13. A megismerés és a tudomány értelmezései a modern filozófiákban

D) Analitikus etika

D) Analitikus etika

Különleges problémát jelentett az analitikus filozófia művelői számára az etika problémája. Az etika ugyanis nem hiteink igazságát, hanem cselekvéseink helyességét vizsgálja. Fő kérdései, „Mit tegyek?" és „Hogyan éljek?". A huszadik századi etika két fő területe a metaetika és a normatív etika. A „meta" előtag „valamiről"-t jelent: a metalingvisztika a nyelvészetről, a metahistória a történelem diszciplínájáról vizsgálódó tudományág. A metaetika művelői a moralitás természetét és a morális fogalmak jelentését vizsgálják. Nem azt kérdezik, vajon a lopás jó-e, vagy sem, hanem azt kérdezik, valós-e a különbség a jó és a rossz közt, és megpróbálják kideríteni, mit jelent, ha egy cselekvést helyesnek vagy helytelennek tartanak. A normaetika képviselői feltételezik, hogy van különbség a jó és a rossz között, és felteszik a kérdést, hogy mely cselekedetek jók vagy rosszak. A klasszikus etika és modern képviselői szerint mindig az igazságosság elvei alapján kell cselekednünk, függetlenül attól, hogy ez a cselekvő, vagy a cselekvésben érintettek boldogságára vezet-e. A modern utilitarizmus szerint a helyes cselekvés elve, hogy a cselekvés a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb boldogságot eredményezze.

A huszadik századi etikában értelmezési viták zajlottak többek közt az etikai kijelentések igazságáról, a szubjektivizmusról, a realizmusról és a konvencionalizmusról. Az „igazság" és a „vélemény" az ismeretelméletben jól elkülönített fogalom - az egyik fő kérdés az volt, hogy miként jelennek ezek meg az etikában. Nyilvánvalóan különbség van azon két állítás között, hogy „Az Alpokban négyezer méternél magasabb csúcsok vannak", és hogy „Sok ember úgy hiszi, hogy az Alpokban négyezer méternél magasabb csúcsok vannak". Az első az emberek véleményétől független tény megállapítása, a második pedig sok ember hitéről szól. A kérdés az, hogy ez a megkülönböztetés érvényes-e az etikára. Sokféle vélemény lehet arról, hogy egy adott cselekvés helyes vagy sem. De van olyan tényállás, hogy a cselekvés valójában jó vagy rossz? Ezzel együtt fölmerül a kérdés: „Léteznek etikai igazságok?", továbbá: „Ha léteznek, mi teszi az etikai igazságokat igazzá?"

Az etikai szubjektivizmus képviselői szerint különböző vélemények lehetnek arról, hogy mi helyes, és mi nem. Egy cselekvés lehet helyes vagy helytelen, de nem mondhatjuk rá, hogy „igaz". Hume megkülönböztette a „van"-t és a „kell"-t, ahol a „kell"-t kifejező kijelentésekről nem mondhatjuk, hogy igazak. Az etikai realizmus védelmezői szerint léteznek etikai tények, melyek igazak, függetlenül attól, hogy ki hogyan vélekedik. Ha a csalás rossz, akkor ez nem azért van így, mert bárki, én, te, ő, így véljük. Az etikai konvencionalizmus képviselői szerint pedig léteznek etikai igazságok, ezek azonban nem a társadalomtól független létezők, hanem valamilyen módon kijelentettek, például Isten, a társadalom vagy az egyén által.

A huszadik századi etika George Edward Moore-nak (1873-1958), a cambridge-i egyetem tanárának Principia Ethica (1903) című művével kezdődik. Szerinte a „jó" egyszerű, vizsgálhatatlan tulajdonság, a jó jelenlétét észlelni tudjuk a dolgokban, anélkül, hogy egyszerűbb fogalmakra vezetnénk vissza. Követői, az etikai intuicionisták szerint a jó és a rossz: tények, teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk, vagy érzünk. Bár eredetileg nagy hatása volt, napjainkban megcsappant az irányzat híveinek száma, mert nem tudtak meggyőzően válaszolni arra az ellenérvre, hogy a jóság nem lehet dolgok tulajdonsága, és hogy nem tudjuk mindenki számára elfogadható módon megadni a jó érzékelésének vagy észlelésének módját.

A Bécsi Kör az emotivizmust képviselte az etikában, mely szerint az etikai kijelentések szerepe az érzelmek kifejezése és cselekvések ajánlása. Az irányzat rendszeres kifejtése Charles Stevenson (1908-1979) Etika és nyelv („Ethics and Language", 1944) című művében olvasható. Az emotivisták azt a kijelentést használják ki, hogy „nem minden kijelentés igaz vagy hamis". Például a „ne tedd ezt", vagy a „hajrá!" nem tény-állítások, hanem cselekvési utasítások vagy beállítódások kifejeződései. Az etikai kifejezések ilyen természetűek. Ha valaki azt mondja, „hazudni rossz", akkor valójában azt állítja, hogy „ne hazudj!". Érthetővé kívánták tenni, hogy miért tartanak örökké az etikai disputák. Ezek ugyanis szerintük olyanok, mint a vendéglő-választás. Teljes mértékben egyetérthetünk az összes ismert vendéglő leírásában és értékelésében, a társaságunkban mégis lehet, hogy egyesek a magyaros, mások pedig a kínai vagy az olasz vendéglőt választanák. Teljesen egyetérthetünk a tényekben, és mégis eltérhet a véleményünk arról, hogy mit szeretnénk, vagy mit akarunk, hogy megtörténjen. Az emotivizmus azonban nem tudta meghatározni a gondolkodó ész helyét az etikában. Ha valaki azt kérdezi, miért válasszam az egyik cselekvést a másik helyett, akkor racionális módon érvelni kell, és nem lehet szubjektív vonzódásokkal válaszolni. Az emotivizmus képviselője csak az érzelmi-pszichológiai ráhatás eszközével rendelkezik, ami oda vezethet, hogy egy cselekvésről való meggyőzésben bármely, a kívánt beállítódást előidéző tény elfogadható lenne.

Richard Mervyn Hare (1919-2002), az oxfordi egyetem tanára az „egyetemes előírás tanát" (universal prescriptivism) javasolja, és Az erkölcs nyelve („The Language of Morals", 1952) című művében azt állítja, hogy az emotivistáknak igazuk volt abban, hogy a morális nyelv előíró és nem leíró. De nem látták meg a „helyes" és a „kell" lényeges logikai tulajdonságait. Amikor ugyanis ezeket a szavakat használjuk, kimondatlanul is egyetemes elvek mellett köteleződünk el. Ha azt mondjuk valakinek, hogy ne csaljon, akkor „a csalás rossz" egyetemes elve mellett köteleződünk el. A következő esetekben mindez már köt bennünket ahhoz, hogy bármely csalást rossznak tartsuk. Ha nem ezt tesszük, következetlenek vagyunk és a gondolkodás alaptörvényét sértjük meg. Hare szerint ez a logikai tulajdonság a morális ítélet „egyetemesíthetősége" (universalizability). A tétel kifejezi, hogy ugyanazon elveket kell alkalmaznunk a saját esetünkben, mint másokéban. A nehézség ezzel az elmélettel az volt, hogy nem adott megfelelő feltételeket arra nézve: mely konkrét cselekvési elv egyetemesíthető, és melyik nem, s ezzel szabad utat hagyott az értelmetlen vagy „rossz" elvek egyetemesíthetőségének. Nem tudott mit kezdeni azzal a, morális értelemben nyilvánvalóan nem egyetemesíthető állítással, hogy „rossz dolog holdfényben körtefa körül sétálni". A megoldást végül Dewey elve adta meg, aki szerint minden etika eleve a demokratikus társadalmi gyakorlatok összességéből származhat, ahol mindenki javát kell keresni. Kurt Baier (1917) hangsúlyozza, hogy a társadalmi és etikai vitáknak ezt az elvet kell szem előtt tartania, és csak így tudjuk eldönteni, hogy mi helyes és mi nem. Árt vagy sem az embereknek, ha holdfénynél körtefa körül sétálnak? Ha a válasz a társadalom legtöbb tagja számára közömbös, akkor a kérdésnek semmi köze a moralitáshoz.

Az itt bemutatott, és ehhez hasonló kérdésekről vitatkoztak az analitikus morálfilozófusok egészen az 1960-as évek végéig. Tartalmi kérdéseket egyedül az utilitarizmus kapcsán vetettek föl, de általánosan elfogadták, hogy a filozófia nyelvi és fogalmi analízis, ezért nem avatkozhat be a szaktudományok munkájába. A filozófia ugyanis nem a dolgokkal, hanem a róluk való beszéddel foglalkozik. A morálfilozófusoknak ez ugyan behatárolta a tevékenységi körét, de megelégedéssel töltötte el őket, hogy nem áll fönn a veszély: összetévesztik őket valamelyik egyház prédikátorával. P. H. Novell Smith szerint a filozófus „nem plébániai pap vagy a Polgárok Egyetemes Nagynénije".  A hetvenes években azonban felismerték, hogy nem vonták be vizsgálataikba mindazt, ami a huszadik században fontos dologként történt: a két világháborút, a holokausztot, a kommunizmust, a gyarmati felszabadító mozgalmakat. A filozófusok nem, vagy alig foglalkoztak azzal, amit a történészek, pszichológusok vagy politikusok mondtak. Ráadásul a korai hetvenes években megjelent az alkalmazott etika, és a korábban a „nagynéni-szerepet" visszautasító filozófusok olyan témákról kezdtek írni, mint a faji és nemi diszkrimináció, a polgári engedetlenség, a gazdasági igazságtalanság, a háború, a holokauszt, a kommunizmus, a környezet védelme vagy az abortusz. Nagy változást előidéző esemény volt itt John Rawls munkássága, amellyel az angolszász etika szisztematikus és történeti értelemben is visszakapcsolódott a klasszikus társadalom- és morálfilozófia problémáihoz.