Átfogó, kronologikus filmtörténet II.: Az ötvenes évek közepétől napjainkig

A nyolcvanas évek angol filmje: heritage és szocreál

A nyolcvanas évek első átütő sikere is David Puttman producerségével készült. Az 1981-es Tűzszekereknél (Chariots of Fire) kevés film képviseli jobban a hatalmon lévő Thatcher kormány ideológiáját. A 1982-es Oscar-díj kiosztó ünnepségen, ahol a film két szobrot is hazavihetett, köztük a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv díját, hangzott el a film forgatókönyvírójának Colin Wellardnak a nevezetes mondása, hogy „Jönnek a britek”. És valóban ezzel a filmmel kezdődött a brit film reneszánsza, amelyet 1982-ben Richard Attenborough Gandhi-ja koronázott meg a maga nyolc Oscar-díjával.

A nyolcvanas években újabb filmes cégek szerveződtek, mint például a Tűzszekerek és a Gandhi gyártásában közreműködő Goldcrest, a kanadai Jake Eberts vezetésével, vagy az ex-Beatles, George Harrison alakította HandMade 1978-ban, amely eredetileg a Brian élete (Monty Python’s Life of Brian) című alkotás megmentésére jött létre. A HandMade elsősorban vígjátékokat készített, mint az ex-Monty Python alkotó Terry Gilliam Időbanditák (Time Bandits, 1981) című filmje, a Felvonuló katonák (Privates on Parade), a Misszionárius (The Missionary, 1983), vagy a Magánakció (A Private Function, 1984). A másik új filmes cég a zenei birodalom, a Virgin Records cége volt: a Virgin Vision. A Virgin Vision olyan filmek elkészültében működött közre, mint George Orwell klasszikusának az 1984-nek (Nineteen Eighty-Four, 1984) az adaptációja Michael Radford rendezésében. Nik Powell és Stephen Woolley cége a Palace Productions eredetileg videó és filmforgalmazásra specializálódott, de 1984-ben filmgyártóként is bemutatkoztak a Farkasok Társaságával (In the Company of Wolves), amely Neil Jordan rendező első komoly sikere volt. Ezzel indult a Palace, elsősorban Stephen Woolley és Neil Jordan közreműködése, amely 1992-ben minden idők egyik leghíresebb és legsikeresebb brit filmjénél a Síró Játéknál (The Crying Game) teljesedett ki. A filmgyártás fellendüléséhez jelentős segítséget nyújtott az 1982-ben beinduló Channel 4 is (nevét onnan kapta, hogy ez volt a negyedik földi tévécsatorna), azzal hogy nemcsak megveszi előre a készülő filmek televíziós sugárzási jogait, de magában a gyártásukban is közreműködik. A tévétársaság elvitathatatlan érdeme, hogy hozzájárult egy sor viszonylag szerény költségvetésű, ám igényesen kivitelezett produkció létrehozásához. Ráadásul a filmeket csak a mozi forgalmazás után tűzte műsorra, így ezek nem kimondottan csak a televízió számára készültek. Bár a tévé igényeit szem előtt tartva készültek, azért a csatorna által finanszírozott filmek között is akadtak innovatív alkotások, mint Stephen Frears Én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette, 1985) című filmje, Christ Bernanrd Levél Brezsnyevhez (A Letter to Brezhnev, 1985) című filmje, az Elvtársak (Comrades, 1987) Bill Douglas rendezésében vagy az 1988-as Nagy remények (High Hopes) Mike Leigh rendezésében.

A legnagyobb sikereket és az amerikai piac meghódításához fűzött reményeket, azoknak a kosztümös filmeknek köszönheti a brit filmgyártás, amelyeket kultúrörökség filmek néven emleget a kritika. A Nagy-Britanniában kialakult politikai és társadalmi helyzetnek – a Thatcher-kormány kultúrpolitikájának – köszönhetően a nemzeti kulturális örökség ápolása, illetve a hagyományok őrzése és népszerűsítése, mind az országon belül, mind azon kívül kiemelkedően nagy jelentőséget kapott. A múltba tekintés és a hagyományok felelevenítése tökéletesen beleillett a konzervatív párt retorikájába azzal, hogy a nemzeti egység, illetve letűnt korok erkölcsi normáinak felelevenítésére törekedett. Tette mindezt egy meglehetősen válságos időszakban, amikor az infláció, a munkanélküliség és a bűnözés és jelentős méreteket öltött. A külföld számára a kulturális örökség ápolása egyfajta turistacsalogatóként szolgált, amelytől a kormány jelentős bevételt remélt. A brit filmipar ennek a jegyében egy egész sor rangos irodalmi adaptációval állt elő, megidézve olyan jeles írók világát, mint például Jane Austen, Evelyn Waugh vagy E. M. Forster. Az alkotók nem titkolt szándéka volt, hogy felhívják, a hazai és a nemzetközi közönség figyelmét az angol irodalom értékeire.

A kultúrörökség film fogalma az angol heritage szóból ered, amely szószerinti fordításban leginkább örökséget, örökrészt jelent. Mint a kritikai fogalmak legtöbbje, elsősorban nem a filmekkel kapcsolatban került használatba, hanem magával a nemzeti kultúra megőrzésére és bemutatására szolgáló mozgalommal kapcsolatban, amely köré egy egész iparág épült az 1980-as években Nagy-Britanniában.[i] A ‘film noir’-hoz hasonlóan a ‘kultúrörökség’ is olyan fogalom, amelyet utólag ragasztottak a filmek egy közös vonásokat mutató csoportjára. Definícióként John Hill-t idézve elmondható, hogy kultúrörökség filmeknek nevezzük “mindazokat a játékfilmeket, amelyek főleg az 1980-90-es években készültek Nagy-Britanniában, leginkább irodalmi művek adaptációjaként.”[ii] (A kultúrörökség filmek egy másik csoportjára, az egy-egy táj nevezetességeinek bemutatására és népszerűsítésére szolgáló ismeretterjesztő filmekre itt nem térnék ki.) A kultúrörökség filmek régebbi korokba kalauzolják vissza a nézőket, és nem kevés nosztalgiával idézik fel a múltat. Rendkívüli figyelmet szentelnek a környezetnek, az angol táj szépségeinek és az előkelő szalonok világának, valamint a hatalmas presztízzsel bíró intézmények, mint például a neves egyetemek, vagy magániskolák bemutatásának.[iii] A filmek szereplői leggyakrabban az angol arisztokrácia, illetve felső középosztály tagjai, akik már csak puszta beszédükkel (elsősorban kiejtésükkel) „magasabb” kultúrát közvetítenek.[iv] A nosztalgikus múltidézés legfőbb kelléke a mise-en-scène, amely segít megteremteni a történet háttereként szolgáló miliőt, átfogó képet adva arról, hogy mit is jelentett akkoriban britnek, pontosabban, előkelő angolnak lenni.

A Tűzszekerek (Chariots of Fire) (1981) című Hugh Hudson film volt a kultúrörökség filmek első darabja. Ezt követte a Heat and Dust (1982) James Ivory rendezésében, a David Lean rendezte Utazás Indiába (A Passage to India, 1984), az Egy másik ország (Another Country, 1984) Marek Kanievska rendezésében, a Szoba kilátással (A Room with a View, 1985) James Ivory rendezésében, A Handful of Dust (1987) Charles Sturridge rendezésében, a James Ivory által rendezett Foster adaptáció a Maurice (1987). A Little Dorrit (1987) című Dickens regényt Christine Edzard alkalmazta filmre, az Egy hónap vidéken (A Month in the Country, 1987) című filmet Pat O’Connor rendezte. Robert Knights rendezte a The Dawning-ot (1988), A híd (The Bridge) (1990), a Fools of Fortune (1990) pedig ismét egy Pat O’Connorfilm. Az Ahol az angyalok is félve járnak (Where Angels Fear to Tread, 1991)) című Foster regényt Charles Sturridge vitte vászonra, a Szellem a házban (Howards End, 1991) James Ivory rendezése, csakúgy, mint a Napok romjai (The Remains of the Day, 1993). A György király-t (The Madness of King George, 1995) Nicholas Hyter készítette, az Értelem és érzelem (Sense and Sensibility, 1995) Ang Lee munkája. Jane Campion vitte filmre Henry James regényét az Egy hölgy arcképét (Portrait of a Lady, 1996), az Emmát (1997) Douglas McGarth rendezte, a szintén Henry James regényéből készült A galamb szárnyai (Wings of the Dove, 1997) Iain Softley rendezése. Az Emma után Patricia Rozena nyúlt ismét Jane Austen regényhez Mansfield Parkhoz 1999-ben, amelyet rendezett – hogy csak néhányat említsek a 90-es évek filmjei közül.

Ezek a filmek természetesen gazdag hagyományra építhettek. Egyrészt leszármazottai az angol filmgyártásban mindig is nagy népszerűségnek örvendő kosztümös filmeknek, illetve a történelmi filmeknek. Gondoljunk csak Alexander Korda 1933-as filmjére, a VIII. Henrik magánéletére, amelynek elsöprő sikere éppen úgy mentette meg a válságtól az angol filmgyártást, mint a nyolcvanas években a kultúrörökség filmek. Ide sorolhatjuk még Sir Laurence Olivier Shakespeare adaptációit, amelyek hagyományát később Kenneth Brannagh viszi tovább, vagy David Lean korhű Dickens feldolgozásait is.

A kultúrörökség filmeknek tehát sikerült beteljesíteni az angol filmesek nagy álmát, hogy betörjenek az amerikai piacra. A neves regényeken, a remek színészeken és a kifinomult angol beszéden kívül szükség volt még mindehhez egy ügyes marketinghúzásra is. Ilyen előre jól kigondolt marketing stratégia volt például, hogy James Ivory Szoba kilátással című filmjét először Amerikában mutatták be, ami összesen 23.7 millió dollárt hozott. Ez jelentős anyagi siker egy olyan film esetében, amely jóval kevesebbe került (mindössze 2.3 millió fontba) mint a többi, akkoriban készült brit film.[v] A szoba kilátással jelentős belföldi és külföldi sikerének köszönhetően Lucy Honeychurch romantikus története a festői Olaszországban és Angliában a mai napig az egyik legnépszerűbb kultúrörökség filmnek számít.

A kultúrörökség filmeknek jócskán akadnak bírálói is. A különböző nemzetiségek bemutatásának hiánya miatt sokan émelyítően angolnak és sznobnak találják a filmeket. Sokszor éri olyan kritika is őket, hogy elsősorban a női közönségnek készülnek.[vi] Ez főként annak tudható be, hogy túlságosan sok a melodrámai elem bennük.[vii] (Olyanok, mint a lehetetlen választási helyzetek, a lemondás valamiről, és a véletlen, amely új fordulatot hoz a cselekményben.)[viii] Ráadásul túlságosan is a díszítő elemek, a különböző berendezési tárgyak, festmények, bútorok és szobrok állnak a középpontban, sokszor anélkül, hogy bármiféle szemantikai funkciót töltenének be.

A legszembetűnőbb azonban mégis az, hogy az új hullám után mekkora visszaesésnek tekinthetők ezek a filmformanyelvi szempontból meglehetősen hagyománytisztelő filmek. És a színészeik is a színházi elitből kerülnek ki és alakításuk sokszor meglehetősen színpadias.

A kültúrörökség filmek mellett a Channel 4 támogatta a British Screen és a British Film Institute Production Board (Brit Filmintézet Produkciós Bizottsága) filmprogramját is. A British Film Institute korábban kísérleti filmekre specializálódott, most azonban a közérthetőbb filmek gyártása felé fordult. Első filmje a Szól a rádió (Radio on, 1980) volt Chris Petit rendezésében, majd ezt követte A Rajzoló szerződése (The Draughtsman’s Contract, 1982) Peter Greenaway rendezésében, Derek Jarman Caravaggio-ja 1986-ban, és Terence Davies életrajzi ihletésű alkotása a Távoli hangok, csendélet (Distant Voices, Still Lives, 1988). Davies a liverpooli munkáscsaládból származó rendező saját gyermekkorából merít ihletet. Számára a család egyszerre az otthon melegének, amit az anyja szeretete és a testvérek összetartása jelent és a terrornak a szimbóluma, amely a részeges és brutális apa figurájában jelenik meg.

Ezek a filmek segítettek újraértékelni mit is jelent britnek lenni és mi is valójában a brit kultúra. Addig ugyanis amikor a brit filmekről beszéltünk leginkább angol alkotásokról volt szó, amelyeket angol rendezők, angol színészekkel készítettek és amiből a különböző nemzetiségek, mint az írek vagy a skótok, welsziek, vagy éppen a feketék vagy az egyre növekvő számú indiai bevándorlók szinte teljesen kiszorultak.

A Channel 4 példáján felbuzdulva más tévétársaságok is elkezdtek nagyjátékfilmekbe invesztálni, amelynek az eredményeként született például Jim Sheridan A bal lábam (My Left Foot, 1989) című filmje, amely Christy Brown író és festő önéletrajzán alapul, vagy a Rét (The Field, 1990), John B. Kean drámájának az adaptációja, amelyben az elszegényedett farmer (Richard Harris) küzd, hogy megvédje a farmját az amerikai ingatlan befektetőtől. A BBC sem maradhatott ki ebből a tendenciából, de ők még kevesebb igazán említésre méltó dolgot tudtak felmutatni. Talán a legkiemelkedőbb filmek, melyek mozifilmként is megállták a helyüket Mike Newell Elvarázsolt áprilisa (Enchanted April, 1991) és Stephen Frears Méregzsák-ja (The Snapper, 1991) volt. Összegzésképpen elmondható, hogy a brit film a nyolcvanas években is elsősorban a televízióban létezett.

Miután 1986-ban a Goldcrest, mint már annyi produkciós cég azelőtt, belebukott három nagyköltségvetésű filmbe: Julian Temple, Abszolút kezdők (Absolutely Beginners, 1986), Hugh Hudson Amerika fegyverben (Revolution, 1986), Roland Joffé A misszió (The Mission, 1986) felhagyott a gyártással és mára már leginkább csak eladással foglalkozik. Az Abszolút kezdők, ráadásul a Virgin Visiont is magával rántotta, amely szintén kénytelen volt alig négyévi működés után kivonulni a gyártásból. Még a Palace is arra kényszerült, hogy átmenetileg beszüntesse a gyártást. Sajnos a kormány se tett semmit a filmipar megmentéséért sőt inkább csak keresztbe tett annak. Beszüntette ugyanis az Eady-adót, amely a negyvenes évektől a legnagyobb vonzerő volt az amerikai stúdiók számára. A korábban felszámolt National Film Financing Corporation-t (Nemzeti Filmfinanszírozási Társaság) 1986-ban a British Screen váltotta fel, amelyet részben a kormány, részben pedig a filmipar finanszírozott. Ez elsősorban inkább hitelintézet volt, és nem állami támogatások forrásaként működő finanszírozó cég. Így aztán a nyolcvanas évek második fele ismét vészterhes időszaknak bizonyult.

Emellett természetesen élt egy radikálisabb, művészfilmes irányzat is, amely a brit filmgyártás a mai napig legtöbbet elemzett és a kritikusok, elsősorban a külföldi kritikusok által, legtöbbet méltatott alkotásait eredményezte: Derek Jarman és Peter Greenaway filmjeiről van szó. Jarman nem csak egyedi képi látásmódjával mutatkozott úttörőnek, amely javarészt festő múltjának köszönhető, de azzal is, hogy behozta a diskurzusba homoszexualitást. Első filmjétől (Sebastian (1975)) fogva 1994-ben bekövetkezett korai haláláig egy maréknyi igen jelentős filmet alkotott. Mint az Anglia alkonya (The Last of England, 1987), A kert (The Graden, 1990), Caravaggio (1986), II. Edward (Edward II, 1992) utolsó filmje a Kék (Blue, 1993) saját AIDSes életéről szól.

Az úgy nevezett neobarokk irányzat másik jeles képviselője Peter Greenaway is sokat merít a festészetből és az építészetből, amit állandó katalogizálással, rendszerezéssel egészít ki. Ennek egyik korai példája a Számokba fojtva (Drowning by Numbers, 1988) amelyben három nő (mindhármuk neve Cissie Colpitts) végez férjével. A történet pedig számokba van ágyazva egytől százig. Ez a rendszerezés egyébként a rendező egyik leginkább támadott pontja is. Sokan ugyanis túl hidegnek, kimértnek és túlságosan is rendszerezettnek tartják Greenawayt. Alkotásai valóban matematikai pontossággal vannak kiszámolva, egy mérnök precízségével összerakva, és egy barokk festő díszítőelemeivel telezsúfolva olyan szintűvé fokozva a vizuális orgiát, amely már valóban sokszor megterhelő a befogadó számára. Mindehhez pedig komoly politikai üzenet és erős társadalomkritika, no meg Michael Nyman felejthetetlen szerzeményei társulnak, új értelmet adva annak a szónak, hogy összetettség. A Szakács, a tolvaj a felesége és annak a szeretője (The Cook, The Thief, His wife and Her Lover, 1989) című filmje a Thacherizmus egyik legkeményebb kritikája, ahol persze megkapja a magáét az újonnan kialakult vállalkozói réteg is, akiknek pénze ugyan van, de a műveltségük – gondoljunk csak a tolvaj gyermekded eszmefuttatásaira – igencsak hiányos. A Prospero könyveivel 1991-ben (Prospero’s Books) Greenaway elkészítette sajátos Shakespeare adaptációját, a neves Shakespeare színész Sir John Gilgeud főszereplésével. A Párnakönyvvel (Pillow Book, 1996) pedig az osztott képmezővel kísérletezik, amely lehetővé teszi számára, hogy a több szálon futó és több idősíkban játszódó cselekményt egy történetté fogja össze. Greenaway az a rendező, aki a leginkább kihasználja a technikai vívmányok biztosította lehetőséget és végre a „filmre vitt színház” helyett igazi mozit csinál. „A multimédiában nincs semmi újdonság, végtére Michelangelo is készített esküvői tortákat is.” – nyilatkozta a rendező. És az, hogy ezt mennyire komolyan is gondolja, arra a legjobb példa a legújabb vállalkozása a Tulse Luper bőröndjei: a Moab történet (Tulse Luper’s Suitcase: The Moab Story, 2003), amely ha befejeződik 3 nagyjátékfilmből, 1001 történetből, 92 DVD, TV sorozatból fog állni, de lesznek könyvek és útleírások is kiegészítésképpen.)