Jack Clayton, Hely a tetőn (Room at the Top, 1958) című filmjével, amely Jonh Braine regényének adaptációja és az angol új hullám első filmjének tekinthető szocialista realista filmek egész sorát indította el, amelyeket gyakran mosogató drámák-nak (kitchen sink dramas) neveznek. A cseh származású Karel Reisz, Allan Sillitoe regényéből készült a Szombat este és vasárnap reggel (Saturday Night and Sunday Morning, 1959) című filmjét.  A Szombat este és vasárnap reggel az új hullám talán legkomplexebb filmje, amely a leginkább tartalmazza a jellemző stílusjegyeket. Albert Finneyvel az élen, itt születik meg egy új színészgeneráció megreformálva ezzel a hazai filmekben a karakterformálást. Addig ugyanis a filmezés jobbára csak kereset kiegészítés volt a színpadi színészek számára, akik bár a legjobb drámaiskolákból kerültek ki, a vásznon gyakran teátrálisnak, túlzottan kifinomultnak és mesterkéltnek hatottak. Ezért is ünnepelték annyira az angol új hullám alkotói Elia Kazan filmjét, a Rakpartont (On The Waterfront, 1954), mert a főszereplő, Marlon Brando színészi játékával filmtörténetet írt, és világszerte ismertté és divatossá tette az úgynevezett, "method acting" máig követett módszerét. Ennek köszönhetően aztán, a Szombat este és vasárnap reggelben, a brit film történetében először láthatott a közönség olyat, hogy egy színész sonkás szendviccsel és teával a szájában beszéljen. Finney egyébként maga is munkás családból származott és Észak-Angliában nőtt fel. Ennek hozadéka erős tájszólása, amely jelentősen hozzájárult az általa alakított figura hitelességéhez.

Szintén újdonságnak számított az eredeti helyszíneken való forgatás. A Szombat este és vasárnap reggel nyitójelenetének gyárbelsője ugyanis igazi gyárbelső és nem csupán stúdiódíszlet. Az utcák, a szürkeség és az eső is mind-mind valósak és nagymértékben hozzájárulnak a realizmus megteremtéséhez azáltal, hogy újra meg újra megerősítik a nézőben milyen környezetben is élnek a történet hősei. A filmben megjelenik egy új társadalmi réteg: a jól élő munkás. Arthur, a főhős, bár sokat dolgozik, a munkája viszonylag jó megélhetést biztosít a számára. Ruhákra, szórakozásra költi a pénzét és élvezi az élet nyújtotta örömöket, egyetlen igazi ellensége a konformizmus, ez elleni lázadása azonban leginkább csak a művezetőhöz fűzűdő viszonyában jelenik meg. Bár lázad, de mégis jól betagozódott a társadalomba és még büszke is arra, hogy ő a legjobb munkaerő. A film akkora siker volt, hogy hamarosan a könyvet is újranyomták Albert Finneyvel a borítón. Finney pedig egy teljesen új színészgeneráció előtt nyitotta meg a kapukat, mint például az edinburghi munkás családból származó Sean Connery vagy a londoni kikötőnegyedből származó Michael Cain.

1959-ben Tony Richardson, John Osborne és Harry Saltzman amerikai producer létrehozzák a Woodfall Films nevű filmvállalatot. Első produkciójuk a Dühöngő Ifjúság (Look Back in Anger), amelynek színpadi változatát is Richardson rendezte. A filmben Jimmy Porter szerepét Richard Burtonre bízta, amit elég sokan felróttak neki, mondván, hogy jóval öregebb a dráma hősénél, túl színpadias és túlságosan hollywoodi. A Woodfallban készült Tony Richardson, A komédiás (The Entertainer, 1960) című, szintén Osborne darab adaptációja, Laurence Olivier-vel a főszerepben. Majd ezt követte Tony Richardson, Egy csepp méz (A Taste of Honey, 1961) című filmje. A film alapjául szolgáló színdarab írója Shelagh Delaney maga is munkáscsaládból származott és alig 19 éves volt, amikor az Egy csepp mézt írta. Delaney volt egyébként a "Dühös fiatalok" egyetlen női tagja. Ez a film indította el a pályán a 16 éves Rita Tushinghant, aki egy teljesen új nőtípus megtestesítője. Hiányzik belőle az elegancia, a dívákra jellemző szépség, csupán egy átlagos külsejű kamaszlány. Megjelenése a vásznon visszavonhatatlanul elindította a hagyományos női szerepek teljes átalakulásához vezető folyamatot. A lázadást, az elszigeteltséget, a magányt fejezi ki Tony Richardson, A hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of a Long Distance Runner, 1962) című filmje, amely egy újabb Sillitoe regény adaptációja. Az egyén lázadásának jeleként hőse az utolsó pillanatban feladja a futóversenyt, amelyre annyit készült. A Woodfallban készült mosogató drámák egyik utolsó filmje Lindsay Anderson, Egy ember ára (This Sporting Life, 1963) című alkotása.

A hatvanas években Bryan Forbes és Richard Attenborough szintén független filmtársaságot alapított Allied Film Makers néven, amely a Woodfallhoz hasonlóan szintén a British Lions égisze alatt jön létre. Filmjeik a Bryan Forbes rendezte Fütyüld le a szelet (Whistle Down the Wind, 1961) vagy az ugyancsak általa rendezett L-alakú szoba (The L-Shaped Room, 1964), amely a többi film erősen maszkulin világával és világnézetével szemben egy londoni bérnegyedben élő fiatal lány története. Forbes viszonylag kevésbé ismert és ritkábban sorolják ide az új hullámhoz, mivel az ő történetei nem Észak-Angliában, hanem London munkásnegyedében játszódnak. A dokumentumfilmesként induló John Schlessinger bár kívül esett a Woodfall és a Britsih Lions égiszén, Ez is szerelem (A Kind of Loving) (1962) című filmje mégis az új hullám egyik kiemelkedő alkotása, amely jelentős külföldi elismerésben részesült, többek közt elnyerte a Berlin-i Filmfesztivál Arany Medve díját. Schlessinger 1963-as filmje A hazudós (Billy Liar) hőse egy fantáziavilágban élő temetkezési vállalkozó.

Az egyetlen filmes, aki az új hullámal kezdett és a mai napig annak szellemében folytatja a pályáját Ken Loach. ő és a jóval később induló Mike Leigh viszik tovább ennek hagyományait és mindig a hazájukat éppen érintő aktuális társadalmi problémákra reagálnak. Loach eredeti helyszíneken forgat és jobbára teljesen amatőr szereplőkkel dolgozik, keveset próbál, spontán reakciókat hozva ki ezáltal őszínészeiből?. Televíziós rendezőként kezdte és első jelentős filmjeit a tévé számára forgatta. Ilyen volt például, az Át a kereszteződésen (Up the Junction, 1968) és a Gyere haza Katicabogár (Kathy Come Home, 1966). Első mozifilmje, és a mai napig egyik legkiemelkedőbb alkotása a Kes (1969) Egy szegény családból származó fiú és egy sólyom megindító története a film, amelyet Loachra jellemző módon eredeti helyszíneken, ez esetben Barnsleyben forgatott David Bradley regényéből . 

Az új hullám filmjei a Grierson féle dokumentarista irányzatig nyúlnak vissza, és legfőbb esztétikai szempontjuk a realizmus. Ez egyébként jellemző az angol mővészfilmekre, amelyek mindig is inkább a társadalmi elkötelezettséget és nem a művészi kifejezőeszközöket és kifejezésmódot tartották a legfontosabbnak. Összefoglalásképpen elmondható, hogy az angol új hullám viszonylag rövid lefolyású volt és többnyire inkább a nemzeti filmgyártást reformálta meg. A világ filmgyártására kevéssé volt hatással. Legfőbb vívmányai a következők voltak: eredeti helyszíneken felvett a szélesebb néprétegek társadalmi problémáival foglalkozó alkotások születtek, kortárs észak-angol írók regényeiből, amelyek korabeli szociális problémákkal foglalkoztak, elsősorban a fiatalság életérzését jelenítve meg. Elsősorban tematikai szempontból hoztak újítást, formanyelvi szempontból nem. Gyakori jellemzőjük a térbeli, három síkban való komponálás. Nem volt a filmekben semmi kísérletező, nem használták ki a médium adta lehetőségeket. Továbbra is igaz volt rájuk, a "megfilmesített színház" jelző. Egyik legfőbb vívmánya mégis az, hogy megnyitotta a kapukat egy új színész generáció és egy újfajta karakterformálás előtt.

Az új hullám kifulladásához jelentősen hozzájárult, hogy ezek a filmek bár a kritikusok körében komoly elismerést szereztek, keveset hoztak a kasszára, a rendezők közül sokan Amerikába mentek és ott folytatták pályájukat. Az új hullámos filmek vidéki közege után hamarosan ismét a városra terelődött a figyelem, hiszen a 60-as évek swingelő Londonjánál élénkebb és pezsgőbb környezetett nehezen lehetne elképzelni. A divat, a könnyűzene, a fiatalok kultúrája, a szexuális felszabadultság és a modern technika fejlődése közönségcsalogató témának bizonyult, nem véletlen tehát, hogy jelentős amerikai tőkét vonzott. A hatvanas évek Londonjának életérzését leginkább olyan filmek ragadták meg, mint John Schlesinger Darlingja (1965) Julie Christievel a főszerepben, Richard Lester A csábítás trükkje (The Knack, 1965) Rita Tushingennel a főszerepben, a Charlie Bubbles (1966) Albert Finneyvel a főszerepben és a Lewis Gilbert rendezte Alfie (1966). Ez utóbbiban a munkásosztálybeli nőcsábász megformálója Michael Cain volt, aki hírtelen felszálló karrierjét Harry Palmer titkosügynök figurájával szilárdította meg, amit egymás után háromszor is magára öltött. Először a Sidney Furie rendezte Ipcress ügyiratban (The Ipcress File, 1965), majd a Guy Hamilton rendezte Temetés Berlinben című filmben (Funeral in Berlin, 1967) és végül a Ken Russel által rendezett A milliárd dolláros agyban (Billion Dollar Brain, 1967).

Több rendező is folytatta a már jól bevált irodalmi adaptációk készítését, de ismét inkább a klasszikusokból válogatva. Tony Richarson 1963-as kalandfilm paródiája a Tom Jones Henry Fielding regényéből hatalmas közönségsikert aratott. Ráadásul Richardson a 18. századi történet olyan merész vágásokkal és annyi önreflexióval tálalta, amely leginkább Godard korai filmjeit idézi. A film kereskedelmi sikere hozzájárult, hogy új korszak kezdődjön a brit filmgyártásban. A Tom Jones sikeren felbuzdulva egyre több amerikai stúdió karolt fel brit produkciókat. Tom Joneshoz hasonlóan a United Artists támogatta Richard Lester Egy nehéz nap éjszakája (A Hard Day's Night, 1963) a Beatles főszereplésével, és a Woodfallból kilépett Harry Saltzman és az Albert Broccoli producerségével készült Dr Not 1962-ben, amelyet Terenc Young rendezett. Az Ian Flemming regényéből készült Dr No volt az első James Bond film. Kisköltségvetésű kriminek indult, amely hatalmas sikerét nem csak a Sean Connery által megformált 007-es figurájának köszönhette, de futurisztikus, a modern technika vívmányait és a modern anyagokat felhasználó díszleteinek is. Díszlettervezője, az azóta kétszeres Oscar-díjas Sir Kenneth Adam, aki egy magyar festő, Pogány Gábor és a Korda fivérek bíztatására lett díszlettervező. A Dr No híres madárpók szobája lett a "Ken Adam" stílus egyik legfőbb márka jegye. A brit filmtörténet legnagyobb kasszasiker sorozatát pedig hamarosan olyan részek követték, mint az Oroszországból szeretettel (From Russia With Love, 1963), a Goldfinger (1964), a Tűzgolyó (Thunderball, 1965), a Csak kétszer élsz (You Only Live Twice, 1967) és a sikersorozat egészen napjainkig folytatódik.

A Hammer Films is virágzott és folytatta a horrorfilmek gyártását. Továbbra is Terence Fisher és Freddie Frances voltak a fő rendezői, de már megjelent az új generációt képviselő John Gilling (Zombik Pestise - Plague of the Zombies, 1965) és Peter Sasdy (Kóstold meg Drakula vérét - Taste the Blood of Dracula, 1970) című filmjeikkel. Bár nem a hatvanas években kezdték a munkájukat, de továbbra is jelen voltak a brit filmgyártásban az olyan mesterek, mint David Lean az Arábiai Lawrence-el (Lawrence of Arabia, 1962) és a Zsivágó Doktorral (Doktor Zhivago, 1965), de ott volt Carol Reed Oscar díjas Oliver! (1968) című musicalje is.

Emellett pedig számos amerikai rendező is a Szigetországot választotta, mint például Stanley Kubrick, aki a hatvanas évek elejétől kizárólag itt forgatott (Lolita, 1962, és a Doctor Strangelove, 1964). Sidney Lumet itt forgatta az észak-afrikai büntetőtáborban játszódó rendkívül kegyetlen és nyers alkotását a Dombot (The Hill, 1965), Fred Zinnemann itt vitte vászonra Robert Bolt regényét az Egy ember az örökkévalóságnak (A Man for All Seasons, 1966), a Lengyelországból érkező Polanski pedig Londonban készíti el az Iszonyatot (Repulsion, 1965) és a Zsákutcát (Cul de sac, 1966). A francia újhullámos Truffaut is Angliában forgatta az 451 Farenheitet (Fahrenheit 451, 1966)  Michelangelo Antonioni pedig a Nagyítást (Blowup, 1966) Vanessa Redgravvel a főszerepben, amely a modern film egyik alapműve. Joseph Losey a McCarthy féle kommunista üldözés elől menekült Nagy-Britanniába, ahol Harold Pinter drámaíróval együtt az angol osztályrendszer felépítését vizsgáló darabjaival vált sikeressé. Az első A Szolga (The Servant, 1963), amelyben az inas arisztokrata munkaadója ellen fordul, majd ezt követte a Baleset (The Accident, 1967) és a Közvetítő (The Go-Between, 1971).

Fontos újdonság a 60-as évek végén, pontosabban az 1966-79-es időszakban a Függetlenfilmes mozgalom. Ekkor indul az IFA az Independent Film-makers? Association, hogy azok is lehetőséget kapjanak, akik a hivatalos gyártásból kimaradtak. Bár ennek a mozgalomnak az eredményei majd igazán a nyolcvanas években válnak igazán érezhetővé.

A 60-as évek vége felé azonban ismét sötét felhők gyülekeztek a brit mozi felett. A filmgyártás nehézségei és a társadalmi és politikai viszonyok egyre inkább megmutatkoztak a filmeken is. Lindsay Anderson filmje a Ha? (If?, 1968) például, az elit iskolák ellen indít támadást, amely a megkövült osztálytársadalom egyik alappilléreként a rendező szerint legfeljebb a társadalom különbségeket termeli újra. Tony Richarsdon A könnyűlovasság támadása (The Charge of the Light Brigade, 1968) című filmjével pedig Vietnámra reagált, a háború hiábavalóságával szembesítve a nézőt, de elítélte Nagy- Britannia birodalmi múltját is.