Bevezetés a filozófiába (Bő vázlat tanároknak)

4. óra

Amit eddig mondtam, azzal filozofikus módon magam sem a döntést akartam levenni a vállukról, nem igyekeztem elkötelezni magamat, illetve Önöket egyetlen eddig említett - s majdan említendő - filozófiai lehetőség, modell mellett sem. Még az imént alkalmazott „veszélyes" jelző sem akart eltántorítani senkit attól, hogy filozófusként emberiség-léptékű feladatokat tűzzön maga elé. E nélkül valószínűleg nem is lehetnénk filozófusnak tekinthetők, hanem történeti tények puszta gyűjtögetésében merülne ki minden tevékenységünk. Viszont fontos tudnunk, illetve állandóan reflektálnunk rá, milyen típusú korlátok között dolgozunk, s hol húzódnak véges emberi lény voltunkból fakadó korlátaink.

Az eddigi egészen általános, többé-kevésbé kívülről közelítő bevezetés után néhány általános szempontot követve fogjuk felvillantani a kortárs filozófia néhány alapvető irányzatát, hogy aztán végül „esettanulmányokat" folytassunk, egy-egy műrészlet példáján mutassuk meg, hogyan „működik" a filozófia. Legyen első vezérszempontunk az a kettősség, amely kissé már a korábban mondottak alapján is láthatóvá válhatott, hiszen nyilvánvaló, hogy a filozofálásnak van olyan módozata, amely bizonyos lényegi feladatokra koncentrál anélkül, hogy sokat törődne a körülményekkel, melyek közt vizsgálódik, s van olyan, amely azt hangsúlyozza, hogy sohasem válhatunk függetlenné körülményeinktől, a „lényegek" keresése pedig inkább illúzió. A magunk használatára nevezzük az elsőt „esszencialistának", a másodikat „kontextualistának" - a filozófiában gyakran teszünk ilyen megkülönböztetéseket s adunk neveket az alternatíváknak, anélkül, hogy egy adott feladat megoldásának elősegítésén túli érvényességet tulajdonítanánk nekik. Elsőként a tudomány filozófiai szerepét - s viszont - fogjuk megvizsgálni e kettősség fényében.

Kiindulópontunk most is történeti. Filozófia és tudomány erősen összefonódott, időnként látványosabban, máskor kevésbé látványosan. Kant, amikor a filozófiát azóta is alapvetően meghatározó „kritikai" fordulatát körvonalazta a Tiszta ész kritikája második kiadásához írott előszavában, deklarált célja egyenesen az volt, hogy a filozófiát is a tudomány biztos útjára terelje, a tudományt pedig Kopernikusz, Galilei, Stahl nevével fémjelezte. Max Weber kifejezését kölcsönvéve azt mondhatjuk, ideáltipikusan (KITÉRŐ) szólva ez az „esszencialista" filozófia alapprogramja: a természettudományok rátaláltak a megismerés helyes útjára, a filozófiának is követnie kell őket, mert így rátalálhatunk a felszín mögött a valóság igazi alapjaira. A kanti fordulatot egyenesen „kopernikuszinak" is szokás nevezni, noha iránya első pillantásra ellentétesnek látszik: Kopernikusz fordulata abban állt, hogy az addig a középpontban álló embert „kiperdítette" onnan a világegyetem perifériájára, míg Kant, ellenkezőleg, a külső tárgyakat, melyeket addig minden megismerésnek a megismerőtől függetlenül fennálló mércéjeként tekintettek, alapvetően függővé tette az emberi megismerés képességeitől. Annyiban azonban mégis rokon e két kísérlet, hogy mindketten meg vannak győződve a valóságmegismerés végső alapjainak létezéséről, csak míg az egyikük a külső tárgyakba helyezi őket, addig a másikuk az emberen keresztül próbál utat építeni feléjük. Husserltől származik e fordulatnak - mely persze Descartes cogito-érvével veszi kezdetét - Ágoston Vallomásainak egy mondatával történő jellemzése: In interiore homine habitat veritas, vagyis: „Az ember belsőjében lakozik az igazság." Amíg azonban Ágostonnál e mondatnak közvetlen vallási jelentése van, addig Descartes-nál és Kantnál a filozófiai igazság belsővé válik, a kitüntetett módon gondolkodó egóhoz kapcsolódik, s legfeljebb igen közvetve lesz vallási jelentősége. Kant egy helyütt egyenesen úgy fogalmaz, hogy a filozófia három alapkérdését - mit lehet tudnom, mit kell tennem, mit szabad remélnem - vissza lehet vezetni erre az egyre: „mi az ember?" Figyeljünk fel rá, hogy a három kérdés a korábban adott Schnädelbach-féle meghatározás előképe. Ez utóbbi úgy épül a korábbira, mint ahogyan egy modern város körútjai általában a régi városfalak mentén futnak végig. Mindenesetre Ágoston és Kopernikusz, Descartes, Galilei és Kant megegyeznek abban, hogy létezik az egy igazság, s ez megtalálható az ember számára, amennyiben - ez már csak az Ágoston utániakra vonatkozik - a filozófia a tudomány módszereit alkalmazza.

Ezen a ponton ismét kézenfekvő bevezetnünk egy újabb megkülönböztetést. Nevezzük naturalistának azokat a filozófusokat, akik úgy gondolják, hogy a természettudományok annyiban jelentősek a filozófia számára, hogy - amennyire speciális tárgya, azaz maga az ember - megengedi, teljességgel át kell vennie a természettudományok kísérleti módszereit, sőt még azt a lehetőséget sem zárják ki, hogy valamikor teljesen feloldódik a természettudományokban. Történetileg - legalábbis a meghatározás első felének értelmében - e naturalizmus egyik megalapítója David Hume, korunkban - a meghatározás másik felét is hangsúlyozva - naturalistának tekinthetők pl. az emberi megismerés olyan, a természettudományokhoz talán a filozófiánál közelebb álló kutatói, mint Daniel Dennett, Jean-Pierre Changeux vagy Antonio Damasio. Anti-naturalisták azok, akik úgy gondolják, hogy a természet tudományos vizsgálatának kísérleti módszere maga nem alkalmas arra, hogy egyszerűen átvegyük a filozófiában, legfeljebb ösztönözhet bennünket hasonlóan hatékony módszerek kimunkálására. Kant például semmiképp sem naturalista, noha meg van győződve a valóság alapelemeinek létezéséről - ám ezeket ő az emberi értelemben véli felfedezni. Husserl is távol áll a naturalizmustól, bárha filozófiáját szigorúan tudományosan igyekszik is felépíteni, és Changeux beszélgetőpartnere, Paul Ricoeur sem az, noha nagyon komolyan vette a tudományos érvelési stílust követő analitikus filozófia hagyományát. Két, nagyfontosságú körülményre érdemes felhívni a figyelmet, melyek - legalábbis egyelőre - áthidalhatatlan szakadékként választják el egymástól a természettudományos-naturalista és az antinaturalista filozófiai megközelítéseket. Az egyik körülmény a vizsgálódások jellegére vonatkozik: a természettudományok vizsgálódási módszere leíró, deskriptív - csakúgy, mint a modern társadalomtudományoké, mint amilyen pl. a szociológia vagy a politológia. Ezzel szemben a filozófiában más a helyzet: nem azért, mert érvelései rendre előíróak, normatívak, preskriptívek, hanem azért, mert általánosságban ilyen típusú érvelések is nagy szerepet játszanak benne. Hiszen a helyes-helytelen, a jó-rossz, a szép-rút, a hasznos-haszontalan, igazságos-igazságtalan stb. mind olyan értékpárok, amelyek nélkülözhetetlenek a filozófia alapvető diszciplínáiban, mint amilyen a logika, az etika, az esztétika, a politikafilozófia stb. Van olyan álláspont természetesen - a naturalistáké -, amely szerint e különbség áthidalható, a normatív kijelentések ilyen vagy olyan módon visszavezethetők leíró kijelentésekre. De ez a kérdés is filozófiai kérdés, nem természet- vagy társadalomtudományos, és korántsem tekinthető eldöntöttnek - ami egyelőre az antinaturalisták pozícióját erősíti.

A másik említendő körülmény a szubjektivitás szerepe a vizsgálódásokban. A tudományos vizsgálódásokban igyekeznek teljesen kiküszöbölni a szubjektív tényezőket, melyekre torzító tényezőkként tekintenek. Gondoljunk bele, hogy minden tudományos oktatás egyik első lépése, hogy a tanoncok megtanulják leolvasni a műszereket. Hiszen egy analóg műszer esetében azonnal vége minden objektivitásnak, ha nem a mutatóra merőlegesen, hanem hozzá viszonyítva jobbra vagy balra dőlve próbálom leolvasni - s ez persze csak a legelemibb esete a szubjektivitás torzító hatásának. A filozófiában viszont igen nagy szerepe van a szubjektivitásnak, éspedig nem csak annyiban, amennyiben az Ágoston-Husserl tézis követői számára a bensőben lakozik az igazság. Különösen a tudományos agykutatással szemben szokás kiemelni, hogy az elektródák illetve a modernebb, fizikai behatolás nélküli képalkotó berendezések szolgáltatta információkkal szemben az a mód, ahogyan saját magam, szubjektíve, tudatosan megélem belső életem eseményeit, mindig tartalmaz majd valami többletet, amely redukálhatatlan a kísérleti leírásokra s leképezésekre.

A természettudományok vonzereje e nehézségek dacára sem hagyott alább, amit teljesen érthetővé tesz az a kanti metafora, amely a „tudományok biztos útjáról" beszél. Nehéz ellenállni a módszertani kísértésnek, ha egyszer azzal találjuk magunkat szemben, hogy mi magunk, mint filozófusok, mindig csak mást mondunk, mint elődeink, a tudósok pedig egyre haladnak előre az igazság megismerése felé vezető úton, s minden bizonnyal el is érnek majd oda, ha kitartóan vizsgálódnak. A mindenkori későbbi korok többet és pontosabban tudnak, mint a mindenkori korábbiak.

 

Dilthey korábban már említett, 1900-ban íródott alapvető írásában a hermeneutika születéséről egyszerre adja tanújelét ennek a vonzódásnak és a „szellemtudományok" önállósodási törekvésének. A korábban már emlegetett hermeneutika ebben az összefüggésben a történettudományok emancipációs törekvésének eszközeként jelenik meg:

 

„Az egyes személyeknek, sőt egyáltalán az egyedi emberi létezés nagy formáinak tudományos megismerésére vonatkozó kérdés vetődik fel mármost számunkra. Lehetséges-e ilyen megismerés és milyen eszközeink vannak elérésére? [...] az egész filológiai és történelmi tudomány azon az előföltevésen alapul, hogy az egyedi ezen utólagos megértése objektivitássá emelhető." (In: A történelmi világ felépítése ..., Budapest: Gondolat, 1974., 471. o.)

 

Csakhogy időközben, 1900-ra a szigorú tudományosság korábbi letéteményese, a matematikai modellek szerint felépített mechanikai tudomány dominanciája alapvető módon kérdőjeleződött meg.

 

KITÉRŐ: Pl. evolúciós elmélet, pszichoanalízis, kvantumelmélet, a nem-euklidészi geometriák megjelenése stb.

 

Ennek nyomán pedig kérdésessé vált a természettudományok felsőbbrendűségének a mechanikai tudományeszményre épülő elgondolása. Az ún. újkantiánus gondolkodók azzal kísérleteztek, hogy újabb eszközök alkalmazásával biztosítsák a szellemtudományok egyenrangúságát a természettudományokkal.

 

KITÉRŐ!!! Nomothétikus illetve idiografikus (törvénytételező illetve esetleíró) tudományok, stb.

 

Ráadásul egy aligha negligálható külső körülmény, az első világháború nyomán felmerült az egész tudományos civilizáció (anti)humanizmusának kérdése, megrendült az egész tudományos alapú haladásba vetett bizalom.

Ez volt az a pont, ahol alapvető fordulat következett be a filozófiában, éspedig két, az előzőekben vizsgált kérdés tekintetében. Az egyik kérdés a tudományosság státuszát illeti: hirtelen felmerült annak lehetősége, hogy az egymással ellentétes, de legalábbis nehezen összebékíthető kijelentéseket tevő tudósok jelensége, az ebből kialakuló válságok nem idegenek a természettudományoktól sem. Ez pedig a tudományokról való gondolkodás teljesen új szakaszának kezdetét jelentette.

A másik kérdés a filozófia Husserlnél látott univerzalisztikus-teleologikus eszméjének megkérdőjelezése. Husserl írása persze jóval későbbi, de amire egy helyütt vonatkozik, az éppenséggel egy, a világháborút követő, szinte általános kijózanodás az univerzalisztikus ideálokból. Husserl idézett művében az egyetemes filozófiába s az abszolút észbe vetett hit összeomlásáról, megrendüléséről beszél, az ember elbizonytalanodó képességéről, „hogy egyéni és általános emberi létezésének ésszerű értelmet kölcsönözzön." Úgy véli, mint a filozófia története során annyiszor, most is megjelennek olyan filozófiák, melyek „a ténylegesen megélt életet, a valóságos tapasztalat életét helyezik előtérbe" (i. m. 30. sk. o.). Nos, ez a két átfogó kritikai szempont összekapcsolódik Heidegger korai művében, aki kezdetben Husserl tanítványa majd követője lett a freiburgi katedrán.

Heidegger egy korai előadásának címe és alcíme pontosan a Husserl által diagnosztizált tüneteket mutatja - anélkül, hogy negatív előjellel látná el őket: Ontológia. A fakticitás hermeneutikája.

Az „ontológia" a XVII. század óta alkalmazott filozófiai műszó többé-kevésbé annak megnevezésére, amit Arisztotelész műveinek rendszerezői óta „metafizikának" hívunk. E diszciplína témája a létező mint létező - vagyis a lét legáltalánosabb jellemzői -, illetve a legfőbb létező, melyet - különösen az európai kinyilatkoztatott vallásokhoz kapcsolódó metafizikai gondolkodók az „Isten" névvel jelölnek. A később Heidegger által is felidézett, Leibniz által megfogalmazott nagy metafizikai kérdés arra vonatkozik, hogy miért van inkább a lét, mint a semmi.

Ez a metafizika/ontológia Descartes-nál és Kantnál azonban fordulaton megy keresztül. Mivel a létezők többé nem adottak maguktól értetődő módon, hanem az emberi elme megismerő szerkezete alakítja őket azzá, amiként megjelennek számunkra, ezért a létezés és a megismerés, metafizika/ontológia és ismeretelmélet szétválaszthatatlanul összekapcsolódik: Descartes a metafizikát vagy első filozófiát „az emberi megismerés alapelveiről" szóló tannak tekinti, Kant pedig a Tiszta ész kritikájával egy tudományos metafizikát akar előkészíteni.

Ám a „fakticitás hermeneutikája" a fakticitásban csakugyan „a ténylegesen megélt életet, a valóságos tapasztalat életét helyezi előtérbe", a hermeneutika pedig nem az egyetemes összefüggések feltárása értelmében vett megismerést jelenti, hanem az újkantiánus tudományfelfogásban az egyetemessel szembenállónak, az egyedinek a megértését. A filozófia mint az egyetemes összefüggéseket feltáró, szigorúan tudományos filozófia eszméje megrendült: „Filozófia mint szigorú tudomány, mint komoly, szigorú, sőt apodiktikusan szigorú tudomány - az álmot végigálmodtuk" - fogja majd írni maga Husserl is egy 1935-ös feljegyzésében.

 

KITÉRŐ: Hogy itt nem Heidegger és az őt követők idioszinkráziájáról van szó, hanem egy egész korszak filozófiai gondolkodásának jellemzőjéről, amely a huszadik század filozófiai lehetőségeit alapvető módon határozta meg, utalhatunk a Heideggertől meglehetősen eltérő habitusú gondolkodó, K. R. Popper egy kisebb írására „A történetírás és a történelem értelme" címmel. Itt olvassuk a következőket: „[...] az emberiség történetéről beszélnek, és amire gondolnak és amit az iskolában tanultak, az a politikai hatalom története. Valóban, az emberiségnek nincsen történelme, csak korlátlan számú történet létezik, amely az emberi élet minden lehetséges aspektusát érinti. És egy közülük a politikai hatalom története. Ezt emelik fel világtörténelemmé. [...] Az elfeledett, ismeretlen ember egyéni élete: gondjai, örömei, fájdalmai és halála - minden idők emberi tapasztalatának valóságos tartalmai." (Megismerés, történelem, politika, Budapest: Aduprint, 1997., 145., 147. o.; kiemelések az eredetiben.)

 

Két, különböző hagyományokat megkérdőjelező kérdés összekapcsolódását ígértem a - korai - Heidegger gondolkodásában. Az egyik a valóságos, a filozófiában feltárandó létező áthelyezése a tudományos egyetemesség világából a megélt élet egyediségébe, a másik pedig a tudomány mozgására való reflexió.

A Lét és idő című írásban (1927) az ún. létkérdés felvetése melletti egyik érv („A létkérdés ontológiai kitüntetettsége") a tudományok s a tudomány előtti tapasztalat viszonyának sajátos felfogásából indul ki. Heidegger szerint a tudományok alapfogalmaikat a tudományelőtti tapasztalatból s ennek értelmezéséből merítik, s így határozzák meg mindenkori szakterületüket.

„A tudományok tulajdonképpeni „mozgása" saját alapfogalmaik többé-kevésbé radikális és tudatos revíziója. Egy tudomány színvonalát az határozza meg, hogy mennyire képes saját alapfogalmait válságba hozni. A tudományoknak ezekben az immanens válságaiban megrendül a pozitív módon vizsgálódó kérdés viszonya magukhoz a kikérdezett dolgokhoz. A különböző tudományos diszciplínák ma mindenütt arra hajlanak, hogy új alapokra helyezzék a kutatást.

A látszólag legszigorúbb és legszilárdabban felépített tudomány, a matematika is [...]

A fizikában a relativitáselmlélet [...]

A biológiában arra hajlanak [...]

A történeti szellemtudományokban [...]"

 

Az idézetből levonható következtetések:

- a tudományok közt nem kitüntetettek a természettudományok, hiszen egyformán, mindenfajta tudományra vonatkozik az, amit a válságok során át végbemenő mozgásról megtudunk;

- a tudomány ‘haladása' általános értelemben nem egyenes vonalú, hanem válságokon át értelmezhető (ha egyáltalán);

- a tudományok valamilyen értelemben a tudomány előtti szférából nyerik alapfogalmaikat, vagyis egy fontos értelemben nem autonómak.

 

A tudományfilozófia helyzetéről, s a most felidézettekkel párhuzamos belátások nyomán végbemenő átalakulásáról a következő órán beszélünk.

<< 3. óra Történetiség, univerzalizmus    5. óra >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés