Fogalomtár etika szakosoknak

Konstitúció

Konstitúció: A fenomenológia alaptémája annak elemzése, hogyan adódik a tudat számára valamely tárgy. A kérdés akkor válik izgalmassá, ha megvizsgálunk egy észleleti adódást, mondjuk, ránézünk egy székre. Azt mondjuk ilyenkor: „Látok egy széket”, noha világos, hogy a szék a maga teljes valójában nincs adva az észleletben, hiszen egy adott pillanatban egy nézőpontból feltáruló látványa adott, és mégis, a tudatban az egész szék adva van. Mi történik ebben az esetben? Csak úgy értelmezhetjük az egész tárgy adódását, hogy az nem az észlelésben adott a maga teljességében, hanem a tudat teljesítményeként jön létre. Vagyis a tudat „kiegészíti”, helyesebben inkább összeállítja, felépíti a részleges észleleti adottságokból a teljes tárgyat. Ezt a tudati tevékenységet nevezzük konstitúciónak. De hogyan is zajlik a konstitúció? Az előbbi példánkban a korábbi tapasztalatainkkal egészítette ki a tudat a részleges észleletet. Ha egy számunkra addig ismeretlen tárgyat először észlelünk, a következő folyamat játszódik le: szemügyre vesszük a tárgyat az egyik nézőpontból, majd körbe járjuk, megnézzük „elölről”, „hátulról”, oldalról”, alulról”, „felülről”, s mindezeket az észleleti képeket a tudat egymáshoz illeszti; azután megtapogatjuk, megszagoljuk, esetleg megízleljük, azaz a különböző érzékszerveken keresztül újabb észlelési adatokhoz jutunk, melyeket a tudat a többihez kapcsol. Könnyen belátható, hogy sem egy adott pillanatban, sem pedig a tapasztalási folyamat teljességét tekintve, nem lesz adva a tárgy a maga egészében, sem pedig összes lehetséges látványában vagy észleleti adottságában. És mégis a fent említett tudati teljesítménynek köszönhetően, előbb-utóbb kialakul a tárgy képzete, amelyben a tárgy a maga egészében adva van. Ez a tudat különös képességére, a szintetizálás képességére utal, arra, hogy a sokféleséget (a különböző látványokat, különböző érzéki észleleteket) vagy spontán módon, passzívan vagy pedig akaratlagosan, aktívan egységbe rendezi, és megteremti az önazonos, azonos formában újra megjeleníthető tárgy képzetét, az ún. tárgyi értelmet. Ennek azonban az a feltétele, hogy maga egységes legyen, ami azt a problémát veti fel, hogy ha a tudat nem szubsztancia vagy szubsztrátum (nem dolog), tehát ha azonos aktusai és tárgyai összességével, miben áll mégis az egysége. A konstitúció további elemzése ad erre választ (idő, időtudat).

„Irányítsuk most figyelmünket a szintézis alapformájára, az azonosításra, mely mindent áthatóan, passzív módon zajlik le, mint folyamatos belső időtudat. Minden élmény élményidőben megy végbe. Ha egy tudati élményről van szó, melynek cogitatuma világi tárgyként jelenik meg (mint a kocka észlelésében), meg kell különböztetnünk az objektív időt, mely megjelenik (például ennek a kockának az idejét) a megjelenés belső idejétől (a kocka észlelésének az idejétől). A megjelenés átáramlik a maga időszakaszain és időfázisain, a megjelenések folytonosan változó formái ugyanarra az egyetlen kockára vonatkoznak. Egységük a szintézis egysége. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a cogitatiók összekapcsolódnak, mintha külsőleg lennének egymáshoz ragasztva, hanem arról, hogy egy tudattá kapcsolódnak össze, amennyiben egységük az intencionális tárgyiságból, ennek megannyi megjelenési módjából konstituálódik. Az epokhé következtében a világ létezését s vele a kocka létezését is „zárójeleztük”, ámde az egyként és azonosként megjelenő kocka mint olyan továbbra is „immanens” az áramló tudatban, deskriptív módon „benne” van, amiként a tudatban van deskriptív módon az „egy és ugyanaz”. Ez a tudatban való teljességgel sajátos bentlét, nevezetesen nem valós alkotórészként, hanem intencionálisként, megjelenő ideaszerű bentlét, vagy ami ugyanazt jelenti: a tudatban való bentlét a tudat immanens „tárgyi értelme” A tudat tárgyának az áramló élmények során megvalósuló önazonossága nem kívülről hatol a tudatba, hanem eleve a tudatban van benne mint értelem, ami tudati szintézis intencionális teljesítménye. (…) Ismét a szintézis az, mely a tudatot önazonossá, vagyis egységes, az egymástól különböző élményeken áthajló tudattá alakítja és ezáltal az azonosságnak bármilyen ismeretét lehetővé teszi. Végül is minden tudat, melyben valamilyen nem azonos tudatosul – minden sokaságtudat, viszonytudat, stb. – ebben az értelemben szintézis, hiszen sajátos cogitatuma (sokaság, viszony, stb.) szintetikusan, vagy azt is mondhatjuk: szintaktikusan konstitúciós, legyen bár ez a szintaktikus teljesítmény az én tiszta passzivitása vagy aktivitása.” (Husserl: Kartéziánus meditációk, 18.§.)

K. L.