Fogalomtár etika szakosoknak

Perspektívizmus

Perspektívizmus: Általános értelemben: valamit valamilyen nézőpontból látni, megragadni, ábrázolni. Ebben benne rejlik az a megállapítás is, hogy a nézőpont megváltoztatásával „ugyanaz” a dolog más és más látványt nyújt, ezáltal másképp lesz megragadott vagy ábrázolt. A kérdés az, hogy mi alapján jelentjük ki, hogy a különböző látványok ugyannak a dolognak a látványai, és lehetséges-e azt kutatni, hogy milyen viszonyban vannak a különböző látványok magával a dologgal. Egyrészt azt kell belátnunk, hogy nézőpont nélkül nincs látvány: akárhonnan ragadunk meg valamit, az mindig egy látvány lesz a többi között. Ahhoz, hogy a dolgot olyannak lássuk, amilyen, arra lenne szükség, hogy azt a nézőpontot foglaljuk el, ahonnan a dolog a maga abszolút, és nem a nézőpont függvényeként adott látványban tárul fel. Az abszolút nézőpont nyújtaná magát a dolgot, a dologról való igazságot, ami a filozófiai - és általánosabban: a teoretikus - megismerés célja. Ezt a fajta szemléletet a filozófiában sub specia aeternatis-nak, az örökkévalóság nézőpontjának nevezik, és természetesen Isten perspektívájaként értelmezik. Ez már megnevezésében is arra utal, hogy az ember számára ez a nézőpont nem adott. Az ókorban erre az emberi megismerés relatív voltát a szofisták és a szkeptikusok helyezik filozófiájuk középpontjába. Már ebből is látható, hogy az egyetlen, univerzális igazságot kereső filozófiák számára elengedhetetlen a véges emberi perspektíva és az örök igazságok lehetőségének összeegyeztetése. Az újkori racionalizmus azzal hidalja át ezt a szakadékot, hogy az emberi gondolkodást, ha nem is hatókörében, de adottságaiban és működési módjában azonosnak tartja Isten gondolkodásával. Leibniz, aki az egyedi perspektívák és az örökkévalóság perspektívájának tanát a Monadológiában kidolgozza, azt hangsúlyozza, hogy minden egyes monász a saját nézőpontjából tükrözi vissza a világmindenséget, ezek összessége pedig megadja az abszolút nézőpontból, vagyis Isten számára feltáruló képét a világnak. Az ember mint szellem-monász részesül Isten gondolkodásában, egyre tökéletesebb és magasabb szintű gondolkodással eljuthat az igazsághoz. Egészen más következtetést von le az észlelés és megértés perspektivizmusából Nietzsche. Számára az abszolút nézőpont, vagyis Isten: halott. Ennek következtében csak a perspektívák adottak, minden abszolút vonatkoztatási pont és rendezettség nélkül, ami egyben azt is jelenti, hogy e perspektívák közül egyik sem igazabb a másiknál. A perspektivikus észlelés és látás nem az igazságra tör, hanem az értelemadást végzi el, s egyben értékel: sem értelem nélküli lét, sem perspektíva nélküli értelem nem lehetséges. Ha sem megváltoztatni, sem kitüntetni nem lehet a perspektívák közül egyet sem, akkor az egyedüli lehetséges értelem és igazság helyett a végtelen számú perspektívából elvégezhető végtelen interpretáció teszi újból végtelenné a világot számunkra.

56. Mivel a teremtett dolgok között olyan kapcsolat van, hogy az összes igazodik mindegyikhez, és mindegyik igazodik az összeshez, ezért valamennyi egyszerű szubsztanciának oly vonatkozásai vannak, amelyek kifejezik az összes többit, és ezért mindegyik egyszerű szubsztancia örökös eleven tükre a világegyetemnek.

57. És ahogy egy és ugyanaz a város más és más látványt nyújt, ha más és más irányból szemléljük, és a nézőpont változásával mintegy megsokszorozódik, ugyanígy az egyszerű szubsztanciák végtelen soksága következtében megannyi különböző világegyetem van, amelyek azonban csak ugyanannak az egynek a távlati képei, az egyes monászok különböző nézőpontjaiból szemlélve.

83. A közönséges lelkek és a szellemek különbségéről szólva – melyeknek egy részéről már beszéltem – meg kell említeni azt, hogy míg a lelkek általában a teremtmények összességének eleven tükrei vagy képei, addig a szellemek magának az istenségnek, vagyis a természet alkotójának is képmásai, melyek képesek arra, hogy megismerjék a világegyetem rendszerét, és valamit utánozzanak belőle alkotóművészetük mintáival, minthogy minden szellem olyan, mint egy kis istenség a maga birodalmában.”  (Leibniz: Monadológia)

Új ”végtelenünk” - Milyen messzire terjed a lét perspektivikus természete, vagy van-e egyáltalán másféle természete is, hogy egy interpretáció és mindenféle „értelem” nélküli lét nem „értelmetlenség”-e, viszont minden lét lényegileg nem interpretatív lét-e - éppen ez az, amit az értelem nem képes eldönteni, sem a legszorgosabb elemzés, sem pedig önmaga leglelkiismeretesebb vizsgálata útján: mivel az emberi értelem ilyen elemzés alkalmával okvetlenül a saját perspektivikus formáiban látja és csakis ezekben látja önmagát. Nem láthatunk tovább a látószögünknél: reménytelen kíváncsiság, ha azt akarjuk tudni, milyen egyéb típusú intellektusok és perspektívák létezhetnek még: például, hogy létezhetnek-e bizonyos lények, akik tudják visszafelé érzékelni az időt? vagy váltakozva visszafelé és előre (amivel az életnek más iránya és az ok-okozatnak más fogalma volna adott). De úgy gondolom, hogy ma messze vagyunk legalább már attól a nevetséges szerénytelenségtől, hogy a saját szempontunkról kijelentsük: csak az e szempontból látott perspektívák érvényesek. A világ inkább megint „végtelen” lett számunkra: amennyiben nem utasítjuk el a lehetőséget, hogy végtelen sok interpretációt zár magába. - Újból végigfut rajtunk a nagy borzongás, de kinek lenne kedve isteníteni a régi módon az ismeretlen világ e szörnyetegét? És ki szánná rá magát, hogy ezt az ismeretlent „az ismeretlen istenként” imádja? Ó, túlságosan is sok az interpretáció istentelen lehetősége, ezt az ismeretlent is beszámítva, túl sok az ördögi vonás, az ostobaság, az interpretációs őrület - a mi saját, emberi, túlságosan is emberi interpretációnk, amelyet jól ismerünk… (Nietzsche: A vidám tudomány, 374.)

K. L.