Boëthius, Comm. in libr. Arist. Peri hermenias, I, c. 1:

„(...) ea quae sunt in voce res intellectusque significent, principaliter quidem intellectus, res vero quas ipsa intelligentia comprehendit secundaria significatione per intellectum medietatem, (...)

„(...) azok, amik a beszédben elhangzanak, a dolgokat és a fogalmat jelölik, elsőképpen azonban a fogalmat, a dolgokat pedig, amelyeket az értelem megragad,  csak az értelem közvetítésével,  másodlagos jelölés révén (...)"

Aquinói Szent Tamás: Kommentár

Arisztotelész Hermeneutika című művéhez

"(...) Azokkal a benyomásokkal kapcsolatban pedig, amelyek a lélekben vannak, meg kell fontolnunk, hogy a lélek benyomásainak általában az érzéki vágyakozás affekcióit szokták nevezi, mint amilyen például a harag, az öröm és más effélék (...). És igaz, hogy bizonyos emberi hangok természettől fogva az efféle benyomásokat jelölik, ahogyan a betegek sóhaja és egyebek (...). Most azonban az emberi elrendelés folytán jelentéssel bíró szavakról beszélünk, s ezért a lélek benyomásait itt az értelem azon gondolataiként kell értelmeznünk, amelyeket - Arisztotelész álláspontja szerint - a névszók, az igék és a mondatok jelölnek. Nem lehetséges ugyanis, hogy közvetlenül magukat a dolgokat jelöljék, ahogyan az nyilvánvaló a jelölés módjából: ez a név «ember» ugyanis az egyes emberektől absztrahált emberi természetet jelöli, s ezért nem lehetséges, hogy az emberi egyedeket közvetlenül jelölje. A platonikusok azt mondták, hogy jelölje az ember elkülönült ideáját magát, ám minthogy Arisztotelész véleménye szerint ez nem létezik valóságosan absztrakt létezőként, hanem csak az értelemben van, ezért azt kellett állítania Arisztotelésznek, hogy a szavak közvetlenül az értelem fogalmait jelölik, s ezek közvetítésével a dolgokat. (...)

Vegyük észre, hogy a betűket a szavak jeleinek, azaz megjelöléseinek nevezte, a szavakat pedig - hasonlóképpen - a lélek benyomásai jeleinek; a lélek benyomásait azonban a dolgok hasonmásainak. S ezt azért tette így, mert a lélek a dolgot csak valamiféle, az érzékelőképességben vagy az értelemben létező hasonmása révén ismeri csak meg. A betűk azonban oly módon jelei a szavaknak, a szavak pedig a dolgoknak, hogy nem veszünk észre olyasmit bennük, ami hasonlóság lenne, pusztán az emberi elrendelést vesszük észre, ahogyan az más jelek esetében is történik, például a kürt esetében, amely a háború jele. A lélek benyomásainak esetén azonban észre kell vennünk a hasonlóságot, amelynek révén ezek ábrázolják a dolgot, minthogy e benyomások természetes módon jelölik a dolgokat, s nem emberi elrendelés révén.

Némelyek azonban kifogásolják, hogy a lélek benyomásairól (amelyeknek a szavak a jelei) azt állítja [Arisztotelész], hogy azok mindenkinél ugyanazok.

Először is azért, mert a különböző embereknek különböző véleményük van a dolgokról, s ennélfogva úgy tűnik, hogy a lélek benyomásai nem ugyanazok mindenkinél. Erre azt válaszolja Boëthius, hogy Arisztotelész itt a lélek benyomásait az értelem fogalmainak nevezi, az értelem pedig soha sem téved, s így a fogalmainak is ugyanazoknak kell lenniük mindenkinél, mivel az, aki nincs összhangban az igazsággal, nem használja az értelmét. Ám minthogy még az értelemben is lehet hamisság, amennyiben az összekapcsol és szétválaszt, ám nem amennyiben a dolog mibenlétét, azaz esszenciáját ismeri meg (ahogyan azt A lélek  harmadik könyvében is olvashatjuk), az iménti megjegyzést az értelemnek azokra az egyszerű fogalmaira kell vonatkoztatnunk, amelyek ugyanazok mindenkinél, s amelyeket inkomplex módon jelölnek a szavak, mivel ha valaki igazán megérti,  mi az ember, bárki ragadjon is meg valami mást [mint az embert], nem érti meg, mi az ember. (...).

Ezen túlmemenően azonban egyesek azt a homonímokra alapozott ellenvetést teszik, amelynek értelmében ugyanahhoz a szóhoz nem ugyanaz a -  mindenkinél azonos - benyomás kapcsolódik. Porphyriosz erre azt válaszolja, hogy az az ember, aki a szót kimondja, az értelem egyetlen fogalmát jelöli vele, s ha a másik ember, akihez beszél, valami mást ért, megmagyarázza az általa használt szó jelentését, hogy ugyanarra gondoljanak mindketten. - Helyesebb azonban azt mondani: Arisztotelész intenciója nem az, hogy a szó vonatkozásában állítsa a lélek fogalmainak azonosságát (hogy tudniillik egy adott szóhoz egy fogalom tartozik), hiszen a szavak különbözőek a különböző embereknél, hanem az a szándéka, hogy a lélek fogalmainak azonosságát a dolgok vonatkozásában állítsa, amelyeket hasonlóképpen azonosaknak nevez.

(Ford: Borbély Gábor)

William of Ockham

Summa logicae, I. rész, 1. fejezet

Tudnunk kell (...), hogy miként Boëthius szerint (Kommentár a Herméneutika első könyvéhez) háromféle beszéd [oratio] van, tudniillik az írott, a kimondott [prolata] és a mentális [concepta] (amely csak az értelemben létezik), úgy a terminus is háromféle, tudniillik írott, kimondott és mentális. Az írott terminus annak a - valamely testre leírt - állításnak a része, amelyet testi szemünkkel látunk vagy láthatunk. A kimondott terminus annak az állításnak a része, amelyet a szánkkal kimondunk, s amelyet meghallhatunk testi fülünkkel. A mentális terminus a léleknek az a fogalma [intentio] vagy módosulása, amely természettől fogva jelöl vagy másodlagosan jelöl [consignificat] valamit (vö. De int., 16b 6), s amely része lehet valamely mentális állításnak és az általa megjelölt dolog helyett állhat. Ezek a mentális terminusok és a belőlük kialakított mentális állítások ennélfogva azokkal a mentális szavakkal azonosak, amelyekről Szent Ágoston A Szentháromság című művének tizenötödik könyvében azt állítja, hogy nem tartoznak egyetlen nyelvhez sem, mivel pusztán az elmében állnak fönn s nem mondhatók ki, habár a szavakat, amelyek ezeknek alárendelt jelek, kimondjuk.

Azt állítom azonban, hogy a szavak nem azért a lélek fogalmainak vagy intencióinak alárendelt jelek, mert - a «jelek» szót tulajdonképpeni értelemben véve - maguk a szavak elsődlegesen és tulajdonképpeni értelemben mindig magukat a lélek fogalmait jelölnék, hanem mert a szavaknak azért adunk jelentést, hogy ugyanazokat a dolgokat jelöljük velük, amiket az elme fogalmai jelölnek. Ez oly módon történik, hogy a fogalom mindenekelőtt természettől fogva jelöl valamit s a szó csak másodlagosan jelöli ugyanazt a dolgot, olyannyira, hogy az a szó, amelynek azért adtunk jelentést, hogy valamely, az elme fogalma által jelölt dolgot jelöljön, maga is megváltoztatná a jelentését  (méghozzá pusztán ettől, új jelentésadás nélkül), ha az említett fogalomnak megváltoznék a jelölete. Csakis ezért mondja azt a Filozófus, hogy «a szavak a lélek módosulásainak jelei». Ez az értelme annak is, amit Boëthius állít, amikor azt mondja, hogy a szavak fogalmakat jelölnek. S általában minden szerző mindössze azt kívánja mondani (amikor azt állítják, hogy valamennyi szó módosulásokat jelöl vagy ezeknek a jele), hogy a szavak olyan jelek, amelyek másodlagosan jelölik azokat a dolgokat, amelyeket a lélek módosulásai elsődlegesen jelentenek (importantur), habár egyes szavak elsődlegesen a léleknek azokat a módosulásait avagy fogalmakat jelölik, amelyek másodlagosan

mindazonáltal a lélek más intencióit jelölik, ahogyan azt a későbbiekben meg fogjuk mutatni. S ahogyan arról beszéltünk, hogy miként viszonyulnak a szavak a módosulásokhoz avagy intenciókhoz avagy fogalmakhoz, ugyanúgy kell gondolkodnunk arról a viszonyról, amely az írás és a szavak között áll fönn.

Ezek között a terminusok között azonban bizonyos különbségeket fedezünk fel. Az egyik az, hogy a fogalom vagy a lélek módosulása természettől fogva jelöli mindazt, amit jelöl, a kimondott vagy írott terminus azonban csakis az akarattól függő jelentésadás folytán jelöl bármit is.

Ebből egy másik különbség következik, az tudniillik, hogy tetszés szerint változtathatunk azon, hogy a kimondott vagy leírt szó mit jelöljön, a mentális terminus jelöletét azonban senki sem változtathatja meg tetszés szerint. (...)

(Ford.: Borbély Gábor)

„Quisquis igitur potest intellegere verbum, non solum antequam sonet, verum etiam antequam sonorum eius imagines cogitatione volvantur: hoc enim est quod ad nullam pertinet linguam, earum scilicet quae linguae appellantur gentium, quarum nostra latina est: quisquis, inquam, hoc intellegere potest, iam potest videre per hoc speculum atque in hoc aenigmate(1Cor 13, 12)  aliquam Verbi illius similitudinem, de quo dictum est: In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum, et Deus erat Verbum. (...)

Formata quippe cogitatio ab ea re quam scimus, verbum est quod in corde dicimus: quod nec graecum est, nec latinum, nec linguae alicuius alterius; sed cum id opus est in eorum quibus loquimur perferre notitiam, aliquod signum quo significetur assumitur. Et plerumque sonus, aliquando etiam nutus, ille auribus, ille oculis exhibetur, ut per signa corporalia etiam corporis sensibus verbum quod mente gerimus innotescat. (...)

Sed haec atque huiusmodi signa corporalia sive auribus sive oculis praesentibus quibus loquimur exhibemus: inventae sunt autem litterae, per quas possemus et cum absentibus colloqui: sed ista signa sunt vocum, cum ipsae voces in sermone nostro earum quas cogitamus signa sint rerum."

„Proinde verbum quod foris sonat, signum est verbi quod intus lucet, cui magis verbi competit nomen. Nam illud quod profertur carnis ore, vox verbi est: verbumque et ipsum dicitur, propter illud a quo ut foris appareret assumptum est. Ita enim verbum nostrum vox quodam modo corporis fit, assumendo eam in qua manifestetur sensibus hominum; sicut Verbum Dei caro factum est, assumendo eam in qua et ipsum manifestaretur sensibus hominum. Et sicut verbum nostrum fit vox, nec mutatur in vocem; ita Verbum Dei caro quidem factum est, sed absit ut mutaretur in carnem."

  „(...) aki képes megérteni a szót, nemcsak mielőtt hangzik, hanem még mielőtt a hangok képei felvetődnének a gondolkodásban (s ez a beszéd nem tartozik egyetlen nyelvhez sem, vagyis a nemzetek nyelvéhez, mint amilyen a mi latin nyelvünk is), mondom, aki ezt képes megérteni, mintegy tükörben és homályosan látja az Igének azt a képmását, amelyről írva van: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige (Jn 1, 1). (...)

Az ismert dologból kialakított gondolat az a szó, amelyet szívünkben kimondunk, s ez sem nem görög, sem nem latin, sem nem másnyelvű szó, de amikor a beszédben ki akarjuk fejezni azt, mint ismert dolgot, akkor a megfelelő jelet alkalmazzuk. A fül számára azt többnyire hanggal, a szem számára mutogatással fejezzük ki, s így külső jelek révén a külső érzékszervek előtt is ismertté válik, amit elménkben hordozunk. (...) De felhasználható az írás is, hogy a távollevőkkel is tudjunk beszélni. Ezek azonban már a szavak jelei, mint ahogy a beszédben használt szavak azoknak a dolgoknak a jelei, amelyekről gondolkozunk."

„A külsőleg hangzó szó a belső értelmi szónak a jele, s a szó ennek felel meg igazán. Amit testi szánkkal kimondunk, az már a szó hangzása, és azt a szót ismerteti, aminek jelzésére felhasználjuk. Így a mi belső szavunk valamiképpen testi hangzássá válik, s azért alkalmazzuk, hogy az emberek érzékszervei számára kifejezzük. Mint ahogy az isten igéje is testté lett, azért öltött magára testet, hogy az emberi tapasztalás számára nyilvánvalóvá legyen."