Fogalomtár etika szakosoknak

Lelki készülék

Lelki készülék: A pszichikum Freud általi elnevezése, és egyben ún. topológiai modellje, mellyel azt kívánja szemléletessé tenni, hogy a lélek egyetlen energiaforrásból táplálkozó, de különböző tevékenységeket végző rendszerből és instanciából áll. A rendszerek „elhelyezkedése” határozza meg az ingerek időbeli sorrendjét, és viszont. Eszerint a primér ingereket, mind a külvilágból érkezőket, mind a pszichikum belsejéből eredőket az észlelési rendszer (W-rendszer – Wahrnehmung) fogja fel, helyesebben szűri meg. Ez egyrészt azt jelenti, hogy átengedi magán, anélkül, hogy megtartaná őket: az észlelésnek ugyanis nincs emlékezete, mivel ez gátolná a működését. Másrészt megválogatja őket, vagyis az erős ingerektől megvédi a lélek többi rendszerét. Az észlelés után az ingerek emléknyomokká alakulnak az emlékezeti rendszerekben (E-rendszerek – Erinnerung), ahol egyúttal egymással is összekapcsolódnak, és asszociatív hálózatokat hoznak létre. Az asszociatív kapcsolatokon keresztül valamely emléknyom tudatossá válása előidézheti más emléknyomok felidéződését. Ezt Freud a képzetekben elraktározódó energia áramlásával szemlélteti, mely energiát az észlelést átható affekcióból nyernek. Az észlelési rendszert Freud a tudattal (Bw-rendszer – Bewusst) azonosítja, ebből eredően a tudatnak a figyelmen kívül nem tulajdonít semmilyen más funkciót, vagyis nem a tudat őrzi meg és rendezi el a képzeteket. Ennyiben az emlékezeti rendszerek egységesen nem-tudatosak, viszont két részre kell osztanunk őket, mivel tartalmaikat tekintve egy részük könnyen tudatossá tehető, más részük ellenben nem. Az előbbit Freud emiatt tudatelőttesnek (Vbw-rendszer – Vorbewusst) nevezi, és az utóbbira tartja fenn a tudattalan (Ubw-rendszer – Unbewusst) elnevezést. Ha most a belső ingerek útját tekintjük, akkor látható, hogy a tudat figyelmét az a belső inger tudja felkelteni, vagyis az válhat csak tudatossá, amelyik a tudatelőttesbe került. Ennek azért van jelentősége, mert a tudatelőttesben minden képzet szóképzetekhez kapcsolódik, ami így a tudatképesség feltételévé válik. A lelki készülék „kimeneti oldalán” a mozgási-rendszer (M-rendszer – Motolität), az akaratlagos cselekvések kiváltója található. Freud ezt az egész modellt a reflex-elmélettől kölcsönözte, a lelki készülék működését egy ingerre adott reflexszerű válaszként képzelte el. A későbbiekben ezt a modellt egy másikkal helyettesíti, ahol a lelki instanciák a különböző én-ek – ösztön-én, én, felettes-én –, a tudatos és tudattalan pedig nem rendszerek, hanem a lelki tartalmak minőségei lesznek. További fontos jellemzője a lelki készüléknek, hogy a rendelkezésére álló energiát igyekszik a legalacsonyobb szinten fenntartani, vagyis minden feszültéséget igyekszik megszüntetni. A feszültség éppen ennek az energia-egyensúlynak a megbomlásából ered, amit kiválthat valamilyen erős inger (pl. heves érzelmi hatás), illetve a lelki instanciák (elfojtott, tudattalan vágy, mely nem elégülhet ki) közötti konfliktus. Az energia állandóságának elvéből következik, hogy Freud a lélek egészségét és betegségét mennyiségi kérdésként határozhatja meg: beteggé az a lélek válik, amelyikben a lelki energia-egyensúly elviselhetetlen mértékben megbomlik, és az összes lelki energiát az egyensúly fenntartására kell fordítani. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a beteg minden erejével saját lelki konfliktusaira koncentrál, és a külvilági cselekvésre nem marad energiája. A lelki szerkezet tehát összetett műszernek képzelhető el, melynek alkatrészeit instanciáknak vagy - a szemléletesség kedvéért - rendszereknek nevezem. Ezek után elvárnánk, hogy a rendszerek netán állandó térbeli viszonyban álljanak egymással, mint ahogy például a távcső lencserendszerei sorakoznak egymás után. Szigorúan véve nem kell a pszichés rendszerek valóságos térbeli elrendezését feltételeznünk. Elegendő, ha a meghatározott sorrend létrejön azáltal, hogy bizonyos lelki folyamatok esetében az ingerek meghatározott időbeli egymásutánban futnak át a rendszereken. A sorrend más folyamatoknál másfajta is lehet; ezt a kiskaput nyitva hagyjuk. A szerkezet alkatrészeiről a rövidség kedvéért ezentúl mint „ψ –rendszerekről” fogok beszélni.  Az első, ami feltűnik, hogy ennek a ψ-rendszerekből összetett szerkezetnek iránya van. Valamennyi lelki tevékenység (belső vagy külső) ingerekből indul ki, és beidegzésekben végződik. Eszerint a szerkezetnek van egy érző és egy mozgató pólusa; az érző póluson levő szerkezet fogadja az észleléseket, a mozgató póluson pedig egy olyan rendszer található, amely megnyitja a mozgás zsilipjeit. A lelki folyamat általában az észlelő pólustól (W= Wahrnehmung) a mozgató (M=Motolität) felé halad. (…) Okom van rá, hogy az érzékelő póluson egy első megkülönböztetést tegyek. A hozzánk érkező érzékletek lelki szerkezetünkben nyomot hagynak, amelyet „emléknyomnak” nevezhetnénk. Azt a funkciót, amely erre az emléknyomra vonatkozik, tudvalevőleg „emlékezetnek” hívjuk. Ha következetesek akarunk maradni abban, hogy a lelki folyamatokat rendszerekhez kapcsoljuk, akkor az emléknyom csak a rendszerek elemeinek tartós változásain át lehet maradandó. Ámde, amint azt már mások kifejtették, nyilván nehézségekkel jár, hogy egy és ugyanaz a rendszer híven megőrizze a változásait, és mégis mindig frissen és befogadásra készen álljon szembe az új ingerekkel. A kísérletünket irányító elv alapján tehát e két teljesítményt két különböző rendszer között osztom meg. Felteszem, hogy egy készülék első rendszere felfogja az észlelés ingereit, de semmit sem őriz meg belőlük, tehát nincsen emlékezete, és hogy e mögött egy második rendszer áll, mely az előbbit érő pillanatnyi ingert tartós nyomokká változtatja. (…)  Ismeretes, hogy az érzékelésekből, amelyek a w-rendszerre hatnak, még valami mást is megőrzünk, nemcsak a tartalmukat. Észleléseinkről kiderül, hogy az emlékezetben is összekapcsolódnak egymással, éspedig mindenek előtt aszerint, ahogyan hajdan az egyidejűségben találkoztak. Ezt nevezzük az asszociáció tényének. Világos tehát, hogy ha a w-rendszernek egyáltalában nincsen emlékezete, akkor az asszociáció nyomait sem őrizheti meg: elviselhetetlenül gátolná az egyes w-elemek működését, ha minden újabb érzékeléssel szemben a korábbi összefüggés maradványa is érvényt szerezne magának. (…) Tudatunknak az érzéki minőségek teljes palettáját a W-rendszer szolgáltatja, melynek nincs meg az a képessége, hogy megőrizze a változásokat, vagyis nincs emlékezete. Emlékeink viszont – a legmélyebben bevésődöttek is – magánvalóan nem tudatosak. Tudatossá tehetők ugyan, de kétségtelen, hogy tudattalan állapotukban fejtik ki összes hatásukat. Amit jellemnek nevezünk, az végső soron benyomásaink emlékezetnyomain alapul, és éppen azok, amelyek a legerősebben hatottak ránk, a legkorábbiak, szinte sohasem váltak tudatossá. Ha azonban az emlékek újból tudatosakká lesznek, nincs érzéki minőségük, vagy ha van, az érzékeléshez képest csak igen csekély. (…) Láttuk, hogy nem találtunk magyarázatot az álomképzésre, amíg nem volt bátorságunk két lelki instanciát feltételezni, melyek közül az egyik bírálat tárgyává teszi a másik működéséét, aminek következményeként bizonyos dolgok nem juthatnak be a tudatba.” (Freud: Álomfejtés VII/B. A regresszió)

K. L.