Cseh művészet

František Xaver Šalda: Hősi látásmód

Volné směry, VI. évfolyam, 1902, 71-74.

A Volné směry1900 körül kezdett együttműködni a hazai és külföldi teoretikusokkal, azon túl is a modern cseh irodalomkritika legnagyobb személyiségével, František Xaver Šaldával (1867-1937). Šalda figyelemmel kísérte a képzőművészet alakulását, sőt 1903 és 1907 között a Volné směry szerkesztőjeként dolgozott. Kidolgozta az összetett látás koncepcióját - míg az első látás a jelenség valóságát érzékeli, addig a második látás az első szint eredményeit iktatja a „szellemi térbe és világba” - mint az emberi létezés magasabb és mélyebb szintjét. A művészi alkotás az alakítás és stilizálás folyamata, mivel éppen a stílus és a forma bizonyítja, hogy a látást nem csak az „puszta nézés” valósítja meg.

Šalda ismerte az alkotás folyamatát, és ebbe a kategóriába sorolta a művészeti kritikát, az elméletet és a művészettörténetet is mint nyitott dinamikus folyamatot, amelyben az ellentétes erők együttesen, egy időben lépnek fel. A művész személyisége az alkotás cselekvésében nyilvánul meg, amely biztosítja az alkotás folyamatosságát. A műalkotás a szemlélőt alkotó együttműködésre szólítja fel, miközben bebizonyítja az eredetiséghez vezető út igazát, valamint azt, hogy létjogosultságot nyer saját eredete és igényei, céljai alapján. Šalda meghatározta az új, általános ideálokat és fogalmakat: a szabad, büszke alkotószemélyiséget, aki felelősséggel csak a saját géniuszának tartozik. Továbbá egy olyan nemzeti kulturális tudatot, amely mentes a hamis nacionalista előítéletektől, és amely kritikus önmagával és környezetével szemben, de nyitott a művészeti világ aktuális hatásai felé. A művészet és az élet bensőséges, mély kapcsolata nem jelenti azt, hogy a művészet egyoldalúan alárendelődik az élet körülményeinek - épp ellenkezőleg, a művészet mindannyiunktól megköveteli a nemzet és az egyén valódi vitalitását.

Hősies látásmód

Az emberek túlnyomó része semmit sem lát a világ és az élet dolgaiból, csak esetenként halványan emlékezik arra, amit olvasott, vagy amiről halott. Zavaros, szürke képzetek ezek, száraz, süket és közömbös fogalmak, amelyek otthon, egy zárt szoba négy piszkos fala között lettek előre, készenlétre kiagyalva. Ha nincs más választásuk és agyuk (értelmük), és a könyvek kísértetei helyett kénytelenek szembenézni a valósággal, a való és élő dolgokkal, és ha ezek a dolgok közvetlenül beléjük ütköznek, akkor a logikai absztrakció durva zsákjaiba dobálják őket, hazug módon ábrázolják a valóságot, naivan azt gondolva, hogy ezáltal megismerték és birtokolják már az igazat.

Létezésük egyetlen forró szerve a koponyájuk, amely tele van vérszegény irodalmi kísértetekkel, egymásra vetítve, és életre keltve a valóság látszatát. Ezek az emberek elfogyasztják és megölik az életet, még mielőtt éltek volna, minden kutat kiszárítanak és megmérgeznek, mielőtt ittak volna a vizéből: olyan emberek ők, akik az árnyékot saját árnyékukkal mérgezik.

Ez a többség csak a durva sablonokat ismeri, a durva mintát, amelyen az élet mindig átfolyik, mint a ritka halászhálón a folyó.

Ez a többség korlátolt, mesterséges, nyomorék életet él, a légmentes agy életét, egy halott rúdra tűzött kiszáradt fej életét, üres szélmalom ez falábakon, terméketlen, fölösleges, kifosztott élet: bélpoklos elmélkedések távoli, sivár szigete, elvágva a föld, a rétek, a madarak, a szenvedélyek, a borzalmak, a szépségek és a döbbenetek összefüggéseitől.

A valóság helyett önmaguk előre kiagyalt logikai rendszerét kínálják, s ezt falják, mint füvet a barmok és a disznók anélkül, hogy a fajta durva, általános, átfogó jellemvonásain kívül rendelkeznének más ismeretekkel.

Semmi e nap alatt nem lehet távolabbi és gyűlöletesebb a művészet számára, mint az a tudós söpredék, művelt csőcselék, amely birtokolja ugyan a logika és az emlékezés absztrakt ismeretét, de mivel nem lát, nem rendelkezik a művészet, az élet, a gazdagság és egyediség, a meghatározottság és az újdonság ismeretével.

Énjeik süketek, némák, tompák, fásultak, és mielőtt az életet, a természetet vagy a művészetet meglátnák, szemüket gondosan fiókba zárják.

Mások egyszer-kétszer vagy néhányszor láttak már az életben, de ez régen, valaha, évekkel ezelőtt történt, fiatalságuk vagy férfiasságuk idején. Azóta megszűntek látni, csak másolatokra emlékeznek, képzetekre, a néhai látás benyomásaira hagyatkoznak, erre a halott, lezárult képzeletre, s valahányszor hasonló dolgokkal találkoznak, gépiesen, mesterkélten elismétlik, sőt még megszorozzák egy általánosító logikával.

Az újban folyton újat látni, ugyanazt a tárgyat napról napra másként látni, minden nap igényelni a látását, minden nap birtokba venni valamit, annyit jelent, hogy naponta új világot teremtünk magunknak, s hogy nem a kegyelem és a csalások tegnapi, száraz, penészes kenyeréből élünk

Ez jelenti azt, hogy valóban művészek, költők vagyunk.

Ebben rejlik a művész értelme, hatalma és dicsősége; a művész ünnepelt gyermek, aki nem öregszik, s akinek a világ sem öregszik.

A köznapi ember számára a világ és az élet rettenetesen nyomorúságos, ismétlődő, unalmas, süket és szegényes. Az ilyen ember rég nem hisz már a dicsőségben, az élet szépségében: elillant, lezárult, és a legjobb akarat ellenére is elszivárgott, mint az ujjaink között a víz vagy a homok. A hazugságon, a fájdalmon és a csaláson kívül nem ismert mást, nem hiszi, hogy lehet élni: csak arra emlékezik, hogy fiatalkorában hallott olyan emberekről, akik valaha, valahol hetedhét országon és kilenc hegyen túl éltek. Ez azonban már igen rég volt, s talán igaz se volt.

A közönséges ember nem ismeri és meg sem ismerheti az élet dolgait: csupán hallott róluk valamit szóbeszédből, meséből, távolból, sokadkézből jutott valamicske a tudomására.

Ebben a megvénült, hazug, aljas világban csak egyvalaki él és ismeri valóban, egészében, tetteiben, állandóságában és változásában, megdönthetetlenül és reálisan az életet: maga a művész.

Ő pedig kizárólag a látásában él.

A félelem, a konvenció, a hagyomány, a tegnapi igazságok és mai hazugságok szennyes hozadékával, mint páncéllal vagy várfallal védve, önnön belsejébe, ereibe, csontjaiba rejti a dolgokat, amelyek hősi tekintetét várják, hogy kibányássza, kivésse onnan őket.

Szüntelen azt találgatja mindenki, hogy valójában mi a dolgok lényege, de azt csak az igaz művész képes biztosan és pontosan meghatározni. A döntésről lehet vitatkozni, de megcáfolni nem - hacsak nem egy új alkotói tettel.

A látás a lélek alkotószerve.

A hősies látás az egyetlen, amely átalakítja, állandóan felújítja ennek a nyomorúságos, kiszáradt bolygónak a felületét, melyet gyermekeinek túlnyomó része fáradtan és unottan tapos, mint a legrégibb és legunalmasabb sarat, amelyet az egész világűr legrégibb és legfölöslegesebb, ezerszer kiszipolyozott, kihasznált, megdagasztott hulladékából söpörtek össze, mert a fiatalító látás nélkül már régen örök jéggé fagytak vagy fertőző mocsárrá süllyedtek volna, mint a filozófiai rendszerek patkányai által undorítóan lerágott és otthagyott csont.

Egyedül a látásért virágoznak még az erdők és a mezők, folynak a vizek, illatozik a fű, világít a nap, hull a harmat, szikráznak a csillagok, ver a szív, izzik a vágy, dagad az erő, gyöngyözik az egész föld, virít az egész égbolt, mint egy üde borral töltött nagy kristálykehely.

Általa születik a világ minden nap újjá: úgy látja a dolgokat, ahogy előtte még soha és mellette sem látja senki - újnak, üdének, fiatalnak, a tegnap szülöttjének, ahogy éppen kilép a szépség és dicsőség fürdőjéből. Minden nap egyformán döbbenetesnek és szentnek látja a dolgokat, mintha épp a világ teremtésekor ébredt volna fel, és a felkelő nap sugara elsőként aranyozná be az orcáját.

A világot frissnek látja, mély, nedves, füstölgő színekkel festve, mintha ez a kolorit a dolgok szenvedélyektől és kínoktól vérző sebeiből szivárogna: mert a világ állandóan pezseg, akár a forrás, vérzik, mint a sebesült, s a kristályok, az éles kövek, sziklák márványtükrei, mértani és matematikai formák mind az ő kihűlt, megalvadt vére - de csak a művész látja ezt az ő új, ámuló, gyermeki látásával. Ez a látásmód az együttérzés legfinomabb, legszeretetteljesebb és legcsendesebb vibrációja, mely a művész állandó, új, élő és verejtékes szenvedéseiből ered.

Az ilyen látás a világ és az élet örök felszabadítója, fiatalítója.

Egyedül ő szabadít meg bennünket a száraz, merev ismétlésektől, a tudálékos, túlcivilizált alexandriai kor hagyatékától, amikor az irodalom magyarázatok, kritikák, formulák, sablonok, absztrakciók, virtuozitások, szabályok és elméletek felhalmozott köteteinek nyomása alatt pusztul az élet, költészet, szellem, amikor az írás célja a papír kitöltése, a szív, a szem és a fül mellőzésével, amikor a cél eszközzé, az eszköz pedig céllé vált, amikor a hideg kezet csak festett tűz melegíti, amikor az életet a színházi díszlet, a csalás, a hagyományok és az állhatatosság hitele tölti ki.

Egyedül tőle lehet várni, hogy megszabadulhatunk a kicsinyesség korától, amikor az élet beteges gyökerei a nyalánk és unott tolakodásnak, kiváncsiságnak kitéve hervadnak a levegőn, amikor minden egyébből van elegendő, csupán a hűség és az állandóság hibádzik, amikor oly könnyedén és részletesen lehet leírni a lusta képzelőerő legbonyolultabb és legrafináltabb játékait, ám az élet legtisztább és legelemibb érzéseit, benyomásait senki nem tudja megmagyarázni irodalmi utalások, régi, rozzant királyi udvarok finomkodó balettceremóniáinak segítségül hívása nélkül.

A retorika és a pompa eddigi világába betört a hősi látás, mint hódító tűz vagy pestis a rothadt városokba. Utat égetett magának a hullahegyeken át egész az éltető magig, megtermékenyítve velük a talajt, lehetővé téve a tavaszi vetést. Ennek köszönhetően rebben fel majd a pacsirta szárnya, és hangzik fel újra éneke.

Ebbe a korba tört be Walt Whitman, az édes barbár, aki látását az erdők és sztyeppék ragadozóinak társaságában edzette. Látszólag rendszertelenül helyez egymás mellé néhány megfigyelést, benyomást, néhány híres tágas látóhatárt, tág panorámáról alkotott nagy körképet, néhány higítatlan, ismeretlen, erőteljes, megbízható, teljes erővel kitörő ösztönt, és mindezt rettenetes tárgyilagossággal határozza meg nyelvezetével - és ej, íme a költemény! S teszi ezt fokozás, poén, anekdota, kompozíciós szabály, ötlet, tárgy, rím nélkül. Látszólag hiányzik a ritmus, a forma és az irodalmi konyha minden ínycsiklandó fűszere, aprósága! És mégis költemény! Méghozzá milyen - erő, nagyság, megváltás!

Vagy itt vannak Goncourt-ék, akik legjobb munkáikban mellőznek minden kompozíciós fogást, az egész mesterségesen kifejlesztett stratégiát, amellyel a regényíró elődök meglepték olvasóikat, s amelyből a művészi benyomást merítették: a jelenetek tarkaságát és változatos, bonyodalmakkal teli feszültségét, az utólag oldódó utalások és kérdések pikantériáját - és helyettük csupán az apró, éles, érzéki benyomások, idegrezdülések és görcsök híven és tisztességesen elrendezett mozaikdarabjait használják, amelyek elsősorban a szem recehártyájának okoznak fájdalmat. Mindezeket majd az idő rendezi, és a tiszta, kizárólagos látás, amelyet nem módosítottak, s amely nem alkalmazkodik külső logikához vagy valamely elméleti konvencióhoz, csupán az önálló, a mesterséges kompozíció szövevényes fonalára nem fűzött benyomások sorát adja az irodalmi retorika retusálása nélkül. A benyomások sora hősiesen csupasz, magányos, és nem tartalmaz semmiféle irodalmi vagy filozófiai apriorizmust - és mégis, vagy éppen ezért az élet szüntelen nagy, tragikus és kéjes vízióját fejezi ki, amely lényegében fájdalmas, szorongatott, kopott, égetett, de izzó, s ezért elbűvöli áldozatait és nézőit.

Vagy jönnek az impresszionisták, például Claude Monet, aki ugyanazt a szénaboglyát tizenkétszer festette le a nap különböző óráiban, és minden alkalommal új képet kapott eredményül. Ez a siker azzal magyarázható, hogy ő és társai inkább választották a kicsiny biztonságot, a szigorú, aszketikus becsületességet, a legmulandóbb másodperc igazát, mint a művészet impozánsabb, díszesebb, de csak a külső szintézissel tarkított hatalmát és értékét.

A szem kizárólagos benyomásaihoz menekülnek, és elvetik a szándékolt korlátoltságot, a hősies makacsságot, a bájos nyakasságot és mindennemű együttműködést. Kerülik a logika, a képzelőerő, a történelem és a stílus mindenféle korrektúráját. Elfordulnak a lélek minden másodlagos és eredeztetett nézeteitől, mert ezeket az adott korban joggal vádolják romlottsággal. Ezzel szemben az alapvető, az akadémikusok szerint bár alacsonyabb rendűnek vélt, valójában azonban hűséges, megbízható és csalhatatlan nézeteket követik.

Nietzsche felszabadító erejének hatalma nagyrészt abból ered, hogy noha elvetett minden szubtilist, ritka, életképtelen, a holdsugár által százszor desztillált metafizikát, elődeinek nemesen élettelen etikáját, és megszakított minden kapcsolatot az ismert módszerekkel, csupán a mindent átható sasszemére támaszkodva megláthatta a dolgok lényegét, és hódítóként megváltoztatta az élet értékeinek hierarchiáját. Mellette állt még a pillanat improvizáló teljessége, a művészi, költői rapszódiák sötét, megismerhetetlen, szenvedélyes, a szépségtől és az erőtől epedő lelke, sokkal inkább rendelkezett az igazság más, mélyebb, megbízhatóbb ismereteivel, mint az átlag filozófusok könyveiben ismertetett papírszerű igazolások és táblázatok!

A felszabadulás jelentésébe belefoglaltatik a tiltakozás lehetősége, a romlott stílus, a kultúra és a történelem hivatalos szervei, az üres filozófia, az absztrakt logika és a korhadt intellektus ellen. Az örökké fiatal, tanulni képes, megközelíthető, tisztességes, igaz látásmód meddő tradíciója elleni tiltakozás, amely nem tesz erőszakot a dolgokon és az életen, hanem átadja magát a pillanat teljességének. El tudom képzelni, hogy létezik olyan művész, aki a romlott látás esetében a tisztességes tapintásra hagyatkozik: a felszabadulást ott az jelenti, hogy nem kell félni a hivatalos hierarchia megváltoztatásától, és a látszólagos kulturális és művészeti bonyodalmak romlott, hamis korában bátran csatlakozni lehet a becsületes primitivizmushoz. A művészettel kapcsolatban teljes mértékben és mindenekelőtt érvényes az a mondás, hogy a becsületes szolga tekintélye és érdemei nagyobbak a hamis királyénál. Ez az igazság látszólag banális, és úgy tűnik, magától értetődő - és mégis a természetnek szüksége van arra, hogy minden korszakban legyen egy géniusz meg néhány ragyogó tehetség, akik az emberiség figyelmét felhívhassák erre az igazságra.

A művészetet elsősorban az emlékezés, a logika, a tudálékosság, a berögződések mérgezik, az a hit, hogy a stílus, a szépség megtanulható, s hogy a művészet tételekbe, szabályokba, leírások és tanácsok gyűjteményébe foglalható.

A művészetet el kell foglalni, sőt nem csupán elfoglalni, hanem napról napra újra meg kell ostromolni. Senki sem képes gyönyörűen festeni, írni, ha nem lát, ha nem érez bátran, merészen, hősiesen, ha nem így lát és érez szüntelen.

A világ és az élet császára és ura az, aki az egyes dolgokat képes letaszítani a szépség és a hagyomány trónjáról, és helyettük másokat helyezni oda, s ez nem más mint a hősi látás.

Ő készteti a ma művészét arra, hogy ugyanolyan hittel, szertartással viszonyuljon az előváros nyers, korommal fedett utcáihoz vagy a rideg nagyvárosokhoz, melyeket a kopott, salaktól kiégett beteg fák, a vegyszeres, festékmaradványoktól kimart pázsit jellemez, mint annak idején Poussin vagy Claude Lorrain viszonyultak a klasszikus római Campagnához vagy más, a történelemben vagy a legendákban szereplő nemesek által megszentelt tájakhoz. A mai tájat a szomorú és nehéz munkagépek fáradt gőze borítja, a kátrány és az olaj bűzével keveredve.

Ő, a hősi látás irányítja a ma költőit, hogy alkotásaikban átérezzék és szavakba öntsék azt az anyagot, amelyet valaha, a múltban abszurd és profán jellegűnek tartottak, s csak epizódokban vagy komikus életképekben alkalmazhattak. Ezáltal alapozzákmeg a nagy stílust.

Ő alkotja meg az olyan emberek tragikáját, akiket korszakokon át csak a viccmesterek és a karikaturisták szolgáltak ki.

A világ egyetlen királyi epikusa az alkotói látás és amire ő kegyelemmel és szeretettel rátekint, amelyre a szépség és a nagyság súlypontját helyezi, oda előbb-utóbb megakadályozhatatlanul odagördül a cím, a hagyomány, külső szentesítés - mivel állandóan és tagadhatatlanul bizonyítja, hogy mindent, amit megérint, megszentel.

Az új, mérhetetlen és végtelen művészi lehetőségek biztosítéka a látás. Minden tekintete arra tanít bennünket, hogy a legjobb még nincs kimerítve, sőt, az még érintetlen. Minden tekintet számunkra bátor ismétlés: tout reste á faire - tout reste á refaire. Még megmaradt minden, még minden várja az átérzést, átömlesztést, az átírást és átfestést. Még semmi sincs végleges formában kifejezve, kimondva, lezárva.

Mindez magukban a dolgokban található, és belőlük sugárzik, hullámzik, remeg, hangokkal, árnyalatokkal fogja a mi szemünket felvértezni.

A dolgok, az egész világ, élet szüntelenül, sóvárogva várják a hősi látással rendelkező nagy művészt, aki tekintetét rájuk irányítaná, mint ágyút az erődítményre - hogy kiadhassák neki titkaik kulcsait, ha nem is az összeset, de legalább egyet a végtelenül sok kapu és folyosó közül.