4. A középkori filozófia

A) A patrisztika

A középkori filozófia előzménye az ún. patrisztika kora, vagyis a keresztény egyházatyák (latin „patres” = atyák) filozófiája. Ennek ideje valójában még a későantik kor része, általában mégis a középkor bevezető periódusának tartják. Megjelenik és elterjed ugyanis a kereszténység, amely átalakítja az életérzést, a gondolkodásmódot, és olyan filozófusokat is ad, akik döntően befolyásolják Európa szellemi térképét a következő ezer évben. A kereszténység fejlődése során a II. század folyamán megszilárdul az Újszövetség iratainak kánonja: ez lehetővé teszi annak a fajta teológiai érvelésnek a kialakulását, amely állításait a Szentírásból vett helyekkel támasztja alá. A teológiai érvelés másik fundamentuma „a hit szabálya” (regula fidei), a keresztény vallásnak rövid, a püspökök által jóváhagyott összefoglalása, amelynek célja az eretnek nézetek kiszűrése. A korszak legjelentősebb kulturális központjában, a zsidó, keresztény és görög műveltség számára egyaránt otthont nyújtó Alexandriában megindul a keresztény teológia és a görög filozófia ötvöződése. Ennek a folyamatnak nagyhatású képviselője Alexandriai Kelemen (megh. 215 körül). A keresztény hit védelmezőit apologétáknak (hitvédők) nevezzük. Híres latin apologéta volt Tertullianus (sz. 160); neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Credo, quia absurdum est” (hiszem, mert képtelenség).

A III. század keresztényüldözései után Nagy Konstantin (Constantinus) császár, akinek távlati tervei között szerepelt a kereszténység államvallássá tétele, 325-ben Nikaiába (latin: Nicaea) összehívatta az első egyetemes zsinatot, amely egyrészt az egyház szervezeti felépítésével kapcsolatban hozott fontos határozatokat, másrészt állást foglalt a kereszténységet szakadással fenyegető ariánus eretnekség kérdésében. Arius alexandriai presbiter tanítása szerint a Fiúisten, azaz a Logosz nem egylényegű („homousziosz”, a görög homosz = egyenlő és úszia = lényeg szavakból) az Atyával, hanem maga is teremtmény, akinek próbatételképpen egy időre teljesen emberré kellett válnia, és ekkor az ember Jézusban az emberi lélek helyét foglalta el, azaz Jézusnak nem volt emberi lelke. Ez a tanítás, amely nem-kívánatos következményekkel járt mind szentháromságtani, mind krisztológiai szempontból, mind a megváltás értelmezése szempontjából egyaránt, először a nikaiai zsinaton szenvedett vereséget, bár a VII. századig fönnmaradt. A „homoiouszion” (görög homoiosz = hasonló), vagyis a hasonló-lényegűség tana már az ariánizmus egy későbbi, mérsékelt változatát jelenti. A zsinat utáni évszázad a patrisztika aranykora. Ekkor működnek a nagy görög egyházatyák (Nagy Szent Vazul, Nüsszai Gergely, Aranyszájú Szent János) és a latin atyák: Szent Ambrus, a Bibliát latinra fordító Szent Jeromos, és a „Nyugat tanítója”, Szent Ágoston. Ebben az időszakban veszi kezdetét a keresztény Szentírás-értelmezés, valamint a dogmatika rendszerbe-foglalása, amely a régebbi atyákat is mint tekintélyeket alapul veszi.

Az egyházatyák közül a legjelentősebb Szent Ágoston (Aurelius Augustinus, 354-430), aki az észak-afrikai római terület egyik városában, Thagastéban született, majd alapos retorikai és filozófiai műveltségre tett szert Itáliában. Kezdetben a szkeptikus, majd az újplatónikus filozófia híve volt. Harminckét éves korában, hosszantartó szellemi válság után megkeresztelkedett, és visszatért szülőföldjére, ahol pappá, majd püspökké szentelték. Legfontosabb művei: A szabad akaratról (388/395), A keresztény tanításról (397/426-427), Vallomások (397/400), A szentháromságról (397-412/420), Isten Városáról („De Civitate Dei”, 413/426).

Ágoston - Cicero közvetítésével - átveszi a hellenisztikus filozófiáknak azt a közös gondolatát, hogy a filozófia legfőbb feladata a boldogság mibenlétének keresése. A boldogságot Isten „élvezetében” határozza meg, ami elsősorban Isten megismerését jelenti. Gondolkodására az antik filozófiai iskolák közül az újplatónizmus gyakorolta a legnagyobb hatást. Isten-fogalma is Plótinosz három isteni hiposztásziszának jellemzőit viszi tovább: Isten testetlen, csak szellemileg felfogható valóság, továbbá maga a lét teljessége és a tökéletes egység is, akire nem alkalmazhatók a szubsztancia és az attribútum hagyományos fogalmai, mivel minden „tulajdonsága” - mint például jósága - vele magával azonos. A teremtett világ az Istenben való részesedés révén és arányában létezik, aki ennek minden zugában „jelen van” egy nem-térbeli értelemben.

Ugyancsak újplatónikus örökség Ágostonnál az erős hajlam az embernek a lélekkel való azonosítására, valamint az, hogy a léleknek szellemi természetet tulajdonít. Így a lélek a testben nem testi módon, azaz nem térbelileg van jelen. Istennek a lélekben való jelenlétéből az következik, hogy a léleknek saját magában, a szemlélődő lélekrészben kell Őt kutatnia. A boldogságot tehát a léleknek önmaga megismerésén keresztül kell keresnie, hogy aztán Istent szemlélve találja meg. Az így értelmezett boldogságkeresés lesz a filozófia feladata, amely tudomány két tárgya Ágoston szerint a lélek és az Isten. Ezek kutatásával a bölcselet alapvetően vallásos tartalmat kap, hiszen az ember- és Isten-szeretet bibliai parancsát Ágoston szerint a legautentikusabb módon teljesíti. Filozófia és vallás összefonódására utal az a gondolat is, hogy az értelmi kutatás előtt szükség van a hit közvetítésére („Credo, ut intelligam”: hiszek, hogy értsek), és csak azt kell - azt viszont valóban kell - a bölcseletnek kutatnia, amit az isteni tekintélynek előzőleg már elhittünk.

Ágoston számára talán a legégetőbb filozófiai kérdés a rossz problémája volt: honnan ered a rossz, és léte hogyan egyeztethető össze Isten gondviselésével és mindenhatóságával? Átveszi azt a plótinoszi gondolatot, hogy a rossznak nincs szubsztanciája, tehát a rossz nem létező, hanem léthiány. Az erkölcsi rossz okát az ember szabad akaratában látja: szabadságunkban áll, hogy ne a jót cselekedjük. Tanítása szerint a bűnbeesés után az emberi lélek önállósult, vak akarások állandó összecsapásainak színtere. Az akarat szabadsága kettős értelmű: jelenti (a) a választás képességét, (b) a szabadságot a rossztól és a szabadságot a jóra. A választás képességének megléte mellett Ágoston három érvet hoz föl: (1) Az akarat mentes a természeti szükségszerűségtől, ezért képes a választásra. (2) A választás képességének világos bizonyítéka az öntudat: cselekedeteim során világosan tudatában vagyok annak, hogy én cselekszem, és akaratomnak megfelelően cselekszem. (3) Ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor számára nem léteznék a jó és a rossz különbsége sem.

A rossztól való szabadság és a jóra való szabadság azonban nem minden embernek jut osztályrészül, hanem csak azoknak, akiket az isteni kegyelem erre kijelöl. A latin praedestinatio kifejezés „eleve elrendelést” jelent: és Ágoston tanítása szerint minden ember sorsa predesztinálva van, eleve el van rendelve. Isten valamennyiünkről eleve tudja, hogy milyen élethelyzetekbe fogunk kerülni, és hogyan választunk majd ezekben a helyzetekben. Isten számára ugyanis az idő nem oszlik föl jelenre, múltra és jövőre, hanem ő az idő egészét szemléli.