12. A lét és az egzisztencia értelmezései a modern filozófiákban

B) Fenomenológia és egzisztenciálfilozófia

A fenomenológia alapítója, Edmund Husserl (1859-1938) az Osztrák-Magyar  Monarchiában, a morvaországi Prossnitz-ban (Prostejov) született. Itteni és bécsi tanulmányai után 1876-tól a lipcsei, majd a berlini egyetemre járt, végül 1883-ban a bécsi egyetemen matematikai doktorátust szerzett. Bécsben maradt, hogy korábban elkezdett filozófiai tanulmányait folytassa, és a híres logikus Franz Brentanónál (1838-1917) tanuljon. Brentano javaslatára azonban 1887-ben Halléba ment, ahol első könyvét is 1891-ben kiadta. Később a göttingeni (1901-1916), majd a freiburgi (1916-1928) egyetem tanára volt. Freiburgban találkozott és barátkozott össze a nála harminc évvel fiatalabb Martin Heideggerrel.

Husserl professzora, Brentano azért bírálta az empirizmust, mert képviselői a tudatot eszmék és képzetek segítségével próbálják megragadni. Szerinte a mentális állapotok fő alkotója nem valamiféle önmagában megálló entitás, hanem az intencionalitás, a gondolatok viszonyulása más gondolatokhoz vagy tárgyakhoz. A tudat valamiről való tudat, a vágy valamire vonatkozó vágy. A „valami” a tudat intencionális tárgya. (Kanttal ellentétben Brentano szerint a tudat nem alkotja a tárgyakat, hanem csak rájuk mutat.) A huszadik században két válasz különíthető el erre a felfogásra: az angol-amerikai analitikus filozófia továbbra is a tudat tárgyaira összpontosít, míg az európai kontinensen uralkodó irányzat, a fenomenológia a tudat természetével foglalkozik.

Husserl magát „igazi kezdőnek” tartja a filozófiában, aki nem rendszert akar építeni, hanem néhány alapvető probléma mélyére kíván hatolni. Filozófiáját mozgó folyamatként fogja fel, s a tudat vizsgálata során fölfedezi a „természetes álláspontot”, melyet azután A tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméi („Ideen zu einer reinen Phänomenologie und phänomenologischen Philosophie”, 1913) ír le. Eszerint a gondolkodó tudatában van egy világnak, mely térben végtelenül kiterjedt, és időben jön létre, vég nélkül. E tudatosság azt jelenti, hogy közvetlenül, képzetszerűen, tapasztalattal ismerjük föl ezt a világot, látással, hallással, érintéssel. A testi dolgok egyszerűen jelen vannak számunkra, függetlenül attól, hogy odafigyelünk-e rájuk vagy sem. A világot így éli meg minden egyén, függetlenül azoktól a gondolati világoktól, melyeket a matematika vagy a tudományok hoznak létre. Husserl szerint azonban lehetséges, hogy e természetes álláspont mögé hatoljunk, és föltárjunk egy változatlan intencionális szerkezetet. Erre a „zárójelbe-tétel” módszerét dolgozta ki, melyet epochénak nevezett (a görög szó jelentése: „el-nem-köteleződés” vagy „felfüggesztett ítélet”). Ha egy virágzó almafát látok magam előtt, akkor hihetek érzékeimnek, a fa ott van előttem, és a természet szépsége jó érzéssel tölthet el. Tudjuk azonban, hogy Descartes rámutatott: az érzékek csalhatnak, a fáról való természetes tudásom bizonytalan lehet. Nos, fölfüggeszthetem a fára vonatkozó ítéletemet, epochét tehetek: ez a zárójelbe-tétel elvisz a természetestől a fenomenológiai állásponthoz, ahol felismerem a külső érzéki tapasztalatok és az örömteli értékelés kapcsolatát. Ebben a kapcsolatban biztos vagyok. Ezzel többé nem a tárgyszerű létre utalunk, hanem eljutunk a vonatkozó tapasztalat tiszta adatához.

Hasonlóan elemezhetjük a teret és az időt is, ahol a szubjektum önmaga számára mindig „itt” és „most” jelenik meg. A fenomenológiai módszert a tudatra magára is alkalmazva, változatlan struktúrát, „transzcendentális én”-t vélhetünk fölfedezni. A transzcendentális tudat a valós világ és a fogalmi világ számára alkotó, konstitutív szereppel bír. Minden tárgyiság csak az őt létrehozó intencionális teljesítmény felől érthető meg. Husserl szerint ugyanis a tárgy nem lelhető a tudatban, ott élményszerű módon csak az intencionális aktus van jelen. Az aktusok a jelentés élményei, a jelentés az aktus megélésében van, míg az intencionális tárgy az élménytől különböző: ahhoz viszonyítva „transzcendens”. Mint korábban már Ockhamnál, más formában itt is megjelenik az a nézet, hogy a tárgy akár el is hagyható, anélkül, hogy a jelentésadó aktusban valami megváltozna. Az elgondolt vagy szemlélt tárgy valójában az aktusban megjelenő tárgyiság.

Husserl hatása igen jelentős a huszadik században, ami nem jelenti azt, hogy tervezetét vagy módszerét legjobb követői vagy tanítványai minden átalakítás nélkül továbbvitték volna. A logika újraalapítására tett javaslatai hatástalanok maradtak; az „eidetikus redukció”-ról szűkebb husserliánus körökön kívül ma már senki nem beszél. Bár sokan hivatkoztak a fenomenológiai módszerre már Husserl idejében is, a legtöbb ilyen hivatkozást Husserl visszautasította. (Így csalódással vette tudomásul, hogy legtehetségesebb tanítványa, Heidegger egészen mást ért fenomenológián, mint ő.) A ma létező számtalan fenomenológiai irányzatról nem mondható el, hogy „interszubjektív” módon ellenőrizhető lenne, márpedig ez a nyugati „tudományosság” egyik legfontosabb kritériuma; és ezzel megkérdőjeleződik, hogy Husserl fenomenológiája valóban eljutott-e arra a szigorú tudományosságra, amelyet követelményként ő maga jelölt ki. Pedig Husserl előítélet-mentes filozófiát próbált fölépíteni, mely biztos alapokon nyugszik; a biztos alapok filozófiájának eszméjét azonban a huszadik század filozófusai közül számosan visszautasították. Filozófiai kiinduló mondata, a „tudattal rendelkezem”, az analitikus filozófia egyik elindítója, Wittgenstein szerint egyenesen értelmetlen. Husserl módszerének és fellépésének nagy erénye azonban, hogy egy egész nemzedéknek adott bátorságot, hogy filozófiai módon közelítsenek meg témákat, valamint hogy a szkepticizmus és relativizmus éppen a gondolkodási folyamat jellegével „függeszthető fel”.

Husserl barátja és utóda annak freiburgi katedráján, a XX. század egyik legnagyobb hatású filozófusa, Martin Heidegger (1889-1976) a Fekete-erdőben megbúvó kis Messkirchben született, katolikus templomi intéző fiaként. Fiatal korától érdeklődött a régi görög gondolkodásmód iránt, és ez, amint egy angolszász elemzője megállapítja, filozófiájának „hálóruhájává” vált. (Később kijelentette, hogy filozófiát megfelelően művelni csak az antik görög vagy a kortárs német nyelven lehet.) Franz Brentano Arisztotelész-értelmezésében a lét fogalmának értelmezése ragadta meg, mely téma azután egész életében foglalkoztatta. A freiburgi egyetemen filozófiát tanult, és 1916-ban Duns Scotus kategóriatanából doktorált. A rákövetkező hét évben itt tanított, az utolsó három évben Husserl tanársegédeként. Ekkor sajátította el Husserl fenomenológiai módszerét, melyet maga is alkalmazott lételméleti tanulmányaiban. Azonban 1923-ban a marburgi egyetemre ment tanítani, ahol 1927-ben publikálta fő művét, a Lét és időt („Sein und Zeit”), Edmund Husserlnak, tanárának és barátjának ajánlva. Végül 1928-ban a nyugdíjba vonuló Husserl katedráját foglalhatta el a freiburgi egyetemen. A visszaemlékezések szerint minden pátosz és fölösleges stiláris elem nélkül adott elő, súlyozva a szavakat, lassan tagolva a mondatokat. Szavai mégis megragadták a hallgatóságot, s ha előadást tartott, bármilyen nagy előadóterem megtelt; szemináriumain pedig hallgatói megtanulhatták az összefogott és részletekre kiterjedő gondolkodást. Fiatalabb korában behatóan foglalkozott diákjaival, akik közül később sokan professzorok lettek: szenvedélyes síelőként síelésből is leckét adott nekik, de sokan emlékeznek a házában tartott ünnepségekre, a lampionos kerti felvonulásokra, éppígy az elmélyült beszélgetésekre is. Heidegger beállítottsága szerint a gondolatnak nem kellene tisztán magánál maradnia, hanem - átalakulva - magába a létbe kellene kilépnie: a magánjellegűbe és a nyilvánosba is. Ez gondolkodása élénkségéhez vezetett, s egy később gyakran szemére hányt nagy tévedéséhez is: egy ideig azt hitte, hogy a nemzetiszocialista (ál)forradalomban „a halálra szánt létező” hősiessége valósul meg.

A nácik hatalomrajutása évében, 1933-ban a freiburgi egyetem rektorát elbocsájtották, és Heideggert választották utódjául. Rektori beköszöntő beszédében ekkor azt mondotta, hogy az „akadémiai szabadságot” (ami úgymond negatívként nem is volt valódi) korábban elűzték a német egyetemekről; ám most eljött az igazi szabadság ideje a német diák számára. Még feltűnőbbek a freiburgi egyetemi újságban 1933 novemberében a diákokhoz intézett szavai: „Elméleteknek és 'eszméknek' többé nem kellene irányítania életeteket. Maga a Führer és csak ő Németország jelenlegi és eljövendő valósága, és az ő szava a ti törvényetek. Tanuljátok meg és véssétek magatokba: Mostantól minden ügy elkötelezettséget kíván és minden cselekvés felelősséget. Heil Hitler!” Műveiben a nemzetiszocialista mozgalom „belső igazságáról és nagyságáról” beszél, s azt állítja: Németország küldetése, hogy megmentse a kultúrát a keletiesen barbár Oroszországtól és a nyugatiasan barbár Amerikától. (A német közgondolkodásban ez az eszme az első világháborús lelkesedés óta közhely volt.) Heidegger és a nácizmus kapcsolata napjainkig a viták kereszttűzében áll. Védői szerint a náci hatalomátvétel idején nem lehetett előre látni a második világháborút és a holokausztot, Heidegger műveit pedig önmagukban kell megítélni, nem néhány politikai megnyilvánulás alapján. A háború után mindenesetre a szövetségesek eltiltották az egyetemi tanítástól, és csak 1951-ben térhetett vissza a katedrára. Azonban 1959-ben végleg visszavonult, és mint már korábban, idejének nagy részét a feketeerdői Todtnaubergben lévő egyszerű kis hegyi házában töltötte, magányosan gondolkodva, vagy éppen a helyi fogadóban a környéken lakókkal beszélgetve.

Heidegger egzisztenciálontológiai filozófiájának fő műve a Lét és idő, melyben bejelenti kialakuló életművének „a lét értelmére vonatkozó kérdését” (die Frage nach dem Sinn vom Sein). A preszókratikusok, mondja, még értették a létet, de a későbbiek elfelejtették azt, és túlságosan is az egyedi létezőkre összpontosítottak. A kérdés: „Miért van egyáltalán valami, miért nincs inkább semmi?”, ma idegenként hangzik nekünk, de csak azért, mert elfelejtettünk csodálkozni a lét jelenlétén. Heidegger így beszél a létről: „De a lét - mi a lét? Ő maga. Ezt tapasztalni és kimondani kell a jövő gondolkodásának megtanulnia.” A lét nem Isten és nem is a világalap, ráadásul nem is létező, nem gondolható tárgyként. A lét és a létező közti „ontológiai” különbséget kell gondolni, s erről felejtkezett el a nyugati metafizika, ezért jutott következményekkel teljes tévútra: ugyanis ebben rejlik a Nyugat sorsa.

A lét megértéséhez azt a létezőt kell megvizsgálnunk, amely hozzánk a legközelebb áll: magát az emberi létezőt. A Husserltől tanult fenomenológiai módszer segítségével a tapasztalat mögé nézhetünk, azáltal, hogy lehetővé tesszük a létezőnek és a létnek, hogy megmutassák magukat. Az ilyen vizsgálat eredményeként önmagunkat mint „világban-létezőt” (Dasein) ismerjük föl. A Dasein (szószerint: létezés, meglét, ittlét) minden más létezőtől különbözik, először is abban, hogy tud a létről. A Dasein által tudott lét az „egzisztencia”. Az emberi egzisztenciát nem úgy ismerjük, mint a köveket vagy a bolygókat, hanem a lehetőségek elővételezése és az ezekről való döntések által. Az „önmaga”, döntéseivel találkozva, fölismeri, hogy a világban-való-lét a halállal esetleg többé nem lesz lét. Ez a tudatosság a halálra szánt lét, melyet félelem tölt el. A félelemtől az emberek megpróbálnak föloldódni a tömegben; de a tömeg létezése nem autentikus, mert eltávolodott a léttől. A halálra szánt lét viszont a szabadságot mutatja meg a Daseinnak: függetlenedve illúzióitól, a félelemmel is kibékülhet.

A „létező” (Seiend) Heidegger számára nem valami, ami előttünk van, hanem ami elrejtetlen, a fényben áll, ami megjelenik. A lét pedig ez a „fénylés” (Lichtung). Számunkra a létező a Semmi felfedezésével történik, amellyel például a félelemben találkozunk, amikor felismerjük, hogy a létező akár nem is lehetne. A Semmi magától jelenik meg, lesz aktív, ahogy ez a félelemmel is történik. Heidegger formulája szerint  „a Semmi semmít” (das Nichts nichtet). A Semmi azonban nem a végső szó, pusztán „a lét fátyla” (Schleier des Seins). A lét maga is történés, esemény, mely mindent átfog, és amelyben a létező és az ember megnyilvánulnak. A lét a történő elrejtetlenség, fénylésként a lét önmagát küldi a történeti embernek. A lét nem szubjektum, hanem a világ megnyilvánulása folyamatának igazi szubjektuma. A létnek története van, ami önmaga beteljesítése, és a jelenkor a „létfelejtés” kora. Heidegger reménye az, hogy a lét magától ismét a tévelygő ember felé fordul: az embernek a „lét hívására” kell hallgatóznia, és újra megtapasztalnia, hogy ő a „lét pásztora”. A létet nyelvhez kell juttatnia, hogy a lét mondanivalója hallhatóvá váljon. E tervezet sikere azonban nem az embertől függ, a lét megérkezése ennek „ügyességétől” (Geschick) függ.

A hagyományos gondolkodás, az emberről és létezéséről való, nem vezet el a léthez. Ezért Heidegger a gondolkodás fordulatát sürgeti: a nézőpontot meg kell fordítani, s nem az embertől és létmegértésétől kell a létre gondolni, hanem a lét felől kell az embert és az egész véges valóságot tekinteni. Ha a lét egészéről van szó, akkor csak annak peremén lehet szó az emberről. Heidegger elvitatja a szubjektum középponti szerepét, amit az újkori szubjektivizmus adott neki, és kísérletet tesz rá, hogy a teljes emberi létezést újraértelmezze. A korunkat jellemző technológia Heidegger szerint tévút, a szubjektivitás utolsó győzelme, mely szerinte katasztrófához vezet: hiszen benne a létről való elfelejtkezettség jelenik meg. A görög szó: techné, melyből a technika és technológia szavunk származik, valamennyi teremtő tevékenységre (poiészisz) vonatkozott, s a techné szorosan kapcsolódott az episzteméhez is, mely a legszélesebb értelemben vett tudást jelentette. Eredeti értelmükben ezek a fogalmak a lét feltárulkozását segítették elő, de Platóntól kezdődően a techné elveszítette ezeket a kapcsolódásait, s egyszerű „gyártássá” vált. Az ember többé nem képes találkozni önmagával, saját lényegével, vissza kell térnünk tehát techné és poiészisz egységéhez. Élete vége felé Heidegger lehetségesnek tartotta saját egzisztenciálontológiája és a marxizmus összekapcsolását.

Az egzisztenciálfilozófiát a francia filozófus, regényíró, esszéista, drámaíró Jean-Paul Sartre (1905-1980) egzisztencializmusa egyértelműen cselekvő filozófiává kívánta tenni. Párizsban született, egy tengerésztiszt egyetlen fiaként, anyja közeli rokona volt a híres Albert Schweitzernak. Halála után nem sokkal meghalt Sartre apja is, aki ezután anyai nagyszüleivel élt. A kis Jean-Pault magával ragadta nagyapja gazdag könyvtára: egyedül tanult meg olvasni, és nyolc éves korában már a „Madame Bovary”-t olvasta. Tizenkét éves korában kijelentette, hogy ő „konfirmált ateista”. Korán független, önálló véleményt alkotó elmévé vált; egy tanára megjegyzése szerint „kiváló diák: tudata élénk, jó a vitákban, de szükséges lenne, ha kevésbé függene saját magától”. Az École Normale Supérieure, a francia elitegyetem diákjaként a záróvizsgán első helyen végzett; s ugyanabban az évben második volt diákkori partnere, Simone de Beauvoir, aki azután egész életében társa maradt. A végzés után a hadseregben szolgált, majd középiskolákban tanított; 1933-tól Németországban tanult, többek közt Husserlnál és Heideggernél. Első regényét, Az undort 1938-ban adta közre. A világháború során 1939-ben behívták a hadseregbe, német hadifogságba került, de néhány hónap múlva szabadon engedték. Visszatért Párizsba, ahol folytatta tanítói és írói munkáját. A fegyveres ellenállásban nem vett részt, tagja volt viszont a „Szocializmus és Szabadság” nevű értelmiségi ellenálló szervezetnek. Még a háború idején, 1943-ban publikálta A lét és a semmi („L'être et le néant”) című művét, mely legjelentősebb „tisztán” filozófiai munkája; 1946-ban pedig a legszélesebb körben olvasott művét, melynek címe Az Egzisztencializmus: humanizmus („L'Existentialisme est un humanisme”). Sartre-ot szenvedélyesen érdekelte a politika, a francia baloldali politikai gondolkodást teljesen meghatározta; a háború után azonban felhagyott a tanítással. Beauvoirral és Maurice Merleau-Ponty-val (1908-1961) együtt megalapították a nagy hatású Les Temps modernes folyóiratot. Irodalmi Nobel díjat is kapott 1964-ben, de ezt visszautasította. Halálakor ötvenezer ember kísérte utolsó útjára.

Heidegger tanítványaként őt is megragadta a „lét”. Szerinte kétféle lét van, a magában-való lét (être en-soi) és a magáért-való lét (être pour-soi). Az előbbi az, ami önmagának elegendő, nincs kapcsolata másokkal, mint a fák és a sziklák (akár Parmenidész „Egy”-je, egyszerűen van); a magáért-való lét viszont befejezetlen, és nincs előre meghatározott struktúrája. Ilyen lét az emberi tudat, amely minden pillanatban szabadon választja jövőjét, ami egyben önmaga megalkotása is. Ennek során nincsenek előre adott értékek, ezért döntéseimet nem is kell igazolnom, hiszen minden igazolás már valamilyen elfogadott értékhez viszonyul. Az előre adott értékek által nem korlátozott szabadság állandó instabil állapotban van, ami aggódást szül. A szabadság teljes, de nem abszolút: szabad létezőként találkozom más szabad létezőkkel, akik néznek engem, miáltal nézésük és saját világuk tárgya leszek, s ez ellen csak úgy tudok védekezni, ha visszanézek, és én is saját tárgyammá teszem őket. A másik ember mint tárgy felismerése vitte Sartre-ot híres kijelentésére, miszerint „a pokol: a mások”. További korlát a világ tényszerűsége, ám azzal, hogy jelentést adok a dolgoknak, megalkotom saját világomat. Míg az általunk alkotott és jelentéssel ellátott tárgyak esetében a lényegük megelőzi a létüket (előbb eltervezem a házat, és utána építem meg), az embernél ez fordítva van. „Az ember az, amit magából létrehoz”: az ember számára a létezés megelőzi a lényeget. Tanulmányozta Marxot is, de A módszer kérdései („Questions de méthode”, 1960) c. írásában az általánosításokért és az egyedi létező elhanyagolásáért hasonló módon kritizálta, mint Kierkegaard annakidején Hegelt. A Marxra döntően ható hegelianizmust a „legátfogóbb filozófiai totalizációnak” nevezte, melyben elvész az ember, márpedig a „létező embert nem asszimilálhatja az eszmék egyetlen rendszere sem”, s ráadásul „a szubjektív élet, abban a mértékben, hogy megélik, soha nem lehet tudás tárgya”. Lukács Györggyel folytatott vitájában azt állítja, hogy ők, az egzisztencialisták „egyszerre voltunk meggyőződve arról, hogy a történelmi materializmus adta a Történelem egyetlen érvényes értelmezését, és hogy az egzisztencializmus maradt a valósághoz való egyetlen konkrét közelítési mód”.

Sartre az emberi valóság (réalité humaine) közvetlen tudással meg nem ragadható antropológiáját dolgozza ki. Az egyén a társadalommal szoros szimbiózisban él, s annak meghatározottságait saját olyan „személyes tervezetében” (projet personnel) fogadja el, vagy sem, melynek alapvető jegyei, hogy nem határozható meg fogalmakkal, és viszont mint emberi tervezet mindig érthető. E megértés jellege nem fogalmi, amely összefoglalható az abszolút tudásban, hanem annyit jelent, hogy magunk újraalkotjuk azt a dialektikus mozgást, amely az adottságoktól a jelentő cselekvéshez jut el. A gyakorlattól (praxis) nem különböző megértés ugyanakkor közvetlen létezés (existence) és a létezés közvetett tudásának az alapja, ahol a közvetett tudás a létezésre való reflexió eredményét jelenti. Ez a tudás annyiban közvetett, amennyiben az antropológia minden fogalma által feltételezett, anélkül, hogy maga a fogalmak tárgyává válna. „Mindez azt jelenti, hogy az egzisztenciális tervezet (projet existentiel) abban a szóban lesz, ami jelöli, nem mint a jelölet - ami természetéből adódóan külső -, hanem mint eredeti alapja és struktúrája maga.” Az antropológia nem az emberi tárgyakat tanulmányozza, hanem a tárggyá-válás különféle folyamatait. A közvetlen és fogalmi tudást az önmagunk megértése, a másik megértése, a létezés és a cselekvés közös mozgása hozza létre, de úgy, hogy soha nem hagyja el a konkrétumot, a Történelmet; pontosabban azt, aki tudja, hogy mit mond. Ebben a folyamatban a kérdező, a kérdés és a kérdezett egyet alkotnak. Az „antropológia alapja maga az ember, nem, mint a gyakorlati Tudás tárgya, de mint olyan gyakorlati szervezet, amely gyakorlatának mozzanataként létrehozza a Tudást”. Az emberiség nem a világ és önmaga nézőközönsége, hanem teremtője.


<< A) Poszthegeliánus életfilozófiák    C) Hermeneutika >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés