1. Az antik filozófia kialakulása

C) Az atomisták és a szofisták

A Kr. e. V. században a filozófiai gondolkodás stílusa és problémaköre eleinte lassanként, majd hirtelen megváltozik. A természetfilozófiai kérdések tárgyalása eleinte megmarad, de egyre inkább egy általános felvilágosító világmagyarázat jellegét veszi fel.

A klazomenai-i, de főként Athénban működött Anaxagorász (kb. 500-428), Periklész és Euripidész barátja szerint a Nap nem más, mint egy - Attikánál nagyobb - izzó kődarab, a Hold pedig földből van. E tanításáért istentagadás vádjával száműzték Athénból. Semmi sem keletkezik, és semmi sem múlik el, tanította: Empedoklész elemei maguk is összetettek. A dolgok végtelenül kicsiny, azonos nemű részecskéiben (később Arisztotelész „homoiomeriák” névvel illette őket) végtelen sok magvacska van, a változáskor ezek alakulnak át egymásba. A dolgokat a nusz (értelem, törvény) mozgatja.

Az abdérai (Thrákia) Démokritosz (460 és 370 között) az ún. atomelméletet állítólag mesterétől, Leukipposztól vette át, akiről azonban gyakorlatilag semmit sem tudunk. Az atomok végtelenül kicsiny, egymástól csupán mennyiségileg (alak, nagyság, elhelyezkedés szerint) különböző anyagi-testi részecskék, minden dolog belőlük épül föl. Rajtuk, a „létezőn” kívül csak az űr van mint „nem-létező”, amelyben ugyanis az atomok mozognak. A lélek, a valóság tükre (a megismerés során a dolgokról kicsiny képek áramlanak érzékszerveinkbe) finom atomokból áll, melyek a halál után fölbomlanak. Az istenek képzeteit szerinte az emberek alkották meg, a különféle földi jelenségek mintájára.

A század folyamán rövidesen megjelenik azonban egy új, meglehetősen összetett téma, amelynek vizsgálatát ha egyetlen kérdésben akarjuk összefoglalni, az így hangzik: mi a jó? Bontsuk föl ezt a nagyon általános kérdést azok szerint a témák szerint, amelyekre a korszak filozófusai a kérdést vonatkoztatták: Hogyan tehetünk szert jó (helyes, igaz) ismeretre? Hogyan tudjuk ismereteinket jól (korrektül és meggyőző módon) előadni beszédben? Mi a morálisan jó? Mikor működik jól a polisz? - Az első két kérdés a logika és a retorika, a másik kettő az antik etika alapkérdése. Ezeket a tudományokat rendszeres, kimerítő formában majd Arisztotelész fogja tárgyalni, de az anyagot, amelyből ő építkezik, az V. század filozófusai gyűjtötték össze: Prótagorasz, Gorgiasz, Thraszümakhosz és mások. Összefoglaló néven szofistáknak nevezzük őket. A „sophista” a latin megfelelője a görög „szophisztész” (bölcselő) szónak. A korszak filozófiai műfajai az értekezés, az előadás és a szónoklat. Bizonyos, hogy a szofistáknál már megjelenik a filozófiai dialógus is. - A logika és a retorika eszköze a nyelv. A szofisták filozófiai vizsgálat tárgyává teszik a nyelvet, avégett, hogy minél pontosabban ismerjék és tudják kezelni logikai-retorikai tevékenységük eszközét. Kétségtelen, hogy azok a nyelvi problémák, amelyeknek a megfogalmazásán és megoldásán dolgoznak, mai nyelvi tudatunk számára olykor meglehetősen naivnak vagy mesterkéltnek tűnnek. De gondoljunk arra, hogy amikor a szofisták föllépnek, a görögöknek még fogalmuk sincs arról, hogy nyelvük, amelyet egyébként oly hajlékonyan és kiválóan használnak, igéket, névszókat és határozószókat tartalmaz, hogy nem figyeltek még föl rá, hogy az igéket három különböző időben és több módban ragozzák. Ezeknek a fölismeréseknek a megfogalmazása - azaz a nyelvtani fogalmak rendszerének megalkotása - éppen Prótagorasz nevéhez fűződik. A természetes nyelvhasználat során továbbá azzal a kérdéssel sem szoktunk szembenézni, hogy miféle kapcsolat állapítható meg egy dolog és a dolog neve között, vagyis - másképpen fogalmazva - mi a magyarázata annak, hogy nyelvünk egységei, a szavak többé-kevésbé egyértelműen vonatkoznak bizonyos, nyelven kívüli dolgokra. Miért és hogyan van jelentésük a szavaknak? - ez a jelentéselmélet alapkérdése. - Nagyon tanulságos megfigyelni, hogy a kezdetben még merev, nehezen kezelhető fogalmi apparátus milyen paradoxonokhoz és zsákutcákba képes vezetni a gondolkodást. Gorgiasz egyik gondolatmenete például a következőképpen érvel: A szavak a dolgokra (ta onta, szó szerint: a létezők) vonatkoznak. A szavak mások, mint a dolgok (= létezők). Tehát a szavak nem-létezők (azaz: nincsenek). Az egyik legérdekesebb probléma a létige (lenni, létezni) használatával kapcsolatos. Amikor a létige az alany létezését (latin: est), illetve nem-létezését (non est) fejezi ki, az ilyen típusú használatot a létige egzisztenciális használatának nevezzük. Amikor a létige nem létezést fejez ki, hanem az alany és az állítmány között teremt kapcsolatot, az ilyen típusú használatot - a latin copula („kapcsoló tag”) szó alapján - kopulatív használatnak nevezzük. A létige egzisztenciális és kopulatív használatát elsőként Arisztotelész különböztette meg. A szofisták még meg voltak győződve róla, hogy az est minden előfordulása létezést, a non est minden előfordulása nem-létezést fejez ki. Ha pedig ez így van, akkor a következő két problémával találkozunk:

(a) Ha a kentaurról, amelyről tudom, hogy nem létezik, azt akarom állítani, hogy mesebeli lény, akkor kénytelen vagyok egyidejűleg egy bizonyos szempontból való létezését is állítani: „Centaurus res fabulosa est.”

(b) Ha Szókratészról, akiről tudom, hogy létezik, azt akarom állítani, hogy ő nem asszony, akkor kénytelen vagyok egyidejűleg egy bizonyos szempontból a létezését is tagadni: „Socrates non est femina.”

A létige jelentésének ez a sajátos értelmezése rejlik az abdérai, de főként Athénban működött Prótagorasz (kb. 480-410) ún. homomensura-tételében is (latin homo: ember, mensura: mérték): „Minden dolognak mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nem-létezőknek, hogy nem léteznek.” E tételt a következőképpen értelmezhetjük: A dolgokat érzékelés útján ismerjük meg. Ha például vizet iszom, és hidegnek érzem, erről az ismeretemről így számolhatok be: A víz hideg (est), illetve: A víz nem meleg (non est). A két kijelentés azután így fogalmazható át: A víz hidegként létező, illetve: A víz melegként nem-létező. Prótagorasz tételének tehát a következő értelmező parafrázisát adhatjuk: Az általam érzékelt dolgok vonatkozásában én vagyok a kritériuma annak, hogy ezek számomra nemcsak ilyennek és ilyennek tűnnek, hanem számomra így és így léteznek, illetve nem léteznek. Ennek a filozófiai álláspontnak az újdonságát akkor láthatjuk igazán át, ha összehasonlítjuk Hérakleitosz föntebb idézett töredékével. - Az istenekről Prótagorasz a következő, igencsak merész tételt állította fel: „Ami az isteneket illeti, nem lehetek bizonyos abban, hogy vannak, sem pedig abban, hogy nincsenek, és azt sem tudhatom, hogyan néznek ki; mert sok dolog akadályozza itt a biztos tudást, a tárgy homályossága és az emberélet rövid volta.” Tételéből Prótagorasz azt a következtetést vonta le, hogy az egyénnek leghelyesebb az áthagyományozott vallást elfogadnia, jó állampolgárként saját poliszának isteneit tisztelnie.

A szicíliai Gorgiasz (megh. 380 körül - több mint 100 éves korában) ugyanolyan típusú érveket használ gondolatmeneteiben - bár jóval hajlékonyabb formában -, mint amilyeneket Parmenidésznél láttunk. Valószínű, hogy kihívóan paradox érveivel a szerző nem saját filozófiai álláspontját kívánta alátámasztani, hanem azt mutatta be, milyen fölényes biztonsággal kezeli a csak nemrégen kialakult filozófiai érvelés eszközeit. Három, egymásra következő alaptételt állít föl: „Az első az, hogy semmi sem létezik; a második, hogy ha létezik is valami, az megismerhetetlen az ember számára; a harmadik, hogy ha megismerhető is, kifejezhetetlen és más emberrel közölhetetlen.” A bizonyításból talán elegendő lesz azt az érvelést idézni, amely szerint a létező sem létezik: „Ha ugyanis a létező létezik, akkor vagy örök, vagy keletkezett, vagy egyidejűleg örök is és keletkezett is. [...] Ha nincs kezdete, akkor határtalan. De ha határtalan, akkor sehol sincs. [...] De létezőből nem keletkezhetett: ha ugyanis létező, akkor nem keletkezett, hanem már létezik. Nem-létezőből sem keletkezett [...]” A második és harmadik tétel bizonyítása pedig azon a föntebb már bemutatott érven alapul, hogy sem az ismeretek, sem az ismereteket kifejező szavak nem dolgok, azaz nem létezők.

A görög szemlélet számára a törvényalkotás, a törvénykezés, a politika és az erkölcs filozófiai kérdései egyazon tudománynak: az etikának a területére tartoznak. Az etika alapkérdése: mi a jó, és hogyan tudjuk megvalósítani? Megjelenik ebben a korszakban a jó két fajtájának: a „természettől fogva jó”-nak és a „konvenció szerint jó”-nak a megkülönböztetése. Természettől jó az, amit maga a természet ír elő az ember számára: például a hozzátartozók iránt érzett szeretet ilyen; konvenció szerint jó az, amit emberek által hozott törvények írnak elő. (Ez a megkülönböztetés van jelen voltaképpen Szophoklész: „Antigoné” című tragédiájában is.) E megkülönböztetés mentén a szofista morálfilozófiában három álláspont alakult ki a „jó” mivoltát illetően: A naturalista álláspont szerint kizárólag a természettől fogva jóra érdemes törekednünk. A legalista álláspont szerint a törvények a poliszban élő ember természetéhez tartoznak, s éppen ezek biztosítják az ember számára a legfőbb jót. A konvencionalista álláspont szerint egyféle jó létezik: a hatalmon lévők java. Aki a hatalmat birtokolja, az szabja a törvényeket, s ő határozza meg, mi számít jónak. Ezt az álláspontot képviselte például Thraszümakhosz.