I. Az antik filozófia

1. Az antik filozófia kialakulása

A görög-római antikvitással olyan fejlődés kezdődik, amely végül a modern európai társadalom, civilizáció és kultúra kialakulásához vezet, sőt azt sok tekintetben előlegezi. Görögországban és Rómában megjelenik a gazdaságilag és erkölcsileg önálló individuum. A filozófia a Kr. e. VI. században jelenik meg görög földön. A görög filozófia első korszakának (VI-V. század) neve: preszókratikus (Szókratész előtti) filozófia. A nevesebb preszókratikus filozófusok: Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész, Püthagorasz, Xenophanész, Hérakleitosz, Parmenidész, Zénon, Empedoklész, Anaxagorász, Démokritosz. Műveik nem maradtak fönn teljes formájukban. Nevüket, tanításukat, műveik címét és a belőlük származó számos idézetet későbbi írásokból ismerjük. E későbbi, a Kr. e. IV. és Kr. u. VI. század között íródott műveket a preszókratikus filozófia forrásainak nevezzük. Legfontosabb forrásaink: Arisztotelésznek és az ő közvetlen és közvetett tanítványainak művei. A forrásoknak a preszókratikus tanításokra vonatkozó közlései (ismertetések, parafrázisok, értelmezések) az ún. testimóniumok (latin: tanúságtétel), a korai filozófusok saját szavait őrző idézetek a fragmentumok (latin: töredék).



A) Az ióniai természetfilozófia

A korai görög filozófia hasonló a keletihez: naiv természetbölcseletből és erkölcsfilozófiából áll. Tudomány, filozófia, etika itt még nem különült el egymástól. A legendás „Hét bölcs” (a hagyomány szerint a lindoszi Kleobulosz, az athéni Szolón, a lakedaimóni Khilón, a mütilénéi Pittakosz, a priénéi Biasz, a korinthoszi Periandrosz és a milétoszi Thalész) között éppúgy találunk „államférfit”, mint „filozófust”; amikor Thalész „filozófiával” foglalkozik, ezen éppúgy értendő egy matematikai tétel felállítása vagy egy napfogyatkozás kiszámítása, mint a világ „őselvének” keresése. Az újonnan kialakuló filozófia eleinte a már készen talált irodalmi műfajokat alkalmazta. Ezek a következők (zárójelben az őket használó főbb preszókratikus filozófusok nevei): rövid értekezés (Anaximandrosz, Anaximenész, Zénon), aforizma (Hérakleitosz), tanköltemény (Xenophanész, Parmenidész, Empedoklész), hosszabb értekezés (Anaxagorász, Démokritosz). Valószínű, hogy néhányan (például Thalész vagy Püthagorasz) csupán élőszóban tanítottak. - Tanításuk középpontjában a kozmosz (a rendezett világegyetem) létrejöttének, működésének és megismerésének magyarázata áll. A kozmosz eredetileg „elrendezést”, „szerkezetet” jelent. Filozófiai jelentése: „a mindenség szerkezete”. A kozmosz az arkhékból jött létre, illetve fogalmilag ezekre vezethető vissza. Arkhé: „kezdet”, „elv”. Filozófiai jelentése: „állapot, minőség, elem vagy erő, amelyből illetve amelynek segítségével valami kialakult illetőleg fennáll”. A kifejezés latin megfelelője a „princípium”. A kozmosz az örökké létező (egy vagy több) arkhéból jött létre. E folyamat leírásának két típusát ismerjük. Az egyik (ilyen például Anaximandrosz, Anaximenész, Hérakleitosz tanítása) az arkhék szakadatlan egymásba-alakulásáról beszél. A másik (ilyen például Parmenidész a természetfilozófiai töredékeiben vagy Empedoklész) az arkhék keveredését tanítja. - A kozmosz egészére és részeire irányuló emberi megismerés kettős gyökerű: másként ismerjük meg a világot érzékelés útján, és megint másként a gondolkodás segítségével. Érzékszerveink a filozófiai világ érzékelhető dolgait (görögül ta onta) ismerik meg csupán. Ez azonban nem valódi megismerés, hanem csupán vélekedés (görögül doxa). Gondolkodásunk előtt ellenben föltárul e dolgok valódi, érzékeléssel meg nem ismerhető természete (Hérakleitosz: phüszisz), a mindenség (görögül to pán) egésze (Parmenidész, Empedoklész). Az út (görögül hodosz) gyakori metafora a görög filozófiában az elmélkedés, gondolkodás, kutatás kifejezésére. A módszeres kutatás mindig „egy út mentén” (görögül: methodosz) halad.

Az ún. milétoszi iskola első képviselője, Thalész (kb. 625-545) szerint az arkhé a víz. Nem tudjuk, miként jutott erre a gondolatra: vajon városának éltetője, a tenger, vagy az élőlények éltető eleme, az örök körforgást végző víz sugallta-e azt. - A második, Anaximandrosz (kb. 610-545) földi és égi térképet készített, bevezette a napórát Hellászban, elméletet állított föl az égitestek keletkezéséről, s az állította, hogy az ember is keletkezett, mégpedig - mint minden szárazföldi lény - a vizek halszerű lakóiból. De szerinte az arkhé mégsem a víz, hanem az ún. apeiron. E szó jelentése: „határtalan”. Egyaránt jelölhet időbelileg és térbelileg határtalant, valamint minőségileg meghatározatlant is. (Valószinű, hogy az anaximandroszi apeiron esetében mindhárom jelentést figyelembe kell vennünk.) Az örök apeiron egy része átalakul hideggé és meleggé, majd a hideg egy része a meleg hatására szárazzá lesz, másik része nedves marad. A két ellentétpárból így jön létre a gömb alakú kozmosz, amelynek közepén a száraz elem, körülötte a nedves elem, e körül a hideg elem, legkívül pedig a meleg elem helyezkedik el. Az elemek így sorban: föld, víz, levegő, tűz. Az ún. „négy elemnek” ez az elrendezése vált azután hagyományossá az antik és középkori filozófiában. - Végül a harmadik, Anaximenész (kb. 585-525) az arkhét a levegőben vélte megtalálni, melyből sűrűsödés és ritkulás révén a szél, a felhők, a víz és a föld áll elő. Az emberi lélek is levegő. Nemcsak rá, hanem valamennyi ilyen korai gondolkodóra jellemző a hülozoizmus, az egész természet átlelkesítése - a mágnesnak lelke van, mondotta például Thalész.

Az epheszoszi Hérakleitosz (kb. 530-470), aki viszonylag korán a "homályos" melléknevet kapta, ez a magányos, pesszimista, a dolgok folyását mintegy kívülről, de annál élesebb szemmel figyelő arisztokrata azért tarthatta arkhénak a tüzet, mert ez a legdinamikusabb, legtűnékenyebb elem. Az arkhéról alkotott elképzelésébe ugyanakkor belejátszhatott a kisázsiai görög városok fejlett kereskedelme és pénzgazdálkodása is, amikor ugyanis úgy fejezi ki magát, hogy "a tűznek is ellenértéke minden, és a tűz mindennek az ellenértéke, ahogy az aranyé a vagyon és a vagyoné az arany". A tűzből levegő, víz és föld keletkezik, és viszont. A folyamat körforgás jellegű, s az egész világ részt vesz benne: "minden folyik" (panta rhei); "ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk"; a kozmosz "örökké élő tűz, amely fellobban mértékre, és kialszik mértékre". A "végzet" (heimarméné) beteljesülését a bölcs ember nyugodtan szemléli, hiszen keletkezésből és pusztulásból áll elő a harmónia, a logosz. - Hérakleitosz egyik híres töredéke, mely antik testimóniumaink szerint művének kezdőmondata volt, az örökké létező logoszról beszél. Ezt a szót azért nem tudjuk pontosan magyarra fordítani, mert a hérakleitoszi szövegekben többrétű a jelentése. A korabeli görög nyelvben a logosz kifejezésnek tíz különböző jelentése is van, úgymint: beszéd (élőszóban előadott vagy írott közlés, híradás, tanítás), hírnév, gondolat, értelem vagy érv, igazság, mérték, viszony vagy arány, általános szabály vagy elv, értelmi képesség, valaminek a valódi természete - és Hérakleitosz a kifejezést a különböző szövegeiben valamennyi jelentésben használja. De mit is jelent a "logosz"? Hérakleitosz szavai szerint a logosz érthető (habár a filozófiában járatlan emberek nem értik), továbbá hallható is, és a világban minden a logosz szerint történik. Továbbá, mivel a filozófus Énje bizonyos kijelentésekben ugyanolyan stilisztikai pozícióban áll, mint más kijelentésekben maga a Logosz, ebből arra következtethetünk, hogy a Logosz és a filozófus Énje (elméje vagy gondolkodása) valamiképpen azonos. Végül a logosz a filozófiában járatlan emberek értelmével ugyanolyan ellentétes viszonyban áll, mint amilyenben az ébrenlét állapota az alvás állapotával, ezért valószínűnek látszik, hogy - metaforikus értelemben - a logosz egyfajta "ébrenlétnek" felel meg, szemben az álomképekhez hasonlóan homályos köznapi megismeréssel.



B) A dél-itáliai lételmélet

A püthagoreusok tanításában a pesszimizmus egyfajta misztikaként jelenik meg. A hagyományos rend fölbomlása idején Számoszról a dél-itáliai Krotónba menekült Püthagorasz (kb. 580-500) és az ott általa alapított patriarchális-arisztokratikus szövetség a dolgok arkhéjának a számot tekintette. Lehetséges, hogy a pont-vonal-sík-test levezetésre gondoltak: az 1-es szám ugyanis a pontot, a 2-es a vonalat, a 3-as a háromszöget, a 4-es a gúlát jelenti tanításukban, melyben a számok misztikus jelentést is kapnak. A 4-es például egyúttal az igazságosságot is jelenti. Különösen szent a 10-es szám, az alapszámok (1, 2, 3, 4) összege. A világban 10 szféra van, és 10 ellentétpárból áll elő a harmónia.

A konkrét létezés konkrét magyarázatai helyett az elvont létezőt vizsgálták az eleai iskola filozófusai. Az iskola alapítója, az ióniai Kolophónból kivándorolt Xenophanész (kb. 580-485) bírálta a görög többistenhit, a politeizmus közvetlen antropomorfizmusát, azt, hogy az isteneket emberalakkal ruházzák föl. Mint mondotta, ha kezük lenne, a lovak ló-alakú, az ökrök ökör-alakú isteneket csinálnának. Szerinte csak a mindent átfogó isteni „Egy és Minden” (hen kai pán) létezik. Tanítását az eleai Parmenidész foglalta rendszerbe. - Parmenidész (kb. 520-450) tankölteményének epikus kerettörténete van: hőse, egy „bölcs férfiú” elmondja, hogy kétlovas harci szekerén utazva hogyan hagyta el az emberi világot, és hogyan érkezett meg az istennőhöz, aki egy igaz filozófiai tanítást ígért neki. Amennyire a töredékekből és a testimóniumokból rekonstruálni tudjuk, ez a következőképpen értelmezendő: Az Igazság (görög alétheia) a létezőre (to on) vonatkozó tanítás. A létező a mindenség (to pán) egésze, mégpedig abban a formában, ahogy az a gondolkodás (to noein) számára föltárul. A halandók vélekedése (doxa) a világnak az a képe, amely az érzékelés tárgya. Érzékeink a világot sokfélének, mozgásban lévőnek és heterogénnek mutatják. A szükségszerűség világa az érzékelhető világ fennállásáról és működéséről alkotott filozófiai hipotézis, amely szerint a természet érzékelhető világa két elemnek: a világos és a sötét elemnek (láng illetve éjszaka) a keveredéséből alakult ki. Több értelmező azonosnak tartja a doxát és a szükségszerűség világát.

A parmenidészi tanításban a világnak két, egymást kizáró képe van jelen: a gondolkodás nem a doxára irányul, a doxa pedig nem képes megismerni a létezőt. A létező „nem-született, romolhatatlan”: keletkezés és pusztulás nélküli; „egész, egyetlen”: nem osztható; „rendületlen”: mozdulatlan; végül továbbá: teljes. A létező, mely gömbhöz hasonlatos, a gondolkodás kizárólagos tárgya. A létezőből nem keletkezhetik más, mint létező, hiszen ami más, az már nem-létező volna. Márpedig a nem-létező nem létezik (= nincs). És ha a létezőből létező keletkezik, az valójában nem tekinthető keletkezésnek, hiszen nem jött létre más, mint ami eddig is volt. A keletkező és pusztuló dolgok a szó filozófiai értelmében nem léteznek: a létezés ugyanis abszolút, nincsenek időbeli korlátai. A keletkező és pusztuló dolgok esetében viszont meg tudunk jelölni olyan időpontot, amely előtt (a múltban) az illető dolog nem volt, és amely után (a jövőben) nem lesz. Hogy a létezőről szóló tanítás kizárja a keletkezést, a pusztulást, a mozgást stb., az valójában annyit jelent, hogy Parmenidész a létezőt és az empirikus világot egy bizonyos szempontból nem tartja azonosnak. Ha a létezőnek hiánya volna, akkor nem ő volna a minden(ség). Ha nem ő volna a minden, akkor a minden hiányoznék belőle. Ha a minden hiányoznék belőle, akkor minden hiányoznék belőle. Ez az érv mai fogalmaink szerint nem korrekt ugyan (mert a „minden” kifejezés két különböző értelmét azonosnak veszi), de bizonyára nem a tudatos megtévesztés szándékával íródott. Pontosan az ilyen érvek érvényességének problémája vezeti később Arisztotelészt ahhoz a felismeréshez, hogy a többértelmű kifejezések lehetséges jelentéseit a filozófusnak szigorúan el kell különítenie, meg kell különböztetnie egymástól. Ma például az azonosságnak két fajtáját különböztetjük meg: az önazonosságot és két dolog egymással való azonosságát. A parmenidészi szöveg, mely szerint: „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés”, mindkét értelmezést lehetővé teszi. - Parmenidész kedvenc tanítványa, az eleai Zénon (kb. 490-430) mestere tanítását ún. apóriák (nehéz problémák) kifejtésével próbálta igazolni. Ilyenek például az „Akhilleusz és a teknősbéka” vagy „A mozgó nyíl áll” apóriák. Akhilleusz soha nem érheti utól a teknősbékát, mert mire annak kezdeti tartózkodási helyét eléri, a teknősbéka már megtett egy bizonyos távolságot, melyet most Akhilleusznak is meg kell tennie; ám addigra a teknősbéka ismét előrehaladt, és így tovább a végtelenségig. A mozgó nyíl áll, hiszen bármely tér- és időpontban vizsgálva: vagy ott van, vagy nincs; ám ha ott van, akkor áll, és nem mozog - nyugalmi helyzetek halmozásából pedig nem keletkezhet mozgás.

Az akragaszi (Szicília) Empedoklész (kb. 490-430) filozófiájának alapelvei bizonyos értelemben átmenetet jelentenek az ióniai konkrét világmagyarázat és az eleata elvont lételmélet között. A Parmenidész után egy generációval alkotó Empedoklész tanítása szerint a gömb alakú kozmosz (az „egy”) négy elemből: föld, víz, levegő, tűz (a „több”) áll. Az elemeket két erő: a Szeretet és a Viszály (vagy Gyűlölet) mozgatja. A Szeretet hatására az elemek homogén tömeggé keverednek, a Viszály ellenben újra négy különálló elemmé bontja ezt a masszát. A mindenségbe kívülről nem kerül be semmi, és ugyancsak semmi nem kerül a mindenségen kívülre. A kozmikus ciklus elképzelése szerint a négy elem: föld, víz, levegő, tűz a két erőnek, a Szeretetnek és a Viszálynak a hatására egyetlen alakzattá egyesül, majd négy szeparált elemmé válik szét. Ez a két periódus: a keveredés és a szétválás alkot egyetlen kozmikus ciklust. A ciklus során az univerzum négy különböző állapotot vesz föl: (1) a Szeretet uralma: a tökéletes homogenitás; (2) a Viszály támadása: a kezdődő heterogenitás; (3) a Viszály uralma: a tökéletes heterogenitás; (4) a Szeretet támadása: a kezdődő homogenitás. A kozmosz, amelyben élünk, a két átmeneti állapot valamelyikében létezik. - A dolgok Empedoklész szerint keletkeznek, a szónak abban az értelmében, hogy az örökké létező elemek keveredése mindig más és más lényeket alkot; másfajta elemkombinációk alakulnak ki, és ugyanazon elemek alkotják a kombinációkat. Így az élőlények születését is Empedoklész a testüket alkotó elemek keveredésére vezeti vissza. A halandók keletkezését az elemek egyesülése hozza létre és pusztítja el, pusztulásukat pedig az elemek elkülönése hozza létre és pusztítja el. Az organizmusok jelenlegi formái és fajtái egy keletkezési folyamat negyedik stádiumában jöttek létre. Először ugyanis különálló, magányosan bolygó testrészek alakultak ki az elemekből, amelyek - életképtelennek bizonyulván - elpusztultak. A második stádiumban szörnyetegek jöttek létre, például ökörfejű emberek és emberfejű ökrök, amelyek szintén életképtelen alakzatok voltak. Később teljes lények keletkeztek, amelyek már a jelenlegi organizmusokra hasonlítottak, ám nem volt nemük. Végül pedig kialakultak a számunkra ismeretes élővilág formái. - Parmenidésszel ellentétben Empedoklész nem érvekkel támasztja alá a tanítását, hanem ugyanazt a gondolatot egyre erőteljesebb stiláris eszközök alkalmazásával ismételgetve úgyszólván „beleénekli” hallgatójába. A stiláris dúsításnak ez a technikája, amelyet amplifikációnak nevezünk, később a görög retorika egyik leghatásosabb meggyőzési eszköze lett. (A hagyomány szerint éppen Empedoklész tanítványa, Gorgiasz dolgozta ki elsőként a görög retorika eszköztárát és elméletét.) Arisztotelész fogalmazta meg azután szabályként, hogy a filozófiában retorikus érveket nem szabad, a retorikában filozófiai érveket nem érdemes alkalmazni.



C) Az atomisták és a szofisták

A Kr. e. V. században a filozófiai gondolkodás stílusa és problémaköre eleinte lassanként, majd hirtelen megváltozik. A természetfilozófiai kérdések tárgyalása eleinte megmarad, de egyre inkább egy általános felvilágosító világmagyarázat jellegét veszi fel.

A klazomenai-i, de főként Athénban működött Anaxagorász (kb. 500-428), Periklész és Euripidész barátja szerint a Nap nem más, mint egy - Attikánál nagyobb - izzó kődarab, a Hold pedig földből van. E tanításáért istentagadás vádjával száműzték Athénból. Semmi sem keletkezik, és semmi sem múlik el, tanította: Empedoklész elemei maguk is összetettek. A dolgok végtelenül kicsiny, azonos nemű részecskéiben (később Arisztotelész „homoiomeriák” névvel illette őket) végtelen sok magvacska van, a változáskor ezek alakulnak át egymásba. A dolgokat a nusz (értelem, törvény) mozgatja.

Az abdérai (Thrákia) Démokritosz (460 és 370 között) az ún. atomelméletet állítólag mesterétől, Leukipposztól vette át, akiről azonban gyakorlatilag semmit sem tudunk. Az atomok végtelenül kicsiny, egymástól csupán mennyiségileg (alak, nagyság, elhelyezkedés szerint) különböző anyagi-testi részecskék, minden dolog belőlük épül föl. Rajtuk, a „létezőn” kívül csak az űr van mint „nem-létező”, amelyben ugyanis az atomok mozognak. A lélek, a valóság tükre (a megismerés során a dolgokról kicsiny képek áramlanak érzékszerveinkbe) finom atomokból áll, melyek a halál után fölbomlanak. Az istenek képzeteit szerinte az emberek alkották meg, a különféle földi jelenségek mintájára.

A század folyamán rövidesen megjelenik azonban egy új, meglehetősen összetett téma, amelynek vizsgálatát ha egyetlen kérdésben akarjuk összefoglalni, az így hangzik: mi a jó? Bontsuk föl ezt a nagyon általános kérdést azok szerint a témák szerint, amelyekre a korszak filozófusai a kérdést vonatkoztatták: Hogyan tehetünk szert jó (helyes, igaz) ismeretre? Hogyan tudjuk ismereteinket jól (korrektül és meggyőző módon) előadni beszédben? Mi a morálisan jó? Mikor működik jól a polisz? - Az első két kérdés a logika és a retorika, a másik kettő az antik etika alapkérdése. Ezeket a tudományokat rendszeres, kimerítő formában majd Arisztotelész fogja tárgyalni, de az anyagot, amelyből ő építkezik, az V. század filozófusai gyűjtötték össze: Prótagorasz, Gorgiasz, Thraszümakhosz és mások. Összefoglaló néven szofistáknak nevezzük őket. A „sophista” a latin megfelelője a görög „szophisztész” (bölcselő) szónak. A korszak filozófiai műfajai az értekezés, az előadás és a szónoklat. Bizonyos, hogy a szofistáknál már megjelenik a filozófiai dialógus is. - A logika és a retorika eszköze a nyelv. A szofisták filozófiai vizsgálat tárgyává teszik a nyelvet, avégett, hogy minél pontosabban ismerjék és tudják kezelni logikai-retorikai tevékenységük eszközét. Kétségtelen, hogy azok a nyelvi problémák, amelyeknek a megfogalmazásán és megoldásán dolgoznak, mai nyelvi tudatunk számára olykor meglehetősen naivnak vagy mesterkéltnek tűnnek. De gondoljunk arra, hogy amikor a szofisták föllépnek, a görögöknek még fogalmuk sincs arról, hogy nyelvük, amelyet egyébként oly hajlékonyan és kiválóan használnak, igéket, névszókat és határozószókat tartalmaz, hogy nem figyeltek még föl rá, hogy az igéket három különböző időben és több módban ragozzák. Ezeknek a fölismeréseknek a megfogalmazása - azaz a nyelvtani fogalmak rendszerének megalkotása - éppen Prótagorasz nevéhez fűződik. A természetes nyelvhasználat során továbbá azzal a kérdéssel sem szoktunk szembenézni, hogy miféle kapcsolat állapítható meg egy dolog és a dolog neve között, vagyis - másképpen fogalmazva - mi a magyarázata annak, hogy nyelvünk egységei, a szavak többé-kevésbé egyértelműen vonatkoznak bizonyos, nyelven kívüli dolgokra. Miért és hogyan van jelentésük a szavaknak? - ez a jelentéselmélet alapkérdése. - Nagyon tanulságos megfigyelni, hogy a kezdetben még merev, nehezen kezelhető fogalmi apparátus milyen paradoxonokhoz és zsákutcákba képes vezetni a gondolkodást. Gorgiasz egyik gondolatmenete például a következőképpen érvel: A szavak a dolgokra (ta onta, szó szerint: a létezők) vonatkoznak. A szavak mások, mint a dolgok (= létezők). Tehát a szavak nem-létezők (azaz: nincsenek). Az egyik legérdekesebb probléma a létige (lenni, létezni) használatával kapcsolatos. Amikor a létige az alany létezését (latin: est), illetve nem-létezését (non est) fejezi ki, az ilyen típusú használatot a létige egzisztenciális használatának nevezzük. Amikor a létige nem létezést fejez ki, hanem az alany és az állítmány között teremt kapcsolatot, az ilyen típusú használatot - a latin copula („kapcsoló tag”) szó alapján - kopulatív használatnak nevezzük. A létige egzisztenciális és kopulatív használatát elsőként Arisztotelész különböztette meg. A szofisták még meg voltak győződve róla, hogy az est minden előfordulása létezést, a non est minden előfordulása nem-létezést fejez ki. Ha pedig ez így van, akkor a következő két problémával találkozunk:

(a) Ha a kentaurról, amelyről tudom, hogy nem létezik, azt akarom állítani, hogy mesebeli lény, akkor kénytelen vagyok egyidejűleg egy bizonyos szempontból való létezését is állítani: „Centaurus res fabulosa est.”

(b) Ha Szókratészról, akiről tudom, hogy létezik, azt akarom állítani, hogy ő nem asszony, akkor kénytelen vagyok egyidejűleg egy bizonyos szempontból a létezését is tagadni: „Socrates non est femina.”

A létige jelentésének ez a sajátos értelmezése rejlik az abdérai, de főként Athénban működött Prótagorasz (kb. 480-410) ún. homomensura-tételében is (latin homo: ember, mensura: mérték): „Minden dolognak mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nem-létezőknek, hogy nem léteznek.” E tételt a következőképpen értelmezhetjük: A dolgokat érzékelés útján ismerjük meg. Ha például vizet iszom, és hidegnek érzem, erről az ismeretemről így számolhatok be: A víz hideg (est), illetve: A víz nem meleg (non est). A két kijelentés azután így fogalmazható át: A víz hidegként létező, illetve: A víz melegként nem-létező. Prótagorasz tételének tehát a következő értelmező parafrázisát adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én vagyok a kritériuma annak, hogy ezek számomra nemcsak ilyennek és ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Ennek a filozófiai álláspontnak az újdonságát akkor láthatjuk igazán át, ha összehasonlítjuk Hérakleitosz föntebb idézett töredékével. - Az istenekről Prótagorasz a következő, igencsak merész tételt állította fel: „Ami az isteneket illeti, nem lehetek bizonyos abban, hogy vannak, sem pedig abban, hogy nincsenek, és azt sem tudhatom, hogyan néznek ki; mert sok dolog akadályozza itt a biztos tudást, a tárgy homályossága és az emberélet rövid volta.” Tételéből Prótagorasz azt a következtetést vonta le, hogy az egyénnek leghelyesebb az áthagyományozott vallást elfogadnia, jó állampolgárként saját poliszának isteneit tisztelnie.

A szicíliai Gorgiasz (megh. 380 körül - több mint 100 éves korában) ugyanolyan típusú érveket használ gondolatmeneteiben - bár jóval hajlékonyabb formában -, mint amilyeneket Parmenidésznél láttunk. Valószínű, hogy kihívóan paradox érveivel a szerző nem saját filozófiai álláspontját kívánta alátámasztani, hanem azt mutatta be, milyen fölényes biztonsággal kezeli a csak nemrégen kialakult filozófiai érvelés eszközeit. Három, egymásra következő alaptételt állít föl: „Az első az, hogy semmi sem létezik; a második, hogy ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember számára; a harmadik, hogy ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen.” A bizonyításból talán elegendő lesz azt az érvelést idézni, amely szerint a létező sem létezik: „Ha ugyanis a létező létezik, akkor vagy örök, vagy keletkezett, vagy egyidejűleg örök is és keletkezett is. [...] Ha nincs kezdete, akkor határtalan. De ha határtalan, akkor sehol sincs. [...] De létezőből nem keletkezhetett: ha ugyanis létező, akkor nem keletkezett, hanem már létezik. Nem-létezőből sem keletkezett [...]” A második és harmadik tétel bizonyítása pedig azon a föntebb már bemutatott érven alapul, hogy sem az ismeretek, sem az ismereteket kifejező szavak nem dolgok, azaz nem létezők.

A görög szemlélet számára a törvényalkotás, a törvénykezés, a politika és az erkölcs filozófiai kérdései egyazon tudománynak: az etikának a területére tartoznak. Az etika alapkérdése: mi a jó, és hogyan tudjuk megvalósítani? Megjelenik ebben a korszakban a jó két fajtájának: a „természettől fogva jó”-nak és a „konvenció szerint jó”-nak a megkülönböztetése. Természettől jó az, amit maga a természet ír elő az ember számára: például a hozzátartozók iránt érzett szeretet ilyen; konvenció szerint jó az, amit emberek által hozott törvények írnak elő. (Ez a megkülönböztetés van jelen voltaképpen Szophoklész: „Antigoné” című tragédiájában is.) E megkülönböztetés mentén a szofista morálfilozófiában három álláspont alakult ki a „jó” mivoltát illetően: A naturalista álláspont szerint kizárólag a természettől fogva jóra érdemes törekednünk. A legalista álláspont szerint a törvények a poliszban élő ember természetéhez tartoznak, s éppen ezek biztosítják az ember számára a legfőbb jót. A konvencionalista álláspont szerint egyféle jó létezik: a hatalmon lévők java. Aki a hatalmat birtokolja, az szabja a törvényeket, s ő határozza meg, mi számít jónak. Ezt az álláspontot képviselte például Thraszümakhosz.

   2. Az athéni klasszikus filozófia >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés