Emberi természet, női természet

Emberi természet, női természet: Platón

Bevezetés: Platón jelentősége (vázlat)

Platón az európai filozófia egyik legnagyobb hatású gondolkodója, ha éppen nem ’A legnagyobb’. Egy 20. századi angol filozófus (Whitehead) szerint az európai filozófia története nem más mint lábjegyzetek Platónhoz: vagyis Platón az összes, később is állandóan felmerülő nagy filozófiai problémával már foglalkozott – Athénban az i. e. 4. században – amihez az utána következő 2500 évben a többi filozófus csak állandóan lábjegyzeteket, kommentárokat fűz. Univerzális elme volt, a matematika különösen érdekelte, a mértan, a csillagászat – azon kívül, hogy a megismerés problémája, a boldog élet titka, hogyan éljünk helyesen, mi az a jó, amire vágyunk: a tudás vagy az élvezet? Milyen a legjobb állam felépítése, az igazságosság, az ember természete, a lélek halhatatlansága, a kozmosz keletkezése, törvényszerűségei stb. (hogy néhány nagyobb témát soroljak fel azok közül, amelyek foglalkoztatták).

1. Platón varázsa: művészi forma és filozófiai mélység együttese, a dialógus mint gondolkodási forma, módszer.
2. Szókratész öröksége: etikai racionalizmus, bábáskodás a gondolat születésénél, a vitás dolog meghatározására való törekvés.
3. Az európai metafizika és idealizmus atyja: a látható világ másodrendű az igazi, szellemi világhoz képest (ideák és érzékelhető létezők) a Barlang-hasonlat: két-világ ontológia.
4. Az erkölcsfilozófia megalapozása: a boldog élet tudás kérdése, az igazán létezők megismerésével jutunk el a Jóhoz, és törekednünk kell a megvalósítására, a tökéletes minták (ideák) utánzására. A kiválóság (erény) gyakorlása a boldogság útja.
5. A lehető legjobb (ideális) állam elképzelése: utópia.
6. Aktualitása:

a) a totális állam, totalitáriánus rendszerek ősképe a platóni ideális állam (K. Popper) b) a nők férfiakkal való egyenlőségének elve

c) képi gondolkodás a mai filozófiában: Platón hasonlatai, mítoszai mint gondolkodási formák (a mai filozófia ún. képi fordulata)

Férfiak és nők Platón Államában

Az emberi természet – a kezdet

Platón az állam (polisz) kialakulásával kapcsolatban gondolkodik az emberről, az ember természetéről, de itt nem szentel nagyobb figyelmet a témának. Más műveiben is olvashatunk az ember céljáról (a boldogság), a mindenkiben élő vágyról a szép után, de nála mindez még nem ’Az emberi természet’ egységes problémája. (Általában is igaz, hogy Platón nem alkotott zárt, koherens rendszert, az egyes kérdéseket mindig más oldalról, más összefüggésekben tárgyalja újra.)

Általában a filozófia történetében az egyes gondolkodók egy ún. eredeti vagy kezdeti állapotot próbálnak gondolatilag rekonstruálni, mert abban vélik megtalálni az ember természetes hajlamait, állapotát, még mielőtt a mindenkori jelen állapot kialakult volna. Az alakulást tekinthetik folyamatos javulásnak, fejlődésnek, és tekinthetik romlásnak, elfajulásnak. Az ókori koncepciók a kezdetet látják aranykornak, melyet a folytonos romlás követ, a jelen a legrosszabb, a vaskor. Például Hésziodosznál olvashatunk egy ilyen történetet.

A kérdés, hogy miért, illetve hogyan alakult ki a közösségi együttélési forma, úgy válaszolható meg, ha az emberek természetes késztetéseit vizsgáljuk, ha természetükben alapozzuk meg a polisz létrejöttét. (Ezáltal a közösségi állami lét természetes lesz, vagyis legitimálható forma, kialakulása szükségszerű volt, és fennállása is az.) Platón úgy látja, hogy az embernek ’sok mindenre szüksége van’, sok mindent nélkülöz, ezért természetesen társul a többiekkel, hogy jobban boldoguljon. Az emberek különböző adottságokkal, képességekkel születnek, sőt értékbeli különbségekkel is – egyesek lelkükben mintegy arannyal születnek, mások csak vasat érő képességgel. Az előbbiekből valószínűleg vezetők lesznek, az utóbbiakból pedig a nekik engedelmeskedők. A kis, társult közösségben megosztják a munkát, és ki-ki specializálódik egy-egy tevékenységre, amihez jobb adottsága van (egyik ügyes kezű, a másik erősebb stb.). Aki például általában házat fog építeni, gyorsabban és jobban csinálja majd, mint a többiek. Megosztják egymással a megtermelt javakat, és mindenki jobban jár, mintha egyedül kellett volna mindent elvégeznie. Eszerint az egyes ember szívesen társul a többivel, mert ez mindenkinek előnyösebb, mint egyedül – a sokféle szükséglete miatt. A társult emberek megosztják a munkát, s így egymásra is lesznek utalva, organikus egységet alkotnak, mint a test és részei. Aztán ebből a kis közösségből egyre nagyobb lesz, egyre több mesterség alakul ki, mert egyre több szükséglet jelentkezik, elvileg tulajdonképpen határtalanok az ember szükségletei – luxus javakra is szüksége van, nemcsak a létfenntartási javakra. Az állam egyre nő, ’felpuffad’ – ami problémákat okoz, a folyamatnak egy bizonyos ponton határt kell szabni. (Itt nem követhetjük a gondolat fonalát, hogyan jön létre az ideális állam.)

A mű alapkoncepciója: rétegek

Munkamegosztás és nemek: feladat, nevelés, adottságok (természet)

Milyen társadalmi-közösségi-családi struktúrában lehetséges az, hogy nők és férfiak azonos munkát végezzenek?

Egyéb művek: a Timaiosz

A mű alapkoncepciója: rétegek

A tökéletes állam a filozófusok vezetésével valósulhat meg, mivel ők képesek a valódi létezők (ideák) megismerésére, és arra, hogy ezekre tekintve létrehozzák a tökéletes állam mását, megalkossák törvényeit. Ők is lesznek a vezetők (királyok), vagyis az ideális berendezkedésű államban filozófus királyok uralkodnak. A többiek dolga, hogy engedelmeskedjenek irányításuknak: két alárendelt réteg van, az őröké és a kézműveseké, kereskedőké. Az őrök tartják fenn a belső rendet, és védelmezik az államot a külső támadásoktól, míg a legalsó réteg kétkezi munkája tartja el az egész lakosságot. Munkamegosztás van tehát: ki-ki képességei, adottságai alapján azt a munkát végzi, melyre természettől fogva alkalmas, de mindenki csak egyféle munkát végezhet. A nevelés tulajdonképpen csak az őrök nevelését jelenti (testnevelést és zenei nevelést), a legalsó réteg neveléséről nem esik szó. Az őrök közül a legjobbak folyamatos kiválogatása révén alakul ki a majdani vezetők (filozófusok) kis csoportja, akiknek még újabb tudományokat kell elsajátítaniuk, majd az állam vezetésében gyakorlatot is kell szerezniük, mielőtt valóban irányítanának.

Az ideális állam hierarchikus berendezkedésű – nem a polgárok egyenlőségének eszméjén alapul, mint a korabeli poliszdemokrácia, melyet Platón alapvetően hibás államformának tart. Szerinte az állam vezetése olyan szakmai tudást igényel, mint egy hajó kormányzása, nem érthet hozzá mindenki. (A filozófus lenne az állam hajójának hivatott kormányosa.) E szakértelem pedig a dolgok lényegének megismerési képessége, illetve tudománya, amit Platón dialektikának nevez. Ez afféle csúcstudomány, egy hosszú nevelési-tanulási folyamat betetőzéséként tanulják meg a kiválasztott legokosabb és legerkölcsösebb kevesek. Fontos hangsúlyozni, hogy a leendő filozófus-király feladatának ellátására kiválasztottak nemcsak ész dolgában a legjobbak, hanem erkölcsi kiválóságukban is: meg kell hogy legyen bennük mind a 4 platóni kardinális erény: az igazságosság, a bölcsesség, a mértékletesség és a bátorság.

Munkamegosztás és nemek: feladat, nevelés, adottságok (természet)

Az állami feladatok megosztása során merül fel mintegy a gazdasági racionalitás szempontjából, hogy a közös feladatok elvégzéséből ésszerűtlen lenne kihagyni az emberek felét, vagyis a nőket (ti. ha nekik csak az utódok megszülése és nevelése volna a feladatuk, mint a korabeli athéni társadalomban). A kérdés elvi szinten úgy fogalmazódik meg, hogy a nőket is be lehet-e vonni az állami feladatok elvégzésébe, és jó-e, hasznos-e bevonni őket. Részvételük hasznossága evidens, hiszen így mindenkinek kevesebbet kell dolgoznia! Platón gyakran használja a nyáj-analógiát az emberi közösségről gondolkodva. A nyájőrző kutyák között a kanok és a nőstények tevékenységét összehasonlítva azt látjuk, hogy az ellés idejét leszámítva a nyáj őrzésében a nőstények ugyanúgy részt vesznek, mint a kanok, és ugyanolyan jól látják el a feladatot. (451e)

A szubsztanciális kérdés az, hogy ugyanolyan-e a nők természete, mint a férfiaké, vagy különböző? A ’természet’ ebben az összefüggésben veleszületett képességeket jelent, vagyis képesek-e a nők is ugyanarra, amire a férfiak? A konkrét összefüggés, amelyben ez felmerül, az őrök nevelése: mi a helyzet az olyan adottságok terén, amelyek alapján valaki őr lehet? Ahogy nem minden férfi alkalmas őrnek, ugyanúgy a nők között is vannak, akik alkalmasak, és vannak, akik nem. Az emberek természete tehát egyedileg különböző. Az azonos természetűek (adottságúak) azonos feladatot látnak el, akár nők, akár férfiak. A két nem között az azonosság–különbözőség csak az állami feladatok szempontjából releváns, ebből a szempontból lényegileg azonosan oszlanak meg az adottságok, tehát ugyanaz a nők és a férfiak természete.

A női természet különbözősége azonban sokkal evidensebbnek látszott a kor embere számára, tekintve a férfiakétól lényegesen különböző életmódjukat, feladataikat. Ezért amikor Szókratész ennek ellenkezőjét állítja, hosszan kell érvelnie. A legszembeötlőbb a testi különbözőség és a férfiak erőfölénye. Egyrészt ugyanilyen mértékben vannak az egyes férfiak között is erősebbek és gyengébbek, és az egyes nők közti különbségek is nagyok. Ugyanez a helyzet a szellemi képességek terén. Bizonyos feladatok ellátásakor az egyedi különbségeket kell tekintetbe venni, nem a nemi különbséget: ez olyan lényegtelen lehet az adott feladat szempontjából, mint hogy például egy cipésznek hosszú vagy rövid-e a haja. Ugyanolyan jó cipész lehet valaki, akár rövid, akár hosszú a haja. A nem tehát irreleváns a feladat szempontjából, a szülés képessége is az. Vagy a nyájőrző kutyák hasonlatához visszatérve, attól még, hogy a nőstény időnként szül, egy rövid időszak kivételével még ugyanolyan jól őrzi a nyájat.

Ha pedig a nőket is a férfiakkal azonos feladatok ellátására szánjuk, akkor azonos nevelést is kell kapniuk: ugyanolyan testi és zenei nevelést, mint a férfiőrök, a fegyverforgatást is beleértve. A platóni elképzelés logikája tehát: azonos feladatok, ehhez azonos nevelés kell, ami azon az előfeltevésen alapul, hogy erre a női természet (phüszisz) is alkalmas.

Nők és férfiak azonos nevelése

Az azonos nevelés gondolata Platón korában utópia, mint tudjuk, a nők nem részesültek oktatásban, írni-olvasni sem igen tanították őket. Tevékenységük a háztartásra és gyermekszülésre, -nevelésre korlátozódott, életterük a házi gazdaság (oikosz). A nyilvánosság terein csak férfiak jelenhettek meg (agora, népgyűlés), a nők általában nem – vagy csak kísérettel –, egy-két híres, művelt hetéra kivételével, mint Aszpaszia, akit nemcsak szépségéért, hanem szelleméért is csodáltak.

A nők testedzésének puszta elképzelése is nevetségesnek látszott a beszélgetés egyes résztvevőinek: meztelenül birkóznának, mint az ifjú athéni férfiak, fegyverforgatást kellene tanulniuk? Szókratész ellenérve szerint minden új szokás nevetséges annak, aki máshoz van szokva, az utazók beszámolói idegen népek idegen szokásairól csak a tanulatlan embert ingerlik nevetésre. Majd megszokják a hiányos öltözetben testüket edző nőket is, főleg mivel az ésszerűség is emellett szól (452d).

A szakmák szempontjából azonos a két nem természete, csak egyedi különbségek vannak. Ha csak ennyi lenne Platón mondanivalója, akkor a mai nézetek között is korszerűnek vagy akár feministának is lehetne tartani, amint ez a nézet fel is merült. De Platón még hozzátesz valamit, amivel gyengíti merész állítását a férfiak és nők azonos természetéről, vagyis egyenlőségükről. Tagadhatatlan – így Platón –, hogy a nők mindenben egy kicsit gyengébbek a férfiaknál – az azonos minőségen belül vannak bizonyos mennyiségi különbségek (nyilván elsősorban a testi felépítésre gondolt, 456a).

Az elvi azonosság nézetét Platón után mintegy 2000 évig nem olvashatjuk más szerzőnél – a 18–19. században merül fel ismét a filozófusok egyikénél-másikánál (Condorcet, J. Stuart Mill, Marx). Platón utópiája pedig csak a 20. század második felében vált társadalmi valósággá.

Milyen társadalmi-közösségi-családi struktúrában lehetséges az, hogy nők és férfiak azonos munkát végezzenek?

Kézenfekvő, hogy mentesíteni kell a nőket a szokásos háztartási munkától, melyet csak a saját családjuk számára végeznek. Ezt is a közösen elvégzendő feladatok közé kell sorolni, vagyis szakmaszerűen kell végezni –bárki végezheti, akit erre alkalmasnak találnak. Persze akkor még racionálisabb, ha a polgárok közösen is étkeznek, laknak.

A közösség, az összetartás, az egyetértés a legfontosabb szervező elv az ideális államban. Platón állama egy organikus közösség, az államszervezet részei kölcsönösen egymásra vannak utalva, boldogságuk csak együttesen valósulhat meg. Az egyén boldogsága a közösség boldogságával együtt jár. Az egyén és kis családjának érdeke, java újában állhat a nagyobb közösség, az állampolgárok közössége érdekének, ezért törli el Platón a nukleáris családot és a magántulajdont, ezért fontos, hogy a polgárok tulajdon- és életközösségben éljenek. Az egy rétegbe tartozók lakjanak együtt és ne a vér szerinti rokonok, házaspárok. Így kiküszöbölni vélte az egyéni érdeket és a családi, rokoni összetartást kiterjeszthetőnek vélte a polgárok egész közösségére. A polgárok testvéreknek fogják tartani egymást, hozzátartózókként szeretik majd egymást. (Biztonságos, ha nem is tudják, kik vér szerinti rokonai egymásnak, a szülők és gyermekek közötti vérségi kapcsolat legyen ismeretlen. Ehhez egy bonyolult párosodási szabályozást kellett kidolgozni, hogy lehetőleg a vér szerinti rokonok közti párosodást kiküszöböljék. A szabad párválasztás ezen túlmenően - bár van olyan szöveghely, mely ezt állitja - mégsem valósul meg.

Fajnemesités

Felmerül ugyanis közérdekként a fajnemesítés gondolata, az állattenyésztésben jól ismert szempontként. A nyáj pásztora jól tudja, hogy a kiváló szaporulat a párosított egyedek jó minőségén alapul, amit a pásztor szabályozhat. Ezt az elvet ültetné át Platón az emberi szaporodás szabályozásába. Kiváló tulajdonságú férfiak és nők párosodjanak (csak bizonyos életkori határok között kívánatos az utódnemzés), és lehetőleg csak a kiváló egyedeket célszerű szaporítani (459a). Szigorú szabályokkal, vallási és törvényi tiltásokkal próbálják a vezetők féken tartan a polgárok párosodási kedvét, az engedély nélkül született utódokat kitaszítottnak, szentségtelennek és törvénytelennek bélyegzik, sőt „nem jut számukra eledel”. A későbbi tradíció egyik vonulata, a negatív utópiák ezt a gondolatot emelik ki., A történelmi párhuzamok pl. a náci fajnemesítő ideákkal szembeötlőek. A filozófus–királyok majd ezt kiszámolják egy bizonyos matematikai formula segítségével, de szó esik a megtévesztés lehetőségéről is (a jó cél érdekében meséket kell kitalálni, nemes hazugságokat). Nincs tehát szabad párválasztás, és a párok a párosodás után nem maradnak együtt, ki–ki a saját rétegével él együtt, a gyermekek közösen nevelik arra a feladatra kiválasztott hivatásos nevelők.

Nő és gyermekközösség?

Platón többször is kijelenti, hogy az őrök közti összetartozást fokozza a nők és gyermekek közös birtoklása, akik mintegy köztulajdont képeznek (450c, 464b). Ha azonban belegondolunk abba, hogy a két nem feladatai azonosak, vagyis hogy az őrök között sok nő is van, akkor az is igaz, hogy nemcsak a nők és gyerekek, hanem a férfiak is köztulajdont képeznek. Hiszen párosodásukat azonos elvek szabályozzák, egymást ’tulajdonolják’ közösen, férfiak és nők a férfiakat és nőket, valamint a közös gyermekeket! A másik nem közös tulajdonlása mindkét nemre (és a gyermekekre) is áll. Az őrök szerepéről való gondolkodás azonban eleve a férfi-őr képzetéből indult ki, hiszen a fegyverforgatás, erő, bátorság evidensen férfitulajdonságok és csak a gondolat továbbfejlesztésekor merült fel a női őr lehetősége és hasznossága. A férfi látószögének magától értetődő volta a magyarázata a fenti címben idézett következetlenségnek, melyet természetesen a kor szemlélete kellőképpen megmagyaráz. Még manapság, több mint kétezer évvel később, amikor ez nem magától értetődő a mai kor szokásai lapján, még ma is élnek a férfiközpontú gondolkodásnak a történelmileg tovább örökített nyomai, ahogy például Platón Bourdieu francia szociálantropológus ezt elemzi Férfiuralom c. írásában.

Filozófus-királynő

Az Állam felfogásának ismertetését mégis azzal a platóni megjegyzéssel szeretném zárni, miszerint lehetséges, hogy az állam legfőbb vezetője, a kiválasztott legokosabb és legerkölcsösebb ember nő lesz, vagyis esetleg egy filozófus–királynő irányítja majd az államot.

Egyéb művek: a Timaiosz

A két nemről más művekben is olvashatunk hosszabb-rövidebb megjegyzéseket, így például a kozmosz keletkezésének szentelt nagy dialógus, a Timaiosz az élőlények keletkezése során az emberről is ír. Itt azt olvashatjuk, hogy az első generációban még nem voltak nők és férfiak, hanem csak a másodikban jöttek létre, méghozzá a kiválóbbakból a férfiak, a rosszabbakból pedig a nők. Ez nem igényel sok magyarázatot, a kor közgondolkodása számára természetes nézet. Arisztotelész biológiai írásai egyikében is hasonló nézet szerepel, ott a jövendő emberi egyed magjának minősége dönti el, hogy férfi vagy nő lesz-e belőle: a kiváló minőségű magvakból férfiak, a gyengébb minőségűekből nők alakulnak ki. (A mag természetesen a férfi magja, amelyhez a nő mintegy a táptalajt, anyaföldet adja.)

Minden szövegrészlet persze csak a mű egésze kontextusában értelmezhető, a mű pedig az életmű egészében. A Timaiosz egésze egy ’valószínű beszédként’ (logosz) előadott történet a kozmosz keletkezéséről, a szereplők ebben a logoszban princípiumok, fogalmak, mértani formák, számarányok, szerkezetek.

A nemek szempontjából egy-két megszemélyesített képzet, illetve fogalom érdemel említést: a mindenség dajkája, khóra, amely befogadja a formákat (ideákat), melyekből a Démiurgosz így hozza létre a kozmoszt. Ő a mindenség atyja, míg a khóra a befogadó anya. A föld, a vetőmag, és a földműves mintájára elképzelt teremtéstörténet ez, mitológiai párhuzamokkal. (A mesterember, anyag és a mű képzete [ideája] szintén gyakori platóni hasonlat művészi létrehozás, alkotás folyamatára.) Ez a Teremtő azonban nem a semmiből hozza létre a kozmoszt, mint a keresztény teremtéstörténet Istene, hanem vannak az örök mintaként funkcionáló ideák és a meghatározatlan Khóra, mely önmagában semmilyen (térbeli-anyagi természetű létező), ez egyértelműen nőnemű. – A mai francia elméletalkotók különleges érdeklődést tanúsítanak a khóra iránt, a filozófus Derrida (Esszé a névről c. kötetében olvasható, Pécs, Jelenkor 1993) és a pszichoanalitikus Julia Kristeva is sajátos értelmezéseket dolgozott ki róla.

Arisztotelész elképzelése ehhez nagyon közel áll. Az ő fogalmaiban az anyag és a forma viszonya megfelel az utódok létrehozásában a női és a férfi szerepnek.

A vágy, szerelem (erósz) fogalma a platóni filozófiában

A filozófiatörténet tradíciójában Platón mint az ideák tanának megalkotója kapott szerepet, evvel alapozta meg a metafizikát (és még számos filozófiai részterületet), mely külön fogalomként csak Arisztotelész után ismert ugyan, de az ideák tana az első rendszeres metafizikai elmélet, amely hiánytalanul fennmaradt. A megismerés folyamatáról és a létezők természetéről szóló tan az ideatan. Már ebben szerepe van a vágynak, ugyanis a tudásvágy, a megismerés vágya minden emberre jellemző, persze leginkább a filozófusokra (akik elnevezésüket is így kapták: a bölcsesség szerelmesei). Ez a vágy a tudásra azon alapul, hogy valaki felismeri azt, hogy nem tud valamit. Ezért kezdi keresni, kutatni, amit nem tud. Ha nem ismeri fel saját tudatlanságát, nem is törekszik a tudás megszerzésére. Aki pedig már birtokolja a bölcsességet, az szintén nem keresi. A nem tudás és a tudás birtoklása tehát nem ösztönöz a bölcsesség keresésére, hanem csak a köztes állapot, a tudatosult nem tudásból kiinduló vágy a tudás megszerzésére. Ez a dinamikus erő köti össze a mindenséget, az ellentéteket, ezáltal egy Közöttes elv, két pólus közti összekötő.

Ez a platóni erósz filozófiai alapja. Egy hiányon alapul, valamitől való megfosztottságot jelent, ami a vágy alapja. A platóni antropológiában a szerelem vágy, a szépre, a jóra, a tudásra, amivel nem rendelkezik az ember, de tud megfosztottságáról és arról, hogy mindez eredetileg a sajátja, hozzá tartozik mint emberhez, ezért törekszik utánuk. Az ember e platóni koncepció szerint egy törekvő, a jótól megfosztott lény, amely alapvetően a sajátja, hozzá tartozik (ti. a jó). Olyan fogalmak tartoznak szorosan össze ebben a Közöttes pozícióban, mint a vágy/szerelem, a filozófia, a lélek. Az ember maga is közöttes lény, az isten és állatok között áll, mindkettővel rokon, de inkább az istennel, amelyhez hasonulni igyekszik, amennyiben a benne lévő isteni elemnek kedvez, azt erősíti, és az állati részt elnyomja, uralkodik felette. Az istenivel rokon a lélek mint egész, míg a test és szükségletei az állati elem (vö. Phaidón). A hármas tagolású lélekfelfogásban az ész számit az isteni elemnek, és a vágyakozás az állati természetűnek, a közöttes lélekrész pedig a két szélső pólusból tartalmaz vonásokat, de az ész szavára hallgat, azt támogatja inkább – ideális esetben (vö. Phaidrosz lélek-fogata és az Állam hármas lélekfelfogása). A törekvés, vágy tárgya a jó, a szép, a bölcsesség, melyek mind isteni természetűek, és tartalmukban közel állnak egymáshoz, illetve végső soron azonosak idealitásukban. A testi szépség iránt vágyat érző ember egyre magasabbra emelkedik a szépség fokozatain (később erre visszatérek), és végül az ideák megpillantásáig jut el, ebben az intellektuális szemléletben áll az ideák megismerése. Így lesz a szerelemből a platóni koncepcióban a valódi létezők (ideák) megismerése, vagyis Platón teljesen átértelmezi ezt a mindennapi jelenséget, és filozófiát csinál belőle.

A platói szerelem neme (Lakoma)

A vágy, szerelem (erósz) fogalma a platóni filozófiában

Hogyan lesz a szerelemből filozófia?

Erósz neme

Szimbolikus anyagyilkosság, a szülés metaforája

Felemelkedés a Szép ideájához: a szerelem/szépség lépcsőfokai (scala amoris) – misztérium

Görög homoszexualitás és plátói szerelem

Ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések

Hogyan lesz a szerelemből filozófia?

Csak ezután érthetjük meg, hogy férfi és nő milyen szerepet játszhat ebben a koncepcióban. A Lakoma viszi véghez ezt a filozófiai mesterfogást, sokat hozzátesz az elmélethez a Phaidrosz is, a másik nagy erósz-dialógus. A Lakoma a nagy mesterdialógusok közé tartozik, a legtöbbet olvasott művek egyike. Kultúrtörténeti hatása óriási, filozófiai jelentősége sem csekély, de ez inkább a 20. századtól kezdett előtérbe kerülni, addig a metafizikai tradíció inkább az ideatant részesítette előnyben.

A Lakoma témája erósz, a szerelem, illetve a vágy. A lakomán résztvevők egy-egy beszéd formájában mind véleményt mondanak arról, milyen a szerelem, és miben áll. A beszélgetés és vita célja az, hogy kiderítsék az igazságot a szerelemről. A vélemények, nézetek ugyanis igencsak ellentmondók. Az eltérő véleményekből mutatnak a szereplők néhányat, pontosan hatot. A legismertebb beszédek és szereplők Arisztophanész, Szókratész (Diotima beszédével) és Alkibiadész. Ők részben az azonos nevű történeti személyekhez köthetők, de nézeteik inkább magának Platónnak a gondolatait képviselik, mint általában a többi dialógusban a történeti nevek hordozói. Arisztophanész mítosza különösen ismertté vált, aki az emberek egymás utáni vágyakozását avval a mítosszal magyarázza, hogy kezdetben gömb alakú lények voltunk, kétfajta félgömbből összetéve: az egyik fél férfi, a másik fél női. A két fél kombinációja háromféle gömböt alkotott, az egyik két különböző nemű félből állt, a másik kettő két azonosból: egyikben két női rész volt, a másikban két férfi. Ezeket a gömböket aztán büntetésből az istenek kettévágták, így jöttek létre az eredeti párjukat kereső felek. Egyik a tőle különböző nemű párját keresi (heteroszexuális vágy), másik a vele azonos neműre vágyik: nő nőre, férfi férfira (homoszexuális vágy). Csak akkor lesznek újból boldogok, ha megtalálják az elveszett igazi párjukat, a másik felüket. Mindenki az igazi párját keresi, az egyetlent – ebben a formájában a modern individuális szerelem ideáljának mítoszaként ismerjük, de Platónnál a mítosz csak nemi preferenciát jelent, nem egyedi, egyetlen a keresett másik felünk.

Az égi és földi szerelem megkülönböztetése az európai művészetekben szintén gyakran megtalálható, ez Pauszaniasz beszédében szerepel (180–185). A kétféle Aphroditéhoz kétféle erósz tartozik, az egyik az égi Aphroditéhoz, a másik a közönséges vagy földi Aphroditéhoz – számos reneszánsz festő ábrázolásában láthatjuk őket. A közönséges Erósz egyformán kedveli a fiúkat és a nőket is, hiszen anyja származása folytán mindkét nem természetében részesült – mondja a genealogikus mítosz Pauszaniasz elbeszélése szerint. Ez az Erósz főleg a testre irányul, nem válogatós. A másik Aphrodité Uranosz isten lánya, így csak férfi természetben részesült – ezért az égi szerelem a fiúk iránti szerelem, a természetnél erősebb és értelmesebb nemre irányul, és távol áll tőle a féktelenség. Az ilyen szerelmi viszony viselkedési szabályai a kor kultúrájában elfogadott mintákat írják le. Az idősebb szerető és a serdülő ifjú kedvese közti kapcsolat e szabályok szerint számított szépnek és hasznosnak is, a polgárok közti érzelmi kötelékek, barátságok, szövetségek erősítése miatt.

Az égi szerelem ideálja tehát férfiak között született! Valószínűleg már magának Platónnak ideálját halljuk Pauszaniasztól is, ahogy látni fogjuk a Diotima-beszéd (201d–212b) megfelelő helyével való párhuzamot.

Többnyire Szókratész képviseli Platón gondolatait, de Szókratész most Diotimára hivatkozik mint tudása bölcs forrására. (Szokásos dramaturgiai eszköz Platónnál, hogy egy másik személyhez köti a gondolat eredetét.) Diotimáról csak annyit tudunk meg, hogy Mantineából származik, és bölcs papnő. Ebben a beszédben Erósz félistenként szerepel (daimón), közöttes lény az istenek és az emberek között, és így közvetít közöttük. Természete szerint nem szép, nem jó, de ez nem jelenti azt, hogy rút és rossz lenne, hanem középen van a két szélsőség között, Közöttes. Ezt a mítosz eszközeivel Erósz genealógiája meséli el: szülei Porosz és Penia, mindkettőjüktől örökölte ellentétes természetüket. Erósznak a filozófiával való kapcsolata a két dolog analóg helyzetén alapul, a tudás vágya és a szépre való vágyakozás is egy közbülső tartomány. Ezért erósz maga nem szép, ami szép, az a vágy tárgya, a szeretett lény, a ’kedves’ a korabeli terminussal. Erósz pedig a vágyakozó, a szerető, ’erasztész’ a görög kifejezés. A szerelem/vágy meghatározása lassan kezd körvonalazódni: erósz a szépre való vágy, ami egyben a jóra való vágyakozást is jelenti (a jó és a szép azonos a görög kultúrában). Platón általános antropológiai jellemzővé emeli ezt a minden emberben meglévő vágyat: mindenki vágyik a szépre, jóra, méghozzá arra, hogy mindig birtokolja is (205a). Ez nem mást jelent, mint a boldogságra való vágyat. Minden ember vágyik a boldogságra.

Erósz definíciója tehát, melyet a vitatkozó felek kerestek, Diotima–Szókratész szerint: erósz annak a vágya, hogy a jó mindig a miénk legyen (206a). Ehhez valamilyen tevékenység kapcsolódik: a szülés, nemzés, alkotás a testi és lelki szépségben. Ezen a ponton nagy távlatokat kap a szerelem, az ember halhatatlanság iránti vágyával kapcsolódik össze. Ugyanis ezáltal képes az ember valamilyen (számára lehetséges) módon elérni a halhatatlanságot – az istenektől irigyelt és vágyott halhatatlanságot: utódot szül és nemz, vagy pedig maradandó művet hoz létre. A szerelem ezért a halhatatlanság iránti vágy is. Az ember halandó volta és halhatatlanság iránti vágya mintegy kétezer éven át az európai filozófia nagy témái közé tartozik. A haláltól való félelem egyik orvossága a lélek halhatatlanságának bizonyítása, melyet a filozófusok az európai filozófia története során újból és újból megkísérelnek – de a tökéletes bizonyítása nemigen lehetséges. Hinni lehet benne, ahogy Szókratész példája mutatja a Phaidónban, bár ő is megkísérli bizonyítani is a lélek halhatatlan voltát, de inkább csak meggyőző, semmint szükségszerűen bizonyító erejű érvelést produkál. A Lakoma megoldása mindazonáltal megfelel a hétköznapi ember mentalitásának, mert az egyén maga helyett utódot nemzve, ha nem is a saját, de az emberi faj halhatatlanságát biztosítja, amennyire tőle telik.

Erósz neme

Hol találhatjuk ebben a koncepcióban a nemek tematizálását az eddig érintetten kívül? (A magasabbrendű, az égi szerelem csak férfiak között lehetséges, ezt láttuk előbb Pauszaniasznál). Figyelmes olvasással megtaláljuk a nyomát ott, ahol adottságként Szókratész kétfajta termékenységet különböztet meg: lelki és testi termékenységet. Egyesekben egyik, másokban a másik dominál –természetesen csak férfiakról van szó, az ő különböző adottságaikról! Meglepő, de a szülés képességének említése sem tette Platón számára szükségessé a női termékenység elméleti figyelemre méltatását. – (Nem úgy a mai elméletalkotók, pszichoanalitikusok számára). Azok a férfiak tehát, akik a testi értelemben termékenyek, nőkhöz fordulnak és testi utódokat nemzenek, szülnek és így szereznek halhatatlanságot maguknak. A másik fajta, a lelki termékenység lelki szépséget keres, lelki–szellemi gyermeket hoz létre. A lelki gyermek a tudás és az erények, melyet a nevelés során lehet létrehozni egy szép, fiatal fiúban. Nem zárja ki ez az elképzelés expressis verbis a nőket ebből a lehetőségből, de egyértelmű, hogy csak férfiak és fiatal, formálandó, nevelendő ifjak jönnek számításba. A kétfele szerelem egyrészt a testi utódot létrehozó, nőkkel való kapcsolat, másrészt a lelki gyermeket szülő kapcsolat férfiak és ifjak között. A két szerelem közti rangsor evidens: Platón filozófiájában a lélek az értékesebb, az ember isteni része, a test az értéktelen, lefelé húzó, földi elem. Az adott kontextusban ki is mondja Platón, hogy a kétféle termékenység kétféle eredménye (gyermeke) közül a lelki gyermek, a mű a szebb, halhatatlanabb. (209c).

Tehát a nők csak mint a férfiak kevésbé értékes, testi termékenységének eszközei kerülnek szóba, így is csak érintőlegesen. A nőkhöz kacsolódó erósz pedig szükségszerűen testi, ti. az utódnemzés miatt. A nők a magasabbrendű, lelki–nevelői szerelem lehetséges tárgyai között eleve szóba se jöhettek a kor szokásai szerint, alanyai között még kevésbé, hiszen ehhez eleve rendelkezniük kellett volna erénnyel és tudással.

Szimbolikus anyagyilkosság, a szülés metaforája

Mai szempontból érdemes figyelmet fordítanunk arra, hogy a testi szülés-nemzés képességét Platón alacsonyabb rendűnek értékeli, és jelentősebbnek tartja a szellemi-lelki nevelést, amely már kizárólag férfiak közös tevékenysége. A szülés-nemzés szó jelentése áttevődik (meta-fora = ’át-vitel’), és az eredetileg női tevékenység, képesség metaforikus jelentésében, szellemi alkotásként már csak a férfiakra vonatkozik, akik ebben az értelemben kisajátítják ezt a női képességet a maguk számára mint sajátjukat, és ugyanakkor magasabb rendűnek deklarálják. Nehéz lenne cáfolni azt az állítást, hogy ebben a jelentésátvitelben a férfi életlehetőségei, szempontjai érvényesülnek, és ezt a szemléletet jogosan nevezi a feminista kritikai elmélet férfiközpontú gondolkodásnak. Így válik a szellemi alkotás, a kultúra alkotása a férfiak privilégiumává, a nőket pedig a faj szaporodásának alacsonyabb rendű tevékenységéhez rendelik hozzá, a természet hatásköréhez, mely az állatoknál is hasonlóan megy végbe. A kultúra keletkezése elméleteinek állandó elemévé lesz e platóni megkülönböztetés, pl. Freud is így írja le a nemek közti eredeti munkamegosztást. A feminista pszichoanalitikus értelmezés, például Luce Irigaray ezt a kisajátító mozzanatot szimbolikus anyagyilkosságnak nevezi, a patriarchális kultúra egyik alapító gesztusának látja. Gyakran kapcsolódik ez az értelmezés egy kezdeti, ősibb matriarchátus tételezéséhez és az azt követő férfi hatalomátvételhez, azaz a patriarchátus győzelméhez. A vallási mítoszokban gyakori Nagy Anyaistennő, Földanya, termékenység-istennők képzetei bizonyos evidenciát kölcsönöznek az elképzelt ősi matriarchátus gondolatának, mely a 19. században igen népszerű elmélet volt (pl. Bachofen és nyomában Engels vallotta). Persze ehhez még az a probléma is járul, amennyiben ezt a hipotézist elfogadjuk, hogyan vált aztán mégis mindenhol a patriarchátus uralkodóvá? Az alapkérdésről nem is beszélve, hogy történeti bizonyítékok nemigen támasztják alá a kezdeti matriarchátus tételét.

Felemelkedés a Szép ideájához: a szerelem/szépség lépcsőfokai (scala amoris) – misztérium

A szerelem platonikus elméletének egy mozzanatáról nem beszéltünk még: egyre magasabbra emelkedik a szép fokozatain felfelé haladó szerelmes, és végül az ideák megpillantásával eléri a tudást, amely a Szép ideájának intellektuális szemléletét jelenti.

Az út kezdete az egy szép test iránti vágy (1.), majd a testek szépsége rokonságának felismerésével juthatunk minden szép test iránti szerelem 2. fokára, innen a lélek szépsége értékesebb (szebb) voltának felismerése vezet tovább a 3. fokra, a lelki szépség szerelméhez. A szerelmes eközben maga szép gondolatokat szül, és evvel megtermékenyíti a szép kedvest, jobb emberré teszi, vagyis neveli őt. Így lehet eljutni a szép tevékenységek iránti szerelemig (4.). A szép tudományok szintje még magasabb (5.), hiszen a tudományok a legszebbek a szép tevékenységek között. Ennél már csak az utolsó fok van magasabban, amikor nem a sokféle dologban, tevékenységben, hanem önmagában szemléljük és szeretjük a szépet, magát a Szépséget (6.), ti. a szép ideáját (210b–d, 211c). A legfelső fokra eljutó szerelmes különleges élményben részesül, boldogság, öröm tölti el, amikor megpillantja és szemléli lelki szemével a Szépet, mely tulajdonképpen testi szemmel nem látható, hiszen a valódi létezők, az ideák láthatatlanok. (A szöveg ezt a különleges állapotot abban nevezi meg, hogy aki eljut erre a fokra, az elnyeri az istenek szeretetét, sőt a halhatatlanságot is, amennyiben ez embernek lehetséges.) Ekkor válik igazán képessé arra, hogy az erény képmását hozza létre, erényes ifjakat neveljen. Ez a helyesen értelmezett fiúszerelem útja – szép ifjak erkölcsi, szellemi nevelése.

A felemelkedés fokozatai a misztériumi beavatás fokozatait is képviselik, ahogy Kerényi Károly, a görög vallás és mítoszok kiváló kutatója elemezte A Lakoma hatalmas daimonja c. írásában. A későbbi misztikusoknál is sok helyen találkozunk a lélek felemelkedésével a Fény felé: Dante vándorlása 3 régión át, Szent Bonaventura: Itinerarium mentis ad Deum (A lélek útja Istenhez) c. műve. Még korábbi nyomok Plótinosznál, Dionüsziosz Areopagitánál, Augustinusnál találhatók. Akadnak bőven párhuzamok a keleti vallásokban is a felemelkedés útjához, a szufi utazójának is 7 völgyön kell átkelnie a megvilágosodásig, vagy Buddha útját is említhetjük, a 8 rétegűt.

Befejezésül visszatérünk Platónhoz magához. Legalább még két nagy felemelkedő utat érdemes említeni: a Phaidrosz c. dialógus lélekfogatának metaforáját, mely az ideák világához felszárnyaló lélek útja, és az Állam híres barlanghasonlata is a megismerés útját jelképezi, mely fokozatokon át a sötétből a fényre emelkedik fel.

Görög homoszexualitás és plátói szerelem

Mint a Lakomából láthattuk, a görög kultúrában normálisnak számított az idősebb férfiak és fiatalabb fiúk közötti kapcsolat, amely nem zárta ki a nőkkel való kapcsolatot. A felnőtt poliszpolgár tarthatott fiúszeretőt, bizonyos viselkedési szabályok erre is vonatkoztak, például csak az ifjú szakállasodás előtti életkorában tartották ezt helyesnek, és eleget kellett tennie annak a polgári kötelességének is, hogy törvényes feleségével utódot nemzzen. (K. Dover könyvéből részletesen tájékozódhatunk a görög homoszexualitásról.) Platón e téren is sajátos felfogást képvisel, amennyiben kerülendőnek tartja a testi kapcsolatot – ez szerinte alacsonyabb rendű a szellemi-lelki kapcsolatnál. Ebből lett később a plátói szerelem ideálja, de akkor már a keresztény vallás parancsai szerint szigorúan tiltott volt a férfiak közti kapcsolat (szodómia néven ítélték el), így a testi kapcsolat tiltása a nők és férfiak közti szerelemre tevődött át. A szexualitás önmagában is bűnös gerjedelemnek számított, illett szigorúan korlátozni: a testi vágyak, illetve a test platóni eredetű megvetése a keresztény életfelfogás aszketikus alapjául szolgált. A túlvilági büntetéstől való félelem hathatós távoltartó eszköznek számított, illetve a vallási-erkölcsi parancsok betartásáért túlvilági jutalom járt.

Pozitív ideálként a lovagi szerelem fogalmazza újra a platóni erkölcsi elveket, de ebben a nő, a Hölgy különleges lénnyé emelkedik, akinek szűzi tisztásága imádatot és tiszteletet érdemel (lásd D. de Rougemont könyvét). A nő lehet imádat tárgya mint Szűz, és lehet megvetés tárgya mint romlott csábító, szajha (boszorkány). A középkor szexuális értelemben a női szerep e két ellentétes végletét ismeri. A nőnek tisztelet azonban elsősorban anyasága miatt járt ki, az Anyát azonban aszexuális lénynek tekintették. Jól mutatja ezt a Szűzanya képzete, aki anya és szeplőtelen szűz egyben, s így méltó a tiszteletre.

A szexualitás történeti elemzését mai szemmel M. Foucault háromkötetes művében olvashatjuk, aki a szexualitás elfojtása keresztény parancsát értelmezi sajátos módon, és a homoszexualitás mai keresztény eredetű megítélését igyekszik elválasztani a görög homoszexualitástól. (Később róla is lesz szó.)

Ajánlott olvasmányok, ellenőrző kérdések

Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Bp., Szent István Társulat, 1977 (újabb kiadások)

A. E. Taylor: Platón. Bp., Osiris, 1997.

Platón: A lakoma, Phaidrosz. Bp., Ikon, 1994. Matúra sorozat. Jegyzetek és bevez. Steiger Kornél.

K. Dover: A görög homoszexualitás. Bp., Osiris, 2001.

M. Foucault: A szexualitás története. 1–3. Bp., Atlantisz, 1996–2001 (a klasszikus görög korról a 2. kötet szól).

D. de Rougemont: A szerelem és a nyugati világ. Bp., Helikon, 1998.

Joó Mária: A platóni erós-ról, feminista interpretációk kapcsán. Magyar Filozófiai Szemle, 1996/1–3, 1–30.

Kérdések

Az Államról

1. Milyennek látja Platón az embert a kezdeti-eredeti állapotában?

2. Mi a ideális állam célja, milyen a felépítése (rétegek, a felosztás alapelve)?

3. Milyen a férfiak és a nők természetéről, nevelésükről és feladataikról szóló platóni elképzelés? (ismertetés és összefüggéseinek elemzése)

4. Mit jelent pontosan a nő- és gyermekközösség, mi a célja? (életmód, gyermekek, utódnemzés)

A Lakomáról

1. Mi a vágy/szerelem platóni elméletének filozófiai szerepe?

2. Hogyan határozza meg Szókratész/Diotima a szerelmet?

3. Milyen a platóni szerelmi viszony? (a partnerek, a cél)

4. Milyen fogalmi kontextusban tesz különbséget Platón férfiak és nők között?

5. Hasonlítsa össze a két mű felfogását a nők szerepéről! Egyezik vagy eltér-e bennük a nők és férfiak (azonos vagy különböző) természetéről vallott platóni felfogás?

6. Milyen szokások, hagyomány szabta meg férfiak és nők szerepét az i. e. 4. század Athénjában? (Mit tud a homoszexualitás és heteroszexualitás korabeli normáiról?)