Építészet

Nemzeti gondolat a 19. század magyar építészetében. Az egyetemestől a regionális stílusig

*[1]

A 19. század, l'Europe des nations[2] a művészet közösségi műfajainak kora és kibontakozási helye (középületeké, köztéri szobroké, közgyűjteménybe szánt vagy sokszorosított és középületek falaira festett képeké). A közösségi és nemzeti gondolat összefonódásának két fő típusát különböztetik meg a történetkutatók.[3] A nyugat-európai felvilágosodásban közösségiként jelentkező nemzeti gondolat törvényen és jogon, illetve a szabadság és forradalom beteljesülésén nyugodott. A polgárosodás politikai, gazdasági bázisát nélkülöző Németországban a nemzeti gondolat a nemzeti állam vágyaként fogalmazódott meg, mégpedig a nemzeti kultúra (nyelv, történelem, folklór) közösségére támaszkodva. A társművészetek kutatói pedig úgy látják, a romantikát tápláló nemzeti gondolat jelentősége a művészetekben a stílus hanyatlásával megszűnik.[4]

A függő viszonyban lévő országok története és művészete azonban egészen más képet mutat. Egyrészt az önálló államiságra törekvés a felvilágosodás nyomán nemcsak a nemzeti kultúra megerősítésével járt együtt, hanem elsősorban a polgárosodás gazdasági, politikai feltételeinek megteremtésével, kiépítésével, ami a realista szemlélet fokozatos térnyerését eredményezte a művészetekben is. Másrészt e törekvések külső elfojtása meghosszabbította a nemzeti gondolat érvényességi idejét. Így időeltolódást figyelhetünk meg ezekben az országokban, a nyugati időszámítástól való elszakadást. Ezt igazolják a függő országok azon művészeti (építészeti) alkotásai, melyek az európai nagyromantika után, nevükben vagy stílusukban az államnemzet és kultúrnemzet-eszme későbbi összefonódott, romantikus-historizáló megvalósulásai. Példaként épületeket említek, mert a művészetek közül az építészet függ leginkább a megrendelő társadalom (közület, állam) adottságaitól, igényeitől, s azért középületeket, mert általuk a közérzület reprezentálja magát. Így a komplex nemzeteszmét s ennek továbbélését képviselik a hansenizmusból kiinduló szerb-bizánci stílusú épületek Szerbiában a század negyedik negyedében,[5] a helyileg jelentős történelmi stílusokat nemzeti romantika néven felelevenítő épületek a századforduló önállóságra törekvő Finnországában.[6] A nemzeti gondolat jelenlétével számolnunk kell tehát végig a 19. században, amit megerősít a nemzetinek nevezett múzeumok létesítése is a kultúrnemzetből államnemzetté alakuló Németországban a század második felében (nürnbergi Német Nemzeti Múzeum 1852-től, berlini Nemzeti Galéria 1867-76, müncheni Bajor Nemzeti Múzeum 1894-99).[7] A historizáló nemzeti romantika pedig, ha a romantikát tekintve későn is, de megkerülhetetlen volt ezekben az országokban az internacionális modernség felé vezető úton. (Még Amerikában, a federális államszervezet elsődleges, szilárd jogi alapján fejlődő gazdaság nyomán, Amerika felnőtté válásának, öntudatosodásának szimbólumaként is megjelent az európai romantika orientációját utánzó neoromán stílus a modernizmus úttörőjeként számon tartott Richardson és Sullivan építészetében).[8] A művészetnek ezek s őket követő emlékei túlléptek a történettudományos sémán: a nemzetinek-helyinek újabb lehetőségét vetették fel az alkotók-megrendelők az állam és kulturális törekvéseinek összekapcsolásával, majd tudatos-organikus, politika- és ideológiamentes változatával. Erről beszélve, a művészet sajátos nyelvét interpretálva másként gondolkodásának jelentőségére szeretném felhívni a figyelmet. Arra, hogy a történettudomány által illusztrációnak használt, általában inkább másodrendű, állami megrendelésre születő művészet mellett létezik egy másik művészet, melyet elemezve korról, nemzetfogalomról a mindenkori hatalmat reprezentáló történeti-ideológiatörténeti tényektől lényegesen eltérő képet kapunk. Még az alkotói szabadságot olyannyira kordában tartó korigényeknek kiszolgáltatott építészet esetében is. A nemzeti gondolat összetettségét és továbbélését ezért nem is a művészetről szóló írások útján közelítem meg, mert ideologizálásuk a művészi gondolkodás komplexitását nem veszi figyelembe, sőt sematizálásuk gyakran visszavetül a művekre is.

Példáim azon közigazgatási és kulturális funkciójú épületek, melyek államéleti és kulturális rendeltetésüknél fogva a kétféle vagy összetett nemzettudat kifejezői, terjesztői lehettek. Áttekintésemben szükségszerűen kiemelésekre szorítkozom.

1. A nemzeti jelző felvilágosodás kori értelmére fényt vet a francia királyi könyvtár átkeresztelése Bibliothéque Nationale-ra 1792-ben, ugyanakkor a Louvre-é Muséum Français-ra, amiből nyilvánvaló a köztulajdonjelleg fontossága. A British Museum gyűjteménye (1823-47) már nem is királyi-főúri adományból jött létre, hanem közelhatározásból, vásárlás útján.[9] A Magyar Nemzeti Múzeum épülete s gyűjteményeinek egy része is közadakozásból született.[10] A reformkori, jogkiterjesztés útján alakuló nemzet történetének egy állomása (1837-46), a nyilvános múzeumnak, mint sajátosan 19. századi (építészeti) műfajnak egyik példája, a klasszicizmus egyetemes stílusában. A 19. század evokatív historizálása szellemében Pollack Mihály templomot (Panteont) idéz, több kortársához hasonlóan a kultúra templomát teremtve meg[11] Magyarországon, a nemzetinek látható jelei nélkül. Szellemiségét akár illusztrálhatnánk az 1862-ben megnyílt Erdélyi Múzeum őre, Brassai Sámuel szavaival: „A nyilvános múzeum a nép (a szenvedélyes, a gyűjtő, az élvező nép) közös gyűjteménye, szellemi éléskamrája; [...] e nézet - merem állítani - nemcsak értelmezése, hanem eszménye is a múzeumnak. Azt hiszem, eléggé [...] meg is gyengítettem azt a nézetet, mintha a múzeum nemzeti fénynek vagy honi dicsőségnek emelt monumentum volna. [...] Midőn valami hatóság, legyen az fejedelem vagy nép, kormány vagy országgyűlés, múzeumot alapít, csak jogszülte kötelességet teljesít a népnek egy tetemes része irányába."[12] Múzeumaink tehát, létrejöttükkor, polgári intézmények, melyek nem csak a nemzeti, hanem az egyetemes kultúra honi, nyilvános hajlékai. Művészeti gyűjteményük nemzetközi (a Nemzeti Múzeum Jankovich és Pyrker-képtára), ami mellé természetesen sorolódtak a nemzeti vonatkozású műtárgyak.[13] Az Erdélyi Múzeum pedig nem is a kultúra emlékeivel, hanem régészeti, természetrajzi gyűjteménnyel szolgálta a nemzet felvilágosítását.[14] Mindkettő a reformkor államnemzet-alkotó törekvéseihez igazodott.

E példáktól némileg eltér az állami alapítású Nemzeti Színház, mely építészetileg francia előképhez igazodott ugyan, de célja a nemzeti nyelv ápolása volt.[15]

A polgárosodás közigazgatási intézményeiként a vármegyeházák mellett szaporodó városházák azonban egyértelműen az építtető: az önkormányzatra törekvő közület szerepének megnövekedését jelzik a reformkori Magyarországon.

2. A szabadságharc és önkényuralom utáni fellendülés időszaka a reformkorhoz kapcsolódott vissza. Kulturális középületeink legjelentősebbje, a Magyar Tudományos Akadémia pályázata körüli stílusvitában[16] a 19. század második harmadának reprezentatív, európai, polgári építészeti stílusa, a neoreneszánsz (F. A. Stüler) győzött.[17] Henszlmann Imre 1860-as gótizáló terve, mely egyszerre támaszkodott a régész s az angol-francia kortárs építészetet ismerő szerző gótika- és neogótika-élményére, az Anjou-kor virágzó hazai politikai és művészeti kultúráját jelképpé emelő, kiegyezés előtti történelemszemléletre, stílusjavaslatként e társadalmi alapítású intézmény esetében elvettetett. Hasonlóképpen az új pesti városháza neogótikus tervét is neoreneszánszra kellett változtatnia Steindl Imrének (1870-75). A klasszicizmust felváltotta a polgári társadalom korabeli szimbólumaként az itáliai reneszánsz építészet egyetemes érvényű stíluseszméje, ami az új, reprezentatív színház, a Magyar Királyi Dalszínház, Ybl Miklós Operaháza épületén (1885) már teljes pompájában mutatkozott meg.[18] Az államélet kibontakozását ismét váró magyar társadalom célja az 1860-as évektől megint a polgárosodás lett, s ezt újra az építészet nem nemzeti vonatkozású, evokatív historizálásával juttatta kifejezésre. (Feszl Frigyes Vigadójának [1859-65] orientalizáló-gotizáló-félköríves-magyaros romantikája kétségtelenül nemzeti stíluskísérletet jelez, azonban hányatott sorsa, megítélésének korabeli bizonytalansága - amint Komárik Dénes kutatásai feltárták - inkább eredeti építőművészeti gondolat megvalósulásának, semmint a közület reprezentációs formájának mutatják.)

3. A nemzeti tartalmat előhívó historizálásra csak a század végén került sor. A funkcionális szempontból különvált új közigazgatási épülettípus, a Parlament budapesti változatának stílusvitáján a gótika győzött. A magyar parlament épülete (Steindl Imre, 1882-1902), Ipolyi Arnold múltra hivatkozó, históriai nemzetkoncepciót sugalló szavai szerint „a nemzet méltóságának s egyszersmind magasabb monumentális műízlés által, a nemzet e hazában való ezeréves létének méltó emléke kell, hogy legyen."[19] Azaz műemlék és emlékmű.[20] Az országházává teljesedő városháza-funkció így a millenniumi emlékmű funkciójával társult. Az államnemzet- és kultúrnemzet-gondolat együttesében az utóbbi dominanciáját a reneszánsz elemeket uraló gótika biztosítja. Az állameszme is történetiesítve jelenik meg benne: a középkori gyökereikben rokon angol és magyar alkotmányosság 19. századi ideálját az angol gotizáló parlament mintájára (is) kívánta reprezentálni Steindl és a megrendelő. (Egyébként az épület a berlini Reichstag 1872-es pályázatán szereplő angol versenyterv hatását mutatja.)[21] Stílusvitájában nem nemzeti, hanem egyetemes stílusokként tárgyalták a gótikát és reneszánszot, de kiemelték a sajátos magyar emlékanyag hozzájárulását az előbbihez. A stílus tehát egy állami ideológia eszköze lett (szemben az addig érvényesülő közületi eszmével). Európai viszonylatban érzékelhető megkésettsége az ideológia akkorra már korszerűtlenné válását sugallja. A társművészetek hangsúlyos szerepe e nagy műgonddal megalkotott Gesamtkunstwerkben hozzásegít ugyan a kettős nemzeteszme demonstrálásához, de stílusuk, akárcsak az épületé, elsősorban a múlton át megélhető „azonosulási keretként" állítja azt az egyén elé. Mondhatjuk: az állam mint építtető kultúrnemzeti gondolatot formált az államnemzetiből is. A politikai, gazdasági változtatásokat elhanyagolva egy kultúrnemzet vezetőjeként akarta legitimáltatni önmagát. A társadalom s az egyén egzisztenciális problémái azonban nem illeszkedtek már a történeti nemzetképbe sem, s ennek oka nem az Ausztriától való függés volt. Belső szakadás következett be a hatalom megmerevedett ideológiája és a társadalom, a közület között.[22]

Ezért is volt nagy jelentősége a nemzeti építészeti stílus megjelenésének ugyanebben az időben. Hátterét a nagy világkiállításokon szereplő magyar népművészeti anyagok jelentették, amelyekben elsősorban az ornamentika foglalkoztatta a kor kutatóit.[23] Ehhez kapcsolódott Lechner Ödön nemzeti stílustörekvése, mely rendeltetéstől függetlenül minden épületére rányomta bélyegét, azt sugallva, hogy nem ideológiai, hanem építészeti indíttatású volt az, s az európai építészeti stílusok nemzeti változatainak ismeretén alapult. Lechner építészetének sajátos arculatot ad az ornamentika építészeti alkalmazása, építészeti elemmé formálása, azaz egy autonóm építészeti problematika megoldása. Így az angol gyarmati építészethez s az indiai hatást mutató angol építészethez nem a magyar motívumkincs keleti eredete miatt vonzódott, hanem a tradicionális ornamentika gazdagsága s európai épülettípusokon lehetséges továbbélése miatt.[24] Londoni útja után tervezte az Iparművészeti Múzeumot (1892-96), melynek kortárs anyagát a nagy világkiállításokon állami megbízásból vásárolták, hogy a hazai ipar elé példákat állíthassanak a honi gyűjteményekből származó történeti anyag mellett. Az épület maga azonban nemzeti jellegű, ornamentikája miatt. Hogy Lechner épp a nép művészetében (is) talált kiemelésre méltó elemet, nem azt jelenti, hogy a népművészet felfedezését a nemzetté válás eszközeként tekintette volna. Kora adottságai s a magyar népi ornamentika valóságos és sajátos gazdagsága terelték rá a figyelmét, mint nemzeti jellegzetességre, éppen egy, az ornamentikával szoros kapcsolatot tartó terület, az iparművészet hajlékának megtervezésekor. Az egyébként eklektikus épület e réven vált eredetivé.

Ha a nemzeti stílus a winckelmanni értelemben nemzeti életjelenség, úgy a lechneri stílusban a 19. századot végigkísérő nemzeti stílus igénye megtalálhatta az életerős nemzet bizonyítékát, biztosítéka pedig az európai (gótikus) építészeti hagyomány, a dinamikusan alkalmazott keleti formák és az élő népi kultúra ötvözése.[25] Az Iparművészeti Múzeum jelenidejűségével és összetettségével valódibb záróakkordja a komplex nemzeti gondolatnak mint a parlament. Regionális stílusváltozatai már adottságként használták a lechneri nemzeti stílust.

4. Lechner nagyjából egyidejűleg tervezte a kecskeméti városházát (terv 1890-ből, elkészült 1895-ben). Az épület programja nem hivatkozik múltra, történelemre, hanem a közigazgatási épület funkcióit, feladatait taglalja.[26] Lechner ezért nem is változtatott a városházák funkcionálisan középkori, a századok során kiérlelt típusán, sőt formailag puritanizmusra törekedett a vörös tégla falburkolattal. Erre rakta a magyar jelleget hangsúlyozó részleteket: a felvidéki pártázatos reneszánszra hivatkozó elemeket és virágos kerámiadíszeket az oromzatra, főpárkányra. Ugyanilyen virágmotívumokat festettek belül a nagyterem egyébként historizáló díszítményei közé. Az európai és magyarországi polgárvárosok megidézése és népi ornamentikával társítása nagy múltú mezővárosaink közigazgatási épületeinek leleményes stílusa lett. (A kor európai városházái is támaszkodtak helyi hagyományokra: a koppenhágai, 1892-1905, a stockholmi, 1909-23.)

A kecskeméti városháza nyomán épült alföldi városházák sora egyedülálló Európában. A középkori mezővárosiasodás közben kialakult önigazgatási formák az évszázadok során nem merültek feledésbe. A kisközösségek önkormányzatán alapuló demokrácia a reformkor liberális gondolkodóinak is eszméje volt. Így amikor 1872-ben ismét (rendezett tanácsú) várossá nyilvánították a legjelentősebb Duna-Tisza-közi településeket, gazdasági fellendülés, közlekedési fejlesztés, népességnövekedés következett be a vidéken.[27] (Szabadka például 1900-ban az ország harmadik városa volt.) Köszönhető ez e városok sajátos birtokviszonyainak: latifundiumok helyett városi birtok és nagyszámú kisgazdaság jellemezte.[28] A jogi-gazdasági felvirágzást követő építkezések közt a városházák foglalták el az első helyet Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason, Szabadkán stb.[29] Az európai polgári építészeti hagyományra rakódott népi ornamentika a paraszti polgárosodás jele. Virágos stílusnak nevezhetnénk ezt a szecesszióssá formált népies eklektikát, mely a népit - talán az új stílusú népművészet elterjedése következtében is - beépíti az európai tradícióba azáltal, hogy középületen közös kinccsé emeli. Helyi íze nem provincializmus. Az építészek terveinek elfogadása egy tájegység öntudatosodását bizonyítja, abban az időben, amikor a politikai vezetés nemzetkoncepciója elidegenedett a társadalmi valóságtól, kezdeményezésektől, s így a nemzetfogalmat nem tudta a szükséges új tartalommal megtölteni.

A lakosság megoszlását tekintve paraszti többséggel rendelkező Magyarország jelentős területein a társadalmi problémák oly égetővé váltak, hogy a középületek nagy hányadának szociális építkezési program keretében kellett megvalósulnia. Így a kultúra terjesztésére hivatott népiskoláknak is. Az általános elemi oktatás révén, már 1848-as törvénytervezetében, a társadalmi különbségek megszüntetésének lehetőségét látta a centralista-liberális Eötvös József. Az 1868-as kötelező népoktatási törvény bevezetésével, a kultúra egyenlőségét biztosítva, az általános haladás feltételeinek nemzeti keretek között való megteremtésével akart civilizált nemzetet kovácsolni. Az építészeti megoldásra nem fektetett súlyt. 1881 és 1913 között 1118 népiskola létesült Magyarországon.[30] Művészettörténeti szempontból jelentősnek azok látszanak, melyeknek alapítása helyi társadalmi-gazdasági megújulással vagy annak igényével fonódtak össze a századelőn: különösen az Alföldön és Erdélyben. A szociális rendeltetésű épülettípus megjelenése több előnnyel járt: a helyi építészeti hagyományok felfedezésével, tovább éltetésével, stílussá formálásával, mely a szociális építkezések nyomán remélt építészeti megújulás[31] biztosítéka lehetett. Az Alföldön a népi formákat részleteiben hordozó, egészében a szecesszió európai modernizációját követő stílussal találkozunk.[32] Erdélyben, különösen a Székely akció keretében épült munkákon a népi építészet anyagait, technikáját, struktúráját átvevő, azt modernizáló, konstruktív szemléletű szecesszióval.[33] Ebből a helyi stílusból nőtt ki a reprezentatív kulturális épületek új stílusa.[34] Kós Károly sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeuma (1911-12) egy kalotaszegi templom, ami e vidék közösségi szellemének és kultúrájának mindig is otthonát jelentette.

E mozgalom nem lenne több egyszerű népiességnél, ha nem társult volna hozzá a nemzeti stílus gondolata, egy paraszti hagyományra és kultúrára, gazdaságra épülő nemzetkoncepció, ami ez idő tájt csak a kulturális kormányzatban talált pártfogóra.[35] Jelentőségét növeli, hogy konstruktív építészeti szemlélete századunk modern stílusát előlegezte. A tájilag és társadalmilag erőteljes rétegkultúrákat felmutató század eleji Magyarország új, összetett nemzetfogalmának egyik építőköve lehetett volna a regionális és népies stílus alapjának: a „paraszti polgárosodási" tendenciának figyelembevétele, támogatása. Ennek elmaradása, a vezetés átfogó szemléletének hiánya, majd egyes országrészek elcsatolása nemcsak a demokratikus nemzeteszme kialakulását hátráltatta, hanem a táji és rétegkultúrák organikus kibontakozása elé is gátat vetett, ami torzulásokat okozott ezek s a nemzetfogalom közti viszony értékelésében. A kor építészete azonban felvetette a demokratikus nemzeteszme lehetőségét. Éppen ezért a századfordulón látom igazán megvalósulni a népek Európáját Magyarországon, Magyarországgal.

[1] Sub minervae nationis praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Studies on the National Culture in Honour of Lajos Németh on his 60th Birthday. ELTE BTK - ELTE Művészettörténeti Tanszék, Budapest, 1989, 102-106.

[2] N. Pevsner: A History of Building Types. London, 1976. 11.

[3] H. Kohn: The Idea of Nationalism. New York, 1967; Szűcs J.: Nemzet és történelem. Budapest, 1974; H. James: Images of Others. The Roots of German Identity. Encounter, 1989. jan. 23-33.

[4] Klaniczay T.: A népies konzervativizmus nemzetfelfogásáról. In: Marxizmus és irodalomtudomány. Budapest, 1964. 148.

[5] M. Jovanovics: Teofil Hansen, „hansenatika"; Hansenovi Srpski ucenici. In: 21 Zbornyik za Likovne umetnosztyi 21. 1985, 235-258.

[6] Ritva Tuomi: On the search for a national style. In: Abacus (Year Book of the Museum of Finnish Architecture), 1979.

[7] Pevsner: i. m. 8. fejezet: Museums

[8] Uo. Conclusion, 291.

[9] Uo. 108, 118, 120.

[10] Zádor A.: A Nemzeti Múzeum. Budapest, 1953, 6, 16.; Gergely A.: A 19. századi magyar nemzetfelfogások. Mozgó Világ, 1983/3. 123.

[11] Zádor A. - Rados J.: A klasszicizmus építészete Magyarországon. Budapest, 1943, 33., 35., 36. Pevsner: i. m. Conclusion, 290.

[12] Brassai S.: Egy mozzanat a mívelődés történelméből. Az erdélyi országos múzeumot alapító egylet III. közgyűlése. Az Ország Tükre, 1862/1 .4-5

[13] Dr. Éber László: A Magyar Nemzeti Múzeum Képtára (1802-1902). Budapest, 1902.

[14] Tárca. Az Ország Tükre, 1865. 268.

[15] Zádor-Rados: i. m. 338.

[16] Kemény M.: Henszlmann Imre szerepe az Akadémia palotájának építésében. Előadás Henszlmann Imre halálának 100. évfordulóján rendezett emlékülésen. Budapest, 1988; Hajnóczi G.: Nemzeti építészetünk stíluskérdései az Akadémia székházára kiírt pályázat körüli vitában. Építés- és Építészettudomány, XVII. 1974 1-2 sz. 81-98.

[17] Pevsner: i. m. 291.

[18] Sisa J.: A pesti Új Városháza. Ars Hungarica, 1983/2. 251-268.; Sisa J.: A romantikus és historizáló építészet néhány problémája. Ars Hungarica, 1987/1. 43-47.; Czétényi F. - Szvoboda D. G. - Bérczi L. - Bérczi G.: Az Operaház. Budapest, 1987.

[19] Ipolyi Arnold felszólalása a Főrendiházban 1884-ben. In: Zámborszky I.: A magyar Országház. Budapest, 1937. 26. 1.

[20] Zámborszky: i. m. 3.

[21] Pevsner: i. m. 46.

[22] Borbándi Gy.: A magyar népi mozgalom. New York, 1983.

[23] C. von Pulszky: Ornamente der Hausindustrie Ungarns. Budapest, 1878; R. Eitelberger von Edelberg: Kunstgewerbliche Zeitfragen. In: Blätter für Kunstgewerbe, 1876/5.; Huszka J.: Magyar díszítő styl. Budapest, 1885.

[24] R. Head: The Indian Style. London 1986.

[25] Az ismert indiai motívumok mellé sorolnám a múzeum kehelykupoláját, az előcsarnok földszinti mennyezetét áttörő világítónyílás mandalaformáját is.

[26] Az emléklap szövegét idézi Sümegi Gy.: Lechner Ödön kecskeméti munkái. In: Lechner Ödön 1845-1914. Az Orsz. Műemléki Felügyelőség Magyar Építészeti Múzeumának kiadványai. Budapest, 1985. 57.

[27] A Magyarország vármegye és városai sorozatból: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Budapest, é. n.; Torontál vármegye. Budapest, 1911.; Bács-Bodrog vármegye. Budapest, 1909; Borovszky S. - Fenyő I. (szerk.): A centralisták és Benjamin Constant. Előadás az Eötvös József emlékülésen. Budapest, 1988.

[28] Kósa László: A magyar népi kultúra táji megoszlása 1880-1920. Doktori értekezés 1987.

[29] Lechner Ödön: Kecskeméti városháza, 1895; Morbitzer Nándor: Kiskunfélegyháza városháza; Hikisch Rezső - Kotál Henrik: Kiskunhalasi városháza; Komor és Jakab: Szabadkai városháza, 1908-1910. (Lechner Ödön terve a szabadkai városházához, 1893 k.); Baumhorn Lipót: Újvidéki tanácsháza, 1909; Raichle J. Ferenc: Apatini városháza, 1907; Reiss Zoltán: Magyarkanizsai városháza, 1909-10, Gödöllői városháza; Stróbl Miksa - Szőts Imre: Kalocsai városháza pályaterve, 1902.

[30] Köpeczi Béla: Eötvös József, a művelődéspolitikus. Előadás a Eötvös József emlékülésen. Budapest, 1988; Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Budapest, 1985.

[31] W. Morrist idézi Ferkai András: Szociális lakásépítés Budapesten a századfordulón. In: Magyar Építőművészet, 1980/4.60.

[32] Gerle János gyűjtései alapján: Györgyi Dénes: kiskunhalasi, bácskeresztúri elemi népiskola 1911. Jánszky és Szivessy: szentesi elemi népiskola, Fábián Gáspár: kiskunfélegyházai, óbébai elemi népiskola, 1911.

[33] Zrumeczky Dezső: aláni, bilibii elemi népiskola, Meggyaszay István: alsóárpási, berekszói, kiskapusi elemi népiskola, Sváb Gyula: bogsánbányai elemi népiskola, Toroczkai Wigand Ede: diódi, gálfalvai, magyardellői elemi népiskola, Mende Valér: hosszúfalu-alszegi elemi népiskola.

[34] Eltér tőle Komor és Jakab marosvásárhelyi közművelődési háza 1911-13.

[35] Koronghi Lippich Elek: A művészetek és a stílus. Magyar Iparművészet, 1908. 97-120.

Galéria a Nemzeti gondolat a 19. század magyar építészetében. Az egyetemestől a regionális stílusig című fejezethez