Antik és reneszánsz esztétikatörténet

5. Horatius Ars poeticája

Horatius műve a költő episztolái (költői levelei) között szerepel, és teljes címe Epistula ad Pisones de arte poetica. A címzettek személyéről nincs közelebbi ismeretünk, Lucius Piso az i.e. 16-ban consul volt. Talán neki és fiainak dedikálta az episztolát Horatius. A de arte poetica kifejezés már lényegesebb: a görög poiein igére (csinál, készít) utal, akárcsak Arisztotelész, de címében ott van az ars szó is, amely a görög tekhné latin fordítása. Így a cím pontos jelentése: A Pisókhoz írt episztola a költői mesterségről / művészetről. Horatius felfogásában is utánzómesterség a költészet. Azonban mielőtt azt gondolnánk, hogy Horatius Arisztotelészt pontosan követi, érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy a római költő nem ismerte a Poétikát, hanem forrása Neoptolemosz, az i.e. 3. században élt alexandriai költő és Arisztotelész-tanítvány volt, aki maga is írt egy poétikát. Neoptolemosz műve Horatius elsődleges forrása, így csak közvetett kapcsolat áll fenn a görög filozófus és a római költő között. Mindezzel együtt valóban vannak hasonló elemek a két műben, különösen figyelemre méltó a drámai költészet problémáinak elemzése.

Horatius a könnyed, szellemes modorban írta meg művét, a tanköltemény szigorú stílusa egyáltalán nem jellemző rá. Ez elsősorban az epikureus életfelfogásnak tudható be, annak az alapelvnek, hogy az élet legfőbb célja a gyönyörök megtalálása, és ebbe természetesen a szellem, így a művészet gyönyörei is beletartoznak. De egyúttal nem azonosíthatók ezzel az életfelfogással az egyszerű ösztönélet örömei. Azaz - a költészetre vetítve a kérdést - az alkotás nem egyszerűen valamilyen ösztönös tevékenység, hanem a kidolgozás tudatosságán alapuló tevékenység.

Az Ars poetica három nagy egységre osztható: (1) bevezetés - általában a költészetről, (2) a költői alkotás / mesterség problémáiról és (3) a költői egyéniségről.

(1) Ebben elsősorban a formai zártságra, a tartalom és a forma egységére, az alkotás belső következetességére helyezi a hangsúlyt Horatius.

Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor
és rikitó színű tollakkal díszitené az
összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő
halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra;
látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?
Higgyétek, Pisók, ily tákolmány az a könyv is,
melyben, mint lázálomban, kavarognak az olcsó
cafrangok, s hol a láb meg a fej nem tartozik össze.
Mit? hogy a festő és költő bármit kiagyalhat?
hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze?
Tudjuk, s ezt a jogot számukra ki is követeljük.
Csakhogy azért nem kell sóst s édest összekavarni,
kigyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik.

(...)

Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerü, váljon egésszé.

(...)

Tarts mértéket!

(2)

Az Ars poetica felfogása szerint a költői mesterség lényege az imitáció (mimészisz). De Horatiusnál ez a terminus már kettős értelmű. Egyfelől átveszi természetesen az arisztotelészi mimészisz elvét, de egyúttal maguk a görög művek is az imitáció mintájává válnak. Ezért beszélünk az antik római költészetben a klasszicisztikus kettős imitáció fogalmáról. Ennek legjelentősebb megfogalmazása éppen Horatiusnál található.

Jó, ha görög forrásra hajolsz s lelsz ott maradandót.
Lucilius s Plautus ha tehette, miért ne tehetné
Vergilius s Varius? Vagy akár én, egyszerüen bár.

(...)

Hogy mily versmérték illik hősök s fejedelmek
tetteihez s vészes harchoz, példázza Homerus.

Két sor más-más mértékű, első a panasz, majd
feltör a hálaadás, ha beteljesedett a kivánság.
Azt, hogy a könnyed elégia atyja ki volt, a tudósok
nem döntötték el, vita dúl most is körülötte.
Archilocusnak a düh fegyverként adta a jambust,
ily verslábra szinészi cipő is jó, s a cothurnus,
mert dialógushoz sem rossz, s elnyomja a lármás
nézőtér moraját, s megpörgeti jól a cselekményt.
Múzsánk int, hogy az isteneket s istenfiakat lant
zengje, s a lóverseny s bajvívás hőseit éppúgy.
És lant zengje az ifjui bút, meg a mámoritó bort.
Nincsen erőm a kivánt mértéket tartani? vagy nem
ismerem azt? Méltó vagyok így a poéta becsére?
Nem tanulok, mert szégyenlek? Legyek ostoba inkább?
Nem tűr meg tragikus formát a komédia tárgya,
vígjátéki cipőt tragikus hős lába nem állhat,
s langy, közönyös szókkal sose írj a thyestesi torról.

(...)

Rég-ismert anyagot joggal mondhatsz magadénak,
csak ne időzz hosszan - taposott úton toporogva,
s szórul szóra ne is visszhangozz régi regéket,
szolgaian ne botolj az utánzók szűk szorosába,
honnan már szégyen megfutni, s előbbre se léphetsz.

A disztichonos elégia, a dal és a dráma görög megszületéséről írva az imitálandó költőket és műfajokat sorolja fel Horatius. A stílus tekintetében a retorika hármas felosztását követi: inventio (kitalálás), dispositio (elrendezés), elocutio (feldíszítés). A műfajok tekintetében az Ars poetica leghosszabban a drámáról, azon belül is a tragédiáról szól. A műfajokhoz illendő szavakat meg kell találni („a műfajok illő formája, színe"), s emellett fontos, hogy a költői szöveg szép (pulchra) és bájos (dulcia) legyen. A műfaj-elhatárolás miatt Horatius fontosnak tartja, hogy megadja a műfajok alapvető, sajátos karakterét.

Másrészt az egység esztétikai elvárása hangsúlyos. Ez vonatkozik mind a műfajkeveredés elvetésére, mind a jellem, mind pedig a megfelelő nagyság elvére. Ez utóbbi nevezetes kitétele az „in medias res" elve. Mindezek a későbbi klasszicizáló művészetelméletekben alapelvek lesznek. Nevezetes kitétel még az hihetetlen / valószerűtlen (incredulus) elem mellőzése. Ez párhuzamban áll Arisztotelész valószerűség-követelményével.

(3)

A költőről és a költészet-természet viszonyáról Horatius azt tanítja, hogy a „lángész" (ingenium) önmagában kevés a jó költői alkotáshoz:

"Lángész vagy? Ne csiszold kicsinyes műgonddal a versed!"
mondják. - "Normális költő, le a szent Heliconról!"

(...)

Azt tanitom: mi az író tiszte, igaz hivatása,
hol van a kincs, ami táplálván, alakítja a költőt.
Azt tanitom: mi helyes, mi nem az, s melyik út hova torkoll.
Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás.
Sokratinus könyvek mondják neked el: mi a lényeg.
Gondolj át mindent, s megjönnek a szók idejében.
Azt, aki tudja, mi jár a barátainak s mi a népnek,
és a szülő; testvér- s vendégszeretet hogyan illő,
mit kell tenni az irnoknak, mit kell a birónak,
mily feladattal küzd a vezér a csatán - ki ilyet tud,
műve szereplőit jól írja le majd bizonyára.
Nézzed az élet példáit s erkölcseit, élő
színészetét, hangját, bölcs szerző, s sződd a szövegbe.
Néha a jó lélekrajz és sok igaz-szavu mondás
(bár a mesében nincs sem erő, sem cifra cikornya)
jobban tetszik a nézőknek s lebilincseli őket,
mint az ügyes, de üres, szépelgő zengedezések.

 

Az ingenium a görög daimón latin alakja, s eredetét tekintve Platónnál találhatjuk a legnevezetesebb példát, az Ión című dialógusban. Platón szerint a költő elragadtatással (enthusziaszmosz) rendelkezik, épp ezért nem ért ahhoz, amit csinál, hiszen tevékenysége nem mesterség. Az arisztotelészi-horatiusi tanítás éppen ezzel szemben azt mondja, hogy a költészet tekhné / ars, és elutasítja a „lángész" voltaképpeni reflektálatlan, elragadtatott tevékenységét.

A levélben érintett témákat Falus Róbert a következőkben összegzi: „Stiláris egység és egyszerűség - a művészi alkotás fő formai kelléke; legyen egységes a kompozíció is; a műgond és a kifejezésbeli pontosság s találékonyság; a görög költészet műfajainak kialakulása; mennyire fontos ismerni az egyes műfajok törvényeit; az ábrázolt jellemek legyenek következetesek és zártak; mindig kicsinyből kiindulva kell a nagyobb dolgok felé haladni; ismerje a költő a különböző korú emberek jellemét, magatartását és nyelvét, ehhez alkalmazkodjék az ábrázolásban; mit szabad színpadon megjeleníteni és mit csak a színfalak mögött; a színjáték mindig öt felvonásból álljon; milyenek legyenek az egyes hősök, és mi a kar dramaturgiai szerepe; a színházi hangszerek és nyelv fejlődése; a drámai megjelenítés sajátosságait a hősök személyéhez kell idomítani; stiláris műgond és a szavak költői csiszolgatása; verslábak a színjátékokban; visszapillantás a görög dráma kialakulására; hazai témák az itáliai színpadon; ízlés, életismeret és irodalmi képzettség - a költő legszükségesebb tulajdonai; a mű tetszetősségének és erkölcsi hasznosságának egysége; különbség egyszeri hibák s általános gyatraság között; a "polgári" szakmában középszerű tehetség is boldogulhat, a költészetben nem; tehetség és tudatosság egysége; azok megvetése, akik vesztegetésekkel szereznek dicsőítőket, és azok hitványsága, akik ilyen magasztalásra hajlandók; az elvi kritika fontossága; a félőrült, mindenkit alkotásaival sanyargató költő borzalma."

<< 4. Arisztotelész a katarzisról és a katarzis-interpretációk    6. Cicero, Quintilianus és a római retorika >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés