A filozófia témakörei

VI. Történetfilozófia

Különböző történelemfogalmak - szaktudomány, tantárgy, világtörténelem, részterületek tört-e. Közös: múltról szól, ami már nincs, hogyan él tovább a jelenben, miért és hogyan történtek múltbeli események - megérteni, jelent érthetőbbé tenni, hogy a jövőbeli cselekvést tudatosabbá tehessük. Történés szintje, történetírás, történelemértelmezés, történetfilozófia viszonya. Filozófia: a/  történelem törvényszerűségei, szubjektuma, motívumok, értelmezések, b/  történeti tudás, történetírás módszertana, előfeltevései, történettudományok tudományelmélete, ilyen tudás lehetősége, határai, természettud-ok és történeti tudományok viszonya.

Nincs adott múlt, mindig értelmezett. Nietzsche: nincsenek tények, csak értelmezések. Eleve kiválasztott tények, nincs semleges krónika, dokumentumok, források kritikája. Meghatározott kép a világról, fontos kitüntetése - kritérium-probléma. Történetileg változik, hogy mit ítélnek történelemnek. Cselekvés következményei, befolyása az emberre? Eleinte: katonai-politikai történetírás, a 19. sz.-tól: gazdasági, társadalmi szerkezetek mozgása, szétvált az eseménytörténet és a struktúratörténet és a személyiségcentrikus (romantika) és kollektívumcentrikus  történet. A 20. sz.-ban figyelem a mindennapok történelmére (Annales) terelődik, és nagy struktúrákra, melyek tovább élnek, mint a rövidéletű politikai akciók. Így felmerül az egyéni cselekvések és a társadalmi makrostruktúrák viszonya, kutatják a meghatározó faktorokat, szétválasztás és kölcsönhatások, életterek, tevékenységek egymáshoz való viszonya is (gazdaság, kultúra, magánszféra stb.)

Történelem értelme? Tolsztoj: más szempontjai vannak a csata különböző résztvevőinek. Lessing (1919) is: mindig a túlélők írják, ezek számára volt értelme, győztesek írnak legyőzöttekről, a történelemfilozófia értelmet ad az értelmetlennek, de csak az tanulható meg a történelemből, hogy az ember egy bolondnak és egy vadállatnak a keveréke, s egy katasztrófában nyomtalanul el fog tűnni. Újkor: nincs télosz benne, Popper is kétségbevonja, hogy irányultsága, értelme van. Hegel: önmagában kaotikusnak tűnik, de ha értelmesen tekintünk rá, értelmesen néz vissza, tendencia fedhető fel benne, az ész kibontakozásának terepe, de nekünk kell aktívan megvalósítanunk ennek birodalmát. Van-e fejlődés? Bizonyos kultúrákban ciklikus időfogalom, csak örök visszatérés, nincs lényegi változás, ezek kevésbé dinamikus, csekély egyéni szabadságfokú kultúrák (Lévi-Strauss: hideg kultúrák). Nyugati ipari társadalom, újkor: nagy életformamobilitás, hagyomány megkérdőjelezése, expanzió. Még az antikvitásban: Salamon: nincs új a nap alatt, sztoában is: világok körforgása, elégnek, visszatérés, Phoenix, de Hérakleitosz: a Nap minden nap új, a változás mindent áthat. A görögöknél bornírt kereteken belül, de elindul egy történelmi , dinamikus gondolkodás. Eleinte negatív fejlődési irány: aranykor óta hanyatlás (Hésziodosz). Platón: mi az oka az emberi világ változásainak? Miért van egyáltalán fejlődés? A görögöknek nem volt történeti folytonosságtudatuk (honnan jöttek?), mint az egyiptomiaknak, maguknak kellett megcsinálniuk a történelmüket, rácsodálkoznak, ráeszmélnek a maguk adottságaira, gyermeki módon. Arisztotelész: a történetírás rangjánál magasabban áll a költészet, mely arról tudósít, ami megtörténhetett, az általánosról, míg a történetíró a különösről. Tanulmányozzák más népek állami-intézményi berendezkedéseit, vezetőik tetteit. Görög történetírók a nyilvánosság előtt olvassák fel leírásukat a görög csatákról, politikai eseményekről, visszajelzés korrekció. Nagy Sándor keresztre feszítteti a neki nemtetsző értelmezésért történetíróját, aki követi ázsiai hadjárataira.

Először speciálisan történeti gondolkodásmód: középkor, kereszténység, minden ember Isten teremtménye. Ágoston, „De civitate dei": a történelemben égi és földi állam láthatatlan harca, az emberek lelkén belül is, a végén eschaton, utolsó ítélet, a fény győzelmével. Ószövetségi és görög-római történelmi példákon mutatja be, hogyan kellett a jónak és rossznak harcolnia. A jó még a gonosz szív közepén is ott rejtőzik. A történelemben az isteni akarat fejeződik ki, célja a megváltás, Pál: azt reméljük, amit nem látunk. A tulajdonképpeni cselekvő: Isten, az ember a hite által részesül az üdvtörténetben, amin megítéltetik a földi törtéénelem. Ember fölé rendelt kormányzó elv működik az antagoniszttikus erők harcában, predesztináció, télosz van a történelemben. Előremutató Ágostonnál: egységes világtörténelem, folyamat (Paradicsom - bűnbeesés - történelem - megváltás, Krisztus egyszer született meg, idő fontossága („Vallomások": emlékezés-jelen-várakozás). Iránya van a folyamatnak, a végső korszak felé mutat.

Újkor: üdvtörténet szekularizálódik, teleológiai elv háttérbe szorul. Európán kívüli világ felfedezése. Felvilágosodás: optimizmus, Leibniz: lehető világok legjobbika. Történelemben az ember eszesebbé és szabadabbá válása, természeti állapotból kidolgozza msgát (Rousseau), realizálja az ész világát, földi centrumú, teljes. Voltaire: világtörténelem fogalma, egységes emberiség, nem metafizikai eszmék mozgatják, hanem az ember szelleme, szokásai, kulturális erők is, nemcsak politikaiak. A történelem= a kultúra története. Rousseau: a történelem tanulsága: a politikai életet a természetes-ésszerű általános akaratra kell alapozni, az egyén nevelését az ösztönös értelem kibontakoztatására.  Herder: „Eszmék az emberiség történelmének filozófiájához" - a történelemnek saját filozófiai elmélettel kell rendelkeznie. A társadalom történetét a világegyetem történetének mintájára tárgyalja, naturalizmus. Így bekerült az okság fogalma a természettudományokból a történelembe,megrendült a teleológiai felfogás, nincsenek csodák a történelemben, benső erők, immanens célok hatnak, folytatása a természettörténetnek. Isten nem a törvények fölé emelkedik, hanem bennük jelenik meg teljes nagyságában. Minden élő egymás analogonja, folytonosság és ugrás (nyelv, kultúra, gondolkodás). A történelem mozgatóerői: 1/ a természet organikus hatásai, 2/ népek szelleme, kulturális hagyományok. Az emberi nem az egyedekben él, utánzással és gyakorlással a nevelés révén lesznek emberré. A kulturális jelenségek is a természeti formák eredményei, emberi lét alapelve a szervetlennel közös: az önfenntartási törekvés léttörvény, ennek fejlődési foka a kultúra, a közösségek láncolata egységesülő emberiséget alkot.

Kant: egyének állammá, ezek világköztársasággá állnak össze az ésszerű együttműködéssel, tendencia: örök béke, szabadság és moralitás kibontakozása.  De a francia forradalom után nemcsak észkibontakozás, civilizációs fejlődés, polgárosodás, hanem csalódás is, krízisek. Hegel: történelem ellentmondásosságának tudatosítása, úr-szolga harca, uralmi viszonyok. Tendencia: ész az emberek önérdekkövető céljai ellenére is megvalósul, ész csele, szenvedélyeket használja fel, az ember által a szellem bontakozik ki, Isten ismeri meg önmagát általa is, egészében tekinteni. Az ember öntudatára ébred a történelemben, felismeri, hogy szerzője is, szereplője is a történelemnek. Népszellemek hordozzák az eszméket, mindig a következő korszakban ismerik fel az előző teljesítményét és előfeltevéseit. Haladás van a szabadság tudatában, a modern ember önértelmezésének részévé válik, hogy szabadnak=önmeghatározónak tudja magát. Modernitás: germán világ.

Humboldt: objektív szemlélet mellett a beleérző történészi megértésre is szükség van, nemcsak emlékezet vagy intellektus dolga a történelem, maga az ember, nem az eszméi bontakoznak ki benne. Minden egyedi eseményt a történelmi egész részének kell tekinteni és a szakadék szélén sem feladni a jót. Haladásgondolat uralja a 19. sz.-ot, Darwin a természetre is vonatkoztatja. Marx: legnagyobb következménysort kiváltó történelemfelfogás. A társadalmi élet gazdasági-politikai feltételei határozzák meg a gondolkodást, a történelem az ember harca a természettel (termelőerők) és az osztályoké egymással (termelési viszonyok), a kettő együtt: termelési mód, alap+felépítmény. Konfliktusok húzódnak végig, osztályharc, forradalmak váltják le az egyes történelmi korszakokat. 5 korszak. A szabadság birodalmát még meg kell valósítani, önkéntes társuláson alapuló, a természetiséget nem tagadó, hanem kiteljesítő kommunizmus, a gazdaság alávetése a humanizmusnak az igazi történelem, addig előtörténet. Haladás-optimizmus itt a tudományos-technikai fejlődésre alapozott, a pozitivizmusban is szcientista alapú haladáshit.

19. sz.-ban  pesszimista hang: Schopenhauer. Az ember bele van vetve valami abszolútba, a végtelen tér-időbe, az élet feltartóztatott halál, az ember járása akadályozott elbukás, gondban, bizonytalanságban él, az egész világ tragikomikus, a történelemnek nincs értelme. Leibnizi optimizmus ellen és Hegel értelmes világa ellen fordul, a szenvedésre hivatkozik, a kereszténységre, mely szerint a földi lét semmis, átmeneti. Feloldása: egyediség tagadása (bajok az egoizmusból), mivel az egyén téridőben létezik, a világot is tagadni kell és visszasüllyedni az ős-egybe, a vágynélküliségbe (buddhista hatás), feladni az éntudatot. Másik út a művészet mint érdeknélküli szemlélődés terméke. Schopenhauer előfeltételezi az értelmetlenséget, lemond a harcról, keresésről. Nietzsche szerint a történelmi tudat egyszerre privilégium és teher, az állat felejt, az ember emlékezik, az állat törés nélkül feloldódik a jelenben, az embert nyomasztja az egész múlt egyre növekvő terhe, megnehezíti egyenesen járását. Übermensch kell hogy törvényt adjon a földnek, új értékeket teremtsen. Nemcsak elviselni kell a sorsot, hanem szeretni, amor fati, mégis cselekedni.

20. sz. eleje: historizmus térnyerése. Dilthey: a történelemfilozófiának megértő módon kell viszonyulnia a valósághoz, összekötni a meglévő és az új tapasztalatot egy tárgyról, hermeneutikai közelítés. Szellemtudomány vizsgál mindent, amiben a szellem objektiválódott. Az ember alakítója és tükre a történelemnek. Csak a történelemből tudhatja meg, hogy mi az emberi természet a maga totalitásában. Az ember dinamikus bensősége a múlt nagy szellemeivel találkozva nyer tartalmat. A lélekben benne rejlik egy történelem előtti, aktív, egyediséghez kötött célszerűség, ami a történelemben megnyilvánul, de nem ismerhető meg egészében. A kultúrtudományoknak egyedi és történeti jelenségeket kell megismernie, megértő beleérzéssel, intuitív utánéléssel.

20. sz.: haladásszkepszis, sem az osztályharc, sem a szabad piac nem oldotta meg a társadalmi problémákat - világháborúk, ökológiai válság, fegyverkezési spirál. Visszatértek a ciklikus elméletek, pl. Spengler: „A Nyugat alkonya" - kultúrkörelmélet, nincs lineáris haladás, szabadságkibontakozás. Elveti a történelem racionalista szemléletét, az eleven embereket kell megérteni, nem tér-idő-okság kategóriáiban. Mérvadó: sors, élet, szimbólumok, kor, egyediség. Nincs sematikus felosztás korokra, nincs egység a történelemben. Minden kultúrának van egy lelke, ami az egyediségeknek stílust ad. 4 szakaszban változik a stílus és egyre csökken a produktivitás: 1/ tavasz: alapvető szimbólumok tudattalanul hatnak, mítoszok. 2/ nyár: öntudatos állam és egyén, stíluskiteljesedés, teljesítmények ideje, kezdődő racionalizálás és rutin. 3/ ősz: átmenet a kultúrából a civilizációba, megreked a produktivitás, külső formák fellazulnak. Uralom az egzaktan, univerzálisan gondolkodó értelmiség kezébe kerül, az élet mechanizálódik. 4/ tél. Világvárosi civilizáció, a lélek formálóereje kialszik, a lét értelmetlenné problematizálódik, eltömegesedés, bürokratizálódás. Értelmiség hatását veszti, prakticizmus, világvége-hangulat - kultúrmorfológiai módszer, jegyei Crocé-nál, Jaspersnél, Toynbee-nál is. Toynbee: csak kultúrkörök felemelkedése, virágzása és bukása törvényei a történelem kutatandó tárgyai, nincs világtörténelem (1961). Ortega y Gasset: „A történelem mint rendszer" (1935): emberek előbb a természeti világra reflektáltak, csak később a humanitás világára, újkorban kettéhasadt az egységes világkép, a történettudomány a 19. sz.-ban vált felnőtté. A történelemben a fizikai törvények helyén az élet áll, a tények csak az élet összefüggésében válnak értelmezhetővé, a történelem értelmezéstan, az élet dráma az egyén és környezete között, belejátszik az egyén önértelmezése is. Egy kor életének feltárásához a meggyőződések rendszerét kell feltárni, a döntő hiedelmeket (pl. újkor: hit a fizikai-matematikai észben). A fizikai ész kudarcot vallott a történelmi ész előtt, a mai problémák megoldásáról semmit sem tud mondani. A radikális valóság az élet, az ember pedig nem dolog, nincs természete, hanem esemény, feladat. Önmaga alkotója, kényszerűen szabad regényírója. Az emlékezet őrzi meg számunkra az életet mint tapasztalatot, de a múlt pillanat nem térhet vissza, mert az ember az, aki folyton meghaladja önmagát. Az embernek nem természete, hanem történelme van, a történelem pedig az élettapasztalatok rendszere, a tények létrejövése, az elméletek mögötti ember megnyilatkozása.

Heidegger: a történelem a jövőből történik, időiség a történetiség alapja. A történetiség a Dasein létmódja, a halál mint végső lehetőség kölcsönzi a múltnak a súyát. A szorongásban a semmivel néz szembe, a halál a létképesség extrém lehetősége, Sein zum Tode. Ezzel szembenézve tárul fel a tulajdonképpeni létképesség, erre szólít fel a gond: az akárkibe való belevetettségből visszavinni magát önmagához. A gond mint időbeliség mutatkozik meg. Időiségben önmaga-előlegzés az idő felől, a lét kiállás a semmibe, az ember a lét őrzője, pásztora a nyelv és gondolkodás által. Szabadság: hagyjuk megtörténni a feltárulkozót.

Kortársak: frankfurtiak (kritikai filozófia): a felvilágosodás átcsap ellentétébe, öncélú technikai fejlesztés, instrumentalizált ész. Danto: analitikus történetfilozófia (elbeszélés, narratív mondatokkal szervessé tenni a múltat, de nem lehet reprodukálni, kortárs időt nem látjuk történelemnek, csak dokumentumok összeszervezése korhoz kötött szempontból).  Posztmodern: post histoire, vége a nagy elbeszéléseknek, nincs utópia, a múlt nem legitimál, az ember nézetek és kultúrák relativizmusában él. Negatív mindenhatóság, apokaliptikus hangok, de vallási motiváció nélkül is utak keresése egy igazságosabb élethez új életmóddal, önértelmezéssel stb.

Ellenőrző kérdések:

Mi a viszony történetírás, történettudomány és történetfilozófia között?

Mi jellemzi az ókori történelemfelfogást?

Mi az újdonsága Ágoston történetfilozófiájának?

Melyek a felvilágosodás történelemfelfogásának alapelvei?

Hogyan jelenik meg a 20. sz.-ban a ciklikus időfelfogás?

Mi jellemzi a historizmus, az életfilozófia és a posztmodern történelemképét?

Olvasandó:

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966. 16-81. o.

Collingwood: A történetírás mint a múltbeli tapasztalat újraélése. In: A történelem eszméje. Budapest, 1987. 347-368. o.

Ajánlott irodalom:

Arisztotelész: Politika. 1252a-1254a

Rousseau: A társadalmi szerzõdésrõl. I. és III. In: Értekezések és filozófiai levelek Bp. 1978.

Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögbõl. és Mi a felvilágosodás?  In: A vallás a puszta ész határain belül. Bp. 1974. 61-89.o.

Hegel: Uralom és szolgaság. In: A szellem fenomenológiája. Bp. 1979. 101-108.o.

Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Bp. 1989. 25-99.o.

Arendt: Mi a szabadság? In: Múlt és jövõ között. Bp. 1995. 151-180.o.

Fukuyama: A történelem vége?  Valóság 1990/3. 16-31.

Ajánlott másodirodalom:

Kelemen János: Az ész képe és tette. Atlantisz, Budapest, 2000.

Hayden White:                 „A történelem terhe", in: A történelem terhe. Osiris - Gond, 1997. 25-67. o