Portré

Az értelmiség a képzőművészet szemében (1850–1867)

*[1]

Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, milyennek látszik az önkényuralom korának értelmisége a képzőművészet „tükrében". Hogyan és milyen tartalommal ruházta fel a művészet az értelmiség jelentését, s viszont: miként hatott az értelmiség jelentősége a képzőművészetre. Mondandóm megvilágítására a művészeti „intézmények" sorsát követem végig, illetőleg a portré műfaját, amiről még a 40-es években írta Kossuth: „...nevezetes férfiak arcképeit a szívképzés sikeres eszközei közé számítja. És helyesen. Az ember még az istenség eszméjét is személyesítette a művészetben, szüksége van, hogy a polgári erényt, s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, szembesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy embereink képmását szobrokban és rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponként elvezessék az apák a fiaikat honszerelemre buzdítani."[2] Miként a nagyság a hazaszeretettel állt egyenes arányban, úgy a portré műfaja a nemzeti gondolat szolgálója és kifejezője lett. Feltételezhető tehát, hogy a grafikákon, képeken, szobrokban megörökített „értelmiség" egyöntetűen a nemzeti kultúra (értsd: a gazdaságtól a művészetig) képviselője, nyelvi hovatartozástól függetlenül. [...] Az önkényuralom korában kisszámúnak és bizonytalannak jellemzett magyar nyelvű értelmiség az alábbiakban másnak fog látszani.[3] (Megjegyzem, hogy a magyar nyelvűség az önkényuralom idején már és még természetes lehetett az értelmiség körében, akárki fia esetében Magyarországon, hiszen e korszakban a reformkori nemzedékek éltek és dolgoztak tovább, amelyek pedig - gondoljunk Petőfi és mások névmagyarosítására vagy a szabadságharcban részt vevő nemzetiségekre - legjobban szerették, hogy magyarok lehettek.[4]) Másik szembetűnő vonása e portréknak, hogy - az ábrázoltak foglalkozás szerinti megoszlását tekintve - a művészetek képviselői élveznek elsőséget. Ez azonban csak látszatra erősíti a kultúrnemzet eszméjének ekkori magyarországi elterjedését, szemben az államnemzetével.[5] Látni fogjuk, hogy - most sokkal inkább szükségből, mint korábban - művészeink politikai gondolatokat képviselnek, s portréik sorából - kiegészítve múltbéli s kortárs politikusok ekkori arcmásaival - kirajzolható egy-egy vágyott állameszmény. Mind az ábrázolt értelmiséget, mind az általuk képviselt „ideológiát" tekintve a magyarországi kultúra és államiság európai szintre emelése volt e kor programja, egyenes folytatásaként a reformkori kezdeményezéseknek, bizonyos fokig természetesen újrakezdve - más módon - mindent.

I. Először az intézmények tevékenységében keresem a bizonyítékokat. Noha portréra soha (műlap)pályázatot nem írt ki a Pesti, később Magyarországi Műegylet, sőt kiállításain is alig-alig szerepelt arckép,[6] a Magyar Képzőművészeti Társulat is csak 1887-ben fogalmazott meg „közéleti kitűnőségeink" ábrázolására pályázatot, ez utóbbi mégis műlapként (egy arcképalbum lapjaiként) sokszorosította az 1861. évi országgyűlés arcképcsarnokát.[7] Ebből mindjárt kitűnik a két egyesület közti különbség: a Műegylet inkább kereskedelmi jellege, minek következtében nem reagált a magyarországi változásokra, a Társulatnak viszont a hazai politikai mozgalommal, nem csak a gondolattal való összefonódottsága. A korszakunkban létrejött Társulat éppen ebből kifolyólag feladatot állított a képzőművészet elé: a kultúra terjesztését és a közművelést. Andrássy Gyula, az MKT elnöke ezt így fogalmazta meg: „Hazánknak, ha el akarja foglalni azon állását, melyet helyzete és múltja számára kijelöltek - e téren sem szabad elmaradnia - sőt feladata, a civilisatio eszméivel egyetemben, a művészetet is terjeszteni a világ egész részén".[8] Harsányi Pál „a közművelődés egyik leghatályosabb tényezőjének" tartotta a képzőművészetet, az MKT jövőjét tekintve.[9] Így természetes, hogy a korszak egyetlen rövidéletű, képzőművészettel foglalkozó lapja, az MKT-vel együttműködő Magyar Képzőművész a polgárosult Európában a nemzet létét erősítő, a „hazánk pangásban sinlő műértelmét és műérzületét" lendületbe hozó közlöny volt.[10] A polgárosodásra való állandó hivatkozás 1864-ben annak a jele, hogy a vészhelyzetből kilábaló ország szélesebb látókört igényelt az önszemléletnél, ami korábban, az 50-es években az önfenntartást szolgálta. A Magyar Képzőművész második száma az idegenben jeles művésszé lett Markó Károly arcképével és munkásságának ismertetésével indult, akinek „neve fényt áraszt művészi tekintetben a magyarra."[11]

Markó az egyetemes művészettörténet nagyjai között szerepel a közlönyben,[12] s ez valóban a nemzeti és egyetemes kultúra egy szintre emelésének szándékát jelzi. Az a tény azonban, hogy a Társulat első kiadványaként az említett arcképcsarnok politikusokat, mégpedig önálló államiságunk visszaszerzésén munkálkodókat (1861!) állított a közönség elé, a kultúra terjesztésén, a polgárosításon túlmutató programot takar. E program összefűzte a művész- és politikus értelmiséget. Határozottan fogalmazta meg Csengery Antal „a tudomány, a művészet és közélet tekintélyeinek" folytonos együttműködésére irányuló igényét Művészek levele című recenziójában már a Délibáb 1854. 1. számában. Tudomány, művészet és állam virágzásának összefüggése nemcsak Csengery körének, a Budapesti Szemle írásainak állandóan visszatérő témája, hanem történelmi festészetünknek is. Egy független, alkotmányos monarchia igénye rajzolódik ki bennük.

A speciálisan képzőművészeti lap ugyanekkor a művészértelmiség számának és jelentőségének növekedését bizonyítja. Jelzi ezt a művésztémájú irodalmi művek, művészéletrajzok gyarapodása is más lapokban (Tanács M.: A festész. Divatcsarnok, 1853; Degré Alajos: Nősülés művészetből. Délibáb, 1855; Remellay Gusztáv: A művészetek és tudományok Mátyás korában; Angelo Mihály. Délibáb, 1858. stb.), sőt önálló kiadásban is (Ormós Zsigmond: Cornelius Péter. Pest, 1863.), jelzik az állandósuló híradások művészeinek külföldi vagy itthoni tevékenységéről. Dokumentumként tárják fel e tendenciát a társulat évkönyvei. 1861-ben, alakulásakor a 12 alapító tagon kívül, akik nagyobb összeggel támogatták a társulatot, 142 tagot számlált.[13] A 67-ben megjelent 1866-os évkönyv szerint viszont az összlétszám már 1160, amiből, ha pontosak akarunk lenni, levonhatjuk az Amerikába, Konstantinápolyba és Milánóba emigrált 3 személyt, a külföldön tanuló vagy működő művészeket (7), a környékbeli országokból érdeklődőket (6) s a néhány egyletet, hogy lássuk, tevőlegesen is, azaz tagdíjjal milyen sokan érezték fontosnak a képzőművészet támogatását, a képzőművészeti életben való részvételt, ami értelmiségi jellegű érdeklődésre utal. A tagok természetesen nem mind művészek voltak. A magyar művészek létszáma ugyanekkor csak 186, és nem mindegyikük társulat tag.

A műegylet történetéből ezekben az években hasonló tendenciát emelhetünk ki. Az 50-es években tagjainak-részvényeseinek száma egyre emelkedett, 1858-ban 5600 volt. Működéséről rendszeresen tudósított a Vasárnapi Ujság. Eszerint a pesti kiállításokkal párhuzamosan, melyeket mind többen látogattak, vidéken is igényelték a tárlatokat (Temesvár, Arad, Pozsony, Győr, Nagyvárad, Kassa jelentette be igényét). Mindezt úgy értékelhetjük, mint később a Társulatnál. A Műegylet azonban „a nemzetiség irányát mellőzi működésében", ezért csökkent irányában a részvét - értesít a Vasárnapi Ujság 1858-ban (XI. 7. 537. 1.), a nemzeti mozgolódásokkal egy időben. Így 1863-ra részvényesei száma - a Magyarországi Műegylet Évkönyve szerint - már 2452-re apadt, aminek okát a fent jelzett irányt magára vállaló Társulat megalakulásában is kereshetjük. (1338 volt vidéki, s a 90 arisztokrata és 40 egylet kivételével a birtokos és polgári rétegből kerültek ki a tagok.)

Pedig a politikai mozgolódásokkal párhuzamosan a Műegylet igyekezett a művészeti életben is jelentkező nemzeti törekvésekkel lépést tartani. 58-ban a Vasárnapi Ujság még felháborodásról ír, mert kizárólag külföldiek műveit vették meg kisorsolásra, s mert nem magyar nyelven levelez az egylet. A következő évben viszont magyar képet választottak műalapul (Orlai Petrics Soma: Zách Felicián), s jutalmat tűztek ki egy népszerű magyar művészettörténet megírására. 1860-ban a sorsolásra megvett 29 kép 2 kivételével magyar művésztől származott, végül 1862-ben új vezetőséget választottak, új, magyar művészekből s műértőkből álló műbíráló választmányt, új alapszabályt készítettek, mert - mint mondták - a régiek „a német rendszer nyomása alatt keletkeztek". Az erősödő nemzeti igényeknek így sem tudtak eleget tenni. A Műegylet 1867-ben egyesült a Társulattal.

Valóságos, festményekből álló arcképcsarnokunk egy volt: a Nemzeti Képcsarnok, a Nemzeti Múzeum része. Az 1846-ban Kubinyi Ágoston szervezésében és József nádor védnöksége mellett létrejött Nemzeti Képcsarnokot Alapító Egyesület 1851-ben újjászerveződött. Mátray Gábor titkár beszédében azt a buzgalmat említette példaként, amit a többi nemzetek kifejtenek saját festőművészeik készítményeinek megőrzése és központosítása körül. Úgy látta, hogy újból megnyíló képcsarnokunk, hasonló munkálkodás után, „a hazai művészetnek gazdag tárháza, honunk nemes büszkeségének pompás bizonyítványa s emléke" lehet.[14]

1862-re a gyűjtemény leginkább portrékból állt. Jókai meg is jegyezte: a „...festők kizárólag énekeseket és zenészeket festenek, szobrászok írókat, költőket, színészeket ábrázolnak".[15] A Nemzeti Múzeumban akkor állandóan, de azóta egyáltalán ki nem állított művek külön termet kaptak. 1861-ben kezdett fellendülni az Egyesület munkája.[16] A Magyar Nemzeti Múzeum képtárának 1868-as lajstroma szerint a képtár V-VIII. termét elfoglaló nemzeti képcsarnok 115 művel dicsekedhetett, ebből 22 volt arckép (s valójában: 11 zenész és színész, 8 festő). A portrék nagy számát természetesnek tarthatjuk, de érdemes felidézni Keleti Gusztáv cikkét a görög és római portrékról, melyben mintha példaképül állítaná saját kora elé a politika vagy harc mezején a hazájuknak szolgálatot tett férfiak „megjutalmazását" arcképük megfestésével.[17] Így a „kitűnőbb magyar művészek arcképei" mellett kapott helyett egy orvosé s egy kiadóé, az első teremben pedig „az ábrázolt jelentősége szerint", „nevezetes személyek arcképei" voltak láthatók, szám szerint ötven. Elsősorban politikusok és államférfiak, tekintet nélkül pártállásukra (14), a szabadságharc történetéből ismert katonák (4), történelmi személyek (7), a művész és tudós értelmiséget képviselők (12) a közelmúltból stb.[18] A Nemzeti Képcsarnok portrégyűjteményével párhuzamosan alakult az MTA arcképgalériája. Ez természetesen zártkörűbb volt, hiszen csak az elhunyt tagok arcképeit vagy mellszobrait tartalmazta, melyek egy része a művészek vagy az elhunytak családjának ajándéka, más része megrendelés nyomán készült. Ez a zártkörűség mégis a mainál szélesebb válogatási területet jelentett (írók, politikusok is akadémiai tagok lehettek), de akkor még szigorúan mérve az érdemeket. Így korszakunk végére kb. 26 portré volt illetőleg állt megrendelés alatt az 1865-ben felavatott épületben, nem számítva a litográfiákat, érmeket s a történelmi arcképeket.[19] Ez utóbbiak (Mátyás király, II. Rákóczi Ferenc) a Nemzeti Képcsarnokban is szerepeltek, a nemzeti függetlenség gondolatát hivatottak fenntartani. A többiek megoszlásából (9 író-költő, 5 politikus-államférfi, 6 történetíró, 2 orvos, 2 közgazdász, 1 jogtudós, 1 filozófus) egyértelműen kiolvasható az írók elsőbbsége, a történetírók (köztük A. Thierry és I. A. Fessler) és politikusok jelentősége. Nemcsak azért alakulhatott így a galéria, mert ők előbb haltak meg. A portrék születése az ábrázoltak fontosságával függött össze. Éppen ezért érdemes felfigyelni arra, hogy az íróportrék közül 8 korszakunk előtt készült, amiből igazi jelentőségük korára, annak jellegzetesen romantikus szemléletére következtethetünk. Korszakunkban, igaz, inkább csak a 60-as években, a hangsúly eltolódni látszik a politikusok, majd a szélesebb értelmiség irányába. Ez utóbbiak szerepének növekedését is inkább a 60-as években, s inkább a nagyobb nyilvánosság körében kísérhetjük figyelemmel.

Előbb azonban érdemes még megemlíteni a két haza másik múzeumát: a korszakunkban alakult Erdélyi Múzeumot. Ha nem is portrékban, hiszen képtára még nem volt, de politika és kultúra szoros összefonódását egy eddigiektől különböző, demokratikus társadalomeszme jegyében, történetében megtaláljuk. Az Erdélyi Múzeum-Egylet alakuló közgyűlésén Eötvössel és Csengeryvel az élén az akadémia küldöttsége is részt vett 1859-ben. Elsők voltak „annyi s oly súlyos idők óta", akiket e hazából a Királyhágón túl üdvözölhettek.[20]

E múzeum nemzeti tartalmát, ennek fontosságát érezte a kormány, midőn főkívánata volt: „...neve ne legyen nemzeti, hanem országos, s a hivatalos nyelv ne mondassák ki a szabályokban."[21] A Múzeum-Egylet feladatai közül a létrehívó Mikó Imre kiemelte a haza múltjának ismeretére fordítandó energiát, „mivel abból fejlődött a jelen, a múltban vannak elhintve sokszor késő jövendők magvai, sőt a jelennek épületére szolgáló nem egy tanulsága is."[22] Mikó szempontja a Múzeum-Egylet életre hívásában egyezett a kor nemzetnevelő gondolatával: „nemcsak a nemzetiség, de tudományosság érdekében emelendő templom", a múzeum alapítása mellett az egylet feladatául „hazánk történelmi, statisztikai, terményrajzi ismertetését" jelölte meg: „...a felvilágosodás és műveltség terjedését eszközölni".[23] Érdemes vele szemben a múzeumőr Brassai Sámuelt idézni: egyáltalán nem tekintette „honismertető intézetnek" a múzeumokat, így az erdélyit sem, sőt tiltakozott múzeum és nemzet fogalmának összeragasztása ellen.

Nem azért, amiért a kormány; ellenkezőleg: a „nemzeti" múzeumban az abszolutizmus manipulációját látta, a panem et circenses jelszavához hasonló, odavetett csalétket. S valóban úgy tűnik föl napjaink tapasztalatai alapján, igazsága volt. A múzeum tiszta értelmét egyedül ő fogalmazta meg: a nép közös gyűjteményét s szellemi éléskamráját nevezte annak. A létrehozó jogszülte kötelességének tartotta ily intézmény alapítását.[24] Brassai szemlélete egészében különbözött az országot „felülről" nevelni akaró általános elképeléstől, a polgáriasuló nemesség angol modelljétől. Demokratizmusát, szabad szellemét a nemzeti művészet korabeli fogalma meg sem érintette. A művészet egy, zsinórmértéke is egy - vallotta rövidéletű, Criticai Lapok című füzetében, 1855-ben.

Az Erdélyi Múzeum azonban mégiscsak jogosan fordult a nemzeti érzelmekhez. „Csak azon fajoknak van e nagy államkapcsolatban biztató jövendőjük, melyek szellemi képességeiket a lehető legnagyobb mérvekben kifejteni, és egyedül ezekben rejlő erkölcsi becsöket s elvitathatatlan társadalmi értéköket érvényesíteni bírják" - írta felhívásában Mikó.[25]

Az Erdélyi Múzeum-Egylet alapszabályai szerint a múzeum főbb részei a könyv-, régiség- és éremtár, terményrajzi gyűjtemény és füvészkert. A „művészeti tárgyak sem rekesztetnek ki; de szervezésében a honismeretre vonatkozó tárgyak összegyűjtése leend a fő cél."[26]

Az Erdélyi Múzeum 1865-ben nyílt meg, előcsarnokában régi kövekkel, a földszinten ásványokkal, az emeleten régészeti és természetrajzi gyűjteménnyel. A képtár alapvetése feltehetően gr. Bánffy Dénesné 1867-es adománya: 50 kép volt.[27] Mindezek a területek az általános műveltség részét képezték, munkásaik éppúgy értelmiséginek számítottak, mint a szorosabb értelemben vett kultúra képviselői.

Bánffy Dénesné nemcsak arisztokrataként, hanem műgyűjtőként is adakozott. A képzőművészet körül kialakult egy műpártoló réteg, e tevékenységében értelmiségi, mely eredetét tekintve igen sokféle volt. A Nemzeti Képcsarnok 1851-es megnyitásakor a kiállított művek ajándékozóinak majdnem fele „festész" volt.[28] Ugyanannyi magánszemély is szerepelt azonban az adakozók között, s az ő számuk egyre nőtt az évek folyamán. Köztük látjuk Reményi Ede hegedűművészt, Ormós Zsigmondot, ki ekkor művészeti íróként működött, noha jogi végzettségével közigazgatási pályára készült,[29] s számos arisztokratát (Sina Simon báró, a Pejacsevich család, Esterházy Pál, Teleki Miksa, a Nádasdy család, Pálffy Lipót), akik egy része saját költségén festetett meg valamely történelmi témát vagy portrét, hogy azután a múzeumnak adományozhassa. Meglévő művek megvételére a Nemzeti Múzeum számára gyakran gyűjtést indítottak (Székely Bertalan: II. Lajos, Egri nők, Madarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, Markó Károly hagyatéka). Különböző egyházi méltóságok, „gyárnokok" de egyesületek és vidéki városok is pártolták a múzeumot, rajta keresztül a nemzeti művészetet, s váltak részeseivé ily módon egy értelmiségi eredetű tevékenységnek. Az arisztokraták műpártolásáról esetenként minden lap megemlékezett. „Csak azon aristocratiának lehet szilárd alapja, melynek alapja tevékeny honfierény" - írták a Telekiekkel kapcsolatban.[30]

A műpártolás hasznát abban is láttatták, hogy általa „nemzeties műcsarnokká" alakulhatnak a főúri rezidenciák.[31]

Ez annál inkább érdekes a mi szempontunkból, mert a műpártolásban a műfajok hierarchiáját tekintve külön értékrend uralkodott: főként táj- és arcképfestők képzését, utazásait támogatták egy-egy mű fejében arisztokratáink. A 19. században így már hazai mesterek portréival kiegészült „ősök galériái" sajnálatos módon még nem kutatott területei a művészettörténetnek. De kevés is az olyan eset, mint a nádasladányi Nádasdy-arcképcsarnoké, mely nagyjából egészben került 1945 után a Nemzeti Múzeumba. A Képzőművészeti Társulat tiszteletbeli tagokká választotta azokat a műpártolókat, akiknek neveivel a kor sajtójában állandóan találkozunk, mint a hazai művészeti élet, a nemzeti művészet legfőbb támogatóival (hg. Esterházy Pál, gr. Károlyi István, a görög br. Sina Simon, Kubinyi Ferenc természettudós, gr. Pejacsevich János).[32] A társulat lapjában pedig hangsúlyozták: „Különösen figyelmet érdemel az, hogy a középrend érdekeltséget tanúsított az ügy iránt", azaz, hogy sváb „földész", ügyvéd, de különböző céhek is sorsjegyek vételével támogatták működését.[33] Az eddigiekből kiderült: kifejezetten nemzeti tartalmú, értelmiségi jellegű ténykedéssel az arisztokratától a nem magyar anyanyelvű polgárokig számosan jellemezhetők korunkban, s hogy e ténykedés a független állam eszméjéhez kapcsolódott. Az intézmények-egyesületek történetéből is körvonalazható a művészetben vagy körülette megjelenő értelmiség belső rétegzettsége: a két fő területnek, a kultúraterjesztésnek és -politikának megfelelő művész és politikus értelmiség, az előbbihez kapcsolódó műpártoló, természettudós, gazdászréteg, az utóbbihoz csatolt katonai és a múltból kiemelt történelmi személyek csoportja. A két nagy tömb között átmenetet jelent a történetírók, ismeretterjesztők köre. A történetkutató értelmiség szerepének növekedése a függetlenségi gondolattal, független, de mindenképpen önkormányzatú állam eszméjével függ össze.

II. Visszatérve a kiindulópontunkat jelentő portrékhoz: azok terjesztői, az általunk bemutatott értelmiség propagátorai az illusztrált lapok voltak. Miként Németh G. Béla említett cikkében jellemzi a kort, úgy ez az értelmiség is a tőkésedő mezőgazdaság s a mezőgazdasági feldolgozóipar jeles képviselőit éppúgy tagjai között tudta, mint a művészeket, politikusokat, népművelőket, orvosokat, ügyvédeket stb.

A pesti Hazánk című időszaki folyóirat Török János szerkesztésében jelent meg 1858-tól. Abban az időben tehát, amikor előtérbe került a közművelési, polgárosítási program a történelmi ismeretterjesztés segítségével. A folyóirat szellemében a Budapesti Szemléhez hasonlít, hiszen mindkettőnek a Revue des deux Mondes volt a példája. Mottója: „A nemzet történetében él." S az első szám jelképként Deák Ferenc arcképével indult. Konzervativizmus, centralizmus és a Deák-féle passzivitás politikája így egy portréban egyesülni látszik, ha környezetét is figyelembe vesszük, jeléül a közös politikai gondolatoknak, az önkényuralomból lábadozó ország közös érdekének. A történelem kiemelt szerepe következtében a képzőművészetnek csak a „Magyar régiségek" rovatban adott helyet. Illusztrált cikkei történelmi nevezetességű családok és személyek emlékeit mutatták be.[34] A Magyar Pantheon című rovatban példaként kiválasztott férfiak munkásságának ismertetéséhez portrékat mellékeltek. Deák, Széchenyi, Vörösmarty, Kazinczy kőnyomatos arcképeinek megjelentetése éppúgy, mint például Eötvös Vörösmarty-emlékbeszédének közlése a művelődést, polgárosodást, államalkotást elősegítők kultuszát ápolta. Tóth Lőrinc angol példára hivatkozva, de a portrékra is vonatkoztathatóan fogalmazta meg a folyóirat szerkesztői elvét: „...a kar és kard hatalmának végre is meg kell hajolni a fej és tudomány hatalma előtt." Míg a hősiesség megtartotta a hazát, most a szellemi életnek kell azt felvirágoztatni. Így a „Hunyadyak, Dobók, Szondyak nevei mellett méltán foglal helyet a szelíd Kazinczyé, Kölcseyé s Vörösmartyé".[35] Eötvös, többek között Kazinczy-emlékbeszédében, hasonlóan meghatározó szerepet tulajdonított kora szellemi embereinek.[36] A történelmi hős helyett és mellett tehát a „nemzeti művelődés" és államiság munkásai lettek, kimondva is, a kor hősei, némiképp újraindítva a reformkorban már megkezdődött folyamatot. Az e gondolatokat tükröző írásokhoz csatolt illusztrációk a képzőművészet „alkalmazott" szerepében csendesen követték a hősszemlélet változását, így egyúttal részesei lettek a portré, mint a nemzeti gondolatot képviselő értelmiség reprezentálója kialakulásának.

A korszak illusztrált lapjai közül Az Ország Tükre közölte a legtöbb portrét. Témáikat tekintve igen széles kört rajzolnak elénk, ahol a kor hősei országos érvénnyel és országos érdeklődést érdemelve munkálkodtak. Nemcsak politikusok és államférfiak, képviselők, a művészet különböző ágainak legkiválóbb művelői, műértők és műpártolók örökíttettek meg kőnyomatos arcképeken, méltató szöveg kíséretében, hanem gazdászok, népművelők, tudósok is.[37] Ez az éveken áthúzódó portrésorozat a közlöny címoldalán, a vezércikkekhez hasonlóan, az értelmiség kiszélesedésének dokumentuma. Az 1862-ben indult képes közlöny megváltozott fejléce az 1865. év 11. számától jelképekkel, allegóriákkal öleli föl nemcsak a lap érdeklődési területét, hanem az azt kifejező portrék válogatási körét is: Buda és Pest látképe előtt a mezei és házi munka, a tudomány és művészet allegóriái között a koronás magyar címer, mint mindezek összekapcsolója. Ahogy a lap az ország életének minden területéről beszámol, úgy a fejléc is tükrözi: az általános haladás szószólója egy önálló Magyarországért. Ennek keretében rovatai között művészeti tanulmányok is helyet kaptak.[38] Az Ország Tükre művészeinkkel is, legtöbbet Izsó Miklóssal foglalkozott. Közölték arcképét, életrajzát, tudósítottak meglévő és készülő műveiről, nehézségeiről, s még vitába is keveredtek a Politikai Hetilappal, pártolása miatt.[39]

Az Ország Tükre kitűnő példája korunk képzőművészetet alkalmazó, a közművelést célul tűző kiadványainak.[40] A szerkesztői-kiadói koncepciót tükröző előfizetési felhívások arról tanúskodnak, hogy midőn „a magyar irodalomnak és magyar műveltségnek valódi hasznot és szolgálatot" akartak tenni, elengedhetetlen szükségük volt a képzőművészetre. E felhívások mindegyike ugyanis jobbára a képek számával és témájával győzte meg olvasóit a lap hasznosságáról.[41] Vadnai Károly írásai szólnak következetesen a képzőművészetek hasznáról.[42] Idegen példákra hivatkozva sürgette kiemelkedő személyiségek „művészi ábrázolatait", egy-egy sikeres mű láttán „a magyar történelem nagy eseményeit s hősi alakjait" megmutató festészetet, jeles költőink munkáinak képi feldolgozását.[43]

Vadnai elképzelését a képzőművészet felvilágosító és nemesítő szerepéről az általa szerkesztett, Emich Gusztáv kiadásában megjelent nagy képes naptárak bizonyítják. Fametszeteik arcképek, történelmi és népi életképek, valamint táj- és városábrázolások voltak.

Az Ország Tükrét szándékosan emeltem ki a kor képeslapjai sorából. Noha hasonlóan széleskörű illusztrációs anyaggal jelent meg már 1854-től a Vasárnapi Ujság,[44] Az Ország Tükre alkalmasabbnak látszott a dolgozatcímben foglalt téma bemutatására.

Kevésbé rendszeres illusztrációkkal vagy műlapokkal más közlönyök is rendelkeztek.[45] Eleinte csak színpadi képek vagy színészek, színésznők portréi ezek, jelezve, hogy a nemzeti megújulás milyen nagymértékben kötődött a szabadságharc után ismét a színházhoz. Később is találunk ilyeneket, de 1854-től írók, majd politikusok arcképei váltják fel fokozatosan őket, sőt sorozatok, ún. albumok, mint például a Hölgyfutár Magyar költők arcképalbuma 1855-ben, Barabás rajzai nyomán, 24 író- és színészportréval, a Divatcsarnok Magyar ősök képcsarnoka. A Napkelet című hetilap 1857-től számos sikeres történelmi műmellékletet adott előfizetőinek, illetve kedvezményesen juthattak hozzá a magyar írók különböző kiadású arcképcsarnokaihoz.[46] A lap fejléce: a Buda fölött felkelő nap, előtérben a tudomány és művészet allegóriáival az Ország Tükréhez hasonló mondanivalót sejtet. Művészeti kérdésekkel hivatott foglalkozni a Szépművészeti Csarnok című szépirodalmi, műkritikai képes hetilap, 1862-től. Illusztrációi között portré, táj- és zsánerkép szerepelt. A hangsúly ez utóbbira került. Illusztrációiban, műértékeléseiben a nemzeti szempont nem játszott döntő szerepet, mert közmívelődési programjának éppúgy része volt az egyetemes, mint a hazai művészet terjesztése.[47]

III. Az 50-es években önálló grafikai művek sokszorosítása is megindult, s szédítő méreteket öltött. Eleve sokszorosításra szánt rajzokat ültettek át főként kőnyomatba, melyek hol egyenként, hol album formájában kerültek árusításra. Legnagyobb számban a portrék terjedtek. Az arcképcsarnokokban a társadalom felső és középrétegének minden jelentős képviselője szerepelt. Vahot és Heckenast Gusztáv írók arcképcsarnokát adták ki (1856, illetve 1857, 34, illetve 9 portréval), melyek szerint az ország életében addig legfontosabb szerepet íróink és költőink játszották. De Heckenastéban köztük szerepel Széchenyi és Wesselényi is! Jelezve, hogy irodalom és politika az 50-es években még mindig milyen szorosan összefonódott. 1858-ban Hunfalvy szövegeivel és Molnár József rajzaival a jelesebb magyar gazdák és gazdaírók arcképcsarnoka jelent meg. Ahogy mód nyílt a politizálásra, az 186l-es országgyűlés már említett arcképcsarnokának lapjait önállóan, 1862-ben az MKT adta ki Marastoni József rajzai nyomán,[48] de Az Ország Tükre is folyamatosan közölte a képviselők portréit. A tematikából kiolvasható a törekvés mindazok megörökítésére, akik a nemzet haladását, jobblétét segítik, ily okból tarthatjuk ezeket a lapokat az értelmiségi törekvéseinket reprezentáló műfajok egyikének.

Egyes portrék is megjelentek, legnagyobb mennyiségben Széchenyiről, halála után. Az allegorikus ábrázolások segítették kialakítani a nemzetben élő Széchenyi-képet: Széchenyi magyar ruhában, mint a közlekedés apostola, utolsó kézfogása Jósika Sámuellel, a nemzet legelső napszámosa, a haza nemtője, példája a polgárerénynek. Az utóbbi apoteózis szemlélői között az értelmiség és nemesség, nép és polgárság, a nemzetiségek képviselőit is ábrázolták, jelezve az ország teljes egységét Széchenyi megítélésében és követésében.[49] Az 1861-es országgyűlés után hozzá mérhető sikere volt Deák Ferenc arcképeinek.[50] Ezekről már elmondhatjuk, hogy kultuszképek, hogy tehát a politika megelőzte jelentőségben korábbi szövetségeseit, helyettesítőit. Nem a radikális függetlenségi törekvésekhez kötődtek e portrék, de az önkormányzat és alkotmányosság gondolatához, amiben szerepet játszhatott a még mindig fennálló önkényuralom, de a nemzet valódi állásfoglalása is. E képek bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy az ábrázolt személyek kultusza, akár mások háttérbe szorításával is, kialakuljon.

Arcképsorozatok történelmi témában is megjelentek, ugyancsak az 50-es évek végétől: A magyar ősök képcsarnoka életleírással 1856-tól, a Magyar történelmi arcképcsarnok 1860-tól. Erdélyben Magyary Lajos rajzolta kőbe az erdélyi gubernátorok portréit.[51] Az 1861-es enyhülés e műfajban is hozott újat: megjelentek a szabadságharccal kapcsolatos lapok: Müller Gyula A nemzet vértanúi című arcképcsarnokra hirdetett előfizetést, Vahot kiadta Az 1849-i magyar tábornokoknak arcképcsarnokát, de a helytartótanács az előbbivel együtt lefoglalta, éppúgy, ahogy a hirtelen politikai fellendülést követő visszaesés eredményeként a Vahot-szerkesztette Budapesti Képesújság 5. számát is lefoglalták, mert Kossuth arcképét és egy Budavár 1849-i ostromát és bevételét ábrázoló képet tartalmazott.[52] (Viszont részletes tudósítás megjelenhetett a lefoglalásról!)

Műlapok, sorozatok történelmi témában is keresettek voltak.[53] Aktuális jelentősége miatt vált a nemzeti egység szimbólumává Orlai Petrics Somának a Kazinczy-évfordulóra festett, kőnyomatban is terjesztett, Kazinczy és Kisfaludy kibékülését ábrázoló festménye (1859, 1860). A portré szempontjából különösen érdekes kép az értelmiség jelen törekvéseinek múltbeli példáit, előzményeit felmutató, e korszakban kialakult művelődéstörténeti képtípus egyik első darabja. E műfajban a történelmi portré mindig valamely jeles (értelmiségi) tevékenységet ábrázoló életképpel ötvöződik, a történelem s a hős új értelmezésének megfelelően új műfaját kialakítva a történelmi festészetnek.[54]

IV. A műsokszorosítás a szobrászatot sem kerülte el. Az 50-es évek végének szoborállítási hullámával együtt járt, hogy például magyar vezérek és királyok szobrai kőpasztából is kaphatók voltak Pesten, Kazinczy, Kisfaludy Károly, Széchenyi mellszobra porcelánból. A Kazinczy-évfordulókor mellszobrát gipszben sokszorosítva árulták, Arany mellszobrát ugyancsak.[55]

A szobrászat mint a legköltségesebb képzőművészeti ág szorosabban kapcsolható a társadalmi mozgásokhoz, igényekhez a festészetnél, ám ugyanazért kissé megkésve mutatja a portré tematikai változását. Az önkényuralom korának állami szoborállításai az 50-es évek első felében zajlottak, s azok emlékére, akik a szabadságért küzdő magyar nép ellenségei voltak: orosz és császári tábornokoknak. Ezzel szemben az 50-es évek vége felé lázas buzgalommal kezdtek gyűjteni egyének és ideiglenes egyletek, hogy mindazoknak, akik valamiképp a nemzet, a haladás, a polgárosodás, a nemzeti függetlenség jeles harcosai, képviselői, emléket állítsanak. A szoboravató beszédek és a leleplezések alkalmával kiadott díszes albumok, emléklapok források a tekintetben, mennyiben tartották e szobrokat és magukat az ünnepségeket nemzetinek, s kiket e gondolatok képviselőinek. Először itt is a színészet és irodalom képviselői kaptak emléket, a tovább élő romantika jeleként. Eötvös 1859-ben, a Kazinczy-ünnepélyen elmondott s országszerte nagy visszhangot kiváltott beszéde a kor Kazinczy-kultuszának jellegét, a diákoktól az arisztokráciáig gyűrűző gyűjtés okát fogalmazta meg. Ebben a beszédében helyezte el Eötvös a nemzetiségi eszme megjelenését az európai történelemben, s Kazinczyról mint ezen eszme egyetemes érvényű munkásáról szólt: „Azon nemzeti irányt, mely csaknem egy század óta minden törekvéseinket jellemzi, csak akkor méltányolhatjuk egész fontossága szerint, ha benne nem egy különálló jelenséget, de azon általános világtörténeti mozzanatok egyikét látjuk, melyek, valamint nem egyes ország sajátságos helyzete, hanem általános okok által idéztettek elé".[56] Nemzeti törekvés az egyetemes haladás jegyében - ennek volt jelképe Kazinczy. Emlékünnepére mellszobor készült róla, képét közölte a Hazánk 1860-ban. Már 1857-ben megindultak a gyűjtések egy Kazinczy-emlék javára is. 1861-ben ifj. báró Vay Miklós mellszobrát állították fel a Múzeumkertben, s egy másikat 1862-ben szülőhelyén, Érsemlyénben.[57] A már említett Orlai-kép és egy 1860-as Kazinczy-album ápolta a költő és emlékeinek kultuszát, mígnem felépült emlékhelye Széphalmon, Ybl Miklós tervei szerint (képét közli az OT 1863-ban). Orlai képe az 1859-es ünnepségen kultuszkép volt. Jelentőségét a múzeumkerti szobor, majd a széphalmi „kultuszhely" vette át.

Eötvös tartotta Balatonfüreden 1860-ban, Kisfaludy Sándor szoborleleplezési ünnepélyén a beszédet az Akadémia nevében. A nemzeti eszme egyetemes meglétén belül Magyarországon betöltött különös szerepéről beszélt: „Európa irodalmai közt egy sincs, mely a nemzet élére oly közvetlen s oly hatalmas befolyást gyakorolna, mint a magyar. S ennek oka meggyőződésem szerint kizáróan azon hazafias irányban keresendő, melyet irodalmunk követ s mely által az népünk legnemesebb érzelmeinek kifejezésévé válik. [... ] Irodalmunk tükör, melyben a nemzet önmagát találja föl... "[58] Kisfaludy Sándor a közérzületet befolyásoló, irányító nemzeti művészet egyik első képviselőjeként annak jelképe lett. Züllich Rudolf szobra és Kisfaludy sümegi emlékoszlopának terve már 1856-ban, szőlejének rajza a Vasárnapi Ujságban ugyanakkor ennek a költőnek állított emléket. Libay Lajosnak a szoboravatásra megjelent tájképes albuma a Balaton-vidék legszebb pontjairól a Balatont nemzeti kulturális értékké emelő Kisfaludy előtt tisztelgett.

Jellemző és figyelemre méltó esemény volt Katona József emlékszobrának leleplezése Kecskeméten, 1861-ben. Horváth Döme, a Katona-életrajz és a Bánk bán többszöri kiadója vetette fel egy emlék felállításának szükségét 1856-ban.[59]

A jeles mecénás, Tomory Anasztáz tanár és földbirtokos megrendelésére készítette Züllich az első Katona-szobrot a Nemzeti Színház számára 1857-ben. A színház előtti kiskertben állították fel, mint az első hazai köztéri emlékművet. Züllich a magyar drámairodalom hősét, megalapítóját és dicsőségét akarta ábrázolni. Katonája a Bánk bán elkészülte után „lelkesülten tekint tollára, mellyel a magyar drámát megteremté".[60] A Hölgyfutár azonnal kiadta a szobor rajzát műmellékletként,[61] Greguss azonban - indokoltan - támadást intézett a szobor ellen: az álarcot kezében tartó alak színész és író egyszerre, holott az elmélyült gondolkodót kellett volna bemutatnia.[62] Így új Katona-szobrot rendelt Tomory Dunaiszky Lászlónál, a korszak harmadik kedvelt emlékműszobrászánál, akitől Katona kecskeméti szobra is származik.[63] Kecskeméti felavatásán mintegy 18-20 000 ember volt jelen. Nemzeti lobogók mellett „vonultanak ünnepélyes menetben az indóház melletti emlékhez, s a mindenütt nemzeti jelvényekkel elevenített egyik főbb utcán végig". Horváth Döme a Bánk bánról tartotta emlékbeszédét, megfogalmazva egyúttal a Katona-kultusz nemzeti jellegét és lényegét: „e mű a legközelebbi elnyomatás alatt is, legalább olvasmányban nemzeti közszükséggé, kifogyhatatlan élvezet és tanulmánnyá vált, s úgyszólván: valódi szépirodalmi szentírásunkká lőn." A Bánk bán mint politikai hitvallás „bebizonyítja, hogy e nemzetnek csak az önálló függetlenségben, csak a népfönségre fektetett szabadelvű alkotmányban van örök jövendője; s melyben elvégre a nagy költő kézzelfoghatólag bebizonyítja: hogy az e szegény hazában, a boldogtalan nemzet közé nem összeolvadás, de egyedül uralkodás végett betolakodott idegen faj, miként II. Endre királyunk idejében a merani család, e hazának és nemzetnek mindenkoron ostorai, legnagyobb mételyei s bizonyos átkai voltanak."[64] Elég nyilvánvaló függetlenségi nyilatkozat ez, s Katona, műve révén, a nemzeti függetlenség képviselője lett. Ez alkalomból a kecskeméti kaszinó számára Jakobey Károly festett egy olajképet Katonáról.[65] Ez az ünnepségen, a Kazinczyéhoz hasonlóan, kultuszképként funkcionált.

Noha Greguss Katonát íróként különválasztotta a színészettől, a magyar nemzeti színjátszás nagy alakjai hozzá hasonlóan a független nemzeti kultúra megszemélyesítőivé váltak. Különösen Lendvay, akinek 1859-ben síremléket állítottak a pesti temetőben, s a Vasárnapi Ujság igyekezett azonnal közölni is a képét.[66] Készítője, Gerenday Antal a kor legtöbbet foglalkoztatott, a klasszicizmust nemzeti jelképekkel és egyéni attribútumokkal ötvöző síremlékkészítője volt. Lendvay szobrát, a Tomory pályázatára készült Dunaiszky-művet, Tomory ajándékát a Nemzeti Színház előtt állították fel 1860-ban.[67] Ugyancsak a Nemzeti elé szánta, immár harmadik szoborként Tomory Kisfaludy Károlyét, ugyancsak saját költségén, amit 1858-ban rendelt meg Züllichnél.[68] A Nemzeti Színház körül így kialakulni látunk egy emlékhelyet, szabadtéri szoborcsarnokot, melyben a szobrászat mint alkalmazott művészet a nemzeti eszme egyik küzdelmes megvalósítójának, a magyar színjátszásnak szenteltetett. A Nemzeti Színház, e szobrokkal különösen, kultuszhely lett. A másik, általánosabb érvényű, de nemzeti emlékhely a Nemzeti Múzeum körül szerveződött. Az első ideképzelt mű Ferenczy István Kisfaludy Károly-szobra lett volna, azonban felállítani egyszer nem engedték, másszor nem volt a múzeumnak elég pénze a talapzat elkészítésére. A már 1846-ben átvett szobor ügyében a Kisfaludy Társaság igazgatója, Toldy Ferenc járt el az 50-es években, de végül csak 1875-ben állíttatta fel Pulszky Ferenc.[69] Időközben Budapesten felállították a Gerenday-féle síremlékét (1853), minek ábrája megjelent a Vasárnapi Ujságban.[70] 1858-ban, a Berzsenyi niklai emlékoszlopára indított gyűjtés kapcsán merült föl egy múzeumkerti Berzsenyi-szobor gondolata.[71] Vay Miklós munkája, mely Kazinczyhoz hasonlóan ajándék volt nemzetének, 1859-ben elkészült, de ugyanekkor a nők gyűjtéséből összejött pénzen Züllich is mintázott Berzsenyi-emlékszobrot a Nemzeti Múzeumnak.[72] Végül 1860-ban a Somssich Pál anyagi támogatásával készült niklai emlék[73] leleplezésekor ünnepély nélkül, egy hajnalon Vay mellszobrát állították fel. Berzsenyi és a raktári Kisfaludy-szobor mellé tervezték Széchenyi Ferencét, az 1861-ben felállított Kazinczyt és Vörösmartyét.[74]

A Nemzeti Múzeum is, összhangban az épület eszméjével, szobraival együtt kultuszhellyé vált. Egy Vörösmarty-szobor gondolata már 1856-ban fölmerült. Jókai rajzában ekkor közölte a Vasárnapi Ujság a költő nyéki lakának képét.[75] Ismét és azonnal Tomory rendelt mellszobrot Züllichtől.[76] Vörösmarty Kerepesi temetőben levő sírjára ugyanakkor emléket készültek felállítani, azonban nyilvános adakozásra nem kerülhetett sor (Vörösmarty 1849-ben képviselő volt), így Deák Ferenc indított illegális gyűjtést, s Gerenday művét 1858-ban fel is állították.[77] Az allegorikus kompozíció kis másolatát készítője az 1862-es londoni világkiállításra szánta. Ez a tény, valamint a Hazánk és a Vasárnapi Ujság róla készült 1858-as metszetei jelzik egy-egy ilyen emlék létrejöttének fontosságát.[78]

Székesfehérvárt is elhatározták egy Vörösmarty-szobor állítását. Képét 1863-ban közölte Az Ország Tükre,[79] leleplezésére azonban csak 1866-ban került sor, mivel a kezdet kezdetén az engedélyt megtagadták. 1861-ben alakult a szoborbizottmány, benyújtott terve alapján Vay Miklóst bízták meg az elkészítéssel. A felavatás nagy nemzeti ünnep volt, Deák jelenlétében. „Költő, apostol, próféta, vezér!" - foglalta össze az elhangzott pályamű Vörösmarty jelentőségét. Pontosabban, nemzeti vonatkozásban gr. Zichy Jenő országgyűlési képviselő, a szoboregylet elnöke és Toldy Ferenc szólott a Szózat költőjéről. A magyar történelem szabadságot kivívó hősei után „e hazának nemzetiség, e testnek lélek kellett, hogy alkotói fáradozásai szüleménye újra össze ne omoljék; és ezt - csakis a »szellemi fejlődés« terén lehetett kivívni." Vörösmarty azon nagyok közé tartozott, akiknek munkája nyomán magyarrá, önállóvá, szellemileg függetlenné vált e nemzet. Ezért mondhatta róla Toldy: „Ő maga e nemzet öntudata, ennek legsajátosabb nyilatkozata; művei politikai tettek; pályája esemény a magyar történetben."[80] A szobor nemcsak a költőnek szólt, hanem a „nemzet ébresztőjének" is. A reformkori elképzelések[81] után a fővárosban valóban kialakuló nemzeti panteonok mellett tehát falvak és vidéki városok is versengtek szülötteiknek - akik ilyenformán mind jelképek voltak - monumentumot emelni vagy arcképet festetni.

1860-ban csak egyetlen hír arról tudósított, hogy Szigetvár Zrínyinek, Szekszárd Garay Jánosnak, Szeged Dugonics Andrásnak, a Csallóköz Istvánffy Miklósnak akar szobrot emelni.[82] Síremlékeik mindenesetre köztiszteletnek örvendtek. Garayét mellékleten mutatta be a Divatcsarnok, Dugonicsét képen a Vasárnapi Ujság.[83] Az MTA palotájának homlokzatára az idegen nagyságok mellé 1862-ben határozták el Révai Miklós szobrát is elkészíttetni. (Izsó műve).[84] Tomory önszántából már 1857-ben Petőfi-mellszobrot csináltatott Züllichhel, amit 1858-ban kiállítottak a Műegyletben.[85] De Petőfi márvány mellszobrára is indítottak gyűjtést a hölgyek, végül 1862-ben Kiskőrösön egészen csendben, az evangélikus iskola elé felállították a Gerendaynál készült Petőfi-emléket a költő mellszobrával. Dunaiszky László e művét a londoni világkiállításon is bemutatták.[86] Gerenday egyébként szinte gyárként ontotta az emlékeket. Az eddig említettek mellett Kölcsey síremlékét a csekei temetőbe 1856-ban, szatmári emlékoszlopát 1864-ben, Beöthy László, Egressy Béni, Schodelné emlékeit még az 50-es években, s még hosszan lehetne sorolni közérdekű munkáit.[87] Ezekkel az egész országot átható mozgalmakkal, „jeleseinek elismerése, megdicsőítése, felmagasztalása által" a nemzet emelkedik - foglalta össze az emlékszobrok jelentőségét Székesfehérvárt Tóth Lőrinc. „Ily emlékek táplálják s erősítik a nemzeti lelkesedést" - mondotta.[88] Ezen akcióknak hű krónikása s a személyiséget képviselő, a portrét helyettesítő emlékek, a szobrok képének rendszeres közlője elsősorban a Vasárnapi Ujság volt.[89] Később a szaporodó folyóiratok is átvették ezt a szokást, így terjesztették és ápolták az új hősök kultuszát.[90] Önálló emléklapok, albumok is megjelentek az emlékekről vagy a szoboravatók alkalmából. A már említett Kazinczy-albumhoz hasonlóan Debrecenben, Beregszászi Pál által rajzolt két tábla Csokonai síremlékéről, könyvformátumú „emléklap" például Katona, Vörösmarty szobrainak leleplezésére. Ez utóbbira egylapos emléklap is készült Vörösmarty apoteózisával.[91] Mindezek az emlékhelyek, síremlékek, szobrok, képek stb. kultuszteremtők voltak. A kultusz élő, valódi volt, nem merült ki a temetések demonstrációvá válásában, mint manapság.

Hogy ez új hősök kizárólag a színművészet és irodalom képviselői, ne csodáljuk. Az eddig ismertetett szoborállító mozgalmak még az 50-es években zajlottak vagy indultak, akkor, amikor a politikában való részvétel az önkényuralom miatt lehetetlenné vált, s a művészek képviselték a politikai, nemzeti és függetlenségi gondolatokat, ily módon - kényszerből is - meghosszabbítva egy romantikus jelenség (nem stílus!) élettartamát Magyarországon. S hogy kultuszukban mennyivel nagyobb jelentősége volt a politikának, mint a művészetnek, mutatja, hogy a közvetlenül politikainak is felfogható irodalmi tevékenység mellett az áttételesebben fogalmazó képzőművészetit, lett légyen az akármennyire megrakva politikai eszmével, nem díjazták emlékszobrokkal. Pedig korszakunkban halt meg a reformkori törekvésekkel oly igen összefonódott Ferenczy István, kinek nemhogy kultusza nem alakult ki, de panaszos közleményekből értesülhettünk elhagyott műtermében porosodó szobrai romló állapotáról.

Az összes szálak, szoboremelő törekvések egy csomóban összpontosultak Széchenyi halála után. Az ő alakja köré nőtt a legtöbb kívánság. Még életében a Rózsavölgyi műkereskedés gipszben árusította mellszobrát, s Balatonfüred neki is ércszobrot akart állítani.[92] A Bécsben tanuló Izsó Miklósnak jutott osztályrészül, hogy a hivatalosan, modell utáni portretírozásra felkért H. Gasser Széchenyi-mellszobrát mintázhatta 1859-ben, amit a pesti városházán állítottak fel[93] Széchenyi halála után, kultuszszoborként. Ez a mellszobor volt alapja a díszes kőnyomatoknak és más portréknak. Széchenyi halála után a különböző egyesületek sorban rendelték őket. A „nagy mű" azonban hamarosan elhallgattatta ezt a zsivajt. Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke 1861-ben egy reprezentatív Széchenyi-emlékszoborra hirdetett gyűjtést. Az MTA elé szánták, a pályázat 1865-ben jelent meg.[94] Az 1866-os pályázati kiállításig feszült figyelem kísérte a szoborterv alakulását. Megjelentek vele kapcsolatban elképzelések, sőt korszakunk kevés magyar vonatkozású művészeti könyvének egyike is a készülő szoborral foglalkozik.[95] A pályázaton húszan vettek részt, tehát nagy számban, köztük a már említett szobrászaink is. A zsűriben szakemberek nem voltak, így óriási hírlapi vita kerekedett Engel József és a művészek, művészeti írók által pártolt Izsó Miklós terve körül.[96] S bár Engel szobrának leleplezésére csak 1880-ban került sor, a mi korszakunkra tartozik a gondolat és eszme, ami a szoborban megjelenik, s a stílusváltás, mely Izsóval szemben az akadémikus, érdektelen, ám mozdulattal, attribútumokkal beszédes szobornak adott előnyt. (A döntés ellenérzületet váltott ki, gúnyos anekdoták keringtek Engelről: „A Nemzeti Lovardában berendezett műtermében, mikor az agyagtömeget teljesen felrakta, a rossz szerkezet összeesett a nagy súly alatt s a kis Engelt, ha idejekorán ki nem fut, a ledűlő agyagszobor agyonütötte volna. A sors ez intése mit sem használt, a szobor mégis elkészült.")[97] Az egykori Duna-korzón a Széchenyi szoborral kezdve egy harmadik szabadtéri szoborcsarnok alakult ki, melyet immár politikusoknak (Széchenyi, Deák, Eötvös József) szenteltek.

Korszakunkban Deákról csak mellszobor készült, Kugler Ferenc munkája, amit címlapon mutatott be Az Ország Tükre 1865-ben. S hogy milyen erőteljesen tevődött át a hangsúly az irodalomról a politikára, mutatja néhány adat: Berzsenyi szobrára 1860-ban 1400 Ft gyűlt össze, míg az ekkor megindított gyűjtés során Széchenyi szobrára 145 000.[98]

Széchenyiben a nemzeti élet minden területe jelképet talált. Az emlékműszobrászat azonban a múltban is keresett példákat. Megkezdődött a történelmi alakok szoborba öntése, ha elszórtan is. 1858-ban egy szoborműegylet alapításának gondolatával foglalkoztak, hogy történelmi nagyjaink: Hunyadi János, Mátyás, Zrínyi emlékét megörökíttessék.[99] A Vasárnapi Ujság adott hírt arról, hogy Erdélybe, ifj. Bethlen Gáborhoz Árpád-házi királyok öntött szoborcsoportja érkezett. Egerben Dobó-emlék felállítását határozták el. Kecskemét a hozzátartozó Pusztaszeren Árpádnak akart szobrot emelni.[100]

Nagy és hosszas huzavona övezte végül a magyar nemzeti törekvéseket pártoló József nádor szobrának elkészültét, amit Halbig müncheni szobrászra bíztak már 1857-ben,[101] ám felállítására művészi, kiviteli és politikai nehézségek folytán csak később került sor.

Ez az alkalmazottnak tekinthető emlékműszobrászat társadalmi eszméket és „közösségi akaratot" képviselt.[102] Történetéből világosan kiolvasható: a Mátyás király alakját idéző reformkor lezárulásával az irodalom és színház szerepe volt jelentős a nemzeti újjászületésben, hiszen az emlékek költőknek, íróknak és színészeknek állíttattak elsősorban, majd a hivatkozások történelmi hősökre és az államférfiak portréi a nemzeti függetlenségi gondolat hatásos éltetői és a polgárosodás reprezentálói lehettek. Olyan erőteljes akaratot képviselnek, ami nem hagy kétséget afelől, hogy megvolt a nemzet belső képessége az államalkotásra.

Korszakunk egyéni vagy közadakozásból született kultuszképei és -szobrai nemzeti érvényű gondolatokat képviseltek. Lényegében a nemzet kultuszát ápolták, s kizárólag az ún. értelmiség tagjainak képében. Az értelmiség ugyanis nem osztályokhoz kötött. Korszakunkban elsősorban tettekben nyilvánult meg.

[1] Megjelent: Irodalomtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: Kósa László, Szegedy-Maszák Mihály. ELTE, Budapest, 1985, 130-159.

[2] Kossuth cikkét egy angol műpártoló társaságról a Pesti Hírlap 1844-es évfolyamából idézi Szemző Piroska: Képzőművészetünk és a Pesti Hírlap 1841-49. Magyar Művészettörténeti Munkacsoport Évkönyve (MMMÉ) 1951. A kor portréiról: Rózsa György: Arcképfestészet. In: Művészet Magyarországon 1830-1870. Katalógus I. Budapest, 1981.

[3] Németh G. Béla: Értelmiség és redukált polgárosodás a 19. század második felében. Valóság, 1984, 7. sz., 1-12.

[4] Orlay Soma; Adatok Petőfi életéhez I. Budapesti Szemle, 1879, 6.

[5] Németh G. Béla: Az egyensúly elvesztése. Budapest, 1978.

[6] Példaként: az 1863-ban kiállított 280 műből csak 4 volt portré, ezek közül is kettő a királyról készült. A Magyarországi Műegylet Évkönyve 1863. Pest, 1864.

[7] Közli a Vasárnapi Ujság, 1861. VIII. 25., X. 27.

[8] Andrássy levele Harsányi Pálhoz. Szmrecsányi Miklós: Visszapillantás az OMKT ötvenéves múltjára. Művészet, 1911. 103.

[9] Harsányi Pál igazgató elnöki jelentése az MKT választmányának működéséről. Magyar Képzőművész (MK) 1864. 3. sz. 43.

[10] Előfizetési felhívás. MK, 1864, 1. sz. 16.

[11] MK, 1864, 2. sz. 19.

[12] Az 1. számban szerepelt Giotto, Rembrandt, későbbi Michelangelo, Delacroix stb.

[13] Az MKT évkönyve 1861 és 1862. Pest, 1863.

[14] Mátray Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeumban létező Nemzeti Képcsarnok ünnepélyes megnyitása. Pest. 1851.

[15] Kakas Márton levelei. Vasárnapi Ujság, 1859. XII. 11.

[16] Vasárnapi Ujság, 1861. I. 27. 45.

[17] Keleti Gusztáv: Az arcmás mint szobormű a görögök és rómaiak korában. MK, 1864, 1. sz.

[18] Kubinyi Ágoston: A Magyar Nemzeti Múzeum képtárának lajtroma. Pest, 1868.

[19] Divald Kornél: A MTA palotája és gyűjteményei. Budapest, 1917.

[20] Eötvös József: A Nemzeti Múzeumról. In: Kultúra és nevelés. Budapest, 1976; Jakab Elek: Az EME első közgyűlése. Hazánk, 1860. 339. (Erdélyi Múzeum Egylet)

[21] Hazánk, 1860. 338.

[22] Mikó Imre megnyitó beszéde. Hazánk, 1860. 367-368.

[23] Gróf Mikó Imre: Az Erdélyi Múzeum-egylet ügyében, Hazánk, 1860. 332.; Délibáb, 1856. 2. félév, 594. Megjegyzendő, hogy az 1912-ben, Kós Károly tervezésében épült Székely Nemzeti Múzeum építészeti formákkal e két fogalom: nemzet ás templom összeolvasztását kísérelte meg, valóban létrehozva a tornyos, népies múzeumépülettel a nemzetiség templomát (Sepsiszentgyörgy).

[24] Brassai Sámuel: Egy mozzanat a mívelődés történelméből. Az OT, 1862. 1. sz.; Brassai Sámuel: Az EME harmadik közgyűlése. Az OT 1862. 2. sz.

[25] Mikó Imre: Felhívás az EM érdekében. Hazánk, 1860. 335-336.

[26] Az erdélyi „Múzeum-egylet" szabályai. Hazánk, 1860. 373.

[27] Az OT 1865, 268. 1.; Kelemen Lajos: Művészeti adatok az Erdélyi Múzeum Egyesület irománytárában. Művészet, 1912.

[28] Mátray: i. m.

[29] Benkő Samu: Bevezető Ormós Zsigmond Szabadelmű levelek vagy democrat lapdacsok aristocrat görcs ellen című kötetéhez. Bukarest, 1973, 5-53.

[30] Hazánk, 1858. 357.

[31] Divatcsarnok, 1855. 920.

[32] Szmrecsányi: i. m.

[33] Hazai művészeti mozgalmak. Mk, 1864. 1. sz. 13.

[34] Az Ujlakiak sírkövei, A Nádasdy-kehely. Hazánk, 1858.

[35] Tóth Lőrinc: A Telekiek. Hazánk, 1858. 123-124.

[36] Eötvös József: Beszédek I. Budapest, 1902.

[37] Az arcképeket Marastoni József rajzolta, kivéve az 1865. 1-29. sz. Barabás és Grimm Rudolf-rajzait. Képzőművészekről: Markó Károly (1862. 11. sz.), Madarász (1862. 14. sz.), Zichy (1862. 30. sz.), Than (1863. 4. sz.), Engel József (1864. 430.), Alexy Károly (1864. 17. sz.), Barabás (1865. 9. sz.), Karl Rahl (1865. 29. sz.) stb.; építészekről: Clark Ádám (1862. 17. sz.), Schulz Ferenc (1865. 12. sz.), művészeti írókról: Rómer Flóris (1863. 9. sz.), Henszlmann (1862. 5. sz.) Brassai (1862. 16. sz.), műpártolóról: báró Orczy Béla (1865. 33. sz.), gr. Karácsonyi Guidó (1865. 39. sz.), írókról: Kemény Zsigmond, Fáy András, Gyulai Pál (1862), Arany (1863 és 1865), Toldy Ferenc, Jósika Miklós (1865) Thaly Kálmán (1865. 21. sz.); színészek, zeneszerzők: Balassa János doktor (1862. 7. sz.) Szabó Károly történettudós (1865. 10. sz.), dr. Margó Tivadar tanár (1865. 14. sz.); gazdasági szakemberek: Szalay Ágoston (1865. 32. sz.), Peterdy Gábor (1863. 13. sz.), Morócz István (1865. 20. sz.), gr. Festetics György (1865. 25. sz.), Korizmics László (1865. 26. sz.), stb.

[38] Szokoly Viktor és Medve Imre kiállításokról, Veress Ferenc a fényképészetről írt.

[39] Izsó portréja és ismertetése. Az OT, 1864. 9. sz.; Szokoly Viktor a Fonóházi jelenetről. Az OT, 1864. 17. sz.; Reményi Ede Izsóról, Az OT 1864. 359.; Izsó Megyeri-szobráról, Az OT, 1864. 22, 31, 59.; Izsóról a Tárca rovat 1865. 328, 389.; Az Izsó-vitáról, Az OT 1865. 340.

[40] Gyárfás Ferenc kiadó és szerkesztő előfizetési felhívása: „...azon igyekeztünk, hogy lapunk a szép iránti fogékonyságot és ezáltal a közműveltséget terjessze hazánkban." Az OT, 1865. 12. sz.; Radnóti Sándor: Magyar folyóirat-illusztrációk 1850-1867. In: Művészet Magyarországon 1830-1870. Katalógus I. Budapest, 1981.

[41] 252-276 képet ígér Az OT 1862. utolsó száma, 416.; 180-200 képet ígér Az OT, 1864. 1. sz. 12.

[42] Vadnai Károly: Tíz nap története. Az OT, 1863. 282.

[43] Vadnai Károly: Tíz nap története. Az OT, 1862. 355, 413.; 1863. 22, 83.

[44] Kemény Lajos: A Vasárnapi Ujság illusztrátorai, 1854-1858. Művészet, 1912.

[45] Családi Kör, Hölgyfutár, Divatcsarnok, Délibáb, Nefelejcs.

[46] Előfizetési felhívás. Napkelet, 1859. 1. sz.; Gerszi Teréz: A magyar történelmi litográfia. MMMÉ, 1952, 1953.

[47] Felelős szerkesztő Jósika Kálmán. Leányok a Tisza mellett, Izsó Búsuló juhásza: Sz. Cs. 1862. 1. sz.; program: Sz. Cs. 1862. 4. sz. 47.

[48] Magyar költők arcképcsarnoka. A Hölgyfutár kiadásáról; Barabás rajzai. Vasárnapi Ujság, 1855. IX. 23. 301-302.; Vahot kiadásáról Vasárnapi Ujság, 1856. VI. 8. 198.; Heckenast kiadásáról Vasárnapi Ujság, 1859. V. 15. 236.

[49] Vayer Lajos: Széchenyi képe. Magyarságtudomány 1942. 1. sz.

[50] Vasárnapi Ujság, 1861. IX. 1. 418., VI. 2. 262.

[51] Nefelejcs, 1855. 4. sz. 28.; Divatcsarnok, 1857. 244.; Délibáb, 1858. I. félév. 83.; Vasárnapi Ujság, 1859. V. 1. 212., IX. 27. 573. a kiadásokról, Pfeiffer Ferdinánd kiadványairól (Magyar vezérek arcképei Vegyesházi királyok) Vasárnapi Ujság, 1861. II. 24, V. 5.; Magyaryéról Bíró József: Erdély művészete Budapest, é. n.

[52] Vasárnapi Ujság, 1861. II. 10., VI. 16., VII. 21.

[53] Kiss Bálint festményeiről készült kőrajzsorozatról Vasárnapi Ujság, 1858.VIII.8.; Pfeiffer: Képcsoportozatok hazánk múltjából (Rákóczi és Hunyadi család.). Róla: Vasárnapi Ujság, 1861.IV.7.; Asztalos János: Magyar Történelmi Képcsarnokáról AZ OT 1862. I. 7., Vasárnapi Ujság, 1862. II. 16.

[54] Keserü Katalin: Orlay Petrics Soma. Budapest, 1984, 55-59.

[55] Vasárnapi Ujság, 1859. XI. 6., 1860. II. 5., IX. 23., 1862. VII. 20.

[56] Eötvös: i. m. 1902. 1. Kazinczy Ferenc

[57] Vasárnapi Ujság, 1861. III. 24., 1862. VII. 13.

[58] Eötvös: i. m. 1902. 1, 244-245.

[59] Emléklap Katona József emlékszobrának Kecskeméten, 1861. évi május 20-án történt leleplezési ünnepélyről. Kecskemét, 1861.

[60] Sümegi György: Katona József múlt századi arcképei. Cumania, VI. Kecskemét, 1979.

[61] Vasárnapi Ujság, 1858. 493.

[62] Sümegi: i. m.

[63] Emléklap Katona József emlékszobrának Kecskeméten, 1861-dik évi május 20-kán történt leleplezési ünnepélyéről. Kecskémet, 1861; Vasárnapi Ujság, 1859. IX. 18., 1860. VIII. 26.

[64] Emléklap, 1861. 6., 16., 18.

[65] Sümegi: i. m.

[66] Vasárnapi Ujság, 1859. XI. 6. 532.

[67] Lyka Károly: Nemzeti romantika. Budapest, 1942, 28.

[68] Vasárnapi Ujság, 1859. VII. 11.

[69] Hoffmann Edit: Ferenczy István Kisfaludy-szobráról. Művészet, 1912.

[70] Vasárnapi Ujság, 1857. 93.

[71] Vasárnapi Ujság, 1858. VI. 13.

[72] Vasárnapi Ujság, 1859. V. 1., XII. 18.

[73] A Gerenday-féle emlékmű képe: Vasárnapi Ujság, 1860. VI. 24. 316.

[74] Vasárnapi Ujság, 1860. V. 6.

[75] Vasárnapi Ujság, 1856. VII. 6. 229.

[76] Vasárnapi Ujság, 1856. 198., 1857. 27.

[77] Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon. II. Budapest, 1925.

[78] Hazánk, 1858. 526. után, Vasárnapi Ujság, 1862. VII. 20.

[79] Az OT, 1863. 315.

[80] Vörösmarty-album. Pest, 1866.

[81] Kovalovszky Márta: Le monument imaginaire. Plans de monuments en Hongrie dans les années 1840. Kézirat 1979.

[82] Vasárnapi Ujság, 1860. VII. 19.

[83] Gerenday Garay-emléke: Divatcsarnok, 1855. 43. sz., Dugonicsé: Vasárnapi Ujság, 1855. VI. 3. 173.

[84] Vasárnapi Ujság, 1862. IV. 13.

[85] Vasárnapi Ujság, 1857. XII. 27.

[86] Vasárnapi Ujság, 1860. 82.; MKT É, 1863

[87] Vasárnapi Ujság, 1859. 537-538.; Kemény Mária: A Gerenday-féle sírkőgyár története. Ars Hungarica 1983/1. 93-127.

[88] Vörösmarty-album, 29.

[89] A már említetteken kívül: Lendvay szobra 1860. IX. 2.; Csokonaiék Debrecenben Vasárnapi Ujság, 1859. VIII. 21. 400. 1.; Petőfi szobra Vasárnapi Ujság, 1862. VIII. 24.

[90] Székesfehérvári Vörösmarty-szobor: Az OT, 1863. 315.; Ybl Miklós: Kazinczy-emlékhely: Az OT, 1863. 123.; Iduna (Szász Károlyné) nagykőrösi sírja: Az OT, 1865. 289.; Csokonai síremléke: Az OT, 1862.2. sz. 26.; Kazinczy szobra: Hazánk, 1860. belső címlap

[91] Emléklap a székesfehérvári Vörösmarty-szobor leleplezési ünnepére, 1866. máj. 6.

[92] Vasárnapi Ujság, 1854. 115.; 1856. 287.

[93] Vasárnapi Ujság, 1859. 59.; 1860. 215.

[94] Vasárnapi Ujság, 1861. 80.

[95] Ney Ferenc: A Széchenyi-szoborról. Az OT, 1862. 111.; Ormós Zsigmond: A Széchenyi-szobor és a szobrászat realizmusa. Pest. 1863.

[96] Kacziány Ödön: Pesti művészélet az ötvenes és hatvanas években. Művészet, 1910.; Szana Tamás: A magyar művészet századunkban. Budapest, 1890.

[97] Kacziány: i. m.

[98] Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Budapest, 1934. 78.

[99] Vasárnapi Ujság, 1858. 252.

[100] Vasárnapi Ujság, 1856. 139.; 1861. 551.; 394.

[101] Vasárnapi Ujság, 1857. V. 3.; IX. 20.; Gálos Rezső: Báró Eötvös József és a budapesti Széchenyi-szobor. Művészet, 1911.

[102] Liber: i. m. 10.

Galéria „Az értelmiség a képzőművészet szemében (1850–1867)” című fejezethez