Lengyel művészet

Ignacy Matuszewski: Művészet és társadalom. 1899

Tygodnik Illustrowany, 1899. 10-12.

Ignacy Matuszewski (1859-1919) az Ifjú Lengyelország korának egyik vezető kritikusa, az új irányzatok híve, melyek kialakításában maga is részt vett. 1898-tól a Tygodnik Ilustrowany irodalmi vezetője, az igen olvasott hetilapot az új művészet honi és külföldi alkotói népszerűsítői fórumává tette. A művészet és társadalom című írás a lap három egymást követő számában jelent meg (1899, 10-12). Matuszewski itt kiáll a Przybyszewski Confiteor című kiáltványában hirdetett nézetek mellett, ugyanakkor a szerző kerüli a krakkói modernek vezéralakjára jellemző szélsőségeket. Ebből a cikkből készült A művészet céljai című terjedelmes tanulmány, amely 1904-ben jelent meg Az alkotás és az alkotók című kötetben.

Művészet és társadalom

Mint ahogy a fény, a villamosság, a magnetizmus, sőt az anyag is, bármennyire különböznek is egymástól, csak egyazon rejtélyes energia különböző formái, ugyanúgy az ösztönök, valamint a szellemi, morális és esztétikai igények alapjában véve az elemi erő megnyilvánulásai, amit emberi léleknek nevezünk. Ez lényegileg egynemű.

Mindezek csak ágak a fatörzsön, melynek gyökerei a végtelen mélységekbe vesznek.

Egyetlen nagy, de igazán nagy költő vagy művész sem hozott létre soha erkölcstelen remekművet, mint ahogyan egyetlen nagy filozófus és tudós sem fedezett fel soha az erkölcsöknek ellentmondó igazságot, amennyiben a felfedezése valóban „igazságnak" tekinthető.

Még azzal a megszorítással szeretnék élni, hogy csak az évszázadok próbáját kiálló, nem romló anyagból készült műalkotás tekinthető remekműnek.

Csak a kártékony, aberrált, az erkölcsi érzékkel összeegyeztethetetlen tendenciákat mutató mű lehet erkölcstelen és aszociális, ugyanakkor jól tudjuk, hogy a tendenciózus műveknek semmi közük a művészethez.

*

Bár az erkölcstelen témák és motívumok a művészetben és az irodalomban felhasznált témák és motívumok összességének jelentős százalékát alkotják, ennek semmi köze az erkölcstelen tendenciákhoz és az erkölcstelenséghez.

Káin vagy Júdás lelkét ábrázolni, elemezni - ez nem a testvérgyilkosság vagy az árulás apológiája; Oidipusz története senkit sem biztat vérfertőzésre; Othello veszett őrjöngése és rettenetes kétségbeesése nem bőszíti fel a féltékeny férjeket, mint ahogy Lady Machbeth vérgőzös szomnambulizmusától sem szaporodnak el a bűnös asszonyok a társadalomban, és Rabelais vagy Arisztophanész szókimondó humora sem botránkoztat meg senkit.

Hisz a művészetnek az az egyik nagy kiváltsága, hogy még rút, visszataszító és rossz dolgokkal is kelthet emelkedett esztétikai hatásokat, és nemesbítőleg hathat az emberre anélkül, hogy száraz moralizálásban merülne ki.

Feltárván a szív sötét zugait, ahol megfogan a gonosztett, szemléletesen ábrázolván a szenvedélyek fokozatos és végzetes felgyülemlését, melyek démonként kerítik hatalmukba az embert, és szabad lényből rabszolgává változtatják - a művészet nem ítélkezik, és nem ró ki büntetést, ugyanakkor hatalmas pszichológiai-erkölcsi távlatokat nyit a néző, a hallgató és az olvasó előtt, és olyan lelki megrázkódtatást idéz elő benne, melynek Arisztotelész nem alaptalanul tulajdonított lélekemelő hatást (a katarzis megtisztulást jelent).

Alfred de Musset kitűnően fogalmazott, amikor meghatározta a költői mesterség ezen aspektusát:

A művészet nem ítélkezik, csak fényt derít valamire, szemléletesen ábrázolja a rejtélyes lelki folyamatokat, melyek során a lélek külső hatalmakkal viaskodik, a jó és a rossz közt ingadozik, tévutak és zsákutcák között keresi a helyes utat.

Mint ahogyan a fény is akkor ragyog a legszebben, ha keresztülhasítja a sötétség vastag kárpitját, a jó is a rosszal vívott harc közben ábrázolható a legszemléletesebben, tehát aki ki akarná zárni a művészetből az úgynevezett „erkölcstelen" motívumokat, az megfosztaná a művészetet morális dimenziójától.

Hisz még Jachowicz meséiben és Schmidt kanonok elbeszéléseiben is több szó esik a „rossz" gyerekekről, mint a jókról [...]

Egyébként is, foglalkozzék a művészet bármivel - a bűnnel vagy az erénnyel, a rúttal vagy a széppel, a természettel vagy az emberrel -, mindig úgy hat, mint a csodabalzsam az Ezeregyéjszaka meséiben: aki bekeni a szemhéját evvel a varázserejű szerrel, az előtt áttetszővé válik a szürke földkéreg, akár a kristály, feltárulnak a mélyben rejtőző kincsek és szörnyetegek; démonok légiói népesítik be a levegőt, ők fonják vagy szakítják szét a sors fonalát, az égbolton Allah trónusa ragyog, melynek lépcsői alól fakadnak a rossz és a jó, a sötétség és a fény forrásai; aki megérinti e talizmánnal a fülét, hallja az angyalok fennkölt himnuszát és a kárhozottak káromlását, a lakodalmi kurjantásokat és a halálhörgést, a mennydörgő hurrikánt és a lepkeszárny neszét.

Aki mindezt látván nem érez semmiféle meghatottságot, s hasonlóan az „ostoba" Parzivalhoz, nem meri vagy nem akarja feltenni a mágikus kérdést, amely elsöpörné az útból az egyént az örökkévalóságtól elválasztó akadályokat - arra nem hat a talizmán varázsereje.

De akit rajongó lelkesedés fog el e misztériumok láttán, szívében unisono rezdülnek a húrok a világ és az élet zengő hangjaival, az erkölcsileg feltétlenül emelkedettebbé válik a művészettel való találkozástól.

S a művészet nemesbítő hatása annál erősebb és tartósabb lesz, minél mélyebb, tisztább és tökéletesebb maga a mű, azaz minél kevesebb benne a mulandó, didaktikus elem, és minél több az őszinte, tiszta érzés, igaz lelkesedés és esztétikai varázs.

*

Most pedig mindebből levonhatjuk a következtetéseket.

Nos, láthattuk, hogy a művészet, hasonlóan a tiszta tudományhoz, az emberi lélek és a társadalmi tudat mélyén ható belső, természetes késztetésből fakad, mert a természet és a lelkünk passzív tanulmányozása önmagában nem elég.

A művészet célja az alkotás, vagy inkább az objektív és szubjektív világ látszólag különféle jelenségeit alakítja, és teremt belőlük művészi-szintetikus egészet.

„Un poète est un monde enfermé dans un homme" - a költő zárt világ az emberben - mondja nagyon helyesen Victor Hugo, s mivel ez a világ antropomorfizált, sűrített, leegyszerűsített és harmonikus, közelebbinek, érthetőbbnek és rokonszenvesebbnek érezzük, mint a való világ végtelenségét, ezért az emberek nagy része közvetítő, magyarázó funkciót tulajdonít a művészetnek, azt várja, hogy eligazítsa a létezés labirintusában. Ez a művészet célja a társadalom nézőpontjából.

Ilyen tág határok közt tevékenykedvén a művészet a kozmikus és az egyszeri, egyéni élet minden területét bejárja, kérdések ezreit teszi fel, és keresi az ezekre adható művészi választ, így sokféle - rendszerint üdvös - hatást gyakorol a társadalomra. De arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ez a hatás nemcsak és kizárólag a művészet természetéből következik, az is fontos, milyen körülmények között fejlődik, milyen anyagokat használ, mert ezek megváltoztatásával maga is változik, nem azonosítható hát legfőbb, örök céljával, amelyről fentebb volt szó. Az Iliászból megismerhetjük a görögök társadalmi berendezkedését, a Faustból kitanulhatjuk a mágiát, a Pan Tadeusból rengeteg ismeretet szerezhetünk a vadászatról, a gazdálkodásról és a litván konyháról, mégsem állítja senki, hogy ez lett volna a szerzők célja.

A művészet sokak számára ürügy az idő eltöltésére, ezzel reklámozzák magukat, ez nekik a szórakozás, a narkózis, a sport és az üzlet - de mindez oly messze van a művészi alkotómunka lényegétől és céljától, mint a verkli a Beethoven „haszontalan" szimfóniáját játszó zenekartól.

Teokrácia, arisztokrácia, demokrácia, monarchia - mindezeknek a kormányformáknak megvan a maguk célja, de ezt figyelmen kívül hagyjuk, amikor megpróbáljuk meghatározni az állam célját úgy általában, mert ez mélyebben rejtőzik, nem függ az esetleges és változó államformáktól.

A művészet esetében is hasonló a helyzet. Lehet realista vagy idealista; virágozhat a kolostori cellák csendjében, a hercegek márványpalotájában vagy nagyvárosi bérkaszárnyák manzárdszobáiban; megoldhat a maga módján súlyos filozófiai vagy társadalmi problémákat, ugyanúgy el is fordulhat ezektől, és belemerülhet az egyén pszichológiai vizsgálatába; mégis mindig megmarad igazi művészetnek, ha igazi ihlet gyümölcse, és kimagasló tehetség alkotta, s mindig betölti hivatását, előbbre viszi az emberiséget a „szellemi létezővé válás" útján.