Betűtípusok

A betűhasználat történeti fejlődése – a korszellem betűtípusa

Előtörténet

Az antikvitás betűje, a kapitális. A talpas verzálisok (és némely ligatúrák) változtatás nélkül megtartották 2000 évvel korábbi, főníciai–görög alapformákon nyugvó, kőbe vésett formájukat. Az álló nagybetűk (kapitális: ezzel írták a szövegek „fejét”, címét) mintapéldája a Trajanus oszlopán található felirat római kapitális betűkészlete (i. sz. 113). A kőbe vésett betűtalpak a későbbi korok nyomdászai számára a kisbetűkhöz is mintát jelentettek. A betűtalpak alapvető elemei a latin betűknek, kialakulásuk mégis máig vitatott. Korábban egyértelműen azt hitték, hogy a betűk vonalait a véső egy ütésével így zárták le, a talp tehát a kőbe vésés sajátja; újabban azonban olyan vélemények is feltűntek, miszerint a talpakat a kőre a betűket vágott nádtollal előrajzoló-előfestő eleve berajzolta, a vésővel csak ezeket a vonalakat követték (eszerint a vastag–vékony kontraszt is a nádtoll sajátja). A talpak és a vékony–vastag vonalak kontrasztja könnyen létrehozható a vágott helyű tollal is, ami ezt a nézetet támasztja alá. A kőbe véset betűket azután általában vörös festékkel kifestették. Jellemzője például a többi betűnél keskenyebb E.

Capitalis quadrata. A római kapitális majuszkuláit lassú volt tollal írni: a vágott tollal írt capitalis quadrata (capitalis elegans) kisméretű, széles, félkövér kapitálishoz hasonló írás volt. A toll vágott hegyét az írásra 90 fokban tartották. Ez az írás kb. úgy nézett ki, mintha mi végig kövér kiskapitálissal írnánk szövegeinket, azaz apró méretű, de nagybetűs formájú volt: kisbetűk még nem lévén.

Rusztika. Ezután (i. e. 100 – i. sz. 100) létrejött a rusztika, azaz a keskeny, kézírásos nagybetűk készlete (capitalis rustica). A tollhegyet már 60 fokban tartották. A keskeny betűk gazdaságosabbak voltak, azaz több fért az akkor drága papiruszra vagy pergamenre. Ebben a korban kezdődött meg a tekercsekről a könyv (kódex) formátumra áttérés; ahol a keresztény művekben egyre inkább a kódex formát részesítették előnyben. Jellemzője, hogy az A-nak nincs keresztvonala.

Római folyóírás. (kurzíva) A 1–12. században használták a latin betűk gyors kézírásos változatát is. Szépírásos modell nem lévén, a nagybetűs írás egyszerűsödött, a végső íráskép némileg hasonlított egy olyan mai kézírásra, melyben nincsenek betűkapcsolatok, és amelyet nem lehet elolvasni. Megjelentek a fel- és lenyúló szárak.

A nagybetűs írást később a középkorban a görög és latin szerzők műveit másoló szerzetesek formálták: kerekítették és egyszerűsítették a betűk formáját, csökkentve az egy betűre jutó vonások számát.

Unciális, félunciális. A 4–8. században használt unciális, majd félunciális (semiuncialis) írásban jöttek létre a betűk fel- és lenyúló szárai. A korábbinál görbébb vonalakra hatással lehetett, hogy sok görög szöveget másoltak ekkor, melynek betűi sok görbét tartalmaznak. Ezek ma kisbetűs írásnak tűnnek – de nagybetű nélkül. A kelta unciális a többitől némileg elzártan fejlődött.

Karoling-minuszkula. Nagy Károly birodalmában terjedt el egységes formában az új minuszkula 780-tól: ez a Karoling-minuszkula, a mai kisbetűk alapja. A betű elterjesztésére Nagy Károly meghívta Yorki Alcuint, akinek a feladata egy új, a birodalomban egységesen használt írás kifejlesztése és elterjesztése volt. Iskolájában általánossá tette az egységes helyesírást, központozást, a kisbetű-mondatkezdő nagybetű párosítást, a szóközt és a szöveg bekezdésekre osztását.

A Karoling-minuszkula már a mai írásképet adja, néhány részlet azonban még különbözik: nincs pont az i-n és j-n, az e jobb oldala még nem ér össze, a t szára nem nyúlik keresztvonása fölé és az ſ a „régi” formájú. 800 körül jelent meg a nagybetűk használata a mondat elején, az írásjelek viszont még egyéni használattól függtek. A címet még kapitálissal, unciálissal, félunciálissal írták, a szövegbetű volt a Karoling-minuszkula.