Fogalomtár etika szakosoknak

Kategorikus imperatívusz

Kategorikus imperatívusz: A kategorikus imperatívusz, - a legfőbb morális törvény - megfogalmazása Kant nevéhez fűződik. (Immanuel Kant: Gyakorlati ész kritikája.) A kategorikus imperatívusz (kategorikus-univerzális orientatív maxima) az erkölcs számára olyan abszolút mérce, amely által bármely cselekvési maxima és kötelesség ellenőrizhető és könnyen alkalmazható. A legfőbb morális törvény, bár univerzális, de semmit sem mond nekünk arról, hogy miképpen is kellene cselekednünk. Kant a tiszta, gyakorlati ész alaptörvényét, több variációban is megfogalmazta. Az egyik megfogalmazás: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” (Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Budapest, 1991. 138.) Az alaptörvény nyomán Kant feltételezi, hogy az ember tudatában van annak, hogy képes valamire, s hogy miként kell cselekednie. Az ember felismeri magában azt a szabadságot, amely e morális törvény nélkül ismeretlen maradt volna előtte. Kant princípiuma kulcsfontosságú, mert az erkölcsileg jó cselekedet leglényegét fogalmazza meg – azt, hogy az erkölcsileg jó cselekedet olyan cselekedet, amellyel nem támasztunk igényt előjogokra, fölmentésre a közönséges erkölcsi szabályok alól. A törvény megfogalmazása szerint olyan elvek mentén kellene cselekedni, amelyeket szeretnénk egyetemesen elfogadottnak látni, illetve amelynek a természet egyetemes törvényévé kellene válni. Kant az egyetemes erkölcsi törvényhez posztulátumokat is kapcsol, amelyek nem elméleti dogmák, hanem gyakorlati szempontú előfeltételek. Ezek az előfeltételek általánosságban kölcsönöznek „az elméleti ész eszméinek objektív valóságot”. „A posztulátumok a következők: a halhatatlanság, a pozitív módon értett szabadság, (valamely lény oksága, ha azaz intelligibilis világhoz tartozik) és Isten léte. Az első abból a szükségszerű gyakorlati feltételből következik, hogy a tartam feleljen meg az erkölcsi törvény teljes megvalósításának; a második abból a szükségszerű előfeltevésből, hogy függetlenek vagyunk az érzéki világtól, és akaratunkat egy intelligibilis világ, azaz a szabadság törvénye szerint tudjuk meghatározni; a harmadik abból a szükségszerűségből következik, hogy az intelligibilis világ csak úgy lehet a legfőbb jó, ha feltételezzük a legfőbb önálló jót, vagyis Isten létét.” (I.m.: 255-256.) A kategorikus imperatívusz olyan univerzális maxima, amelyre „a modern embernek akkor kell támaszkodnia, ha „itt” és „most” az univerzalitás kategóriája alatt egzisztenciálisan választotta magát.” Ha az ember nem támaszkodik a kategorikus imperatívuszra, akkor kiszolgáltatja magát külső hatalmak fenyegetésének. Az önmagukat egzisztenciálisan választó →esetleges személyek manapság bizonyos morális konfliktusoknak és összecsapásoknak vannak kiszolgáltatva. E konfliktusokból csak akkor találják meg a helyes kiutat, ha mérceként valamilyen univerzális támaszt használnak. A kategorikus imperatívusz – mint legfőbb univerzális támasz – olyan morális törvény, amely kettős értelemben is törvény. Kötelező és feltétlenül parancsoló a jogi törvényekhez hasonlóan, determinál bennünket, miként a természeti törvény.

Teljes szöveg: Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Gondolat, Budapest, 1991. 105-295.; Sir David Ross: Kant etikája. Gond-Cura Alapítvány, Budapest, 2005. 62-92.; Heller Ágnes: Morálfilozófia. 51-56.) 

T. K.