14. A társadalmi és erkölcsi gyakorlat értelmezései a modern filozófiákban

B) Marxizmus és kritikai filozófia

Közvetlenül a hegelianizmus kritikájából és fölbomlásából indult ki a marxizmus áramlata. Alapítója, Karl Marx (1818-1883) a francia uralom után Poroszországhoz csatolt Rajna-vidéken, Trierben született, zsidó származású fölvilágosult-protestáns családban. Egyetemi tanulmányai, melyet rövid ideig Bonnban, majd Berlinben folytatott, kettős hatást közvetítettek a számára: Eduard Gans előadásai a hegeli racionalizmusét, Friedrich Karl von Savigny előadásai a romantikáét. Marx eleinte a romantikával rokonszenvez: verseiben Kant és Fichte szárnyaló idealizmusát dicsőiti Hegel úgymond földhözragadt realizmusával szemben - rövidesen azonban a hegeli filozófia befolyása alá kerül. Kapcsolatba lép az ifjúhegeliánusokkal: Bruno Bauer és Arnold Ruge barátja lesz, együttműködik velük irodalmi téren. Jénában megvédett doktori disszertációja azonban, melyben egyébként arról a „meggyőződéstől fűtött, napfényes idealizmusról” beszél, mely „nem képzelődés, hanem igazság”, végül arra a következtetésre jut, hogy Hegel megalkuvásai „magának az elvének az elégtelenségében vagy elégtelen megfogalmazásában” gyökereznek.

A hegeli rendszer és a hegelianizmus bírálata Marxnál összefonódik a fönnálló német állapotok bírálatával. A kölni Rheinische Zeitung hasábjain megjelent cikkeiben (1842-43) egyre inkább politikai és gazdasági témák felé fordul. Az elidegenedés jelenségét „Viták a sajtószabadságról” című cikkében vallási síkról politikai síkra áttéve vizsgálja: „A tartománynak persze megvan az a joga, hogy, előírt feltételekkel, megteremtse magának ezeket az isteneket, de a teremtés után, akár a fétisimádónak, tüstént el kell felejtenie, hogy ezeket az isteneket az ő kezemunkája hozta létre.” (Marxra nagy hatást tett Charles de Brosses műve: Du culte des dieux fétiches - A fétis-istenek kultuszáról, 1760.) A „Viták a falopási törvényről” című cikkben pedig, amelyben ezúttal a fa-tulajdon jelenik meg mint valóságos fétis, arról ír, hogy a tulajdon-nélküli szegénység „az emberi társadalom elemi osztálya”, mely „az elemi természeti erő termékeivel” hozható párhuzamba. „A hegeli jogfilozófia bírálatához” című kézirata kimondja, hogy Hegel tévedett, amikor úgy vélte: a politikai állam képes szabályozni a polgári társadalom anarchikus viszonyait. Ellenkezőleg, véli Marx, „család és polgári társadalom úgy jelennek meg, mint a sötét természeti alap, amelyből az állam világossága meggyullad”. A polgári társadalmat pedig „A zsidókérdéshez” című írása azért bírálja, mert abban „nem az embert mint citoyent, hanem az embert mint bourgeois-t tekintik a tulajdonképpeni és igazi embernek”; tehát a polgárt mint magánpolgárt, nem pedig mint a közösség polgárát. Ez az írás már Párizsban, az ott Ruge és Marx által kiadott Német-Francia Évkönyvek („Deutsch-Französische Jahrbücher”, 1844) lapjain jelent meg. Ám ugyanitt publikált írásában: „A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, Marx már úgy értelmezi a radikális emancipációt, hogy az általános emancipáció előfeltételeként emancipálandó „egy radikális láncokat hordó osztály, a polgári társadalom olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása”, egyszóval a proletariátus. Az emberhez méltó viszonyokat megvalósító forradalom ugyan „a filozófus agyában” kezdődik, de csak akkor válhat valóban anyagi hatalommá, ha a tömegeket megragadja: „Miként a filozófia a proletariátusban találja meg az anyagi, úgy a proletariátus a filozófiában találja meg a szellemi fegyvereit.” Párizsban Marx kapcsolatba lépett különféle szocialista-kommunista körökkel is. Barátja, Friedrich Engels (1820-1895) révén került kapcsolatba az Igazak Szövetsége nevű emigráns német munkásszervezettel, amelynek megbízásából, Engelsszel együtt, elkészítették A Kommunista Párt kiáltványa („Manifest der Kommunistischen Partei”) című korszakos hatású röpiratot, mely 1848 februárban jelent meg. Eszerint a végső cél: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” Az 1848-as német forradalmi mozgalmakban való részvételük után Marx és Engels angliai emigrációban éltek halálukig.

A hegeli rendszer filozófiai bírálatában Marxra mindenekelőtt Feuerbach volt hatással. Az 1844-es évben nagyszabású munkába fogott, melyet azonban nem fejezett be; csak jóval halála után adták ki Gazdasági-filozófiai kéziratok címmel. Ebben Marx egészen feuerbachi szellemben írja: „Az ember nembeli lény, [...] önmagához mint a jelenvaló, eleven nemhez viszonyul. [...] A természet az ember szervetlen teste.” Ám Feuerbach antropológiai materializmusát rövidesen a történelmi materializmusba fordítja át. Az ún. Feuerbach-tézisekben (1845) ezt mondja: „Minden eddigi materializmusnak [...] az a fő fogyatékossága, hogy a tárgyat, a valóságot, érzékiséget csak az objektum vagy a szemlélet formájában fogja fel; nem pedig mint érzéki-emberi tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektívan. Ezért a tevékeny oldalt, elvontan, [...] az idealizmus [...] fejtette ki.” Ez utóbbin Marx mindenekelőtt a tárgykonstitúció gondolatát érti; miközben az idealista spekulációkat elutasítja. Így az Engelsszel közösen írt A szent család (1845) című könyvben rámutat, hogy a szubsztancia metafizikai fogalma a valóságos dolgok logikai elvonatkoztatásából keletkezett, azonban végül a valóságos dolgok jelennek meg a szubsztancia megnyilvánulásaiként. Az ugyancsak közösen írt, A német ideológia című kézirat (1845-46) szerint: „Csak egyetlenegy tudományt ismerünk, a történelem tudományát. [...] Ott, ahol a spekuláció végéhez ér, a valóságos életnél kezdődik [...] a valódi, pozitív tudomány. [...] A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legföljebb a legáltalánosabb eredmények összefoglalása léphet.”

Marx főműve, melynek kéziratán éveken át dolgozott, de melynek csak első kötetét adta ki 1867-ben, A tőke („Das Kapital”), alcíme szerint „a politikai gazdaságtan kritikája” (kritikai ábrázolása), s ennek közegében fejti ki filozófiáját. Álláspontja egy a természettudományostól különböző materializmus, mely a „tevékeny oldalt” is tartalmazza. Az ember és a természet között a munka létesít kapcsolatot, az objektum mint olyan a munka objektuma, tárgya: „A természeti anyaggal az ember maga is mint természeti hatalom lép szembe. A testi mivoltához tartozó erőket, karját és lábát, fejét és kezét mozgásba hozza, hogy a természeti anyagot saját élete szempontjából használható formában elsajátítsa. [...] Mint látjuk, az, hogy egy használati érték nyersanyagként, munkaeszközként vagy termékként jelenik-e meg, teljesen attól függ, hogy milyen meghatározott funkciót tölt be a munkafolyamatban [...]. Az eleven munkának kell ezeket a dolgokat megragadnia, halottaikból feltámasztania, csak lehetséges használati értékekből tényleges és ténykedő használati értékekké változtatnia. Amikor ezeket a dolgokat a munka tüze nyaldossa, amikor a munka testeként elsajátítják őket, amikor lelket öntenek beléjük, hogy a folyamatban betöltsék fogalmuknak és rendeltetésüknek megfelelő funkcióikat...” A munka általában minden emberi létezés alapfeltétele, azonban a különböző társadalmak a munkát különféle termelési módokban szervezik meg. Marx sémája a történelmi fejlődésről megfelel a hegeli sémának; a természetadta közösségek után a „gazdasági társadalomalakulat” progresszív (egymásra-következő) korszakai: az ázsiai vagy patriarchális, az antik vagy rabszolgatartó, a germán vagy feudális, végül a modern polgári vagy kapitalista társadalomalakulat.

Mindezen társadalmak, civilizációk és kultúrák a munkásból kipréselt többlettermék kisajátítására épülnek: „Csak az a forma, amelyben ezt a többletmunkát a közvetlen termelőből, a munkásból kipréselik, különbözteti meg egymástól a gazdasági társadalomalakulatokat, például a rabszolgaság társadalmát a bérmunkáétól. [...] A római rabszolgát láncok, a bérmunkást láthatatlan szálak kötik tulajdonosához.” Az elidegenedésnek azonban kétféle formája létezik: személyi függési viszonyok a kapitalizmus-előtti társadalmakban, dologi függési viszonyok a tőkés társadalomban. Hiszen itt a munkás nem a tőkéstől mint személytől, hanem a tőkétől, mint általa létrehozott, de tőle elidegenült, dologi formát öltött fétistől függ. „Ahhoz tehát, hogy analógiát találjunk, a vallás világának ködös tájai felé kell fordulnunk. Itt az emberi fej termékei saját élettel megajándékozott, egymással és az emberekkel viszonyban álló önálló alakoknak tűnnek fel. Ugyanígy vagyunk az áruvilágban az emberi kéz termékeivel. Ezt nevezem fetisizmusnak...” A kapitalista társadalom Marx számára a totális elidegenedés világa: „A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.” A kapitalizmus fölbomlasztja a hagyományos emberi viszonyrendszereket is, így például a női munkával együttjár az anyák „természetellenes elidegenedése” gyermekeiktől. Ehhez járul „az az értelmi elsivárosodás [...], amelyet éretlen embereknek puszta értéktöbblet-gyártó gépekké való átváltoztatása mesterségesen kitermel - és amelyet nagyon meg kell különböztetni attól a természetadta tudatlanságtól, amely a szellemet parlagon heverteti, de magát a fejlődőképességét, természetes tevékenységét nem rontja meg...” A tőke fizikai megjelenítője, a tőkés nagyüzem Marxnál végül úgy jelenik meg, mint „mechanikai szörnyeteg”, melynek „teste egész gyárépületeket tölt meg, és melynek démoni ereje eleinte óriási tagjainak szinte ünnepélyesen kimért mozgása mögé rejtőzik, majd számtalan tulajdonképpeni munkaszervének lázasan örjöngő körtáncában tör ki” - egyszóval mint igazi Moloch.

Ezeknek az elidegenült és eldologiasult viszonyoknak azonban végül mégiscsak kiindulópontként kell szolgálniuk egy olyan új - kommunista - társadalom számára, amely szabad emberek egyesülése, „akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak, és sok egyéni munkaerejüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki”. A tőkés termelési mód ugyanis „egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását”. A nagy magántulajdon és különösen a tőkés magántulajdon a korábbi, saját munkára alapozott tulajdon tagadása volt; most azonban bekövetkezik a tagadás tagadása. Ezzel valóban szintézis jön létre az emberi társadalom fejlődésében - hiszen már a fiatal Marx is azt írta egyik cikkében, a természeti embereket föltételező romantikus elképzelések kapcsán: „Mindezek az excentricitások azon a helyes gondolaton alapultak, hogy a nyers állapotok naiv németalföldi festmények az igazi állapotokról.”

Marx a maga elméletét tudatosan szánta a munkásmozgalom „tudományos szocialista” elméletének, és a mozgalomban aktívan részt is vett. A XX. századra hatalmas tömegmozgalommá alakuló szocialista és kommunista mozgalmak fejlődésével párhuzamosan a marxista áramlat is a század egyik legjelentősebb eszmeáramlatává vált. A század első felében a szocialista célkitűzésű forradalmi mozgalmak elsősorban a magyar Lukács György (1885-1971) elméletében kapták meg filozófiai kvintesszenciájukat. Lukács előbb egy romantikus kultúrkritikát képviselt az Esztétikai kultúra című kötetben (1912) egybegyűjtött írásaiban, majd egy a modern egzisztencializmust megalapozó szellemiséget A lélek és a formák című kötetben (1910, németül 1911), végül egy nagyszabású történelem- és szellemfilozófiai víziót A regény elmélete („Die Theorie des Romans”, 1916) című írásában. Ebben a modern kort, Fichte nyomán, mint a „kiteljesedett bűnösség” korszakát jellemzi; majd az orosz forradalom hatására eljut, Taktika és etika című kötetében (1919), a forradalom igenléséhez. A mű szerint a munkásmozgalom végcélja „utopikus abban az értelemben, hogy túl van a mai társadalom gazdasági, jogi és szociális keretein”, bár „nem utopikus úgy, mintha a feléje vezető út valami társadalmon kívül vagy felett lebegő eszméknek a földreszállása lenne”. Lukács filozófiájának csúcspontját nagyhatású Történelem és osztálytudat („Geschichte und Klassenbewusstsein”, 1923) című kötete képezi. Ebben részletesen elemzi a kapitalista társadalom és eszmevilág, benne a filozófiai gondolkodás eldologiasodott és antinomikus jellegét, és arra a következtetésre jut, hogy az eldologiasodás és a kényszerű munkamegosztás szükségszerű megszűntetése nyomán fölöslegessé válik majd minden ideológia. Sőt, az egyes tudományok is, noha még sokáig meg fogják őrizni a kapitalista munkamegosztásból származó elkülönülésüket, végül egy egységes tudomány részeivé fognak válni. „Így a proletárgondolkodás - írja - először csupán a gyakorlat elmélete, hogy azután fokozatosan [...] a valóságot átalakító gyakorlati elméletté változzon.”

A század második felében a modern kapitalizmus marxista indíttatású kritikáját elsősorban az ún. Frankfurti Iskola „kritikai elmélete” (Kritische Theorie) képviselte, jelentős mértékben Lukács műve nyomán. Alapítója Max Horkheimer (1895-1973), aki a fasizmus bírálatának kapcsán általában a modern ipari társadalom tömegkultúrájának, „kultúriparának” bírálatát is adja a Theodor W. Adorno (1903-1969) szerzőtársaként írt, A felvilágosodás dialektikája („Dialektik der Aufklärung”, 1947) című könyvében. Az iskola legismertebb képviselője azonban az Amerikában működött Herbert Marcuse (1898-1979), akinek Egydimenziós ember („One-Dimensional Man”, 1964) című könyve szerint a késői kapitalizmus rendszere gyakorlatilag minden ellenerőt integrálni tud egy manipulatív tolerancia jegyében, és így csak a marginális rétegek tudják vele szemben megőrizni függetlenségüket - ez az elmélete nagy hatást gyakorolt az 1968-as antikapitalista mozgalmakra. Az iskola reprezentatív képviselője napjainkban Jürgen Habermas (1929), akinek legismertebb műve, A kommunikatív cselekvés elmélete („Theorie des kommunikativen Handelns”, 1981) a nyelv egyetemes érvényességéből kiindulva védelmezi a modernitás  racionalista hagyományait, és tiltakozik az „életvilág” gyarmatosítása ellen. Habermas ebben a művében nyitott a másik nagy modern társadalomfilozófiai áramlat, a pragmatizmus felé is.

Ugyancsak a század második felében alakult ki Lukács körül az ún. Budapesti Iskola, amelynek tagjai a kritikai marxizmustól egy posztmarxista, a pragmatizmus koncepciói felé szintén nyitott társadalomkritika irányában fejlődtek. Legismertebb közülük Heller Ágnes (1929), aki etikai trilógiájával az etikai tartalmak elbeszélő megközelítésére törekszik, és Kant nyomán járva hangsúlyozza, hogy nem formális elemzések, hanem karakterek leírása és élettörténetek elbeszélése az etikai kutatás és tanítás leginkább hatékony eljárásmódja.