A vágy, szerelem (erósz) fogalma a platóni filozófiában

Hogyan lesz a szerelemből filozófia?

Csak ezután érthetjük meg, hogy férfi és nő milyen szerepet játszhat ebben a koncepcióban. A Lakoma viszi véghez ezt a filozófiai mesterfogást, sokat hozzátesz az elmélethez a Phaidrosz is, a másik nagy erósz-dialógus. A Lakoma a nagy mesterdialógusok közé tartozik, a legtöbbet olvasott művek egyike. Kultúrtörténeti hatása óriási, filozófiai jelentősége sem csekély, de ez inkább a 20. századtól kezdett előtérbe kerülni, addig a metafizikai tradíció inkább az ideatant részesítette előnyben.

A Lakoma témája erósz, a szerelem, illetve a vágy. A lakomán résztvevők egy-egy beszéd formájában mind véleményt mondanak arról, milyen a szerelem, és miben áll. A beszélgetés és vita célja az, hogy kiderítsék az igazságot a szerelemről. A vélemények, nézetek ugyanis igencsak ellentmondók. Az eltérő véleményekből mutatnak a szereplők néhányat, pontosan hatot. A legismertebb beszédek és szereplők Arisztophanész, Szókratész (Diotima beszédével) és Alkibiadész. Ők részben az azonos nevű történeti személyekhez köthetők, de nézeteik inkább magának Platónnak a gondolatait képviselik, mint általában a többi dialógusban a történeti nevek hordozói. Arisztophanész mítosza különösen ismertté vált, aki az emberek egymás utáni vágyakozását avval a mítosszal magyarázza, hogy kezdetben gömb alakú lények voltunk, kétfajta félgömbből összetéve: az egyik fél férfi, a másik fél női. A két fél kombinációja háromféle gömböt alkotott, az egyik két különböző nemű félből állt, a másik kettő két azonosból: egyikben két női rész volt, a másikban két férfi. Ezeket a gömböket aztán büntetésből az istenek kettévágták, így jöttek létre az eredeti párjukat kereső felek. Egyik a tőle különböző nemű párját keresi (heteroszexuális vágy), másik a vele azonos neműre vágyik: nő nőre, férfi férfira (homoszexuális vágy). Csak akkor lesznek újból boldogok, ha megtalálják az elveszett igazi párjukat, a másik felüket. Mindenki az igazi párját keresi, az egyetlent – ebben a formájában a modern individuális szerelem ideáljának mítoszaként ismerjük, de Platónnál a mítosz csak nemi preferenciát jelent, nem egyedi, egyetlen a keresett másik felünk.

Az égi és földi szerelem megkülönböztetése az európai művészetekben szintén gyakran megtalálható, ez Pauszaniasz beszédében szerepel (180–185). A kétféle Aphroditéhoz kétféle erósz tartozik, az egyik az égi Aphroditéhoz, a másik a közönséges vagy földi Aphroditéhoz – számos reneszánsz festő ábrázolásában láthatjuk őket. A közönséges Erósz egyformán kedveli a fiúkat és a nőket is, hiszen anyja származása folytán mindkét nem természetében részesült – mondja a genealogikus mítosz Pauszaniasz elbeszélése szerint. Ez az Erósz főleg a testre irányul, nem válogatós. A másik Aphrodité Uranosz isten lánya, így csak férfi természetben részesült – ezért az égi szerelem a fiúk iránti szerelem, a természetnél erősebb és értelmesebb nemre irányul, és távol áll tőle a féktelenség. Az ilyen szerelmi viszony viselkedési szabályai a kor kultúrájában elfogadott mintákat írják le. Az idősebb szerető és a serdülő ifjú kedvese közti kapcsolat e szabályok szerint számított szépnek és hasznosnak is, a polgárok közti érzelmi kötelékek, barátságok, szövetségek erősítése miatt.

Az égi szerelem ideálja tehát férfiak között született! Valószínűleg már magának Platónnak ideálját halljuk Pauszaniasztól is, ahogy látni fogjuk a Diotima-beszéd (201d–212b) megfelelő helyével való párhuzamot.

Többnyire Szókratész képviseli Platón gondolatait, de Szókratész most Diotimára hivatkozik mint tudása bölcs forrására. (Szokásos dramaturgiai eszköz Platónnál, hogy egy másik személyhez köti a gondolat eredetét.) Diotimáról csak annyit tudunk meg, hogy Mantineából származik, és bölcs papnő. Ebben a beszédben Erósz félistenként szerepel (daimón), közöttes lény az istenek és az emberek között, és így közvetít közöttük. Természete szerint nem szép, nem jó, de ez nem jelenti azt, hogy rút és rossz lenne, hanem középen van a két szélsőség között, Közöttes. Ezt a mítosz eszközeivel Erósz genealógiája meséli el: szülei Porosz és Penia, mindkettőjüktől örökölte ellentétes természetüket. Erósznak a filozófiával való kapcsolata a két dolog analóg helyzetén alapul, a tudás vágya és a szépre való vágyakozás is egy közbülső tartomány. Ezért erósz maga nem szép, ami szép, az a vágy tárgya, a szeretett lény, a ’kedves’ a korabeli terminussal. Erósz pedig a vágyakozó, a szerető, ’erasztész’ a görög kifejezés. A szerelem/vágy meghatározása lassan kezd körvonalazódni: erósz a szépre való vágy, ami egyben a jóra való vágyakozást is jelenti (a jó és a szép azonos a görög kultúrában). Platón általános antropológiai jellemzővé emeli ezt a minden emberben meglévő vágyat: mindenki vágyik a szépre, jóra, méghozzá arra, hogy mindig birtokolja is (205a). Ez nem mást jelent, mint a boldogságra való vágyat. Minden ember vágyik a boldogságra.

Erósz definíciója tehát, melyet a vitatkozó felek kerestek, Diotima–Szókratész szerint: erósz annak a vágya, hogy a jó mindig a miénk legyen (206a). Ehhez valamilyen tevékenység kapcsolódik: a szülés, nemzés, alkotás a testi és lelki szépségben. Ezen a ponton nagy távlatokat kap a szerelem, az ember halhatatlanság iránti vágyával kapcsolódik össze. Ugyanis ezáltal képes az ember valamilyen (számára lehetséges) módon elérni a halhatatlanságot – az istenektől irigyelt és vágyott halhatatlanságot: utódot szül és nemz, vagy pedig maradandó művet hoz létre. A szerelem ezért a halhatatlanság iránti vágy is. Az ember halandó volta és halhatatlanság iránti vágya mintegy kétezer éven át az európai filozófia nagy témái közé tartozik. A haláltól való félelem egyik orvossága a lélek halhatatlanságának bizonyítása, melyet a filozófusok az európai filozófia története során újból és újból megkísérelnek – de a tökéletes bizonyítása nemigen lehetséges. Hinni lehet benne, ahogy Szókratész példája mutatja a Phaidónban, bár ő is megkísérli bizonyítani is a lélek halhatatlan voltát, de inkább csak meggyőző, semmint szükségszerűen bizonyító erejű érvelést produkál. A Lakoma megoldása mindazonáltal megfelel a hétköznapi ember mentalitásának, mert az egyén maga helyett utódot nemzve, ha nem is a saját, de az emberi faj halhatatlanságát biztosítja, amennyire tőle telik.

 

<< A platói szerelem neme (Lakoma)    Erósz neme >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés