A rádió története

Szöveggyűjtemény: Hullámtér

Tüske Ferenc: Hullámtér
avagy a magyar kereskedelmi rádiózás kialakulásának története
I. rész - történeti áttekintés; a rádiózás fejlődésének két útja

Előszó

A rádió egy játék. Varázslat, melyben a műsorvezető a mágus, a hallgatóság pedig az elbűvölt közönség. Izgalmas, mert soha nem lehetünk biztosak abban, egy-egy trükk milyen hatást vált ki, s a taps- vagy füttykoncert is csak késve, áttételesen hallható. Varázslat, mely tömegekhez szól, mégis a varázsló és csodálója intim, szinte személyes kapcsolatára épít. Játék, amely egyre szabályozottabb, de ha ügyesen játsszuk, bármit megtehetünk. Ahhoz, hogy jól játsszunk, ismernünk kell a szabályokat, tisztelnünk és szeretnünk a társakat. Ha ezt igazán komolyan vesszük, a játék maga a varázslat.

Ennek a varázslatos játéknak a könnyedebb formája a kereskedelmi rádiózás. Ahhoz, hogy megértsük kialakulását, ennek magyar specifikumait, ismernünk kell az előzményeket. Az 1. és a 2. fejezet megpróbál eligazítani az évszámok sűrűjében, csupán a téma szempontjából fontos eseményekre koncentrál. Nagy részben támaszkodnak ezek a fejezetek Carlo Sartori Hű társunk a rádió című tanulmányára, mely a magyar nyelven a témában megjelent talán legrészletesebb, legátfogóbb munka. A dolgozat további része két fő egységre osztható: a magyarországi események áttekintésére és a szabályozás alakulására - mindkét esetben külön szemlélve az országos és a helyi rádiók helyzetét. Előbbit tanulmányokból, cikkekből, utóbbit főként személyes élményekből levezetve. 1995-től a Rádió 88 munkatársa vagyok, így a helyi rádiók fejlődését testközelből figyelhettem meg. Innen merítettem a példák jó részét, némely folyamatot ezért próbálok bemutatni a Rádió 88 történetén keresztül. A médiatörvényre vonatkozó részek kidolgozásában Vásárhelyi Mária és Halmai Gábor írásait vettem alapul, aminek egyszerű oka, hogy az ő olvasatuk áll az enyémhez legközelebb.

A dolgozatnak nem célja a részletes, tudományos elemzés. Csupán a folyamatokra, a mikéntekre és a miértekre keresi a választ, az összefüggésekre próbál rávilágítani a teljesség igénye nélkül.

1. Történeti áttekintés

1.1. Előzmények

A rádió létrejöttének egyik legfontosabb katalizátora a XIX. század végén a kommunikációs szükségletek robbanásszerű fejlődése volt, melyet a gyors és nagy területeket átfogó kommunikáció követelményében lehet összefoglalni. Ez mindig a társadalom progresszív fejlődésével arányosan növekedett, és a modern korban a politikai, katonai és gazdasági célkitűzésekkel rendelkező, egyre összetettebb és egyre szélesebb körű szervezetek létrejötte révén még inkább megnőtt. Az ilyen kommunikációs igény azonban az egész emberi történelem folyamán szelektív és nem általános jellegű igény volt: a nagyobb távra szóló kommunikáció gyorsaságának össze kellett kapcsolódnia a csak "egy adott ponttól egy másik pontig" szóló bizalmas jellegével. Csak ez teremthette meg zárt csoportok vagy egyes egyének számára az információtöbbletnek azt a "hozzáadott értékét", amely másokkal szemben kiváltságos helyzetbe hozhatta őket. (Ismert példa, hogy a Rothschild-család vagyona nagy részét egy postagalambnak köszönheti, amely azzal, hogy igen gyorsan meghozta Napóleon Waterloonál elszenvedett vereségének hírét, lehetővé tette, hogy a család spekulációs pénzügyi műveleteket hajtson végre a részvénypiacon.)

Így bár fő előnyét, a telefonhoz és a távíróhoz elengedhetetlen vezeték nélkülözhetőségét felismerték, mégsem szabad meglepődni azon, hogy a feltalálását követő több mint húsz éven keresztül azt tartották a rádió fő hibájának, hogy viszonylag könnyen lehetett venni az üzeneteket. A tudósok, műszakiak, kutatók hosszan fáradoztak egy olyan eszköz feltalálásán, amely az elektromágneses hullámok terjedésének előre meghatározható irányba terelésével épp a közvetítések titkosságát tudta volna lehetővé tenni.

1.2. A hőskor

Az első rádiókészülékek feltalálása az elektromágneses hullámokról szóló elmélet kidolgozásával kezdődött. Ampere-nek, Ohmnak és Faradaynak az elektromosságról folytatott tanulmányai alapján a skót Maxwell már 1864-ben megalkotta általános elméletét az elektromágneses hullámokról, amely kimutatta azok fényhullámokkal való affinitását. Az első mérföldkövet a német Hertz 1887-ben született felfedezése jelentette, miszerint a térben elektromágneses perturbációt lehet terjeszteni.

A második mérföldkő az olasz Guglielmo Marconinak köszönhető, aki 1894-ben, Pontecchióban saját készítésű antennáján vette a pár száz méterre elhelyezett kezdetleges adókészülék által sugárzott morzejeleket. Ez bizonyította, hogy a Hertz-hullámok elektromágneses perturbációját jel formájában fel is lehet fogni. Az olasz hatóságok értetlensége arra késztette Marconit, hogy Angliába emigráljon, ahol a kormány meglátta a lehetőséget - különösen a flotta számára - az új találmányban, és támogatta őt. 1896-ban Marconi őfelsége áldásával szabadalmaztatta találmányát, és a benne rejlő gazdasági lehetőségek kiaknázására Marconi Company néven céget alapított. A távközlési szektorban ez a cég lett az első multinacionális vállalat.

A rádió technikai innovációjának módja analógiát mutat a személyi számítógépével, amelyet szinte amatőr módon, a mai Apple cég alapítóinak garázsában fejlesztettek ki. Az úttörők közé tartozik például Eugene Ducretet, aki 1898-ban összeköttetést létesített az Eiffel-torony és a Panthéon között (1910-től az Eiffel-torony fontos szerepet játszott a hajók pozíciójának meghatározásában, innen sugározták többek között a pontos időt és az időjárás-jelentéseket), Fessenden (elektronikus tájoló, 1902), Alexanderson (váltóáramú generátor, 1906) és De Forest (audion, 1905). (Ez utóbbi kutatások már az adókészülékek teljesítményének, megbízhatóságának növelésére törekedtek.) Így lehetővé vált az emberi hang közvetítése: 1910-ben sikerült élőben közvetíteni Caruso egyik koncertjét a New York-i Metropolitan Operaházból. Az újabb döntő lépést a vákuumcső létrehozása jelentette 1913-ban, az American Telegraph Company laboratóriumaiban. Innentől kezdve a fejlesztések terén a tömegpiac számára előállítható, nem túl nagy helyet foglaló, könnyen kezelhető és olcsó vevőkészülék tervezésére és kivitelezésére esett a fő hangsúly. Egyértelművé vált az Egyesült Államok vezető szerepe, ahová a találmány Marconi közvetítésével jutott el. (1899-ben a Marconi Company az America's Cup nevű vitorlásverseny befutójának eredményét még a hajók visszatérte előtt közölte a New York Heralddal.)

1.2.1. A szabadalomháború

Az első világháború döntő fordulatot hozott a rádiózás területén: hatalmas gyártási erőfeszítéseket vont maga után a hadimegrendelésekre készített adó-vevő készülékek terén, valamint a kormányzó és katonai hatóságok közvetlen ellenőrzés alá vonták a rádióval kapcsolatos tevékenységeket.

A Egyesült Államokban a haditengerészet közvetlenül a rádiókészülékeket és elektroncsöveket gyártó legnagyobb iparvállalatoknál avatkozott be, hogy megszüntesse azt a szabadalomháborút, amely akadályozta a hadi rádiózás fejlődését. Az egyes cégek közötti konfliktus ugyanis azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy elakad a gyártási gépezet. A brit Marconi vállalat rendelkezett a Fleming-féle dióda jogaival, és 1916-ban el tudta érni, hogy a New York-i Kerületi Bíróság elismerje: De Forest audionja az előző angol találmány javított származéka, ugyanakkor önállóan nem használhatta fel az ennek jogaival rendelkező AT&T hozzájárulása nélkül.

A hadműveletek idejére megszűnt az ipari konkurenciaharc, de a szabadalomháború a világháború vége után azonnal fellángolt. A Marconi American ismét támadásba lendült, hogy visszaszerezze a rendkívüli katonai megrendelések elmúltával túltermelési válságba került General Electrictől az óceánközi közvetítésekhez szükséges minőséget garantáló Alexanderson-féle váltóáramú generátor forgalmazásának kizárólagos jogát. Marconi így adta bizonyságát annak, hogy az Atlanti-óceán két partja közötti drót nélküli telefónia monopóliumára törekszik, amikor a kábeles távíró-összeköttetéseket már Anglia tartotta uralma alatt. Az amerikai telefonpiacot monopolizáló AT&T nem engedhette meg, hogy a hatalmas és ráadásul külföldi rivális kerekedjen felül. Így aztán a General Electric és a Marconi vállalat közötti szerződés megszövegezése után néhány nappal maga az amerikai elnök, Wilson lépett fel személyesen, és kötelezte a brit vállalatot, hogy részvényeit adja el a General Electricből életre hívott vállalatnak, a Radio Corporation of Americának (RCA), amely ettől kezdve Marconi összes szabadalmával és készülékével is rendelkezett (1919. november).

Az európai postaügyi minisztériumok is felvállalták a rádión keresztüli híradás közvetlen irányítását és az ebbe a szektorba tartozó vállalatok létrejöttének és fejlesztésének elősegítését. Így született meg Németországban a Telefunken, a Siemens és az Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschafts (AEG) közös vállalata; Franciaországban a Société Française Radioélectrique; Angliában pedig a Marconi.

1.2.2. Technikai innováció

A rádió népszerűségének töretlenségét jórészt a megfelelő időben végrehajtott technológiai fejlesztéseknek köszönheti.

A vevőkészülékek egyre nagyobb fokú egyszerűsödésének - ebben az időszakban térnek át a fémdetektoros, az egyéni hallgató számára fülhallgatóval ellátott rádióról a faburkolattal, hangolóval és hangszóróval felszerelt, méltó helyét a szalonban elnyerő rádióra - és áruk állandó csökkenésének köszönhetően a rádió a családok számára nélkülözhetetlen háztartási eszközzé vált. (Jól mutatja ezt, hogy az USA-ban 1921-ben körülbelül öt millió dollár értékben adtak el vevőkészüléket, mely összeg 1928-ban 65 millió dollárra rúgott.)

A vevőkészülékek értékesítését óriási impulzus érte a I. világháború kitörésével. A háború után a vevőkészülékek tökéletesítése, a hang rögzítésére szolgáló magnetofon feltalálása és az rövidhullámú rádiózás megindulása (1927) adott új lökést a rádió további fejlődésének.

A "boldog békeidő" azonban rövid ideig tartott, ugyanis a televízió gyors térhódításával szinte minden trónról letaszította az addig egyeduralkodó rádiót. Megint a technikai innováció sietett a rádió segítségére, s ez a segítség most életbe vágó fontosságú volt. 1948-ban a Bell konszern laboratóriumaiban feltalálták a tranzisztort. Ezek a félvezetők minden tekintetben alkalmasnak bizonyultak a nagyméretű rádiócső helyettesítésére. A hatvanas évektől kezdve a miniatürizált, hordozható és rendívül olcsó tranzisztoros készülékek elárasztották a nyugati piacokat. Ami legalább annyira fontos: elindították a rádió tömeghasználatát a harmadik világ országaiban is, hiszen így már nem jelentett problémát az elektromos áram hiánya, a hordozható készülékek ugyanis saját akkumulátorral, elemekkel is működnek. Végül, de nem utolsósorban az autóba is beszerelhetővé, "útitárssá" tették a rádiót.

Az ezzel a technológiai "ugrással" új erőre kapott rádió óriási rugalmassággal reagált a televíziós uralomra, a figyelmes családi műsorhallgatás eszköze hamarosan a szórakozott és szórakoztató egyéni műsorhallgatás eszköze lett. Olyan, amelyhez bárki hozzáférhet, és amelyet bárki bárhova magával vihet.

2. A rádiózás fejlődésének két útja

2.1. Az amerikai és az európai modell

A két kontinensen - a rádiózás őshazáiban - két különböző, markánsan elhatárolható modell alakult ki már a kezdetekkor. Az egyik a magánkézben lévő, a kereskedelmi és szabad versenyre berendezkedett egyesült államokbeli, a másik az európai monopolisztikus. S bár mindkét oldalon megtalálhatjuk a másik rendszer képviselőit - az USA-ban a rádiók egyhetede "közszolgálati", hallgatottságuk szempontjából marginális szerepet tölt be, Európában pedig főleg Belgiumból és Luxemburgból sugároznak már a harmincas évek óta kereskedelmi adók -, mégis markánsan elkülönülnek egymástól. Az alapelvek közül pedig a legnagyobb vízválasztó a reklám.

Erről John Reith - a BBC első igazgatója, az angliai adás elindulásának meghatározó alakja - így vélekedik: "Angliába valaki behozta a himlőt, a bubópestist és a fekete halált. Most valaki a reklámot akarja behozni." A sors iróniája, hogy Európában jelenleg mind a tv, mind a rádió terén Angliáé a legnagyobb reklámpiac. Ahhoz azonban, hogy megértsük a kontinens speciális fejlődését, jelenlegi helyzetét, először az USA-t kell górcső alá vennünk.

2.1.1. USA

David Sarnoff, az RCA elnöke és a mass media egyesült államokbeli történetének kulcsfigurája már évek óta sejtette, hogy a rádió jövője a tömegtájékoztatás. Az kétséges volt azonban, hogyan lehet jövedelmezővé tenni a rádióadásokat.

A rádiózás melletti érvek már a kezdetekben nyomósak voltak. 1920-ban a Westinghouse KDKA az újságokat egy nappal megelőzve, egyenesben közvetítette a republikánus elnökjelölt, Hardint eredményeit, 1921-ben az RCA pedig élőben sugározta a Dempsey-Carpentier ökölvívó-találkozót; ez idő tájt mégis főként nevelési és kulturális intézetek, lelkes amatőrök vagy az eladások növelése céljából rádiókészüléket előállító gyárak, forgalmazó üzletek foglalkoztak vele. A nagy ötlet az AT&T-nél született meg: olyan felhasználóknak kell bérbe adni a stúdiókat és a közvetítőállomásokat, akik azokat saját termékeik reklámozása céljából igénylik. Az első sikeres kísérletet az AT&T New York-i állomása, a WEAF hajtotta végre 1922. augusztus 22-én: egy ingatlanügynökség rádión keresztül tett ajánlatot a potenciális vevőknek egy sor lakásra, amelyek így pillanatok alatt el is keltek. A továbbiakban a módszer tökéletesedett, és a rádióadások olyan programokat ajánlottak fel, amelyekbe a reklámidő-felhasználók beillesztették saját kínálatukat. Ismét csak ennek a társaságnak támadt az az ötlete, hogy 15%-os jutalékot fizessen azoknak a reklámügynökségeknek, amelyek általuk hirdetnek.

Ez a modell mindmáig változatlan maradt. A kereskedelmi rádió célja az, hogy minél nagyobb közönséget szerezzen (maximális hallgatottságindex), és hogy a hirdetőknek eladja azt a figyelmet, azt az időt, amelyet a közönség a rádióközvetítéseknek szentel. Az ezen alapuló amerikai rádiózási modell startjához még három feltétel hiányzott:

  1. a vevőkészülékek nagyobb elterjedtsége,
  2. az éter olyan szabályozása, amely kimondja a broadcasting privatizációját, és szabályozza a frekvenciák használatát,
  3. a szponzor és a broadcaster közötti szoros kapcsolat, amely biztosítja az adásokhoz szükséges állandó finanszírozást.
1. A készülékek nagyobb arányú elterjedését legjobban az a technikai innováció szolgálta, amelyet az 1.2. fejezetben már tárgyaltunk. Ennek köszönhető, hogy míg 1921-ben csak ötvenezer a rádióamatőrök száma az USA-ban, 1922-ben már hatszázezer, 1925-ben négymillió, 1927-ben pedig hétmillió.

2. Az éter kaotikus helyzetéből adódó problémát már nehezebb volt megoldani. Az egyetlen érvényben lévő törvény az 1912-es Radio Act volt, amely egy külön kis engedély birtokában lévő bármely amerikai állampolgárnak hivatalból engedélyezte a közvetítést. Hatalmas mértékben növekedett a rádióállomások száma, különösen a nagyvárosokban: 1926-ban New Yorkban 38, Chicagóban pedig 40 rádióadó működött. Ezek átfedésben voltak egymással, és így állandó interferenciákat okoztak. Fenyegetett a veszély, hogy szabályozás nélkül összeomlik a piac, mert a hallgató csak hangzavart kapott az éterből.

A káosznak egy gyökeresen új törvény megszületése, az 1927-es Radio Act vetett véget. Az új törvény a frekvenciák szabályozott odaítélése céljából nyilvános bizottságot hozott létre, a Federal Radio-Comissiont (FRC), melynek tagjait az elnök nevezte ki. Az FRC (a mai Federal Communication Comission jogelődje) létrehozása fokozatosan megoldotta a közvetítések folyamatosságának problémáját, méghozzá azok javára, akik a rádiózásban potenciális beruházóként voltak érdekeltek. Megszűnt tehát a piacra való szabad belépés, s az egy tulajdonos kezében lévő engedélyek száma is korlátozódott.

3. A harmadik problémára a horizontális integráció volt a megoldás. Az egész országot átfogó hálózatok jöttek létre az amerikai rádiós (és televíziós) modell újabb tartóelemeként, ami aztán az összes olyan országban gyökeret eresztett, ahol kereskedelmi rádiók születtek. A rendszer használ a helyi állomásoknak, mert helyi szinten lehetővé teszi a műsorprogramozási szabadságot, az illetékes hálózatok részéről kiegészítő bevételeket és minőségi programozást nyújt, ami különösen a legnagyobb hallgatottságú órákban fontos. Az anyaállomásoknak pedig a rendszer lehetőséget ad, hogy országos szinten közvetítsenek reklámot anélkül, hogy a társult állomások közvetlen tulajdonosai lennének.

Az első rádiós hálózatot ténylegesen az AT&T teremtette meg: az első reklámozó rádióállomásának sikerén felbuzdulva már 1924-től kezdve 26 adót kapcsolt össze telefonkábelen. Két évvel később rádiós tevékenységét átengedte az RCA-nak, cserébe megkapta az eljövendő hálózat adói közötti kábel-összeköttetés kizárólagos jogát. Így született meg a National Broadcasting Corporation (NBC), amely két hálózatot tartott ellenőrzése alatt: a Red Networköt, könnyedebb műsorokkal, és a Blue Networköt, melynek műsorprogramja komolyabb volt. 1928-ban megalakult egy második, konkurens hálózat, ezt a Columbia Photograph Record Company és a dohánygyáros William Paley finanszírozta. Az új hálózat, melyet Columbia Broadcasting Systemnek neveztek el, 16 társult állomásra számíthatott, így közvetlen versenybe került az NBC-vel. A nagy gazdasági világválság és a New Deal éveinek kellős közepén az NBC a kormány monopolellenes törvényei és az FRC céltáblája lett; kötelezték, hogy adja át két nemzeti hálózatának egyikét. Egy egészen 1943-ig húzódó jogi vita után az NBC eladta Blue Networkjét a cukorgyáros Edward J. Noble-nak, aki átalakította, és az American Broadcasting Corporation (ABC) nevet adta neki.

A rádió működése jövedelmezőnek és válságmentesnek bizonyult, hiszen a rádióreklám már 1930-ban hatvanmillió dolláros üzleti forgalmat ért el, és a nagy gazdasági világválság éveinek kellős közepén sem esett vissza jelentősen.

2.1.2. Európa

Az európai rádiózás első harminc évében nélkülözte a reklámokat, mégis ennek a "nem kereskedelmi" modellnek és kialakulásának vázlatos megemlítése elengedhetetlen a jelenlegi lokális médiarendszerek megértéséhez.

"Mindent, amit elértem, rábeszéléssel értem el." (A. Hitler)

A fenti mondat és John Reith már idézett mondata jól jellemzi a rádiózás útját Európában. Rögös út volt ez, kemény szabályok és kegyetlen diktatúrák között, a fő irányvonalat tekintve azonban a hetvenes évekig állandónak tekinthető: a monopolizmus és a reklám nélkülözése. A monopolisztikus modell Angliában alakult ki a legegyértelműbben és legvonzóbban. Példaértékűen, ami a későbbiek során a brit és az európai televíziózás szempontjából is meghatározóvá vált.

2.1.2.1. A példa: Nagy-Britannia

Az I. világháború után Angliában is megtalálható volt az összes elem, amely az USA-ban is jelen volt:

  • technikailag fejlett, fölösleges gyártókapacitással rendelkező ipar,
  • elegendő rádióamatőr (közönség),
  • állami hatóság (Post Office), amely elszánta magát, hogy a rádiós szolgáltatásokban megtartja meghatározó szerepét.
Miért alakult mégis az USA-tól oly eltérő módon a brit modell, és miért lehetett sikeres (1. táblázat)?

ÉvElőfizetők
192236 ezer
19241 millió 130 ezer
19262 millió 178 ezer
19293,5 millió
194610,5 millió
195012 millió

1. táblázat. A BBC előfizetői számának növekedése

Egyrészt a British Marconi rendelkezett a rádiós berendezések monopóliumával, s így bármilyen konkurencia már születése pillanatában halálra volt ítélve. Ezen túlmenően a gazdaság - különösen reklámipar - nehezen lett volna képes, hogy egyedül finanszírozza az új médiát. A sajtó egyébként igen erős nyomást gyakorolt, hogy megakadályozza a rádiós reklám finanszírozását, és a kormány is érdekelt volt az "éteri" tájékoztatás mégoly indirekt ellenőrzésében. A kultúra szempontjából az angol légkör szigorúbb, parancsnokibb és centralizáltabb volt, mint az amerikai. Végül pedig az ország területének kisebb volta sokkal nagyobb frekvenciakorlátozási problémákat okozott, mint az USA-ban.

Az első fejődési fázis spontán volt: 1922 májusában a British Marconi (BM) megkapta a közvetítési engedélyt, majd számos amatőr- (főleg londoni) állomás is. A BM tényleges, bár nem hivatalos monopóliummal rendelkezett. Két finanszírozási forrása volt:

  • előfizetési díj,
  • a készülékek után a gyártók által fizetett adók.
A megoldás átmeneti volt, és sok problémával járt. A helyzet rendezésére különböző bizottságokat neveztek ki. 1923-ban a Sykes-bizottság, majd 1925-ben a Crawford- és a Balcarres-bizottság - John Reith meghatározó közreműködésével - kialakította egy eljövendő szilárd rendszer alapjait. Felfogásuk szerint a rádióadás a gyártószektor érdekeitől elkülönült, a kormánytól független, nyilvános szolgáltatás, mely monopolhelyzetet élvez, és az előfizetők finanszírozzák.

Ilyen irányvonalak mentén jött létre 1927 januárjában a British Broadcasting Corporation (BBC), magánrészvényesek nélkül, széles körű vezetési autonómiával (depolitizáltan), tájékoztatási és copyrightvásárlási joggal. A műsortervezésnél érződik a brit arisztokratikus polgárság felvilágosult, de konzervatív, viktoriánus erkölcse. Műsora főleg zenén, rádiójátékokon, előadásokon és oktatáson alapul, a tájékoztatás pártatlanságával és objektivitásával hívja fel magára a figyelmet.

2.1.2.2. A követők

Valójában a brit modell fokozatosan jutott érvényre Európában, néhány nemzet esetében csak a II. világháborút követő években, a diktatórikus rezsimek tragikus tapasztalatát követően.

Franciaországban a fontosabb városokban egymással versengve voltak jelen a gyakran újságok kezelésében álló tartományi magánadók és a többé-kevésbé a postáéban lévő nyilvános helyi adók. A francia állam központosító törekvése csak a II. világháború végén kerekedett felül. 1945. március 23-án rendelettel visszavonta az összes magánengedélyt, a közvetítések monopóliumát egy jogilag autonóm nemzeti vállalatra, a Radiodiffusion Française-re bízta, amelyről azonban kiderült, hogy nagyobb mértékben függ a végrehajtó hatalomtól, mint a hasonló brit szervezet. A közmonopólium egészen a hetvenes évekig tartott, a szabad rádiók megjelenéséig, ami a rádiózást és televíziózást liberalizáló 1982-es törvény megszületéséhez vezetett.

Németországban a rádiózás kezdettől fogva állami ellenőrzés alatt fejlődött, amely a nácizmus hatalomra jutásával hallatlanul erős lett.

1923. november 24-én kötötték meg a berlini Deutsche Stunde és a Postaügyi Minisztérium közötti konvenciót, amely révén ez utóbbi vállalta, hogy gondoskodik az előfizetői díjak beszedésével és a nemzeti közvetítőhálózat kezelésével kapcsolatos szolgáltatásokról, de fenntartotta magának azt a jogot, hogy a műsorok tartalmi kérdéseibe beavatkozzon. Ezt követően a rádiót decentralizálták, több tartományi állomásra osztották fel, amelyek viszont többnyire a központi adó közvetítőállomásaiként működtek. A központi adót pedig egyetlenegy hírügynökség, a Dradag látta el információkkal. 1932-ben törvény által belügyminisztériumi birodalmi biztost neveztek ki a rádiós tájékoztatás főellenőrévé. Végül 1933-ban Hitler hatalomra jutása azt jelentette, hogy a nácik végleg ellenőrzésük alá vonták a rádiót - persze a megfelelő tisztogatások után.

A nácizmus tökéletesen felmérte a rádiónak mint a nacionalista, antiszemita, antibolsevik tömegpropaganda eszközének a lehetőségeit. A propagandaminiszter, Göbbels tudományosan, sőt korszerűen, elméletileg is megfogalmazta a rádió használatának mikéntjét, szerinte arra van hivatva, hogy pergőtűzszerű és egyszerű sztereotípiákon és szlogeneken keresztül gondolatok helyett elsősorban érzelmeket ébresszen. A rádióhallgatás ösztönzése céljából a rezsim olcsó vevőkészüléket dobott piacra, amelyek csak a német adásokat tudták fogni (2. táblázat).

ÉvVevőkészülékek száma
1924100 ezer
19251 millió
19272 millió
19367 millió
193811 millió

2. táblázat. A vevőkészülékek száma Németországban

A nácik az elsők között jöttek rá a rádiónak mint külpolitikai eszköznek a kivételes fontosságára: 1936-ban a berlini adó már 28 nyelven sugárzott rövidhullámon műsorokat, amelyek célja a nemzetközi közvélemény rokonszenvének felkeltése és külföldön élő náci szimpatizánsok aktív támogatásának elnyerése volt. A nácik - írta Adorno és Horkheimer - tudták, hogy a rádió ügyüknek úgy ad formát, ahogy a reformációnak a nyomtatás.

Olaszországban a rádió elterjedése jó néhány évet váratott magára, csak a II. világháború utáni évekre tehető. Egyfelől az ország gazdasági elmaradottsága - a középosztály és a nagypolgárság kivételével - nem tette lehetővé tömeges térhódítását, másfelől a fasizmus lebecsülte az új eszközt, s egyben bizalmatlan is volt azzal szemben. Tömeges használatának ösztönzésére az olasz rezsim is forgalmazni kezdett egy olcsó "néprádiót", a Littoriót, de ez korántsem járt akkora sikerrel, mint német társa.

Olaszországban a rádiózás fejlődése paradox módon szinte a televíziózás kialakulásával párhuzamosan vette kezdetét. A családi rádió piaca 1961-re telítődött nyolcmillió előfizetővel, ugyanekkor a tv-előfizetők száma 2 millió 123 ezer volt. A háború után a rádiós tevékenység monopolisztikus gyakorlását a RAI, Radio Italiana (Olasz Rádió) elnevezésű közjogi társaságra bízták, mely folytatta is azt az olasz alkotmánybíróság 1976-ban meghozott ítéletéig. Furcsa ellentét, hogy bár az európai demokráciákban az olasz rádiózás kezdett fejlődni a legkésőbb, liberalizálódásukat mégis neki, pontosabban eme ítéletnek köszönheti.

Oroszországban a rádió egészen a kilencvenes évekig állami propagandaeszközként működött. Elsősorban pedagógiai funkciói voltak: többek között, hogy dicsőítse a szocializmus építésének sikereit, ösztönözze a termelékenység növelését, formálja a szovjet ember tudatát. A rádiókészülékek vásárlásának és a külföldi adások távoltartásának még a németnél is furcsább módját választották: a vezetékes rádiót, melyhez természetesen országos hálózatot is építeni kellett. Ezek sikerét a számoknál mi sem mutatja jobban (3. táblázat).

 Vezeték nélküliVezetékes
1936687 ezer2 millió 577 ezer
19494 millió9 millió
196044 millió31 millió

3. táblázat. A vezeték nélküli és a vezetékes rádiókészülékek elterjedtsége Oroszországban




2.1.2.3 A monopólium megszűnése

Furcsamód az állami monopóliumok megszűnésében az ezen államok által megtűrt, sőt néha támogatott kalózadók segítettek legtöbbet. Természetesen Anglia ebben is élen járt.

Őfelsége alattvalói már a harmincas évektől - a rádiós közmonopóliumok ellenére - számos, brit vállalatok reklámjaival teli műsort foghattak. Köszönhető ez a francia és holland partokra telepített, valamint a Belgiumból sugárzó transznacionális kereskedelmi adóknak, különösen a Radio Luxemburgnak. A külföldi kereskedelmi adásokat ráadásul egy valóságos kereskedelmi képviselet, az International Broadcasting Company finanszírozta, amely hirdetőket szerzett, és műsorokat készített. Az Anglia felé irányuló kalózrádiós tevékenység a háború után is folytatódott, elsősorban a Radio Luxemburg részéről, mely a Nemzetközi Rádióközvetítési Unió (UIR) engedélye nélkül, ráadásul az akkori Európa legerősebb állomásaként sugárzott (jól emlékszünk, reszelős hangját - az orosz sugárzás ellenére - még nálunk is be lehetett fogni). Ezt az adót "furcsamód" francia állami tőke tartotta ellenőrzése alatt akkor, amikor Franciaországban a rádiózás állami monopólium volt. A hatvanas évek folyamán számos új adó jelentkezett, ezek az angol felségvizek határán horgonyzó hajókról, illetve elhagyott erődítményekről sugároztak. Néhány hajót elsüllyesztett a brit haditengerészet, míg végül 1973-ban - a tévé 1954-es privatizálása után jóval később - engedélyezték a helyi kereskedelmi rádiók működését az Independent Broadcasting Authority (IBA) ellenőrzése alatt.

A transznacionális kalózrádiók működésétől függetlenül az éter liberalizálása nem jöhetett volna létre Európában, ha a hetvenes években nem született volna egy nem csupán a véleményszabadságot hirdető, a helyi valóságokból kiinduló adásszabadság érdekében konkrétan cselekedni képes, valós társadalmi mozgalom. Ennek következménye az az alkotmánybírósági döntés is Olaszországban, mely az európai rádiózás és tévézés szempontjából mérföldkőnek számított. (Az ítélet alkotmányellenesnek nyilvánította az elektronikus média állami monopóliumát.)

A közszolgáltatások ellen vívott háború tehát úgy ért véget, hogy egy vegyes típusú köz- és magánrádiózási modell jött létre és működik jelenleg is minden nagyobb európai országban.

2.2.1. A rádióműsorok fejlődése a kezdetektől

A rádióállomások fejlődése az előző fejezetekben tárgyalt modellek különbözőségéből adódóan két alapvető irányt vett: az értékek megőrzésére hivatott, oktató, nevelő közszolgálatit és a - főleg zenén alapuló - könnyed, szórakoztató, minél nagyobb tömegeket elérni kívánó kereskedelmit. Ez utóbbi természetesen Amerikában fejlődött ki, s szolgál mintául azóta is.

Az első amatőradások egyszerű énekeket, versmondásokat és gramofonlemezeket közvetítettek. A tartalommal és a közvetítés időrendjével kapcsolatos műsorvezetés teljesen véletlenszerű volt, a "szerkesztés" az adók irányítóinak spontán kezdeményezésére volt bízva.

Az állandó műsorszerkezet kialakulásában döntő szerepet a reklám játszott a frekvenciák szabályozása után (1927). Könnyebb és célirányosabb beilleszthetősége műfaji tipológiák szerinti állandó szerkezetet igényelt. A műsorok a napi életritmushoz igazodva mindig ugyanabban az időben jelentkeztek ("slot by slot" szerkesztés). A szerkezet mellett igen nagy hatással volt a tartalomra is, egyértelműen a szórakoztatás felé orientálva azt: népdalok, könnyűzene.

A tájékoztatás területén sokasodtak az elektronikus médium különleges adottságait kihasználó egyenes közvetítések. (A CBS 1931-ben már 415 műsort közvetített élőben, az NBC 256-ot.) Ezenkívül a rádió teljesen új műfajokat is kitalált: a varietét, a kvízt, a rádiójátékot, mely vizualitás nélkül maximális álélést tud kiváltani a hallgatóban. Erre - és a rádió hatalmára - legjobb példa Orson Welles 1938-as "tréfája". A Világok harca című ráddiójátékában úgy tett, mintha élőben közvetítené a Mars-lakók invázióját, s ezzel országos pánikot okozott, olyannyira, hogy a nagyvárosokból a tömegek kezdtek elmenekülni.

Meg kell említeni, hogy a rádió Amerikában is igen gyorsan a "politizálás" eszköze lett. 1931-ben csak az NBC 288 elnöki beszédet, a kormány tagjainak 37 felszólalását és 71 vezető politikussal készített interjút közvetített. Nem feledkezhetünk meg társadalmi szerepéről sem. A nagy gazdasági válság éveiben - a mozival együtt - a valóság nyomorúságával szemben a vigasztalás, a szórakoztatás fontos szerepét vállalta magára, és azzal, hogy ösztönözte a fogyasztást, a gazdasági konjunktúra kiváló eszközeként is működött. Központi helyet vívott ki magának az amerikai családok életében a II. világháború alatt a frontokról érkező tájékoztatás alapvető eszközeként. Jelentősége egyre nőt, egészen a televízió előretöréséig, amely aztán ténylegesen megváltoztatta a médiában elfoglalt helyét és funkcióját.

2.2.2. Válasz a tévére: az új funkció

A tévé térhódításával az ötvenes években a rádió közönséget és ezzel hirdetőket vesztett. Az 1.2.2. fejezetben már említett második technikai innováció nem látszott elegendőnek a túléléshez, bár új helyének megtalálásában segített.

Le kellett mondania központi szerepéről. A nappaliból kikerült a konyhába, a sufniba, az autóba - hűséges társként ébredéskor, munka vagy utazás közben. Társként, aki a háttérből az ember univerzális jelenlétét sugallja az elektronikus tömegkommunikáció egyre magányosabb világában.

A háttérrádiózás új műsorszerkezetet kívánt. Mint főműsoridő teljesen elveszett az este, a programok legjavának sugárzását a televíziós holtidőkre koncentrálták: reggel a munkába indulóknak, a fiataloknak. A tartalom egyre könnyedebbé vált, eltűntek a nagyobb figyelmet igénylő műsorok, például a rádiójáték, és a főszerepet teljes mértékben átvette a zene.

2.2.2.1. Specializálódás

Nagymértékben megindult a specializálódás, amely csökkentette a műsorkészítési költségeket, de egyben szegmentálta is a közönséget, felosztotta célközönségekre, ha úgy tetszik célcsoportokra.

A szegmentálódás előnnyel is járt. A hirdetők ezekkel a szakosodott médiumokkal sokkal könnyebben és pontosabban érhetik el a célközönségüket. Könnyen belátható, hogy egy techno- vagy breaktáncfesztivált nem a Sláger Rádióban kell hirdetni.

A nagyobb piacokon műsorszolgáltatók tucatjai versengenek a hallgatókért, a nyolcvanas évek derekán például mintegy nyolcvan URH-állomás működött Los Angelesben, 1990-re pedig a rádiók száma az USA-ban már meghaladta a tízezret. Egy ilyen koncentráció természetesen egyre nagyobb, sokrétűbb és valódi specializációt kíván.

Sokan a televíziózásra és a piac besűrűsödésére adott válasznak tartják a regionális, helyi adók sikerét, amit én nem vitatok, csak én - ahogy az az alábbi felsorolásból is kiderül - ezt a specializálódott rádiók kérdéskörébe sorolom.

 

II. rész - A duális médiarendszer kialakulása Magyarországon


3.1. Telefonhírmondótól a hálózatig

A rádiózás Magyarországon egy igen érdekes előzménnyel (jogelőddel) indult Európában egyedülállóan. Ez Puskás Tivadar telefonhírmondója volt. A szolgáltatás telefonkábelen - majd 1892-től önálló hálózaton jutatta el a felolvasott híreket az előfizetőkhöz. A folyamatos hírfelolvasás során a híreket újból és újból megismételték, innen lehetett tudni, hogy a kagyló letehető. A híranyagot óránként változtatták. Bármennyi hallgatót lehetett a rendszerhez csatlakoztatni. A társaságnak 1893-ban hétszáz előfizetője volt, és gyorsan fejlődött. A millenniumi kiállításon már önálló pavilonnal rendelkezett, és hatezer előfizetővel büszkélkedhetett. A "találmányért" a kor értelmisége is lelkesedett. Jókai például így ír róla: "A 'Telefonhírmondó' korunknak legelmésebb találmánya. Egy élő hírlap, mely minden nyomtatott hírt megelőz, a nap eseményeit odahozza helyünkbe: nappal értesít, tudósít, este pedig a színházi élvezeteket osztja szét az otthon ülő embereknek." Ezen idézet is jól példázza, hogy joggal tekinthetjük a rádió elődjének a telefonhírmondót, mely - bár világszabadalom volt - budapesti specialitásnak tekinthető.

A számos párhuzam ellenére ez a szolgáltatás mégsem tudott olyan sikeres lenni - talán éppen a különbségek miatt -, mint a rádió. Az 1920-as években sem volt négy-ötezernél több hallgatója, s ezt még az is tetézte, hogy a vezetékek nagy részét egy 1923-as hóvihar leszaggatta. Ekkor már a Magyar Távirati Iroda (MTI) bérelte a Telefonhírmondó Rt.-t, és nemsokára meg is vásárolta részvényeit. 1925 elején a Telefonhírmondó Rt. kapta meg a rádiókoncessziót, s megindult a sugárzás. A fejlődés természetesen a kontinentális Európa fő áramlatát követte, a rádiózás állami monopólium lett. Az állami hírügynökség és a rádió szoros politikai és pénzügyi kapcsolatba került, a szabályozás a kereskedelemügyi miniszter jogkörébe tartozott, a piacra való belépéshez engedély kellett, adót csak a posta létesíthetett.

Azt, hogy az állam milyen jelentőséget tulajdonított a rádiónak, és milyen feladatok megvalósítását várta el tőle, semmi sem mutatja jobban, mint Kozma Miklós (az MTI vezérigazgatója) december 1-jei avatóbeszéde: "A magyar kultúra fegyvertára egy erős fegyverrel gyarapodott. Mindenki tudja, mit jelent, különösen Magyarország mai helyzetében az, hogy a hullámokon keresztül minden határon túlra eljut a magyar szó. A broadcastingnak nem csak az a hivatása, hogy a tanyai világba elvigye a magyar kultúrát; jelentősége az, hogy egyrészt az egyetlen szabad összeköttetési lehetőség leszakított véreinkkel, másrészt demonstrálja a magyar kultúrfölényt olyan nemzetekkel szemben, amelyek hatalmasabbnak hiszik magukat, mint mi, de amelyek kultúrája a mienknek nyomába sem léphet." Érdekes megfigyelni, hogy mennyire hasonlatos Kozma véleménye a reklámról John Reithéhez (2.1. fejezet): "...fogadalmat teszek arra, hogy minden üzleti szempontot háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontjait szem előtt tartva fogjuk ezt a fegyvert kezelni..."

A rádiózás a húszas évek közepén úgy indult meg Magyarországon, hogy Svájccal azonos előfizetői igény jelentkezett rá. Egy évtized alatt az érdeklődés és az új médium fontossága annyira hanyatlott, hogy a harmincas évek második felében már csak az európai legalacsonyabb rátával - évi 10-13 ezer rádiókészülékkel - gyarapodott az országos hálózat. 1938-ban mintegy négyszázezer rádió-előfizető létezett, ezek több mint egyharmada budapesti, közel kétharmada Pest környéki, főleg értelmiségi, tisztviselő, iparos és kereskedő volt. Vagyis a lakosság többsége kívül maradt a hatókörén. Általános szükségletté a II. világháború idején vált, nem kis mértékben a nyugati híradások miatt.

A Magyar Rádió a háború vége előtt "hallgatott", adásait 1945. május 1-jén indította újra a Bródy Sándor utcai épületéből, melyet a Magyar Távirati Irodával közösen használt. Nem csak az épület volt közös: 1948-tól a rádiónak, majd 1950-től az MTI-nek is Barcs Sándor lett az elnöke. Feladata - többek között - a centralizált kommunista hírszolgálat megszervezése volt. Innentől a hazai rádiózás ismét egy európai csapásvonalat követett, a szocialista országok csapásvonalát. A rádió nem volt más, mint a hatalom kiszolgálója, az ideológia közvetítője, az egyik leghatásosabb nevelési eszköz. A Magyar Rádió alapításától kezdve országos rádióként üzemelt. A regionális rádiózás 1952 végén indult meg öt körzeti stúdióval: Nyíregyháza, Győr, Pécs Miskolc, Szolnok sorrendben. A stúdiók földrajzi elhelyezkedése és az eleinte igen rövid - harminc-hatvanperces - adásidő is arról tanúskodik, hogy nem a hallgatói igény, hanem egy esetleges háborús konfliktus rádiós infrastrukturális szükséglete állt a stúdiók telepítésének és üzembe állításának a hátterében. Az öt stúdiót további kettő követte - néhány évtizedes késéssel: 1987-ben Szegeden, 1988-ban Debrecenben kezdte sugározni regionális adását a Magyar Rádió. Szintén csekély (napi négy óra) adásidővel és periférikus szereppel, de két fontos misszióval. Egyrészt fontosak voltak a körzeti adások nemzetiségi műsorai (Pécs, Szeged), másrészt a Magyar Rádió fő utánpótlásbázisát képezték. Szerepük - bár csak passzívan, de - elengedhetetlen volt a kereskedelmi rádiózás elindulásában is.



3.2. A Magyar Rádió kereskedelmi próbálkozásai

3.2.1. Danubius, az első magyar kereskedelmi rádió

Paradoxon, de a magyar kereskedelmi rádiózás kialakulásában kétségtelenül a közszolgálati rádiónak volt a legnagyobb szerepe. A történet egészen a nyolcvanas évek közepéig nyúlik vissza. Ausztriában a rádiózás ez idő tájt állami monopólium volt, melyet az Österreichischer Rundfunk (ORF) birtokolt. Magyarország nyugati határvidékén többször próbáltak műsorsugárzási engedélyt szerezni, hogy a rádióhullámok jótékony "határfüggetlenségét" kihasználva kereskedelmi hangokat "kalózkodjanak" az osztrák éterbe (lásd az angol példát: 2.1.2.1. fejezet).

Az ORF, megelőzendő a bajt, felkereste a Magyar Rádió (MR) vezetőségét egy német nyelvű közös kereskedelmi csatorna létrehozásnak ötletével, természetesen magyarországi stúdióval és adótoronnyal. Bár a terv az osztrák fél visszalépése miatt meghiúsult, a MR vezetősége - Sárfi László (a MR akkori igazgatója) hathatós közreműködésével - úgy döntött, mégis belevág a vállalkozásba. Jó ok volt erre többek között az a több mint egymillió német turista, akik biztos közönséget (piacot) jelentettek egy ilyen rádiónak.

Néhány hónap előkészület után 1986 júliusában megszólalt Magyarország első, élő műsort - főleg zenét - sugározó kereskedelmi rádiója, a Danubius Rádió (Radio Danubius). Az adást a 100,5 MHz-es frekvencián, a Kab-hegyi adóról sugározták 7-től 18 óráig. A német nyelvű műsor szeptemberig volt fogható. Az elkövetkező hét év - a szkeptikus vélemények ellenére - a bővülés jegyében telt. 1987 áprilisától egy újabb stúdióból szólt a turistarádió, változatlanul német nyelven, de már napi 15 órában (6-tól 21 óráig), és a Kossuth rádió URH-frekvenciáján már Budapesten is fogható volt.

1988. április 15-től újabb adóval (Sopron) bővülve ismét szólt a Danubius, tovább növelt műsoridővel. Ez idő tájt már olyan közkedveltségnek örvendett - a német nyelvű adás ellenére -, hogy a nagy váltás elkerülhetetlenné vált. 1988 októberétől egész évben szólt a Danubius, magyarul. Ennek előkészítése már a nyári időszakban megkezdődött: 9-től 2 óráig magyar nyelvű adás szólt, s ezt követően is elhangzottak magyar nyelvű információk, felhívások.

Az októberi váltás nem jelentett teljes szakítást a német nyelvvel, hírek, közlekedési és meteorológiai információk továbbra is hallhatók voltak németül. Az adók sora ismét két új állomással bővült: a Magyar Rádió szegedi és debreceni körzeti adásai - mint azt már említettük - rövid, ekkor napi ötórás műsort készítettek, így a fennmaradó időben a Danubius adását kezdték átvenni. A két körzeti adónak eredetileg a Kossuth vagy a Petőfi rádió adásának továbbítására volt engedélye a fennmaradó műsoridőben, de hatósági hozzájárulás nélkül úgy döntöttek, hogy inkább a Danubius műsorát teszik fel az adóra.

Az osztrák területre a soproni adóval sugárzott kereskedelmi program az állandó jogviták, az osztrák szponzorok és a várt profit elmaradása miatt végül is 1992-ben megszűnt. A kilencvenes évek közepére a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően a Danubius országos rádióvá nőtte ki magát, s egyrészt ezért, másrészt a konkurencia megjelenésének köszönhetően mind a műsorstruktúrája, mind a műsorvezetői megváltoztak.

A kezdeti időszakban a közszolgálati médiumokból ismert műsorvezetőkre épített a rádió. A stáblistán szerepelt Kondor Katalin, Fodor János, Kálmán Zsuzsa és Szilágyi János neve is. Műsoraikat különösebb szabályok nélkül, teljesen szabadon készíthették. A műsorfolyam "nem volt egyéb", mint műsorvezetők egymásutánisága. A szabályok lazaságára jó példát szolgáltatott Fodor János éjszakai műsorának egyik eleme, amikor a műsorvezető minden előzetes elbeszélgetés (cenzúra) nélkül tíz hallgatónak adott egy-egy perc lehetőséget, hogy arról beszélhessen, amiről akar. Ez nem jelentett mást, mint tíz perc folytonos beszédet egy már akkor is erőteljesen zenés rádióban. A zenék sem voltak annyira megregulázva, mint bármelyik magyarországi rádiónál. A Danubius ugyanis nem rendelkezett meghatározott zenei arculattal, úgynevezett formattal sem. Számítógépes zenei szerkesztő (szelektor)-program híján az egymást váltó zenei szerkesztők ízlése még tovább színezte a képet. Így aztán nem volt ritka, hogy egy hetvenes évekbeli magyar számot (például a Gedeon bácsit) egy aktuális sláger követett, majd az István, a király zárta le kört.



3.2.2. Calypso 873, a kistestvér

Hasonló körülmények között indult be a Magyar Rádió másik kereskedelmi kezdeménye, a Calypso is, mely a Petőfi rádió 873 kHz-es középhullámú frekvenciáján sugározza műsorát reggel és este 7 óra között. Elindítója a nyolcvanas évek sztár-DJ-je, B. Tóth László volt (a Danubius Rádióból németnyelv-tudás híján kimaradva, vélhetően sértettségből szorgalmazta a Magyar Rádió vezetőinél a Calypso elindulását), és a műsorvezetők is a nagy testvérhez hasonlóan sztárok voltak. Itt dolgozott - többek között - Antal Imre, Albert Györgyi, Déry János, Dombóvári Gábor, Novotny Zoltán, majd a Danubius egyre szigorúbb műsorkészítési szabályait nem toleráló Fodor János és Szilágyi János is. A Calypso érdekessége, hogy - talán az országban először - bevezette a "one man" rádió fogalmát, ami annyit jelentett, hogy a műsorvezetőnek saját magát kellett kevernie.

B. Tóth üzleti érzékéről tanúskodik, hogy a Calypso nem feltétlenül játszott minden új zenét, hacsak a lemezkiadó nem fizetett érte. Itt valósult meg először a teljesítménydifferenciált fizetés is: időszakonként mérték a műsorvezetők tetszési indexét, s ez adta meg azt a szorzótáblát, mellyel a műsorvezetők fizetését számolták. Talán ezen újítások is hozzájárultak ahhoz, hogy a Calypso - kedvezőtlen középhullámú frekvenciája ellenére - jelentős piaci szerepet játszhatott. Jelenleg eredeti arculatát megtartva, a MR regionálisadó-hálózatába integrálva működik.



3.2.3. A professzionalizálódó Danubius

A kilencvenes évek elejétől stabil háttérrel, állandó stúdióból és állandó szerkesztőkkel dolgozó Danubiusnak a saját anyaintézménye által állított konkurencia mellett egyéb versenytárssal is szembe kellett néznie. Ebben a küzdelemben 1994-ben még vezetett, 1995-ben azonban már megelőzte a Juventus. 1994-ben az állam a MR-tól megvonta a támogatást, így tetemes költségeit (körülbelül hét milliárd forint) a televízió-előfizetési díjakból és a reklámokból kellett előteremtenie. Ennek harmadát a reklámbevételek adták. Mindezek mellett fenyegetett a Danubius elszakadásának a veszélye: az 1994-es év első felében tett törvényjavaslatok szerint már 1995 végére pályázatot kellett volna kiírni frekvenciájára.

A felsorolt okok miatt a MR a legkisebb költségek mellett a legnagyobb bevételek elérését tűzte ki célul a Danubius elé. Egyre kiszámíthatóbb, vonzóbb és dinamikusabb műsort kellett készítenie, ami egyrészt a zenék tudatos kiválasztásában, másrészt fiatal sztárok megjelenítésében manifesztálódott. Megjelent egy új generáció: Bochkor Gábor, Boros Lajos, Szabó Tamás, Kajárik Andrea, Kálmán Zsuzsa, Buza Sándor, Rókusfalvy Pál, Rónay Egon, Jakupcsek Gabriella. Velük együtt elindult a sávos műsorszerkezet a reggeli és a délutáni show-műsorokkal (Cappuccino, Jam).

A szerkesztőség a kilencvenes évek elején tizenkét percben maximálta az óránként elhangzó reklámok mennyiségét. Nem véletlen, hogy a médiatörvény szintén ennyiben maximálja ezt a kereskedelmi rádiókban. Ezt a szabályt a rádió "rugalmasan" kezelte, így a kiemelt időszakokban nem ritkán tizenöt-húsz perc reklámot kellett elviselniük a hallhatóknak.

A műsorvezetők hamar rájöttek, hogy a reklámmenedzselés, -tanácsadás szintén jövedelmező tevékenység, hiszen a hirdető cégek sokszor rajtuk keresztül, segítségükkel keresték meg a rádiót. Jó példa erre Rókusfalvy Pál Roxer nevű reklámirodája, mely mai napig a rádiós piac egyik vezető reklámgyártó és -menedzselő cége. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Danubius eladása során a műsorvezetők egy része mint pályázó és vevő léphetett fel.



3.3. Törvényen kívüliek: Bridge, Juventus

A magyar kereskedelmi rádiózás kialakulásában e két rádió - "politikai jóindulatból" - fontos szerepet játszhatott. Mindkettőjük még a rendszerváltás előtt kapta meg sugárzási engedélyét, és mivel jogilag nem kötődtek sem politikai párthoz, sem költségvetései intézményhez, ezeket tekinthetjük az első tisztán kereskedelmi rádiónak.



3.3.1. A híd: Rádió Bridge

A Rádió Bridge a Németh-kormánytól kapta ajándékba Budapest és környéke hárommilliós hallgatótáborát. A 102,1 MHz-es FM-frekvenciát - eredetileg ideiglenesen - Bush amerikai elnök magyarországi látogatásakor indították be, azzal a feladattal, hogy az Amerika Hangja műholdas adását sugározza az FM-sávban.

Az adó ideiglenességét az Antall-kormány sem kérte számon, így a Bridge a rádiós piac állandó szereplőjévé válhatott. Az alapító társaság csődje után a Postabank cége, a Híd Rádió Kft. lett az új tulajdonos, olyannyira, hogy a rádióban még a bankcsászár Princz Gábor is vezetett műsort. A kezdeti műsorszerkezet letisztult, eltűntek a rétegműsorok és az Amerika Hangja, előtérbe került a zene, és - talán az új tulajdonos csábító szavára - új sztárokat is sikerült szerződtetni: Balázsy Pannát a Juventusból, Villám Gézát a Danubiusból, de itt dolgozott Szilágyi János és Ungvári Tamás is. Ekkor (1995 után) már megindult az "agyelszívás" is, a szárnyukat bontogató helyi rádiók tehetséges műsorvezetőinek fővárosi rádiókban ajánlottak karriert és több pénzt.



3.3.2. Juventus

A Juventus története 1988-ra nyúlik vissza, amikor néhány balatoni vállalkozó engedélyt kapott egy helyi program középhullámú sugárzására. A csődbe ment vállalkozást 1991-ben vásárolta meg Wossala György, aki Schamsula György akkori hírközlési minisztertől máig tisztázatlan körülmények között engedélyt kapott a "vételminőség javításra", így két nagy teljesítményű FM-adóval lényegében országos adóvá vált a rádió. Nem sokkal később a céget a texasi Metro Media International vásárolta fel, s 1996-ban hallgatótábora már népesebb volt, mint a Kossuth rádióé, meghaladta a két és fél milliót.

1997 végén nagy csapás érte a Juventust: december 15-től az ORTT visszavonta a Kab-hegyi 93,9 MHz-es adó engedélyét, amely a Petőfi rádió majdani FM-frekvenciakészletéhez tartozott. Ezután már csak a 89,5 MHz-en és középhullámon sugározhatott. Bár 1997-ben elvesztette hallgatótábora majd felét (a Dunántúl nagy részét), Budapest megmaradt sugárzási körzetnek, ahol meg is tartotta vezető szerepét (1. ábra).


A Juventus Rádió volt az, mely meghonosította Magyarországon az agresszív, kereskedelmi szemléletű, amerikai rádiózást. Zenei anyaga (amelyet az országban elsőként a potenciális hallgatóság körében végzett teszteléssel válogatott) a mai napig példa a helyi kereskedelmi rádióknak is (jó néhányan közülük ehhez igazítják sajátjukat). Itt vezették be először a szigorú megszólalási időkorlátokat, a napnak és napszaknak megfelelő differenciált zenei szerkesztést, a péntek és szombat esti pre-party műsorokat, és a számítógépes szelektort is.

A Juventus aktívan részt vett koncertek szervezésében, propagálásában, jótékonysági akciókban, néhány hanganyaggal, főleg válogatásokkal megjelent a hazai lemezpiacon is. Nagy nevek elcsábítása helyett inkább kinevelte saját sztárjait. Itt vált ismertté a már említett Balázsy Panna, Philip, Kósa L. Adolf és Csiszár Jenő.



4. A helyi rádiók megjelenése, rend(elet)re sugárzók

4.1.1. A helyi rádiózás jogi feltételei a médiatörvény előtt

Kétségkívül ez a terület és korszak a magyar médiaszabályozás legzűrösebb, legkuszább része. Ez a zűrzavar mind a szabályozás bonyolultságában, mind az engedélyezési eljárásban (4.1.3. fejezet), mind a nyilvántartásokban fellelhető.

Az Antall-kormány törvényjavaslatának bukásából és a reálpolitikai helyzetből adódóan már 1992 végén tudni lehetett, hogy a stabil alapokon nyugvó helyi rádiózás megkezdése még jó ideig várat magára. A Német-kormány frekvenciamoratóriumát (amelyet az Ellenzéki Kerekasztallal egyeztetve eredetileg csak az 1990-es választások időtartamára hirdettek meg) Antallék érvényben hagyták. Ennek ellenére már működött két állandó stúdió (3.3. fejezet), és néhány ideiglenes engedélyt is kiosztottak. Egyre többen kívántak belépni a helyi médiapiacokra, amit szabályozás hiányában nem tehettek meg. Az egyre erősödő nyomásnak és annak köszönhetően, hogy az Antall-kormány alábecsülte a helyi média jelentőségét, a kormány rendeleti úton kísérelte megoldani a problémát. A 110/1993 (VII. 30.) számú kormányrendelet a magyar törvényalkotás egyik gyöngyszeme, mely "nem kereskedelmi" elnevezés - becenév - alatt szabad utat enged a helyi és regionális rádiózásnak.

Ezek a "nem kereskedelmi" rádiók műsoridejük 20%-ában, a közpénzeket felhasználók pedig adásidejük 10%-ában adhattak reklámot. Az akkori reklámpiac korántsem rendelkezett ekkora igényekkel, egy jól menő kereskedelmi rádió is boldog lehetett, ha minden órából tizenkét percet ki tudott tölteni reklámmal. Látható tehát, hogy a "nem kereskedelmi" elnevezést mennyire rugalmasan értelmezték a törvényhozók. Már csak azért is, mert az akkor már évek óta működő kereskedelmi rádiónál, a Danubiusnál is tizenkét percben maximálták a reklámok mennyiségét (a későbbiekben a médiatörvény is ezt az adatot veszi alapul). A Horn-kabinet, amelynek láthatóan nem volt annyira sürgős az elektronikus média szabályozása, mint azt kormányprogramjában ígérte (5.1. fejezet), újraszabályozta a helyi rádiózás engedélyezését - 142/1994 (XI. 30.) számú kormányrendelet -, leegyszerűsítve az eljárási procedúrát.



4.1.2. A "statisztikák"

A jogi szabályozás hiányosságai jól tükröződnek a statisztikai káoszban. Az ORTT nem vezetett nyilvántartást erről az időszakról, a Hírközlési Főfelügyelet (HÍF) sem készített pontos kimutatásokat az általa kiadott rádióengedélyekről. A sajtó más-más számokkal operált, néha ugyanazon orgánumon belül.

Gálik Mihály A helyi és a regionális rádiózás piaca című tanulmányában a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közleményére hivatkozva azt írja: 1993 nyarán 59 helyi frekvenciából 16 nem kelt el, 1994 őszén pedig 43-ból 13. A Népszabadság 1995. június 6-i cikkében 61 engedélyről és 31 működő rádióról ír 1993-ban és 44 stúdióengedélyről 1994-ben. Ugyanezen lap 1995. augusztus 8-i számában 127 pályázót és 80 adáslehetőséget említ az első pályázati körben és a 33 frekvenciára 61 engedélyt a másodikban.

A táblázatban látható (4. táblázat), hogy a CCIR-URH sávok jóval kapósabbak, mint az OIRT-URH sávok. Ennek egyszerű oka az, hogy a kilencvenes években a vevőkészülékek nagy része már csak a nyugati URH vételére alkalmas, és az EU megszüntetni készül a keleti URH használatát.

		Hullámsávtípus	     1993 1994	 		CCIR-URH            -      6	 		OIRT-URH            5      2	 		Középhullám        11      5	 		Összesen           16     13	
4. táblázat. Az 1993 és 1994 során meg nem pályázott rádiófrekvenciák megoszlása (a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közleménye - Új Magyarország, 1993. október 15., illetve Népszabadság, 1994. december 13.

Ezek az adatok ellentétben állnak azzal a ténnyel, hogy több pályázó maradt frekvencia nélkül, és ennek a korszaknak köszönhető az osztott frekvenciák torzszülött intézménye is.



4.1.3. Az engedélyeztetési eljárás

A rendeleti szabályozás után a helyi rádiózás alapvetően két engedélyhez volt kötve:

  • stúdióalapítási engedély,
  • rádióengedély.

A kérvényezőnek először is stúdióalapítási engedélyt kellet kérnie a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Művelődéspolitikai Főosztályának Stúdióengedélyezési és Lapnyilvántartási Osztályától. Ezek után a Hírközlési Főfelügyelet a szükséges vizsgálatokat és méréseket követően rádióengedélyt adott ki, melynek birtokában meg lehetett kezdeni a sugárzást.

A stúdióalapítási engedély lehetett:

  • ideiglenes,
  • állandó.

Ideiglenes engedélyt kiemelkedő társadalmi, kulturális vagy sportesemény kapcsán lehetett kérni. A kérvényezők fantáziája kimeríthetetlen volt: vásártól a Föld Napjáig, falunaptól (ami addig lehet, hogy nem is létezett) a szerb húsvétig ért az indokok sora. A minisztérium - legalábbis dokumentáltan - egyetlen esetben sem ellenőrizte ezeket.

Egy gazdasági társaság vagy természetes személy egy évben öt ilyen engedélyt kérhetett, egyenként maximum tíz napra. Így elegendő leleményesség és ismerős révén akár egész évben folyamatosan vagy majdnem folyamatosan szólhatott a rádió. Jól példázza a helyzetet a Rádió 88 gyakorlata. 1990 júniusától 1996 augusztusáig a 88 eljutott - Szeged mellett - Hódmezővásárhelyre, Orosházára, Kiskőrösre, Mohácsra, Mezőkovácsházára, Kondorosra, Ceglédre (ahol később állandó frekvenciát is nyert), Abonyba, Kiskunmajsára, Kistelekre, Kecelre és Budapestre. 12 településen 77 alkalommal összesen 476 napig sugárzott ideiglenesen, saját nevén. Információim szerint a rádió tulajdonosi köréhez közel állók még legalább ugyanennyi engedélyt kaptak, amelyekkel szintén a Rádió 88 sugárzott ideiglenes műsorokat.

Az állandó engedélyek megszerzésének procedúrája hasonlatos volt az előzőekhez, azzal a lényeges különbséggel, hogy ezeket öt-hat évre, illetve a majdan megszülető médiatörvény ettől eltérő rendelkezéséig adták ki. Ezeket a frekvenciákat a médiatörvény után újra pályáztatták egy kis könnyítéssel: a frekvenciát már legalább egy éve használók a pályázati eljárásban tíz pluszpontot kaptak. Kivételt képeztek az első körben (1993-ban) sugárzási engedélyhez jutott rádiók, ezek rádióengedélyét pályáztatás nélkül átalakították műsorszolgáltatási szerződéssé, hacsak nem osztott frekvencián működtek. Ezzel el is jutottunk a törvény előtti korszak legeszelősebb produktumához, az osztott frekvenciákhoz (az ORTT első és ez idáig egyetlen vitathatatlanul ésszerű döntése, hogy megszünteti ezt az elvet).

Az osztott engedélyek kiadását Stoszek Mátyás, az öttagú elbíráló grémium elnöke egy, a Rádió 88-nak adott interjújában így indokolta: "Az országban a nemzetközi szerződések és a földrajzi korlátok miatt nincs elég frekvencia, így kénytelenek vagyunk megosztani azokat" (1995. január 19., Média - Telecom '95 kiállítás). Amint azt a következő fejezetben is láthatjuk, ez a legritkább esetben igaz. A HÍF országszerte rendelkezett bemért helyi és regionális FM-frekvenciákkal, amit az is mutat, hogy nem okozott túl nagy problémát egy második országos lefedettségű frekvenciahálózat kiépítése a második számú kereskedelmi rádió számára. Ennek tudatában még érthetetlenebb, miért ragaszkodott a minisztérium ehhez a megoldáshoz, melynek hátrányait a Rádió 88 példáján keresztül tárgyaljuk majd (4.2. fejezet). A bizottság a stúdióengedélynél csak időarányokat hirdetett, a nyerteseknek (első körben) maguknak kellett megállapodniuk a műsoridő tényleges (az arányszámoknak megfelelő) elosztásáról. Ha a megegyezés záros határidőn belül nem jött létre, a bizottság önkényesen osztotta el az időt - a pályáztatáshoz hasonlóan, mindenféle szabályrendszer, indoklás nélkül, megfellebbezhetetlenül.

Az idő elosztására két módszer alakult ki: az egyik az órák szerinti, amikor a kedves hallgató egy nap leforgása alatt élvezhette több (akár három) rádió rendre egymástól eltérő műsorát. A másik a napi elosztás, amikor más-más napokon különböző rádiók jelentek meg ugyanazon a frekvencián. Jó példa a Civil, a Fiksz és a Tilos Rádió esete, mely ötvözi a két megoldást. A budapesti 98 MHz-es FM-frekvencián esténként a Tilos Rádió hallható tizenkét órában - az új pályázati végeredmények szerint már nem sokáig -, napközben pedig bizonyos napokon a Civil, másokon a Fiksz.



4.2. Egy tanulságos történet: Rádió 88

4.2.1. A tízéves Rádió 88

Ez az a rádió, mely az első lehetőségeket megragadva tíz éven keresztül, a változásokat meg- és átélve ideiglenesen-folyamatosan bombázta a szegedi közönséget. Átment mindazokon a kínokon és örömökön, amelyeken a helyi rádiók jó része. Elszenvedett minden gyermekbetegséget, amelyet lehetet, s jelenlegi állapota is jól tükrözi a helyi rádiózás helyzetét. A rádiót Tóth András (jelenlegi tulajdonos) alapította - technikai szakember, volt DJ, aki a MR körzeti stúdiójában is dolgozott. Ma már ez is azok közé a tipikus dolgok közé sorolható, amely egy helyi rádiót jellemez Magyarországon.

Mai nevét is jellemző körülmények között kapta a rádió. Harmadik ideiglenes adására 1993 júliusában készült, kivételesen nem az Ipari Vásár, hanem a Szabadtéri Fesztivál kapcsán, Fesztivál Rádió néven. Amikor kiderült, hogy a fesztivál rendezői nem kívánják támogatni pénzzel "saját" szócsövüket, megindult a névkeresés. Tóth András amatőrrádiós múltjának köszönhető a 88 elnevezés, amely az amatőréterben egy üdvözlés kódja, jelentése: ölelés, szeretet. 1993-ban még két alkalommal, decemberben sugárzott a Rádió 88, történetében először húsz napig, a 4.1.3. fejezetben leírt szabályozásnak megfelelően két tíznapos engedélyt összeragasztva. 1994-től sűrűsödtek az események és az ideiglenes adások. Ez év közepétől szinte havonta jelentkezett adással Szeged - akkor még - egyetlen helyi "nem kereskedelmi" rádiója. Miért nem pályázott állandó engedélyre? A válasz egyszerű, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium illetékes bizottsága szerint nem volt Szegeden frekvencia egy új rádió beindulásához. A tények mást mutatnak. A HÍF-nek már akkor is megvolt az amúgy később a bizottság által is megpályáztatott 95,4 és 100,2 MHz-es hullámsávja, és raktáron állt a Petőfi (104,6 MHz), a Bartók (105,7 MHz) és a Sláger (90,3 MHz) mai frekvenciája is.

Közben a rádió kitermelte saját konkurenciáját is, amikor két munkatársa egy "szakmai" vitát követően kivált, és megalapította a Tisza Rádiót (Tóth Andráshoz hasonlatosan ők is műszaki szakemberek voltak: Sibalin Endre a Körzeti Tv, Czérnay Károly a Szegedi Nemzeti Színház technikai személyzetéhez tartozott). 1994 decemberétől 1995 augusztusáig a már kipróbált "összeragasztás" technikájával folyamatosan volt hallható a rádió a 100,2 MHz-en. 1995 elején a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Stúdióengedélyezési és Lapnyilvántartási Osztálya meghirdette ezt a frekvenciát mint Szeged első állandó sávját. A pályázat lefolyása, eredménye és utóélete is tipikus.

Hat pályázó nyújtott be stúdióengedélyezési kérelmet:

  • Rádió 88 (Telekom Kft.),
  • Tisza Rádió (Siba Kereskedelmi Bt.),
  • Média 6 (Média 6 Rádió és Televízió Kft.),
  • Csongrád Megyei Önkormányzat (országos gyakorlat volt, hogy az önkormányzatok tv- és rádiófrekvenciákat pályáztak meg),
  • Déli Siker (helyi hirdetési lap),
  • Partiscum Kft. (a MR Körzeti Stúdiójának reklámszervező cége).

Az elbírálási irányelvek - ha voltak egyáltalán - kodifikálatlanok voltak, így csak találgatni lehet, hogy miért az első három társaság kapta meg a lehetőséget. Azt viszont, hogy miért osztották meg a frekvenciát, és miért éppen háromfelé, a bizottság indoklásából megtudhatjuk:

"Határozatom meghozatalánál figyelembe vettem azt a körülményt is, hogy a stúdióalapítók mindegyike a stúdió működtetését reklámbevételekből, valamint szponzori támogatásokból is fedezni kívánja. A műsoridő elaprózásával, amennyiben mindegyik kérelmező engedélyhez jutna, a működéshez szükséges reklámbevételek megoszlása miatt az adott reklám-, illetve szponzori támogatásból kevesebb mértékben részesülnének, ezáltal a folyamatos működtetés garanciái e téren nem lennének biztosítottak. A vételkörzetben élő hallgatók részére azzal, hogy három stúdió alapítását is engedélyezem, sokszínűbb, változatosabb műsort kívánok biztosítani, továbbá döntésem meghozatalánál mérlegeltem azt is, hogy az engedélyezett kérelmek közti értékbeli különbségek nem olyan mértékűek, hogy indokolt lenne egyetlen vitathatatlanul kiemelkedő stúdióalapítónak biztosítani a stúdióalapítási lehetőséget." (Részlet a szegedi 100,2 MHz-es CCIR-URH frekvenciáról szóló, március 23-án kihirdetett stúdióalapítási engedély indoklásából.)

Innentől számítható az a többéves persorozat, amelyet méltán illethetünk a kis szegedi médiaháború elnevezéssel. A vesztesek közül kettő, a Partiscum Kft. és a Déli Siker a közigazgatási határozat megváltoztatására irányuló fellebbezést nyújtott be a minisztériumhoz, majd a Fővárosi Bíróságon perelték azt - utóbbi csak rövid ideig. A perek a Művelődési és Közoktatási Minisztérium hatáskörének megszűnéséig tartottak (1996. március 3-án lépett hatályba a médiatörvény). A Partiscum Kft. - ha mást nem is - azt elérte ezzel az akcióval, hogy a nyertesek nem kezdhették meg a sugárzást márciusban, ugyanis HÍF addig nem volt hajlandó rádióengedélyt kiadni, amíg a per folyt. Végül a három rádió megegyezett egymással és a Hírközlési Főfelügyelettel, hogy amennyiben a jelenlegi állapottól eltérő döntést hoz a Fővárosi Bíróság, alávetik magukat az ítéletnek.

Ez volt az utolsó dolog, amelyben a hármak meg tudtak egyezni, s már a legelején kiderült, hogy a harc nem csak az éterben fog folyni. Nem tudtak megegyezni a műsoridő elosztásában, így hát a minisztérium elosztotta becsülettel: eszerint a Média 6 sugározhatta műsorát 5-től 11 óráig, főműsoridőben, a Tisza Rádió 11-től 17 óráig, a Rádió 88 pedig 17 órától reggel 5-ig.

A Rádió 88 legjobbnak ítélt pályázatát, amely az egyetlen hiánytalan volt (a Tisza Rádiónak műsorterve, a Média 6-nak tárgyi feltételei nem voltak), a legrosszabb műsoridővel jutalmazták. A minisztérium bizottságának hozzáértéséről tanúskodik, hogy amikor a Rádió 88 vezetője számon kérte ezt, a bizottság vezetője így válaszolt: "De hiszen főidőt kaptatok, nem?" - igen, az illető televíziós "szakember" volt.

A Rádió 88 számolt az osztott frekvencia lehetőségével, s az augusztus 19-i dátumhoz közeledve elkezdte "bejáratni" az addigra "felszabaduló" FM 95,4-et, melyet a médiatörvény hatálybalépéséig - a már ismert összeragasztós technikával - folyamatosan használt. A Rádió 88 hallgatóinak nem volt más dolguk, mint kiismerni magukat az égi káoszban, öt órakor csavarni egyet a keresőgombon, s máris egész nap élvezhették kedvenc csatornájukat.

A megosztott frekvenciák több szempontból is gátolták az igazi piaci verseny kialakulását az azokat használó médiumok között. Hiába készített a Rádió 88 színvonalasabb vagy emészthetőbb műsort a versenytársainál, hiába vezette be a technikai újításokat a helyi rádiók között elsőként (hangprocesszorok, minidisc, RDS, szelektor stb.), hiába volt az övé az ország egyik legkomolyabb CD-tára, ha ezeket csak a 17-től 19 óráig terjedő két órában tudta kereskedelmi szempontból kamatoztatni. Az esti tv-híradók kezdetétől a reggel 5-6 óráig terjedő idő a rádiózás holtideje, legjobb esetben is csak 2-3%-os hallgatottsággal. Nem mehetett végbe az arculat kialakítása, a hallgatók jórészt azt sem tudták a nagy kavalkádban, mit hallgatnak. Általános jelenség volt, hogy az elköszönő rádió utolsó perceiben direkt "betartott" a váltásnak, például az 1 kHz-es mérőjel sugárzásával.

A rádiók a hirdetők szempontjából sem különültek el markánsan, s ha egy cég egész nap, egy kampány esetében huzamosabb ideig kívánt hirdetni, kénytelen volt mindhárom rádióban megtenni azt. Nem lehetett bevezetni a sávos műsorszerkesztési rendszert. A műsorban (a hallgatóban általában egy műsorként és egy rádióként tárgyiasult a három) rendre háromszor, háromféleképpen hallott ugyanarról a témáról, háromszor hallhatta ugyanazt a riportalanyt, háromszor hallott slágerlistát vagy kívánságműsort, háromszor mondták el a horoszkópját.

A 2. ábrán jól látható, mennyire torz a görbe. A Média 6 nem tudja kihasználni a reggeli csúcsidő kínálta lehetőségeket, a Rádió 88 pedig jóval későbbi időpontig rendelkezik számottevő hallgatósággal, mint az átlag. Érdemes elgondolkozni azon is, hogy a váltásokkor látható ugrásokat csak a statisztika torzításának köszönhetjük-e, és hogy a Körzeti Rádió majd harmincfős gárdával produkálta ezt a hallgatottságot.


Eközben kiírták a 95,4 MHz-es frekvencia pályázatát, amelyet a Siba Bt. és a Partiscum Kft. nyert el, valószínűleg azért, mert pályázatukhoz a legnagyobb titokban csatoltak egy műsoridő-megosztási megállapodást, s így elméletben nem okozott több gondot a minisztériumnak a döntés. A törvényalkalmazók már ekkor követték a nagyszerű "mindent szabad" elvet: a Rádió 88 pályázatát azzal az indokkal utasították el, hogy a 100,2 MHz-en nem kezdte meg a sugárzást. Ez idő tájt már jó idege itt dolgoztam, így személyesen tanúsíthatom, hogy megkezdte. Természetesen a Rádió 88 is fellebbezett. A HÍF hajthatatlanabbnak bizonyult ez esetben is, így a 95,4 MHz-en sohasem indulhatott be a sugárzás stúdióengedéllyel. A sors iróniája, hogy 1999 elejétől pont az FM 95,4 lett a Rádió 88 állandó frekvenciája.



4.2.2. A siker titka... a változás

A helyi rádiók indulásakor mindegyikben ott rejlett a siker lehetősége. Egy kis rádió elindítása nem számít(ott) nagy befektetésnek: adóval, keverőpulttal, egyéb eszközökkel körülbelül három-ötmillió Ft, s ezeket a berendezéseket - főleg az ideiglenes adásokra - akár bérelni is lehetett. Konkurencia hiányában a piacra való bevezetés sem igényelt nagyobb tőkét, s az újdonság varázsa miatt a munkaerő is - bár képzetlen, de - megfizethető volt.

Az, hogy mégis melyik rádió maradt fönn, vagy lett piacvezető, sok összetevőtől - és néha a szerencsétől - függött. Legnagyobb, mondhatni, döntő szerepe ebben mégis vezetőjének, tulajdonosának volt: mennyire tudta a néha túlságosan hosszúra nyúló válságokat kezelni, mennyire ügyesen "lavírozott" a törvények és a politikai érdekcsoportok között. A legnagyobb szerencse tehát, amely érhetett egy helyi rádiót, egy ilyen vezető volt. A Rádió 88 kétségtelenül vétett hibákat, hagyott kihasználatlanul magaslabdákat, de nem szűkölködött sem a szerencsében, sem a tudatos tervezésben, munkában.

Az egyik legégetőbb probléma az induláskor általában a szakértelem - főleg a műszaki - hiánya. Ebben a Rádió 88 egy pillanatig sem szenvedett, lévén tulajdonosa gyakorló műszaki szakember. A legfejlettebb műszaki háttér megteremtése már az induláskor is jelentős szerepet kapott, és azóta is fontos feladatnak számít. A legújabb technikák használatához a Rádió 88 ügyesen, szerencsésen talált és tartott meg egy fiatal, fejlődőképes technikusi és műsorvezetői gárdát. Példás bizonyítéka ennek, hogy egykori kollégáim közül jó néhányan dolgoznak Budapest vezető rádióinál (Rádió Bridge, Rádió 1, Roxy Rádió stb.), illetve média-tanácsadó cégeknél. A fiatalos erő és lendület mellett rendelkezik a rádió egy stabil maggal is, amely az indulástól kezdve kitartott a Rádió 88 mellett, s tapasztalatával, bölcsességével biztosítja a rádió fejlődésének kontinuitását. A munkatársi gárda nagyjából 50-50%-ban harminc év alatti, illetve feletti, de a már több éve itt dolgozók és az új kollégák aránya is hasonló.

A kezdeti időszakban sok helyi rádió pályafutásának végét jelentette a tőkehiány, mely egy reklám- vagy frekvenciaszegény időszakban végzetes lehetett. Nagyobb, hosszabb ideje működő médiacégeknél ilyenkor kerül előtérbe a keresztfinanszírozás jelentősége: a veszteséges területekre való tőkeátcsoportosítással könnyedén elkerülhető egy ilyen krízis. A Telekom Kft.-nek (a Rádió 88-at működtető gazdasági társulás) több profilja is van (kábeltévé-hálózat, URH kommunikációs rendszerek telepítése és fenntartása stb.). Ez a - talán nem is tudatosan használt - krízismenedzselési technika folyamatossá tette a munkát, a fejlődést. Szegeden a 88 volt talán az egyetlen rádió, ahol egyszer sem kellett hosszabb ideig várni a fizetésekre. A finanszírozásnál meg kell említeni a "vendégrádiózás" talán egyedülálló gyakorlatát, melynek főleg a frekvenciaszegény időszakokban volt döntő, megtartó szerepe. A módszer igen egyszerű volt. Kisebb alföldi városokban a reklámszervezők, vállalkozók, önkormányzatok, néha egyszerű magánszemélyek úgy gondolták, hogy van elég ok és főleg potenciális helyi hirdető egy három-tíznapos rádió eltartásához. Viszont a rádiózáshoz szükséges feltételek megszervezése - a szponzor- és reklámpénzek előteremtése mellett - megoldhatatlan feladatnak tűnt. Ezen a problémán segített - néha kezdeményezőként - a Rádió 88. A szükséges technikával, zenékkel, engedélyekkel együtt a műsorvezetőket és a műsort is szállította megfizethető összegért.

A szervezők a tényleges feladatukra koncentrálhattak, tisztességes profittal számolva. A rádiónak pénzt, a műsorvezetőknek munkalehetőséget, változatosságot, a településnek eseményt jelentett a "vendégeskedés". Meglepő, néha megható volt az a hozzáállás, ahogy egy kisváros vagy falu lakói fogadták rádiójukat. Mindennapos volt az ajándéksütemény, a vacsorameghívás, a kóstoló, a köszönőlevél. A sugárzáshoz szükséges eseményt sokszor maga a rádió szolgáltatta: "jobb híján" a megrendelők szerveztek falunapot, fesztivált.

Az induló kis rádióknál meghatározó szerepet kaptak a helyi lemezlovasok. CD-készletük elengedhetetlen feltétele volt a rádió erőforrásainak, így rendre nagyobb szerepet kaptak műsoridőben, jogosultságban, a zenei arculat kialakításában, mint az érdemeik szerint megillette volna őket. A Rádió 88-nak ebben is szerencséje volt: Tóth András (Óriás) az Alföld, de talán az ország első lemezlovasai közé tartozott. Ez egyrészt a zenei anyag jó részét, másrészt a sikerhez elengedhetetlen felfogást jelentette. A 88 az indulásától kezdve vásárolja a legfrissebb chartválogatásokat (Euroexclusive, Vanguard), zenei magazinokat. A lemezkiadókkal kitűnő a kapcsolat, a CD-k általában már a megjelenést követő napokban eljutnak a rádióhoz, de a nosztalgiazenék terén is folyamatosan bővül a gyűjtemény.

A technikai fejlesztésekhez tartozó, de a zenei arculattal szorosan összefüggő újítás volt a szelektor, avagy a számítógépes adásvezérlő, lebonyolító rendszer megvásárlása. Ennek lényege, hogy a zenéket hardveren tárolják, általában digitálisan tömörítve (MPEG2), melyek a digitalizáláskor megadott paraméterek szerint adásba szerkeszthetők. Nem kell tehát mást tenni a vasárnap esti zenei program megszerkesztésekor, csak megadni, hogy 70%-ban lágy, alacsony bpm (másodpercenkéntileütés)-számú zenék, 20%-ban magyarok, 30%-ban listások, 55%-ban nyolcvanas-kilencvenes évekbeliek, 15%-ban nosztalgikusok, 7,5%-ban szerelmesek stb. szóljanak. Ezek után a számítógép a megadott arányszámokat szinte másodpercre betartva, pillanatok alatt legyártja a játszandó zenék listáját (Playlist). Lényeges szerepe a szelektornak, hogy jegyzi a számok "forgatottságát", és a tetszési indexnek megfelelően szerkeszti őket adásba újra. Kiküszöböli ezzel a zenei szerkesztők váltakozásának hibalehetőségeit, s egységes zenei arculatot biztosít a rádiónak. Fontos szerepe van abban is, hogy más műsorelemek, így a reklámok lejátszását is dokumentálja, lehetővé téve ezzel a hirdetők és a rádió esetleges vitáinak az elkerülését.

A műsorvezetők kezdeti hibáikból okulva, saját kárukon tanulták meg a rádiózás alapvető szabályait. Eleinte szabadságuk szinte korlátlan volt: arról és olyan hosszan beszéltek, amiről és ahogyan akartak. Idővel ez a szabadság korlátozódott olyannyira, hogy mára a Rádió 88-ban is a nemzetközi műsorvezetési, keverési és szerkesztési szabályok érvényesek. 1995-ben, a Nautilus JukeBox szelektorprogram megvásárlása után fokozatosan tértek át az egyszemélyes rádiózásra. Ez egyrészt költségmegtakarítást jelentett, másrészt biztonságot adott a műsorvezetőknek azáltal, hogy saját magukat keverhetik ízlésüknek, elképzelésüknek és a szabályoknak megfelelően. Mára tehát a Rádió 88-nál is végbementek azok a változások, amelyek bármelyik "nagytestvérénél".

<< A rádiózás története Magyarországon    A rádiózás kronológiája >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés