerre tudomány és bölcsesség.

Következő lépés: Locke - a filozófus korlátozott lehetőségei a kitűnő természettudósok mellett:

ismeretelmélet mint a tudomány útjának tisztogatása, később: tudományelmélet;

etika (elvileg csaknem geometriai bizonyosságú lehet, de gyakorlatilag mégsem);

politikai filozófia (szerződéselmélet, törvényfogalom, természet versus társadalom [Hobbes, Hume, de csak jelzésszerűen].

 

 

Az örökség: az észre és érzékekre (emberi megismerési forrásokra építő) természet-megismerés, vagyis tudomány a szó szigorú értelmében; cél: szükségszerű ismeretek, kivételeket nem ismerő törvénykijelentések; a mechanisztikus tudáseszmény implicit vagy explicit uralma.

Az etika és a politikai filozófia (esztétika, mindenfajta történettudomány) nem tartozik ide: gyökerében elválaszthatatlannak tűnik a kinyilatkoztatástól mint különös megismerési módtól (isteni parancsolatok, túlvilági jutalom/büntetés; corpus mysticum; szakrális művészet; gyűjtögetésként felfogott történettudomány egyfelől, az üdvtörténés teológiai értelmezése másfelől: még nem alakul ki az elméleti megalapozású történettudomány és a történelemfilozófia).

 

A locke-i tézis korolláriuma: a szaktudományok elsőbbsége, a filozófia elsősorban megismerés-módszertan, ismeretelmélet.

Később egyértelművé válik: mikor a szaktudományokról beszélnek, a természettudományok elsőbbségére gondolnak, hiszen a nem-természettudományok tárgyai a „másodlagos" minőségekre épülnek, míg a korabeli tudományos-filozófiai forradalom lényege épp a mennyiségi tényezőkre redukálható „elsődleges" minőségek előtérbe állítása.

Ebből fakad a „szellemtudományok" igyekezete, hogy „felnőjenek" módszertanilag a természettudományokhoz - Dilthey, újkantianizmus.

Új kiindulópont: Heidegger, a szigorú tudományosság gondolatának (előítéletének) relativizálása, „kontextualizálása" a korábban emlegetett esszencialista elgondolásokkal szemben.

- a tudományok közt nem kitüntetettek a természettudományok, hiszen egyformán, mindenfajta tudományra vonatkozik az, amit a válságok során át végbemenő mozgásról megtudunk;

- a tudomány ‘haladása' általános értelemben nem egyenes vonalú, hanem válságokon át értelmezhető (ha egyáltalán);

- a tudományok valamilyen értelemben a tudomány előtti szférából nyerik alapfogalmaikat, vagyis egy fontos értelemben nem autonómak.

 

Ez a hármas belátás érvényesül a hatvanas évek elejétől, ám előtte az imént értelmezett univerzalizmus szellemében tudományfilozófusok igyekeznek rekonstruálni a természettudományok metodológiáját, kimondva-kimondatlan a célból, hogy megmondják a tudósoknak, hogyan kell eljárniuk tudományos tevékenységük során. Két alapvető lehetőség kínálkozik: folyamatosan törekedni

a, az igazság elérésére;

b, a hamisság elkerülésére.

 

a, „logikai pozitivizmus" [KITÉRŐ: a Comte-féle pozitivizmusról], a filozófia gyökeres átalakításának igénye, melynek kiáltványszerű megfogalmazása Schlick: „A filozófia fordulata".

Bécsi-Berlini kör - verifikáció (protokoll-tételek illetve belőlük levezethető tételek; tények elmélettől független megragadásának lehetősége mint előfeltevés.)

 

b, ám egyszersmind már a fordulat első jele is: „kritikai racionalizmus", Popper, falszifikáció, korroboráció, döntő kísérletek jelentősége.

 

Alapvető fordulat: Kuhn, Feyerabend.

A tudományos forradalmak szerkezete (1962/1984 - magyar kiadás) néhány fő tézisének bemutatása:

- forradalom, haladás-progresszió metaforikus jelentésrétegei a történelemben s a tudományban;

- normál tudomány, anomáliák, válság;

- paradigma, paradigmák, tudományos forradalom;

 

A paradigmaelmélet tágabb filozófiai-kulturális és szűkebb tudományelméleti jelentősége.

a, tágabb:

- általánosan elfogadottá vált a tudomány ‘haladásának' „szakaszolása", ha nem is feltétlenül a paradigma - normál tudomány sémája szerint; ennyiben az eredeti, kuhni kifejezések meghatározatlansága kifejezetten előnyös, az egzaktság hiánya nem hátrány;

- elfogadottá vált valamilyen mértékű történeti-szociológiai dimenzió bevonása a tudomány rekonstrukciójába;

- az is világossá vált, hogy az igazi tudós nem foglalkozik tudományelméleti rekonstrukciókkal, metodológiai ajánlásokkal (mint ahogyan a tudomány története sem ragadható meg egyetlen tudományelmélet kritériumai szerint sem).

 

b, szűkebb - komoly kérdések merülnek fel:

- inkommenzurábilitás-probléma történeti dimenzióban (a tudományos racionalitás „demarkációs kritériumának" problémája) és szisztematikus értelemben (a szabad társadalom tudománya, Feyerabend,

előre adott cél nélküli evolúció);

- a tudásszociológia erős programja (David Bloor), mint a tudomány teljességgel (ható-) oksági rekonstrukciója lehetőségének problémája.

- Rorty fellépése a megalapozáselvűség („fundácionalizmus") kritikusaként; a felvilágosodás - a paradigma-gondolat radikalizálásaként - mint radikális szótárváltás jelenik meg.

 

Mai helyzet: science wars, „magán-" és „állami tudomány" kettőssége, a tudomány hagyományos ideáljainak kérdésessé válása [lásd: Fehér Márta: „Tudományról és tudományfilozófiáról az ezredfordulón" in: Magyar Tudomány, 2002. március]

6. óra Filozófia mint problématörténet

A filozófiát lehetséges többé-kevésbé állandó problémák tisztázására illetve esetleg megoldására irányuló vállalkozásnak is tekinteni. Az ilyen típusú filozofálás hagyományos elnevezése philosophia perennis, „örök filozófia". Nagy különbség van azonban a philosophia perennis két értelmezése közt: felfoghatjuk alaptételeiben nagyjából állandó, részletkérdésekben csiszolódó, s ennyiben változó filozófiai tudománynak, de olyan, meg-megújuló törekvésnek is, amely alapvető, az egyes korszakok sajátos keretfeltételeinek megfelelően újra és újra feltett kérdések nagyjából állandó készletére próbál újra és újra - más és más - válaszokat találni. Az első értelmezés leginkább a 20. század első felének neoskolasztikus filozófiájához kapcsolódik, illetve olyan mai gondolkodókhoz, akik a reneszánsz-kora újkor skolasztikájának részben történeti, részben szisztematikus szándékú feldolgozására törekszenek (Lásd: Wilhelm Schmidt-Biggemann hasonló című könyvét).

 

KITÉRŐ: „skolasztikus", „neoskolasztikus" filozófia.

 

A második értelmezés tágabb értelemben eléggé általános, hiszen filozófiai problémákat még azok is felvázolnak, akik később netán látszatproblémáknak fogják minősíteni őket. Szűkebb értelemben olyan gondolkodók sorolhatók ide, akik legalább egy nagy korszakot alapproblémák egy meghatározott készletével jellemeznek, mint pl. Heinz Heimsoeth a Die sechs großen Themen der abendländischen Metaphysikben (A nyugati metafizika hat nagy témája). Heimsoeth a következő „témákat" tekinti alapvetőnek: Isten és világ, végtelen a végesben, lélek és külvilág, lét és elevenség (Sein und Lebendigkeit), az individuum, értelem és akarat.

Mi nem fogunk minden témával, illetve minden lehetséges problémával foglalkozni. Illusztrációképpen az ún. „ismeretelméleti problémával", ennek ellenkező pólusával, az elme problémájával, illetve a kettejük viszonyában jelentős szerepet játszó nyelvproblémával ismerkedünk meg - érintve persze kevésbé átfogó problémákat is.

 

Az ismeretelmélet alapproblémájának illusztrációja Descartes-tól: az érzékelés saját testünkben lezajló anyagi mozgás - legalábbis jelentős mértékben az -, miközben amit érzékelünk, az maga éppenséggel nem ez a mozgás. De akkor micsoda? Honnan ered? Vannak dolgok? Létezik a külvilág?

 

Két alapvető viszonyulás e kérdésekhez s e problémához:

- pro: analitikus filozófia

- contra: Lét és idő s a vele - ebből a szempontból párhuzamos törekvések: az uralomra vágyó szubjektum „decentrálása", az ész „szituálása", „kontextualizálása": ennek főbb típusai Marxnál, Nietzschénél, Lukácsnál, Adorno-Horkheimernél, Habermas-nál, a pragmatizmusban, a strukturalizmusban. Közös e kísérletekben az, hogy a kérdést magát értelmetlennek tartják, amennyiben feltételezik, hogy az én és a külvilág valamilyen módon - itt rejlenek az eltérések - már mindig is egymásra van vonatkoztatva; az én is csak a külvilággal, a másikkal, a vele szembenállóval való folyamatos kölcsönhatásban képes azzá fejlődni, ami végül lesz.

Ezen a módon kirajzolódik az ismeretelméleti probléma ellenpólusa, az én, s az én lényegeként tekintett elme problémája. Jól megvilágítható annak elemzésén keresztül, ahogyan Heidegger a Nietzsche-könyv Prótagorasz-fejezetében rekonstruálja a cogito történését. A cogito németül sich etwas vorstellen, vagyis szó szerint: magam elé állítani valamit. De ezt akkor tesszük, ha valamit számon akarunk kérni, ha valamiféle uralmi viszonyt akarunk kiépíteni vagy kifejezni. Így aztán, mikor az újkor kezdetén a gondolkodó elme „maga elé állítja" a dolgokat, kiemeli magát a természetből - hagyományos elnevezéssel rerum natura, „a dolgok természete" - s kitüntetett, uralkodó helyzetben lévő szubjektumként teremti újjá magát, melynek lényege a helyes gondolkodás képessége, az elme. Maga a subíectum kifejezés jelentése is ekkor szűkül le az emberi individuumra. Ezzel létrejön az Isten-természet-ember, hármasság, melynek minden egyes tagja önálló filozófiai reflexió tárgyává tehető s válik is majd vallásfilozófia, természetfilozófia, illetve antropológia néven.

A korábban már emlegetett heideggeri „Ontológia. A fakticitás hermeneutikája" cím s a Lét és idő egyik alapvető kategóriája, a megértést értelmező geworfener Entwurf is ebbe a kontextualizálási tendenciába tartozik: a „belévetett kivetés" a belévetettség (ti. a világba vetettség) kategóriájával épp azt nyomatékosítja, hogy mindenfajta gondolkodó tevékenység előfeltételezi a világban való létet. Ezért mondja Heidegger, hogy a filozófia botránya nem az, hogy a külvilág létezésének kérdését még nem tudta megválaszolni, hanem az, hogy egyáltalán kérdésnek tekinti.

Amikor kontextualizálásról beszélünk, sokféle kontextusra gondolhatunk, talán két nagy csoportba rendezhetjük őket, a naturalizáló s a szociologizáló elgondolásokba. Az elsőbe tartozhatnék a pszichologizmus, biologizmus, evolúciós elmélet mint a gondolkodó elme kifejlődésének elengedhetetlen háttere, a másodikba a historizmus, a szociologizáló tendenciák, stb. A „redukció" kifejezés kulcsszó ebben az összefüggésben, hisz még ha nem is kívánják a kontextualisták visszavezetni s így feloldani az elmét a körülményekben, de ez a lehetőség mindig ott kísért műveikben. Tanulságos ebből a szempontból a Jel-Kép 2000./2. számának 111-115. oldalán közölt beszélgetés Daniel Dennett-tel („Dennett veszélyes gondolatai"). A tudat, a szabad akarat, az intencionalitás, a homunculus kérdése mint megannyi „probléma" s megannyi lehetőség redukcionista jellegű érvelés alkalmazására.

Az „esszencialista" reakciója a naturalista és historista kontextualizmusra klasszikus tisztaságban látható Husserl alapvető írásában „A filozófia mint szigorú tudomány" címűben.

Az elme problémájának egy sajátos további aspektusáról, a mesterséges intelligencia-kutatásról s a kognitív tudományról azt követően beszélünk, hogy kicsit tallóztunk az analitikus filozófiai iskoláról elmondható információk közt.

7. óra A nyelv mint kétes médium

Az eddigiekben úgy tettünk, mintha az elme számára közvetlenül adódnék a külvilág, vagy legalábbis a külvilág ideája. Valójában azonban a filozófiai problémák egyik legfontosabbika éppenséggel ahhoz kapcsolódik, hogy a két terminus közt ott áll a nyelv, s így az ő szerepéről is kell szólni, különösen annak nyomán, hogy a huszadik századi filozófia nagy részére rányomta bélyegét a „nyelvi fordulat".

 

Ám most könnyű helyzetben vagyunk, hiszen rendelkezésünkre állnak azok a könyvek, amelyekre most csak utalnunk kell, hiszen tartalmazzák azt, amiről néhány alapvető gondolatot fel kell vázolnunk az órán. Az órát két részre javaslom osztani, éspedig kétharmad-egyharmad arányban. Az első részben a nyelvre vonatkozó, hagyományos filozófiai reflexiók típusait idéznénk föl annak a klasszikus háromszögnek vezérfonalánál, amely éppen az ajánlani kívánt kötetek borítóját is díszíti.

 

A szóban forgó kötetek Kelemen János munkái, A nyelvfilozófia rövid története (Bp.: Áron, 2000.), Nyelvfilozófiai tanulmányok (2004.), illetve - Farkas Katalinnal közösen - Nyelvfilozófia (2002.).

Az ebben a kurzusban szóba hozandó problematika egyszerűen annak bemutatása, hogy a háromszög bármely „csúcsát" kiemelhetjük és tekinthetjük a dolog-lélek-jel hármas viszonyát domináló elemnek. Bevezethetjük az „internalizmus-externalizmus" fogalompárt és mondhatjuk, hogy az animus elsőbbsége, azaz a gondolkodásnak a nyelv és a külvilág külsődlegességei fölébe helyezése jelenti az internalista megoldást mindkét másik lehetőséggel szemben, melyek a gondolkodás autonómiájához képest külsődleges meghatározásokat jelentenek, akár a dolog, akár a jel felől. Történetileg nézve felhívhatjuk a figyelmet az animus oldalán arra, hogy az isteni elmében létező ősképszerű ideákra is gondolhatunk, melyek nemcsak a jelet, de a dolgot is „megelőzik". Ha a dolgot tekintjük elsődlegesnek, akkor az elme s a jel egyaránt leképezési viszonyba lép vele. Amikor azt a lehetőséget taglaljuk, hogy a nyelvi jel is tekinthető elsődlegesnek a dologgal s az elmével szemben, akkor rátérhetünk annak jelzésére, hogy a nyelv funkciója nem korlátozódik arra, amit a huszadik század előtti filozófiai hagyomány túlnyomó része gondolt róla. Általában a megismerés támogatása volt az egyetlen funkció, melyet neki tulajdonítottak, s ezt két részelemre bontották: a nyelvnek segítséget kellett nyújtania az egyes gondolkodónak, hogy később is vissza tudjon emlékezni arra, amire korábban rátalált, ám lehetővé kellett tennie azt is, hogy gondolatait, felfedezéseit másokkal is közölje. Berkeley Locke-kal szembeni polémiájára és a beszédcselekvés elméletére utalva lehet bevezetni azt az elgondolást, hogy a nyelvvel nem csupán közvetíteni lehet, de cselekedni is.

Az óra második részében érdemes beszélni arról az újabb keletű törekvésről, hogy a nyelv és a nyelv szerepeinek fejlődését a kommunikációs technológiák történelmének részeként tekintsük s így próbáljunk számot adni a nyelv s más külső tényezők gondolkodásra gyakorolt hatásáról. Ennek az órarésznek segédkönyve lehet például a Nyíri Kristóf / Szécsi Gábor szerkesztette Szóbeliség és írásbeliség című szöveggyűjtemény (Bp.: Áron, 1998.).

8. óra Analitikus filozófia

Az eddig vizsgált filozófiai problémák kezelésében és a tudományra vonatkozó filozófiai reflexióban egyaránt nagy szerepet játszik az „analitikusnak" nevezett filozófiai irányzat, ezért célszerű néhány szót szólni róla.

 

Ősök: hume-i szkepticizmus, pozitivista szcientizmus.

 

Hume-nál olvassuk:

 

„A tudományt a homályos kérdésektől csupán oly módon lehet egyszer s mindenkorra megszabadítani, hogy behatóan megvizsgáljuk az emberi elme mivoltát, s készségeinek és képességeinek alapos elemzésével bebizonyítjuk, hogy az efféle távoli és homályos dolgokkal való foglalkozásra semmiképp sem alkalmas." (Tanulmány az emberi értelemről, Budapest: Magyar Helikon, 1973., 16. o.)

„Ha tehát felmerül bennünk a gyanú, hogy egy filozófiai fogalommal (ahogy ez nagyon gyakran megesik) minden meghatározott jelentés vagy eszme nélkül dobálóznak, csak azt kell megvizsgálnunk, milyen benyomásból ered ez az állítólagos eszme?" (Tanulmány az emberi értelemről, Budapest: Magyar Helikon, 1973., 32. o.)

 

Anélkül, hogy elvesznénk a hume-i filozófia részleteiben, két, általános vonásra hívhatjuk fel a figyelmet, amelyek az analitikus filozófia jelentős képviselőire, illetve jelentős korszakaira jellemzőek. Az egyik a tudomány és a „homályos kérdések" kettőssége, ahol az utóbbin általában a metafizikát szokás érteni. A másik pedig az a remény, hogy az elvont fogalmakat - melyek általános képviselője itt a filozófia - vissza lehet vezetni valami érzéki közvetlenségre - nevezzük azt bárminek.

 

Újabb idézet, melyben jelentkezik egy sajátos fajta kettősség, amely az analitikus filozófia két alapirányát fogja jelenteni.

 

Friedrich Waismann: „Was ist logische Analyse?"

Philosophie und Wissenschaft sind zwei grundverschiedene Typen menschlicher Geisteshaltung [...] Der wissenschaftliche Geist sucht nach Erkenntnis, d. h. nach Sätzen, die wahr sind, die mit der Wirklichkeit übereinstimmen. ... Was man durch die Philosophie gewinnen kann, ist ein Zuwachs innerer Klarheit. Das Resultat einer philosophischen Überlegung sind nicht Sätze, sondern das Klarwerden von Sätzen.

(„Mi a logikai analízis?"

Filozófia és tudomány az emberi szellem működésének két, alapvetően eltérő típusa [...] A tudományos szellem ismeretek után kutat, vagyis igaz állítások után, melyek megegyeznek a valósággal. [...] Amit a filozófia révén nyerhetünk, az a belső világosság növekedése. A filozófiai megfontolások eredménye nem állításokban ölt testet, hanem abban, hogy állításaink világosabbak lesznek.)

 

Az elérendő cél e kettőssége - állítások szemben az állítások világosságával - fogja majd két irányzatra bontani az analitikus filozófiát (a továbbiakban AF-ként rövidítem).

 

Alapító atyák: G. E. Moore, B. Russell (Cambridge)

Gyökerek: 18. századi brit empirizmus

 

Moore: „Az idealizmus cáfolata" 1903-ból: az uralkodó hegeliánus tradíció megtörése.

 

Russell: az igazságról való bizonyos tudás a cél. Kezdetben: matematika a modell, de mivel az axiómák kétellyel illethetők, ezért a logika felé fordult, ami egyszerre lehetne a matematika és a filozófia alapzata is. A matematika logikai alapjainak kutatása [gondoljunk vissza a Lét és idő válságokról szóló idézetére!] Whiteheaddel közösen eredményezte a Principia mathematicát.

Logika - a filozófia lényegi magva.

Russell: Frege volt az első, aki a logikai-analitikus módszert a filozófiára alkalmazta. A waismanni kategóriák szerint Russell törekvéseit nyilvánvalóan a szellem tudományos működésmódjához, nem a filozófiaihoz kell sorolni.

 

Ezzel szemben Moore szerint a bizonyos tudás már megvan a józan ész alakjában: lásd „A józan ész védelmében".

„Van testem, ember vagyok, nem jártam a holdon ..." - állítások, melyek nem a filozófia eredményei, de vannak filozófiai következményeik.

British Academy-előadás: két kéz fölemelése - van legalább két tárgy a külső anyagi világban.

Ez a Moore-Wittgenstein-von Wright vonal filozófiájára jellemző tartás: az ilyen elemi módon tudott dolgokkal szembenálló filozófiai állítások értelmetlenként elvetendők: filozófiai materialisták, idealisták, szkeptikusok, deterministák. A filozófiai kérdés nem is ez állítások igazsága, hanem jelentésük. E kérdés megválaszolása a filozófiai analízis feladata, s ez az egész AF számára mértékadó feladatkijelölés. Russell és Moore egyaránt analízisről beszélt, noha Russell a logikai-analitikus módszer mellett szállt síkra, Moore pedig a mindennapi nyelv elemzése mellett.

Waismann megfogalmazása:

Analyse bedeutet Zerlegung, Zergliederung. Logische Analyse scheint also zu bedeuten: Zerlegung eines Gedankens bis in seine letzten logischen Elemente. ... Analogien ...: der Physiker das weiße Licht durch ein Prisma zerlegt .... der Chemiker eine Substanz analysiert ... der Philosoph ... soll die Struktur eines Gedankens, seinen logischen Bau bloß legen."

(Az analízis szétbontást jelent, széttagolást. A logikai analízis jelentése tehát minden bizonnyal ez: szétbontani a gondolatot végső logikai elemeire. [...] Analógiák [...]: ahogyan a fizikus szétbontja a fehér fényt prizma segítségével [...], ahogyan egy vegyész vegyi anyagokat analizál [...] - úgy kell a filozófusnak is feltárnia a gondolatok szerkezetét, logikai épíményét.)

 

Prototípus:

Russell elgondolása a meghatározott leírásokról (definite descriptions):

„Scott a Waverly szerzője."

Van olyan x, mely rendelkezik a „Waverly szerzőjének lenni" tulajdonsággal, s minden y-ra igaz, hogy ha y rendelkezik a „Waverly szerzőjének lenni" tulajdonsággal, y azonos Scottal.

 

Tanulságok:

-az egyszerű grammatikai forma mögött bonyolult logikai forma rejlik;

-a logikailag releváns fogalmak elrejtőzhetnek egy mondatban anélkül, hogy szavakként megjelennének: létezés, egyetemesség, feltételesség, azonosság; ezeket a logikai analízis hozza felszínre;

- formalizálódik az az évezredes intuíció, mely szerint a létezés nem tekinthető olyan predikátumnak, mint azok, amelyek egy fogalom jellemző jegyeit adják meg.

 

Wittgensteint befolyásolta a Russell féle logikai grammatika: Logikai-filozófiai értekezés, amely döntő jelentőségű az AF szempontjából.

 

LFÉ: hogyan lehetséges a nyelv, hogyan lehetnek nyelvi jelek jelentéses viszonyban a világ dolgaihoz? Válasz: Képelmélet

dolgok - tényállások

nevek - elemi mondatok - elemi mondatok igazságfüggvényei

A lehetséges kapcsolatok a világban s a nyelvben - a logikai forma - azonos, ez alkotja a világ lényegét, mely azonos a nyelvével. A logikai forma nem mondható ki a nyelvben, csak megmutatkozhat. Az értelmes nyelvhasználatban megmutatkozó logika helyes megragadásával eltűnnek a filozófia problémái.

Kettős analízis:

- elemi mondatok nevekké;

- nem elemi mondatok ábrázolása elemiek igazságfüggvényeiként;

Russell elnevezése: logikai atomizmus, amely az egész AF számára valamilyen mértékben jellemző, ha magának a nyelv képelméletének csekély hatása volt is.

 

Bécs: M. Schlick és R. Carnap

 

Schlick: 1922-ben érkezik Kielből, körülötte alakul ki a Wiener Kreis der wissenschaftlichen Weltauffassung, amely A filozófia fordulata című manifesztummal lépett fel.

Közös vonás: a tudományos alapú, metafizika-ellenes beállítódás. Ugyanilyen körök Prágában, Lembergben, Varsóban, Berlinben.

 

Gyökér: a Mach által képviselt 19. századi pozitivizmus - matematikai alapkutatások s a modern logika eredményeivel gazdagított pozitivizmus - „logikai pozitivizmus".

Latens dualizmus itt is: Carnap Russell követője, Schlick Moore-é, de leginkább Wittgensteiné: a filozófia célja az állítások értelmének megvilágítása: „A filozófia tisztázza, a tudományok pedig verifikálják a tételeket. A tudományban a kijelentések igazságáról van szó, a filozófiában pedig arról, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a kijelentések." (In: Altrichter F. szerk.: A Bécsi Kör, Budapest: Gondolat, 56. o.)

A filozófia akkor éri el célját, ha eltüntette a filozófiai problémákat.

Carnap: a filozófia a logikai analízis módszere, aminek eredményeképp állításokról szóló állítások adódnak - metalogika, metanyelv, amely azokat a feltételeket állapítja meg, melyek a vizsgált tárgynyelv állításait értelmessé teszik. Wittgensteintől távol, Russellhez közel: bevezető a LFÉ-hez: a nyelvek logikai hierarchiájáról.

Carnap: logikai konstruktivizmus, melynek csúcspontja: Der logische Aufbau der Welt;

Schlick: logikai analízis.

 

Carnap negatív célkitűzése, a metafizika száműzése, idővel teljesen ellentettébe váltott.

Az NS-rezsimmel egy időre vége az analitikus filozófiának Európában.

 

Ordinary language philosophy

30-as évek, Cambridge: Wittgenstein újra, szakítás Russellel;

Revolution in Philosophy - manifesztum, „kitörése" Oxfordban

Moore ideáival rokon vonás, hogy nem a logika s a tudomány nyelve a kitűzött cél, hanem a mindennapi nyelv értelmének tisztázása, nem logikai mélyszerkezetek feltárásáért.

Értelmességének kritériuma, hogy általános filozófiai problémákhoz kötődjön:

G. Ryle: A szellem fogalma (The Concept of Mind)

A filozófia célja nem új igazságok felfedezése, hanem jelentések tisztázása.

A legtipikusabb képviselő: John Langshaw Austin.

 

 

Az AF többi ága is megjelent az Egyesült Államokban az Európából elűzöttek révén, ám gyakran nem tiszta formában, hanem egyszersmind az amerikai pragmatizmus - Peirce - örököseiként is, mint C. I. Lewis vagy Willard van Orman Quine esetében.

 

Az AF mai helyzete

 

Richard Rorty szerint az AF nem létezik többé, establishmentté vált, elveszett forradalmi lendülete.

 

Kérdés, hogy a filozófia részének kell-e tekinteni még a logikát vagy inkább visszatért kiindulópontjához, a matematikai alapkutatásokhoz.

Mégis: AF - logikai analízis, azaz a formális logikának a fogalmi struktúrák tisztázására való alkalmazása; filozófiai logika a matematikai logikával szemben.

 

 

Altrichter Ferenc viszont úgy véli, a verifikációs elmélet elvetésével, a hatvanas évektől az AF a hagyományos filozófia minden „perenniális" problémáját magába olvasztotta - Strawson analitikus metafizikai értekezése Individuals címen 1959-ben jelent meg. A szokásos vád sem áll meg, a világnézet hiánya. Valójában foggal-körömmel védi a tudományos materialista világképet, s ezen még az sem változtatott, hogy a „perennializálódással" a tág értelemben vett nyelvfilozófia elvesztette centrális helyzetét. Ezért a tudatfilozófia az újabb AF fő problémája, hisz ez jelent kihívást a reduktív materialista kísérletek sorozatával. Az alapkérdés: mi a tudatosság, amely egy teljesen fizikai-biológiai rendszerhez, a központi idegrendszerhez kapcsolódik.

Más problémák:

a nyelvi vagy a gondolati referencia elsőbbségének kérdése - lásd az elmúlt órán elhangzottakat.

Minden változás ellenére van azonban állandóság: az argumentáció kánonjainak szigorú betartása, a világos, egyszerű kifejtés követelménye, a kritika s kritikai felülvizsgálat iránti nyitottság követelménye.

 

Korábbi ígéretünkhöz híven beszélünk még az elmeprobléma megközelítésének új módjáról, a mesterséges intelligencia-kutatásról s a kognitív tudományról.

 

A kognitív tudomány(ok) is az AF kései elágazásai, a filozófiai racionalizmus, illetve a tudomány tudományáról [unified science koncepció!!] való neopozitivista meggyőződés/hitvallás örököse(i).

 

Kognitív pszichológia, ismeretelmélet, mesterséges intelligencia-kutatás, nyelvészet, logika, biológia, ideg-tudományok stb. - közvetítés szükségessége az egyként a megismeréssel foglalkozó diszciplinák között.

 

Kulcsszavak a létrejöttéhez: gépek, funkcionalizmus

 

Számítógép: a műveleti utasítások rendszerét magát is mint adatot tárolja - kialakul egy sajátos kép az emberi gondolkodásról: szimbólumokat alakít át meghatározott szabályok szerint más szimbólumokká [Descartes felismerése a fizikai folyamatok s az általuk hordozott mentális tartalmak függetlenségéről]

 

Kérdés, hogy igaz-e ez a kép? Csakugyan szintaktikai gépezet-e az ember? Miben ragadható akkor meg a gép és az ember különbsége?

- qualia probléma: érzések, érzetek, másodlagos minőségek; átéli-e a színeket a színfelismerő gép úgy, mint az ember? Ha igen, még akkor is csak valamilyen kiegészítő luxus, az embernél ellenben az evolúció során kialakult szükségszerű funkció.

- a megértés teljesebb folyamata, Philosophers' Frame Problem: „Ma taxival jöttem. Elromlott a kuplungom."

Az itt szerepet játszó látens tudás éppenséggel betehető a gépekbe, de fontos jelzés, hogy a gépek „tudását" állandóan foltozgatni kell. Társas mivoltunkból fakadóan számtalan implicit tudásunk van, melyek keretet adnak a lehetőség szerint végtelen számú ismeretből álló, e keret nélkül folytonosan készenlétben tartandó tudásnak.

 

Funkcionalizmus: gépi eredetű, szerinte le lehet írni az információfeldolgozás folyamatát anélkül, hogy a hordozóban végbemenő folyamatokra figyelnénk. egyfajta formalizmus, amelyből látszik az AF-fel való rokonság.

A különböző leírási szinteket tekintve különböző dolgok mehetnek végbe miközben ugyanaz „történik": jobbkezes, balkezes: „Írjon le egy meghatározott mondatot!"

 

Az újabb elméletek megkérdőjelezik e gép-metafora modell-értékét az ember szempontjából, illetve, hogy a hordozó független az információtartalomtól.

 

Példa: a természetes nyelv kialakulása:

hagyományos magyarázatok: evolúciós melléktermék (Chomsky), a nyelvi tervezés közege, az emlékezet segítése.

 

Új magyarázat:

-     az emberi agy feltűnően nagy és drága szerv (cukorfogyasztás 30-40 %-a)

-     majomfélék: minél nagyobb az agyuk, annál nagyobb csoportokban élnek

-     de: a majmok nem nyáj-állatok, hanem individualisták, ismerik egymás tulajdonságait

-     „kurkászás": eredetileg bogarászás, ma - agresszió-szabályozás; de: egyszerre legfeljebb kettőt lehet kurkászni

-     ergo: a nyelv az agresszió-csillapítás eszköze a túl nagy csoportban; már a szavannai ember is életének nagy részét nem létfenntartással, hanem élmény-elbeszéléssel töltötte/tölti.

A gépies kognitivizmus helyett ennek fényében evolúciós történeti kognitivizmussal kell foglalkozni.

9. óra Történelem- s politikafilozófia

A történelem filozófiai vizsgálatával már találkoztunk: amikor a husserli egyetemesség-igény nézőpontjából vizsgáltuk a történelmet mint egy belső cél felé tartó teleologikus folyamatot, akkor egy meghatározott típusú történelemfilozófiát műveltünk. Egyes szerzők ezt szubsztanciális történelemfilozófiának nevezik, s szembeállítják az analitikus történelemfilozófiával.

A szubsztanciális történelemfilozófia sajátosságait Kant Az emberiség egyetemes történelmének eszméje világpolgári szemszögből című írásának elemzésével mutatjuk be, fölvetjük a történelemteológiával való analógiájának kérdését Löwith Világtörténelem és üdvtörténet című könyvének segítségével.

Az analitikus felvillantásához Erdélyi Ágnes-Kelemen János tanulmányát használjuk fel („Történelemfilozófia: kérdések és perspektívák", in: Filozófiai Figyelő, 4. (1984) 6-31.) átvezetésként utalva Popper A historizmus nyomorúságára. Hasznos lehet még a századforduló táján keletkezett klasszikus történetfilozófiai szövegek válogatása: Csejtei Dezső et al. (szerk.): Ész, élet, egzisztencia IV., Történetfilozófia 1., Szeged: Pro Philosophia Szegedinensi, 1994.

 

A modern etikát és a politikafilozófia megjelenését egyaránt annak lehetővé válásához kapcsoljuk, hogy az emberi individuumot természeti mivoltában, önmagában elégséges létezőként tekintsük. Innen jutunk el a liberalizmus és kommunitarizmus címkékkel azonosított álláspontokhoz, követve a Machiavelli-Hobbes, illetve az Arisztotelész-vonalat. Mindkét álláspontnak van politikai és etikai vetülete egyaránt. Rawls és MacIntyre nézeteire építünk felhasználva Huoranszki Ferenc bevezetését az általa szerkesztett Modern politikai filozófia című szöveggyűjteményhez.

Kihangsúlyozandó, hogy a felvilágosodásra s az azt követő korszakokra jellemző emancipációs törekvések közvetve vagy közvetlenül az újonnan megjelent lehetőségre mennek vissza, arra, hogy a politikai hatalom megalapozása „alulról" jövő, vagyis az - egyenrangú - individuumok a legitimáció - elvben - egyenértékű hordozói. Ebből a szempontból másodlagos, hogy a politikai test kialakulását a társadalmi szerződés vagy valamilyen evolúciós modell révén próbálják megragadni. Az egyenrangú individuumok feltevéséből adódnak részint a több forrásból fakadó - mert különböző, korábban marginalizált csoportot jellemző - emancipációs törekvések, részint a kultúrák egyenrangúságából fakadó relativizmus-jelenségek.

Emancipációs törekvések:

- a nők emancipációja, feminizmus;

- hátrányos helyzetűek (korlátozott mozgásképességűek, gyengén látók, stb.) emancipációja;

- nem-európaiak integrálódása az európai társadalmakban;

- a szexuális másság, a nemek társadalmi konstrukciójának kérdése.

 

A relativizmussal összekapcsolható jelenségek:

- nem európai kultúrák kérdése;

- erkölcsi relativizmus;

- vallási relativizmus (reformáció, idegen népek, felvilágosodás) - vallásfilozófia megjelenése a felvilágosodás táján;

- nyelvi relativizmus (összefüggése a tapasztalat lehetőségének kérdésével: talán épp a nyelv szolgáltatja a „velünk született" mintákat, amelyek révén a valóság strukturálódik számunkra; Sapir-Whorf hipotézis; az antropológia jelentősége - és problémája - a filozófia szempontjából)

- az emancipatorikus törekvések fellépése a nyelvbe kódolt elnyomás ellen.

10. óra Etika – gyakorlati filozófia

1.     Hume nyomán: a cselekvés során követett célok a racionális elemzés számára nem hozzáférhetők. Vágyaink, hajlamaink stb. pszichológiai, biológiai tények, mint ilyenek elemezhetők, de nem ítélhetők meg racionalitásuk mércéje szerint. Ők maguk teszik racionálissá a beteljesítésükre irányuló tetteket. Racionális azt választani, ami a mindenkori szenvedélynek megfelelő célt a legnagyobb hatékonysággal éri el.

2.     Kant nyomán: a cselekvés racionális motívumai semmiképp sem adódhatnak hajlamainkból, a természeti törvények nem szolgálhatnak alapul az ész törvényadásának.

 

Kísérletek a kettősség meghaladására:

 

1.     utilitarizmus

Hume nyomán; J. Bentham: az élvezet növelése, a szenvedés csökkentése az az antropológiai kiindulópont, amely a normativitásra való átmenetet plauzibilissé teszi. Hedonisztikus orientáció a gyönyör-szenvedés optimálására.

Alapelvek:

Belsőleg jó a megelégedettség vagyis a gyönyör.

Az egyszerű aggregáció elve: mindaz, ami a mindenkori személy számára gyönyört illetve szenvedést jelent, egyenlő súllyal kerül a latba.

Kétféle értelmezés:

-         kollektivisztikus: a haszon-aggregátum számít, viszont így az egyedi individuum eltűnik a képből - konfliktusok pl. az individuális jogokkal stb.;

-         individualisztikus: csak az individuális gyönyör illetve szenvedés számít.

 

Variánsok:

-         preferencia-utilitarizmus; a belsőleg jó nem a gyönyör, hanem a mindenkori individuum preferenciái, bármi motiválja is őket.

-         szabály-utilitarizmus;

 

2. A kanti paradigma, vagy deontológia érvényre juttatása a mai körülmények között

 

Középpont: autonómia elve - csak annyiban vagyunk ésszel bíró lények, amennyiben magunk adjuk magunknak a törvényeket, amelyeknek megfelelően cselekszünk. Szabadság - nem önkény, hanem öntörvényadás

Előfeltevések:

a szenvedélyektől s hajlamoktól való távolságtartás; az „érzület" fontossága; univerzalizálhatóság.

O. O'Neill: liberalizálás: a teszt életformák kompatibilitására vonatkozik: ha egy életforma megengedhetőségét vizsgáljuk, megfontolandó, hogy megengedi-e másoknak másfajta életformák szerint szervezett életét.

Kontraktualizmus, Rawls: szintén deontologikus: milyen kötelező erejű törvényeket adnának maguknak eszes lények vagyis racionális személyek meghatározott körülmények között.

Változat: Buchanan/Gauthier, a tiszta érdekszerződés: a tisztán saját érdekükre orientálódó individuumok meghatározott körülmények között racionálisan hogyan választanának - ez adja az etikailag kötelezőt. Ebből az elgondolásból fakad a racionális döntések elmélete, amely részben már a szociológia, a közgazdaságtan körébe tartozik.

 

3. Emotivizmus

 

4. Az individuumok jogaiból kiinduló paradigma

Különösen az alkalmazott etikában találkozunk vele, elsősorban az orvosi etikában, ahol a vitalisztikus-paternalista felfogást (az élet a legfőbb érték, az orvos felelős betegéért) felváltja a beteg autonómiájának hangsúlyozása - az informed consent ethosza: minden betegnek megvan a joga saját teste felől dönteni, bármi legyen is a következmény.

 

5. Az erényetikai paradigma

 

Nem lehetséges, hogy néhány vagy egy alapelvet vegyünk s annak következményeiből alkossunk etikát a technológiai változások stb. alapján előállt új helyzetre: az újkor redukcionisztikus programja durva leegyszerűsítése a morális problematikának. Neo-arisztotelizmus.

A feminista etika is közel áll ehhez. (Például: Carol Gilligan: Die andere Stimme. Lebenskonflikte und Moral der Frau) A „férfi-etika" az igazságosság s az individuális jogok fogalmára s kritériumaira koncentrál, miközben kizárja a care-Fürsorge/Fürsorglichkeit centrális morális beállítódását.

 

Általános megfontolások:

Etika: életvilágbeli morális meggyőződéseink rendszerezésére irányuló vállalkozás.

Etikai elméletek - mint más, kortárs elméletek: nincsenek evidens észigazságok, nincs specifikus megismerési forma, de nem is puszta általánosításra épülnek.

Nem egyszerűen ész vagy észnélküliség az alapvető lehetőségek, hanem sokkal inkább ésszerűség-fokozatokról kell gondolkodnunk. Cselekvéseinknek van alapja, s ez a két koherencia sík - konatív beállítódások illetve normatív meggyőződések - együtthatásából fakad. Ezt kell az etikának vizsgálnia.

Az ember mint személy törekszik az ésszerű gyakorlatra, a magatartás elemeinek koherenssé tételére. Másodfokú vágyak jelentősége: milyen közvetlen vágyakat szeretnék magamnak. E másodfokú vágyak alkotják a személyes azonosság magvát.

A teljes gyakorlati filozófiai elmélet a cselekvések mások számára való igazolására is képes kell legyen.

 

Másfelől a nyelvi fordulat az etikában azt az elgondolást hozta magával, hogy ne a cselekedetekkel kapcsolatban adjon útmutatást a filozófia, hanem a cselekedetekről, értékekről stb. folytatott beszéd feltételeit, sajátosságait kutassa.

A diszkurzus-etika, mely középutat próbál találni.

 

11. óra

Ettől kezdve néhány gondolkodói magatartást, elméleti-gyakorlati beállítódást mutatunk be olyan dokumentumok alapján, melyek álláspontok ütközését rögzítik. Az ilyen vita-dokumentumok előnyösebbek a bevezetés céljaira, mint a monolit, monografikus megjelenítések.

A diszkurzusetika néhány fő elgondolásának felvillantása Karl-Otto Apel: Két erkölcsfilozófiai tanulmány (Budapest: Áron, 1993.), Jürgen Habermas: A kommunikatív etika (Budapest: Új Mandátum, 2001.) valamint Felkai Gábor bevezető tanulmányai alapján.

12. óra Igazság, igazságszolgáltatás, demokrácia

Michel Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák (Debrecen: Latin Betűk, 1998.) és az 1971-ben Eindhovenben Foucault és Noam Chomsky közt lezajlott vita: „Az emberi természetről: igazságosság kontra hatalom" in: Sutyák Tibor (szerk.): Nyelv a végtelenhez, Debrecen: Latin Betűk, 2000., 201-240. o. alapján.

13. óra

Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard és Richard Rorty egymással vitázó tanulmányai A posztmodern állapot című kötetben (Budapest: Századvég-Gond, 1993.)

14. óra

Jean-Pierre Changeux és Paul Ricoeur vitája A természet és a szabályok című kötetben (Budapest: Osiris, 2001.)

Vizsgatematika

David Bloor: „A tudásszociológia erős programja" in: Forrai Gábor & Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia - Szöveggyűjtemény Budapest: Áron: 1999. 427-446. o.

 

Daniel C. Dennett: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé Budapest: Kulturtrade, 1996. 27-154. o.

vagy

J.-P. Changeux, P. Ricoeur: A természet és a szabályok Budapest: Osiris, 2001., 9-43., 265-319. o.

 

P. Feyerabend: „A tudomány egy szabad társadalomban", in: Laki János (szerk.): Tudományfilozófia, Budapest: Osiris Kiadó/Láthatatlan Kollégium, 1998., 153-169. o.

 

Jürgen Habermas: „A modernitás koncepciói. Visszatekintés két hagyományra" in: J. H.: A posztnemzeti állapot, Budapest: L'Harmattan, 2006. 119-139. o.

 

Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete I-II., VIII-IX., XIII. fejezet Budapest: Gondolat, 1984. 17-43., 110-152., 213-230. o. [vagy új kiadása az Osiris-nál].

 

Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Tanulmány a külsőről. Pécs: Jelenkor, 1999. „Előszó és I. Szakasz, 'A': Metafizika és transzcendencia" 5-35. o.

 

Odo Marquard: „Az egyetemes történelem és más mesék" in: O. M.: Az egyetemes történelem és más mesék, Budapest: Atlantisz, 2001., 251-273. o.

 

John Rawls: „A méltányosságként értett igazságosság: politikai, s nem metafizikai elmélet" In: Huoranszki Ferenc (szerk.): Modern politikai filozófia. Budapest: Osiris, 1998. 174-188. o.

 

Richard Rorty: „A filozófia mint tudomány, mint metafora és mint politika" in: R.R.: Heideggerről és másokról Pécs: Jelenkor, 1997. 19-40. o.

 

John. R. Searle: Elme, nyelv, és társadalom Budapest: Vince, 2000. 11-46. o.

 

Ajánlott olvasmányok

 

Nyíri Kristóf (szerk.): Filozófia az ezredfordulón. Budapest: Áron, 2000., különösen a következő szerzők előadásai: Heller Ágnes (9-26.), Tengelyi László (215-226.), Altrichter Ferenc (303-316.), Nyíri Kristóf (387-406.)

 

Magyar Tudomány. 2002/3., 265-321. o.: „A filozófia látásmódjai" (Nyíri Kristóf, Kelemen János, Vajda Mihály, Fehér Márta, Kampis György írásai)

 

Farkas Katalin, Orthmayr Imre (szerk.): Bölcselet és analízis. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2003. (Különösen Fehér M. István, Fehér Márta, Orthmayr Imre és Erdélyi Ágnes írásai)

 

H. Schnädelbach: „Bölcselet Heidegger és Adorno után" in: Magyar Filozófiai Szemle 1993/1-2., 166-183., valamint „A filozófia és az embertudományok" in: MFSZ 1993/5-6., 1015-1032.

 

Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz, 1997. (Kuhn, Popper)

 

B. Barnes - D. Bloor - J. Henry: A tudományos tudás szociológiai elemzése, Budapest: Osiris, 2002.

 

Tengelyi László: „Lévinas és a jó anarchiája" In: T. L.: Élettörténet és sorsesemény. Budapest: Atlantisz, 1998. 217-232. o.

 

„Etika mint első filozófia" Florian Rötzer interjúja Emmanuel Lévinas-szal in: Jelenkor 2000. október, 1020-1026. o.