Az esztétika születése

05. Az esztétikum autonómiája

5. előadás

Az esztétikum autonómmá válása

A 18. század végére az esztétikum önállóvá válik a gondolkodás és a cselekvés egyéb területeihez képest. Ezt a fejleményt három szerző írásain keresztül lehet bemutatni. Kant a szép befogadását markánsan elválasztja a kellemes és a jó megítélésétől (1). Schiller az esztétikai látszat sajátszerűségére hívja föl a figyelmet, ami azonban e látszat felértékelését foglalja magában (2). E gondolatot továbbvive Hegel már egyenesen úgy érvel, hogy a művészet alkotásainak magasabb ontológiai rangjuk van a valóságnál (3).

1. Az esztétikum elhatárolása Kantnál (részletek Az ítélőerő kritikájából)

A híres, bár olykor félreértett tézis szerint a szépség a befogadás érdekmentes voltával különbözik a kellemestől és a jótól. A félreértés abban áll, hogy Kant ezzel azt sugallná, mintha a szép valami közömbös volna. Ám nyilván nem erről van szó, hanem az esztétikai tárgy szabad érvényesülni hagyásáról: ezt fedi az érdekmentesség. A kellemes esetében a befogadóban érzéki vágy munkál, konzumptív viszonyba kerül a tárggyal, csupán fogyasztója annak (ha nem is ténylegesen). Ily módon a tárgy nem tud megmutatkozni, mivel a befogadó – mint azt Kant az ítélet hiányának mozzanatára utalva hangsúlyozza – nem teremt reflexív distanciát közte és maga között. Ha más módon is, de hasonlóképp reduktív viszony áll fenn a jó esetében. A jó mint hasznos csak a szándék szűk szempontjából érdekes, míg a morálisan jó csak erkölcsi jelentősége szerint: egyik sem engedi az elfogulatlan kontemplációt. Ez kizárólag a szépnél lehetséges, amelynek befogadása ezért lehet emfatikus értelemben a szabad tetszés, ahol is a szabadság egyszerre vonatkozik a dologra és a szemlélőre. Az így felfogott szépségnek, illetve esztétikai befogadásnak nincs köze a fizikai és gyakorlati érdekek megvalósításához.

2. Az esztétikai látszat apológiája Schillernél (részlet a Levelek az ember esztétikai neveléséről-ből)

A látszat kezdettől fogva az esztétika egyik alapkategóriája, mégpedig negatív felhanggal, hiszen Platón Az államban a művészet alkotásait az eredeti létezők (az ideák) utánzatai (a valóságos dolgok) utánzatainak minősíti. A mimézisnek ezzel az ősrégi felfogásával fordul szembe Schiller az esztétikai látszat sajátszerűségét kimutatva. Az okfejtés lényege az a gondolat, hogy a művészet alkotta látszatot nem szabad a realitáshoz vagy az igazsághoz mérni. Ezt jelzi az önmagában talán paradoxnak ható kifejezés: „önálló látszat”. A műalkotás semmilyen módon nem imitálja a valóságot, nem pótléka vagy helyettesítője annak, hanem saját belső logikát követ, akár a valóságból vett elemek felbontásával és újszerű vegyítésével is. Akárcsak Kantnál, Schillernél is megjelenik a distancia követelménye, melyet itt a direkt érzékelés és a látás szembeállítása fejez ki. Ezzel összefüggő további közös motívum a szabadság. Az esztétikai kontempláció kiemeli a szemlélőt a valósághoz való ragaszkodásból, s az így értett „közömbösség” egyszersmind a szabadság mint függetlenség negatív feltétele is.

3. A művészet ontológiai felértékelése Hegelnél (részletek az Esztétikai előadásokból)

A hegeli gondolatmenet közvetlenül Schillerhez kapcsolódik, amennyiben a művészettel kapcsolatban a szabadságot és a látszatot vizsgálja. A szabad vagy független művészet kiemelkedik a puszta szórakoztatás és élvezetkeltés – a kanti kifejezéssel: a kellemesség – dimenziójából, s magasabb rendű igazságok hordója. A látszattal kapcsolatban érvényre jut a hegeli logika egyik alapgondolata, mely szerint a látszás vagy megmutatkozás nélküli lényeg puszta absztrakció, s mint ilyen, fogyatékos. Ebből következően a látszat nemhogy elvetendő volna, de egyenesen nélkülözhetetlen. Ez azonban még túl tág fogalom, melyet Hegel a művészeti látszattal konkretizál. A művészet látszata – akárcsak Schillernél, itt is Platónnal szemben – tisztábban jeleníti meg a lényeget, mint ahogyan az a közönséges valóságban megnyilvánulhat. Nem másodlagos tehát a reális létezéshez, akár az aktuális valósághoz, akár a történeti igazságokhoz viszonyítva, hanem épp ellenkezőleg, magasabb rendű náluk, mert az szellem esszenciális tartalmait formálja meg a hétköznapiság mozzanataitól megtisztítottan.

Irodalom