Fogalomtár etika szakosoknak

Játék

Játék: szabad és önkéntes tevékenység, amely mentes mindenféle külsődleges kényszertől és saját körén kívül eső célkitűzéstől. Ezért különbözik a munkától, és a szabadidő és a szórakozás területéhez tartozik, egyúttal az emberi kultúra egyik fontos eleme. Minden játék saját térrel, idővel és a játékban részt vevők által elismert szabályokkal rendelkezik. Az antik Görögországban a kultikus, illetve vallási ünnepekhez kapcsolódóan alakulnak ki különböző játékok, mint pl. az olümpiai játékok. Platón és Arisztotelész a gyermekjátékok értékét abban látják, hogy hozzájárulnak a testi és szellemi készségek elsajátításához, illetve a személyiség kifejlesztéséhez. A klasszikus esztétikai gondolkodásban főleg Schiller hangsúlyozta a játék jelentőségét (Levelek az ember esztétikai neveléséről). A játékösztönt úgy határozza meg, mint ami a passzív anyag- és az aktív formaösztön között áll, s amely összeköti az érzékiséget és az észt, a természetet és a szabadságot. A játékösztön tárgya a →szépség, végcélja pedig a szabadság. A játék és a szépség az esztétikai nevelés eszközei nála, melynek révén az elidegenedett emberi viszonyok helyett a szabad, harmonikus személyiséget lehet megteremteni. Kant és Schiller egyaránt azt hangsúlyozza, hogy a művészi alkotótevékenység jellemzője a képzelőerő szabad játéka. Főként Schiller hatására hangsúlyozza a 20. században Marcuse, hogy a játékösztön uralkodóvá válása egy elnyomásmentes kultúra jellegzetessége. Ennek révén lehetséges az instrumentalizált ész hatalmának megtörése. Lukács György viszont bírálja Schiller játék-fogalmát. Az emberi személyiség teljességének a megvalósítását ugyan ő is hangsúlyozza, de ezt a célt – Schillerrel ellentétben – szerinte nem a valóság esztétizálásával, hanem a társadalmi-politikai viszonyok radikális átalakításával lehet elérni. J. Huizinga a játékban a művészet és a kultúra eredetét látja. A műalkotások előadását (színház, hangverseny) és belső struktúráját – ritmus, rím stb. – egyaránt meghatározzák a játékelemek. H.-G. Gadamernél a játék a műalkotás létmódjának a kulcsmozzanata (A szép aktualitása). A játék nála nem a játékban tevékenykedő szubjektivitás szabadsága, hanem a műalkotás létmódja. A játék elemzésekor kerüli a játszó szubjektív reflexiójából való kiindulást. A játék a játszók révén csupán megmutatkozik. Éppen ebben áll a műalkotással való rokonságának egyik legfőbb bizonyítéka. A művészet tapasztalatában is a művészet megőrzött „szubjektuma” a műalkotás, amelynek létmódja a bemutatás. A művészet „játéka” számára alapvető jellegzetesség, hogy nincs elkülönülés az alkotás és aközött, aki ezt az alkotást tapasztalja. Lényegében egy kommunikatív tevékenység nyilvánul itt meg a műalkotás befogadása során. Gadamer a játékkal kapcsolatban általában is azt hangsúlyozza, hogy a játszó „maga fölött álló valóságként” tapasztalja a játékot. A színjáték esetében ez kifejezetten kitüntetett érvényességű, hiszen az itt bemutatott alkotást önálló valóságként értelmezhetjük, amelyet a nézők számára mutatnak be, s a nézőben kell a játék értelemegészének „összeállnia”.

Irodalom: F. Schiller: Levelek az ember esztétikai neveléséről, 15., 16., 23. levél. In: Schiller válogatott esztétikai írásai. Bp. 1960.; Huizinga: Homo ludens. Szeged, 1994.; Lukács György: Történelem és osztálytudat. Bp., 1971. 399-404.; H. Marcuse: Triebstruktur und Gesellschaft, IX. Frankfurt am Main, 1971.; H.-G. Gadamer: A szép aktualitása. Bp. 1994.; Henckmann-Lotter: Lexikon der Ästhetik. München, 1992.

L. J.