Fogalomtár etika szakosoknak

Egzisztencia


Egzisztencia

Egzisztencia: A középkori ontológia (lételmélet) a létezés általános jellemzőinek vizsgálata során megkülönböztetett egymástól essentia-t és existentia-t. Az előbbi a létező lényegét, az utóbbi tényleges meglétét nevezte meg. A megkülönböztetésre azért van szükség, mert valamely létező léte abban áll, ami a lényegét alkotja, viszont a ténylegesen nem létező létezőknek is van lényegük, illetve a lényeggel bíró dolgok nem léteznek szükségképpen. Ezért a meglét különbözik a lényegi léttől, mondhatnánk valami több, ami hozzájárul a lényeghez, anélkül, hogy akár tulajdonság, akár járulék lenne. Ezt a jelentést érvényteleníti el Heidegger, amikor – Kierkegaard nyomán - az egzisztencia fogalmát kizárólag az emberi lét – a Dasein létének - megnevezésre alkalmazza. A hagyományos ontológiai szerinte olyan egynemű létfogalommal operál, melyet a tárgyi létezők vizsgálata során munkál ki. Létezőnek nevezi azt, ami van, tehát állandóan, változatlanul, a maga egységében jelen idejűleg fennáll. Ilyen módon azonban a dolgok léteznek, vagyis ez a tárgyi létmód leírásnak felel meg. Ezt a létfogalmat nem lehet alkalmazni más létezőkre, mindenekelőtt az emberre, anélkül, hogy el ne tárgyiasítanánk. (Ezt tette egyébként Descartes, amikor az embert res cogitans-ként határozta meg.) Azért nem, mert bár az ember is létező, azonban nem olyan módon van, mint a dolgok: az ember léte létmódját tekintve nem statikus, hanem dinamikus, nem jelen időben fennálló-állandó, hanem az időben, az idővel valamivé váló, és nem lezárt, hanem lehetőségekre nyitott. Az ember létmódjának legfőbb jellemzője, hogy létében viszonyul a saját létéhez, mondhatnánk, hogy a létezés számára feladat: ahhoz, hogy legyen (valamivé váljon, legyen léte) lennie kell (a léthez kell viszonyulnia). Ez azt jelenti, hogy létlehetőségeket kell megragadnia. A lehetőségekre való nyitottságban az ember mindig választásra kényszerül, az általa megragadott létlehetőségek beépülnek az egzisztenciájába, pontosabban az egzisztencia ezekből a megragadott lehetőségekből konstituálódik, épül fel. Amíg nyílnak meg létlehetőségek, az egzisztencia épül, ezért az ember léte soha nincs a maga teljességében adva, csak akkor, amikor megszűnnek ezek a lehetőségek, ami abszolút módon a halállal jön el. Ez az apória (akkor van egységes létem, amikor megszűnik) azáltal oldható fel, hogy 1. az ember számára a halál mindenkori, küszöbönálló lehetőségként adva van, anélkül, hogy ehhez meg kellene halnia (tulajdonképpeni lét); 2. az egzisztenciának a szerkezeti elemei egységbe rendeződnek, ami a lehetőségekben létező ember létét egységes egésszé teszi.  Amikor a lehetőségek közül választok, akkor a pillanatnyi választásommal egyszerre járok magam előtt, hiszen a lehetőség a jövő felé mozdítja a létemet, és magam „mögött”, mivel a létlehetőségek létemet megelőzően adottak a világban. Vagyis a választáskor önmagamat megelőzően, már eleve egy világba belevetetten, ráhagyatkozom a világra. Ez írja le az emberi létezést mind gondot. Látható, hogy az egzisztencia egységesülése az időbeliség egységében zajlik. Amikor valamilyen lehetőséget megragadok, akkor egyszerre vagyok a három osztatú idő minden fázisában: egyszerre tartózkodom a múltban (a lehetőség már adott - belevetettség), a jövőben (a lehetőség tovább mozdítja a létem - lenni-tudás) és a jelenben (a lehetőség választása, ráhagyatkozás a világra - hanyatlás).

K. L.

<< Destrukció    Egzisztenciális választás >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés