Fogalomtár etika szakosoknak

Mimézis

Mimézis: a görög eredetű kifejezés (latinul imitatio) elsődleges jelentése ’utánzás’, amely eredeti jelentésében valószínűleg a Dionüszosz-kultusz rituáléiból származik, a Dionüszosz-ünnepségeken bemutatott kultikus aktusokra, a táncra, zenére, énekre vonatkozott. Kezdetben a szó kizárólag a mimikára, a táncra és a zenére utalt, de nem vonatkozott a vizuális művészetekre. Az i. e. 5. századtól jelenik meg a kifejezés mint általános filozófiai-esztétikai fogalom. Ekkortól fogalmazódik meg a külső valóság, illetve a természet utánzásának értelmében. Démokritosz szerint a művészet a természetet, a természeti folyamatokat és jelenségeket utánozza. Platón a természeti létezőket és dolgokat az örökkévaló, absztrakt létezők, az ideák „utánzatainak” tekintette. Így a természeti létezőket és az ember alkotta tárgyakat utánzó művészet az „utánzás utánzása”, amely szellemi értelemben a természetnél is alacsonyabb fokon, a valódi létezéstől, tehát az ideák világától számítva a harmadik fokon áll. Ugyanakkor Platónnál is megfigyelhető a szó eredeti értelmében a zenére és táncra vonatkoztatása. Szókratészt követve a festészetre és a szobrászatra is használta a kifejezést. Kezdetben csak a tragédiaköltészetet nevezte utánzónak, mivel ott a szereplők maguk beszélnek. Később Szókratész tág fogalmát fogadta el, amely a festészet és a szobrászat mellett a költészet legkülönfélébb műfajait is utánzásnak tartotta. Platón élesen bírálta az utánzó művészeteket, mivel szerinte ezek eltávolítják az emberi lelket az ideák, illetve az igazság megismerésétől: „Homérosztól kezdve minden költő csupán utánzója az erény árnyképeinek, s minden egyébnek, amit a költeményeibe foglal; az igazságot azonban nem éri el egyik sem.”(Az állam, X. könyv, 601a) Arisztotelész a művészet legkülönbözőbb fajtáit szintén mimézisnek, utánzásnak tekintette. Nála azonban – szemben Platónnal – az utánzás nem kap negatív értékhangsúlyt, mert a dolgok és létezők általános vonásait képes megragadni. A művész a maga módján, a képzelőereje segítségével „utánozza”, nem pedig másolja a valóságot. Azért tarja filozofikusabbnak és mélyebbnek a költészetet a történetírásnál, „mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.”(Poétika, 51b) A mimézis fogalma Arisztotelésznél a költészetre, a zenére és a szobrászatra egyaránt vonatkozott, de Poétikájában a drámaköltészet kapcsán elsősorban az emberi cselekedetek és jellemek utánzásáról van szó. Mivel az utánzást az ember veleszületett tulajdonságának tartja, ezért állítja, hogy a költészetet „természeti okok” hozták létre. A művészeti mimézis a polisz polgárainak nevelésében is fontos szerepet játszik Arisztotelész felfogásában. A reneszánsztól kezdődően az utánzás az újkori művészetelméletek egyik alapfogalma volt. A képzőművészetek virágzásával függött össze, hogy különösképpen a természet utánzását hangsúlyozták (Alberti, Leonardo da Vinci). A felvilágosodás és a klasszicizmus esztétikájára főleg Arisztotelész mimézis-fogalma volt nagy hatással (Lessing, Goethe, Schiller). Hegel bírálja az utánzás elvét, és helyébe a →szépséget mint az „eszme érzéki ragyogását” állítja a művészet céljának. Mivel Hegel filozófiai rendszerében a természet önmagában nem tartalmaz esztétikumot, magánvalósága szerint nem szép vagy rút, ezért szerinte a puszta természetutánzás nem hozhat létre igazi műalkotást. A művészi alkotó tevékenység a természeti formákat vagy a hétköznapi élet eseményeit csak bizonyos átalakítás, „megtisztítás” után teheti a műalkotás tárgyává. Az empirikus valóság esetlegességeinek, partikularitásainak naturalisztikus ábrázolása helyett a művészetnek az eszmény fogalmát kell megcéloznia, egyfajta →harmóniát kell teremtenie a művészi formaadásban. A 19. századi realizmus művészi gyakorlata és elmélete megújította az utánzás fogalmát. Csernisevszkij szerint a művészet nemcsak utánozza a valóságot, hanem magyarázza és értékeli is. Stendhal és Balzac realista regényeiben az irodalomkritikusok szintén a valóság elemzését, nem puszta utánzását látták. Zola naturalista regényeinek alapja nem egyszerűen a természet, illetve az emberi természet utánzása, sokkal inkább a kutatása, tanulmányozása volt. A 20. századi esztétikák jelentős része nem tartja releváns kategóriának a mimézist a művészetek vonatkozásában. Ugyanakkor Adorno és Lukács György esztétikájában egyaránt fontos helyet foglal el. Adornónál a mimézis szemben áll a mások feletti uralkodással, rendelkezéssel. A mimetikus magatartás anélkül ismeri el a másikat, hogy uralkodni akarna rajta. A természet feletti tudományos-technikai rendelkezéssel, a valóság kategoriális megragadásával szemben a művészet őrzi meg a konkrétat és az individuálist (Ästhetische Theorie). Lukács György kései esztétikájának (Az esztétikum sajátossága, 1965.) egyik kulcsfogalma a mimézis. Lukácsnál meghatározó szempont, hogy a művészetet a valóság Egészéből vezesse le, ezért foglalkozik behatóan a művészet és a mindennapi élet szétválásának folyamatával, ezen keresztül pedig a mimézis általános kérdéseivel. A mimézis mint utánzás a „valóság visszatükröződésének” – a mindennapi gondolkodás és a tudomány mellett – egyik válfajaként szerepel nála. Így az „objektív valóság” és a szubjektum bizonyos értelemben egyoldalú ismeretelméleti szembeállításán alapul a mimézis elemzése. Lukács a mimézis általános problémái címszó alatt a művészet létrejöttének folyamatától kezdődően olyan kategóriák elemzését végzi el, mint az egynemű közeg, meghatározatlan tárgyiasság, inherencia, →katarzis. Az esztétikum és az esztétikai kategóriák genezisének megértéséhez a mágiát mint „differenciálatlan tudatformát” is segítségül hívja. Ricoeur hermeneutikai alapon eleveníti fel, illetve értelmezi át a mimézis kategóriáját. A francia hermeneutika jeles képviselője a hármas mimézis kifejezést használja. Ricoeur—elsősorban Szent Ágoston és Heidegger időfelfogására támaszkodva—az idő és elbeszélés közötti közvetítést tárja fel a mimézis sajátos analízisén keresztül. Az elemzés sarokkövét a mimézis2 adja, amely közvetítő jellegénél fogva a költői kompozíció világába nyit utat, a szöveg előttjétől (mimézis1) az utánjához (mimézis3) vezet el. (A hármas mimézis. In: A hermeneutika elmélete. 1987. 313-385.)

Irodalom: Platón: Az állam, 597b-598d.; Arisztotelész: Poétika. Bp., 1992.; Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról. Bp., 2004.; E. Auerbach: Mimesis. Bern-München, 1971.; Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Bp. 1965. 1-10. fejezet; Th. W. Adorno: Ästhetische Theorie. Frankfurt am Main, 1992. 86-90.; Ricoeur: A hármas mimézis. In: A hermeneutika elmélete – szöv.gy. Vál. Fabinyi Tibor. Szeged, 1987. 313-385.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.; Zoltai Dénes: Az esztétika rövid története. Bp., 1997.; W. Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai. Bp., 2000.

L. J.