Bevezetés a filozófiába (Bő vázlat tanároknak)

7. óra A nyelv mint kétes médium

Az eddigiekben úgy tettünk, mintha az elme számára közvetlenül adódnék a külvilág, vagy legalábbis a külvilág ideája. Valójában azonban a filozófiai problémák egyik legfontosabbika éppenséggel ahhoz kapcsolódik, hogy a két terminus közt ott áll a nyelv, s így az ő szerepéről is kell szólni, különösen annak nyomán, hogy a huszadik századi filozófia nagy részére rányomta bélyegét a „nyelvi fordulat".

 

Ám most könnyű helyzetben vagyunk, hiszen rendelkezésünkre állnak azok a könyvek, amelyekre most csak utalnunk kell, hiszen tartalmazzák azt, amiről néhány alapvető gondolatot fel kell vázolnunk az órán. Az órát két részre javaslom osztani, éspedig kétharmad-egyharmad arányban. Az első részben a nyelvre vonatkozó, hagyományos filozófiai reflexiók típusait idéznénk föl annak a klasszikus háromszögnek vezérfonalánál, amely éppen az ajánlani kívánt kötetek borítóját is díszíti.

 

A szóban forgó kötetek Kelemen János munkái, A nyelvfilozófia rövid története (Bp.: Áron, 2000.), Nyelvfilozófiai tanulmányok (2004.), illetve - Farkas Katalinnal közösen - Nyelvfilozófia (2002.).

Az ebben a kurzusban szóba hozandó problematika egyszerűen annak bemutatása, hogy a háromszög bármely „csúcsát" kiemelhetjük és tekinthetjük a dolog-lélek-jel hármas viszonyát domináló elemnek. Bevezethetjük az „internalizmus-externalizmus" fogalompárt és mondhatjuk, hogy az animus elsőbbsége, azaz a gondolkodásnak a nyelv és a külvilág külsődlegességei fölébe helyezése jelenti az internalista megoldást mindkét másik lehetőséggel szemben, melyek a gondolkodás autonómiájához képest külsődleges meghatározásokat jelentenek, akár a dolog, akár a jel felől. Történetileg nézve felhívhatjuk a figyelmet az animus oldalán arra, hogy az isteni elmében létező ősképszerű ideákra is gondolhatunk, melyek nemcsak a jelet, de a dolgot is „megelőzik". Ha a dolgot tekintjük elsődlegesnek, akkor az elme s a jel egyaránt leképezési viszonyba lép vele. Amikor azt a lehetőséget taglaljuk, hogy a nyelvi jel is tekinthető elsődlegesnek a dologgal s az elmével szemben, akkor rátérhetünk annak jelzésére, hogy a nyelv funkciója nem korlátozódik arra, amit a huszadik század előtti filozófiai hagyomány túlnyomó része gondolt róla. Általában a megismerés támogatása volt az egyetlen funkció, melyet neki tulajdonítottak, s ezt két részelemre bontották: a nyelvnek segítséget kellett nyújtania az egyes gondolkodónak, hogy később is vissza tudjon emlékezni arra, amire korábban rátalált, ám lehetővé kellett tennie azt is, hogy gondolatait, felfedezéseit másokkal is közölje. Berkeley Locke-kal szembeni polémiájára és a beszédcselekvés elméletére utalva lehet bevezetni azt az elgondolást, hogy a nyelvvel nem csupán közvetíteni lehet, de cselekedni is.

Az óra második részében érdemes beszélni arról az újabb keletű törekvésről, hogy a nyelv és a nyelv szerepeinek fejlődését a kommunikációs technológiák történelmének részeként tekintsük s így próbáljunk számot adni a nyelv s más külső tényezők gondolkodásra gyakorolt hatásáról. Ennek az órarésznek segédkönyve lehet például a Nyíri Kristóf / Szécsi Gábor szerkesztette Szóbeliség és írásbeliség című szöveggyűjtemény (Bp.: Áron, 1998.).

<< 6. óra Filozófia mint problématörténet

8. óra Analitikus filozófia >>