Fogalomtár etika szakosoknak

Isten halott

„Isten halott”: A „halott” szónak Nietzschénél más összetételekben is – „a nagy Pán halott”, „a tragédia halott”, „a törvény halott” - hasonló jelentése és funkciója van: egy világtörténelmi korszak lezárulását jelenti be, vagy nyilvánítja ki. Az „Isten halott” kifejezés arra utal, hogy az (európai) emberiség egy új korszak előtt áll, melyet Isten halála máris útjára indított, és amely annak jegyében fog eltelni, hogy az ember nem ismer el semmilyen magasabb értéket a földi létezésnél. Ahelyett, hogy puszta blaszfémiának tekintenénk, kíséreljük meg kibontani néhány redőjét ennek a rendkívül összetett problematikának. Ez első kérdés az, hogy a kijelentést konstatívumként vagy performatívumként kell-e érteni, magyarul, Nietzsche mondata megállapításként leír-e valamilyen már bekövetkezett eseményt, vagy maga hozza létre ezt az eseményt, a bejelentése által. Nem lehet egyértelmű választ adni erre a kérdésre, mert bizonyos értelemben az előbbi, bizonyos értelemben viszont az utóbbi értelmezés a helytálló. Pontosabban ez a kijelentés egyszerre konstatívum és performatívum, és ez magának az eseménynek a természetéből következik. A vidám tudomány 125. aforizmája alapján mindkét értelmezést kidolgozhatjuk. Az Istent kereső őrült szavait gúnyos megjegyzések kísérik, „[m]ivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben”. Isten halála eszerint, amennyiben az emberek már nem hisznek benne, bekövetkezett, a kijelentés ezért lehet megállapítás, egy tény közlése. Erre utal az őrült is, amikor múlt időben beszél Isten haláláról, meggyilkolásáról. Ugyanakkor az ott lévők, bár nem hisznek Istenben, mégsem tudnak Isten haláláról, számukra is az őrült szavai jelentik be, teszik megtörténtté az eseményt (perfomatívum). A konstatívum esetében a kijelentés időpontja és az esemény időpontja különbözik (jelen-múlt), a performatívumnál egyidejűség áll fenn (jelen-jelen). Isten halálának eseménye azonban megköveteli azt a különleges időbeli szerkezetet, ami miatt egy már megtörtént esemény, a bejelentéssel egy időben válik megtörténtté. De még ettől is bonyolultabb a helyzet, hiszen az őrült azt mondja: „Túl korán jöttem”. A bejelentése tehát megelőzi az esemény bekövetkeztét (jelen-jövő), ennyiben mégsem akar performatívum lenni, mindenképpen konstatívum lenne, de az ott állók számára a kijelentése nem lehet megállapítás, mivel még nem értesültek az eseményről. „Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol – még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van, mint a legtávolabbi csillagok – és mégis ugyanezt tették meg!” Isten halála tehát egy már megtörtént, de az emberekhez még el nem jutott esemény, a róla szóló kijelentés pedig (korai, előlegző) megállapítás. Mit tudunk meg Isten haláláról? Isten nem egyszerűen meghalt, hanem mi, emberek, öltük meg őt. Az esemény megtörténte és hírének megérkezése itt újabb csavart vesz, hiszen nem akármilyen már megtörtént eseményről nem tudnak az ott állók, hanem egy olyan tettről, melyet maguk követtek el. Ha nem is tervszerűségre, de mindenképpen akaratlagosságra utal, hogy Isten a késszúrásainktól halt meg. Ugyanakkor nem hirtelen halállal, hanem lassan, több késszúrástól elvérezve. A felelősség közös, a tett súlya mindannyiunkra nehezedik, de nem bűnként sújt bennünket, hanem mint jó sors kísér. „… aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik, mint az előző volt”. Mi az istengyilkosság oka? A Zarathustrában feltűnik egy ember, a legocsmányabb ember, aki magát egyedül isten gyilkosának mondja, s Zarathustra is ekként ismeri fel. Isten halálának oka, mondja ő, az ember iránti részvéte (Mitleid – szó szerint: együttes, közös szenvedés), melyből fakadóan Isten emberré lett, és így szemérmetlenül beletekintett az emberi lét legmélyebb rétegébe, mindent látó szemeivel kifürkészte minden takargatott ocsmányságát az embernek. Az emberi ocsmányság szemtanúja lett, s ezt nem viselhette el az ember, ezért ölte meg Istent. Az emberré válás azonban Isten döntése volt, ennyiben - tűnődik el Zarathustra egy korábbi változatban - talán Isten magát ölte meg, mi csak a kezei voltunk.

Ki az az Isten, helyesebben milyen szerepet játszott az életünkben az az Isten, akit megöltünk? Egyértelműen a keresztény hit Istenéről, az egyetlen igaz Istenről van szó, aki magát az igazságnak nevezi. Ő alkotta a véges emberi létezés végtelen horizontját, adott értelmet az értelmetlennek, létet a semminek. Ő volt mindenek alapja, középpontja, viszonypontja. Nélküle a Föld Napja nélkül maradt, a végtelen láthatár eltűnt, megszűnt a fent és a lent, a lét kiüresedett. Magunkra maradtunk a semmiben. Nekünk kell meghatározni a középpontot, nekünk kell tájolni a létezésünket, új irányt szabni az életnek, magunkból kell értelmet adni az értelmetlennek, értékkel felruházni az érték nélkül valót.

Az elhagyatottságból támadt kétségbeesés helyett azonban a magunkra utaltság, a szabadság és felelősség vállalásának mámora árad Nietzsche szövegeiből. Isten mint abszolútum eloldódott és eloldotta a benne hívő embert a földi létezéstől. Az emberi létezés középpontja egy másik világba került, és a két világ, a létezés kibontakozásának egyedüli terepe, a földi világ, és a remény képzeletbeli világa szembe fordult egymással. Az ember idegenné vált a földön, ahol létezik, és nem tud megtelepedni a másik világban, ahová létezése után juthat be. Úgy kell lennie, hogy közben elvágyódik, létének súlypontja kívül esik a létezésén. Isten halálával a másvilág eltűnik, az ember a kettős, sehol-létből visszazuhan az egyedüli valós létbe. A részvétbe való menekülés egyben a sors előli kitérés is, a sors felvállalása nem tűri a részvétet (Übermensch, az értékek átértékelése).

Az őrült. -Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: „Istent keresem! Istent keresem!” - Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? -kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? - így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. - „Hová lett Isten? - kiáltott föl. - Majd én megmondom nektek! Megöltük őt, ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra vagy oldalt vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? - elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól - ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha, és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!” - Az őrült most elhallgatott és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak, és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. „Túl korán jövök –mondotta -, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol - még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szükségük, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok - és mégis ugyanezt tették meg!” - Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be és rázendített Requiem aeternam deo-jára (örök nyugodalmat istennek -A ford.). Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: „Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?” (Nietzsche: A vidám tudomány, l25.)

„Őnéki azonban - meg kellett halnia: hisz látta mindent látó szemével – látta az ember mélységeit az alapokig, minden takargatott ocsmányságát, szégyenét. Részvéte nem ismert szemérmet? Bekukkantott legmocskosabb zugaimba is. Ez a kíváncsiskodók legkíváncsiskodóbbika, ez a legtolakodóbb tolakodó, ez a legrészvéttelibb részvevő – meg kellett, hogy haljon. Mindétig látott engem: bosszút kellett hát állnom a szemtanún – vagy nem élhettem tovább. A mindent látó isten, aki látta az embert is: ennek az istennek meg kellett halnia! Nem visel el az ember ilyen szemtanút.” (Z, IV. 953-963)

„Így szólott hozzám egykor az ördög: ’Megvan a maga pokla Istennek is – az emberszeretete’. Nemrégiben pedig azt mondta nékem: ’Isten halott; belehalt részvétébe az ember iránt.’” (Z, II. 251-253)

„Vagy megölte magát? Mi csak a kezei voltunk?” (1881-es fragmentumok KGW V, 2, 12)„- legyen bár istené vagy emberé az a részvét: vétek a részvét a szemérem ellen. A segíteni-nem-akarás pedig alkalmasint előkelőbb, mint az ugrani kész erény. Csakhogy ezt mondják manapság erénynek maguk a kis emberek is, a részvétet – mert nem tisztelik a hatalmas sorscsapást, a hatalmas ocsmányságot, a hatalmas torzulást.” (Z, IV. 914- 919)

K. L.