Fogalomtár etika szakosoknak

Conditio humana

Conditio humana: A conditio humana fogalmát Heller Ágnes Hannah Arendtre is utalva az →„emberi természet” fogalma helyett használja. Az „emberi természet” fogalma Heller szerint többértelmű, homályos, túl van terhelve az évszázadok folyamán rárakódott másodlagos konnotációkkal. Az „emberi természet” olyan hasonlat, amely három, egymástól eltérő állítás helyett állhat. Az első állítás szerint az emberi természet a „nagybetűs Természet” átfogó rendszerének alrendszere, a második állítás szerint a „nagybetűs Társadalom” mint átfogó rendszer alrendszere, a harmadik állítás szerint e két rendszer kombinációja. Míg az emberi természet fogalma valamiféle passzivitásra utal, addig a conditio humana az „emberi sors” aktivitást sugalló ősrégi fogalmával hozható összefüggésbe. A sors fogalmára való utalás olyan képzeteket kelt, amely képzetek szerint „valamire rendeltettünk”, „sorsunk alakítása a saját kezünkben van” illetve „sorsunk szerint élünk”. A conditio humana fogalma megfelelő ontológiai hátteret nyújthat - szemben az emberi természet fogalmával - a „jó személyek léteznek, hogyan lehetségesek?” kérdés feltevéséhez és megválaszolásához. Személyes tapasztalataink (a posteriori) horizontján két a priori összeillesztésének eredményével találkozhatunk, amennyiben tudásunk (a „tudni mit” és a „tudni hogyan”) a nyelvbe, a szokásokba, és az interakciókba ágyazódik. A két a priori, - a genetikus a priori, illetve a szociális a priori - „találkozásának” eredménye elvileg már a tapasztalás előtt „adva” van. Végső soron minden ember az általános genetikus a priori példája, egyúttal azonban minden ember egyedi is. Az individualitás eme egyszerre általános és egyedi voltára ugyanakkor a véletlenszerűség (esetlegesség) is jellemző, hiszen minden embert születése véletlenje vet egy meghatározott társadalomba. Amikor a személy ezt a véletlent determinációként és öndeterminációként észleli és realizálja, akkor ez jelenti azt, amit úgy fejezhetünk ki, hogy „adott világban felnőni”. A két a priori illesztését nevezi Heller Ágnes történetiségnek. Míg az általános genetikus a priorira az állandóság a jellemző, addig a szociális a priori változásainak száma gyakorlatilag végtelen. A személyes genetikus a priori az egyénre jellemző, ám „ugyanaz” a szociális a priori szinte végtelen számú személyes genetikus a priorit foglalhat magába. A conditio humana mindezek alapján Heller szerint így fogalmazható meg: A „Conditio humana így konkrétan a történetiség determinációját és öndeterminációját jelenti a történelmi hiátus körülményei között.„ (Heller Ágnes: Általános etika. 30 o.)

„Álláspontomat világossá téve: még ha a két a priori tökéletesen „illeszkedik” is, az emberi lény akkor sem lesz soha a társadalom alrendszere, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez az „illeszkedés” kettőn múlik. A társadalom leírható úgy (noha meg nem határozható), mint az emberek mintába rendezett viszonya egymáshoz, létfenntartásuk forrásaihoz és képzeletük teremtményeihez. A minták az ösztönszabályozás helyébe lépő társadalmi szabályozások, azok a szabályok és normák, amelyek az ismétlődést, az állandóságot, az „energia-bevétel és –kibocsátás” gazdaságosságát, a szabályosságot biztosítják – röviden, valamennyi embercsoport, ennélfogva az emberi faj homeösztázisát. A két a priori tökéletes „illeszkedésének” három oldala van:

1)      Valamennyi szabályozás teljes belsővé tétele.

2)      Az a képesség, hogy úgy tartsuk be ezeket a szabályokat, „mintha” ösztönök volnának; és

3)      A választás hiánya a szabályozások vagy azok bármely oldala között.

Nem túlzottan érdekes, vajon előfordult-e valaha is, hogy adott emberi közösség valamennyi felnőtt tagja valóban eleget tett mind a három feltételnek. A döntő fontosságú az, hogy a két a priori tökéletes „illeszkedése” általában nem fordul elő, legalábbis bármely, általunk ismert társadalom akármelyik közösségének valamennyi tagját illetően. Még a legcsekélyebb eltérés is feszültséget okoz, és minél nagyobb az eltérés, annál erősebbnek tapasztaljuk a feszültséget. A feszültség, amelyre gondolok, nem a genetikus és a szociális a priori között áll fenn, mint a hiátus áthidalása előtt és alatt. Inkább a történetiségen belüli feszültségről van szó. Bár ez utóbbi oka az, hogy a genetikus és a szociális a priori nem tökéletesen „illeszkedik”, a történetiségen belüli feszültség két pólus nem az úgynevezett „természeti” (a genetikus a priori) és a „társadalmi” (a szociális a priori). Ennek éppen az az oka, hogy a genetikus a priori bizonyos elemei a szocializáció már befejeződött folyamata során tökéletesen illeszkedtek a szociális a priorihoz. Mi több, maga ez a feszültség is magyarázható, kezelhető akár mozgósítható is a szóban forgó társadalom (közösség) értelmes világnézete(i) (helyi és univerzális mítoszok, művészi gyakorlat, filozófia, tudomány és hasonlók) révén. A feszültség tematizálása tehát benne rejlik a szociális a prioriban. A történelmiség átlagosnál nagyobb feszültsége „szubjektív hiányt” éppúgy eredményezhet, mint „szubjektív többlet”-et. Az utóbbi a kulturális többlet teremtésének állandó forrása, és az értelemmel telített világnézetek éppúgy felszívhatják, ahogy, egyéb feltételek teljesülése esetén, hozzá is járulhat a társadalmi élet mintáinak változásához (módosulásához).

Nincs Én, ahogy társadalom sem a két a priori „összeillesztése” nélkül. Az ilyen tökéletes illeszkedés azonban igen ritka. A tökéletesen illeszkedő Én egydimenziós, és egy olyan társadalom, amelyben valamennyi Én tökéletesen illeszkedik, képtelen lenne a változásra (és az értelmesen legitimáló világnézetek hiánya jellemezné). A történelmiség feszültséggel telített. E feszültség mennyisége, minősége és jellege változó, de maga a feszültség mindig jelen van. A „conditio humana” ily módon úgy konkretizálható tovább, mint „feszültségben élni”. Arra rendeltettünk, hogy együtt éljünk ezzel a feszültséggel. Próbálkozhatunk azzal, ám hiába, hogy megszabaduljunk tőle. De azt is megpróbálhatjuk, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzzuk belőle.

A „conditio humaná”-t három egymást követő lépésben írtam le:

1)      mint az ösztönszabályozás helyébe lépő társadalmi szabályozást;

2)      mint a történelmiség determinációját és öndeterminációját a történelmi hiátus körülményei között; és

3)      mint történelmiséget avagy „feszültségben élést”.

A „conditio humaná”-nak természetesen bizonyos konkrét elemeit is felsorolhatjuk: az embereknek dolgozniuk kell, hogy megélhessenek, az emberek nyelvet használnak, az emberek megölik a saját fajtájuk tagjait és így tovább. Bármit tesznek azonban az emberek, akár dolgoznak, beszélgetnek vagy ölnek, akár szeretkeznek vagy háborút viselnek, akár verseket írnak vagy akár Istenhez fordulnak imáikkal, mindezt sohasem valamilyen velük született mintával összhangban teszik, hanem normákkal és szabályokkal és szabályozásokkal összhangban vagy hozzájuk képest. Bármit tesznek, át kell hidalniuk a szakadékot, és ahhoz, hogy személyekké váljanak, meg kell tanulniuk, hogyan hidalják át. S bármit tesznek, feszültségben élnek.” (Heller Ágnes: Általános etika. 30-32.)

Teljes szöveg: Heller Ágnes: Általános etika: 21-43.

T. K.