Lengyel művészet

Feliks Jasieński: Manggha. Töredék a kéziratból. Leon Wyczółkowskinak, a művésznek és barátnak. 1911

Miesięcznik Literacko-Artystyczny, 1911

Feliks Jasieński (álnéven Manggha, 1861-1929) műgyűjtő, mecénás, kritikus, publicista, a lengyel modernizmus egyik legszínesebb egyénisége. Számos cikkben következetesen kiállt a művészet szubjektivizmusa, individualizmusa és autonómiája mellett. Lelkesen propagálta a japán művészetet. Elképesztően gazdag gyűjteményt hozott össze népművészeti, japán és kortárs művészeti alkotásokból, ezt teljes egészében a krakkói Nemzeti Múzeumra hagyta.

1901-ben adta ki franciául éles elméjű kommentárjait és polemikus észrevételeit a művészetről, az irodalomról és a filozófiáról: Manggha. Promenades à travers le monde, l'art et les idées (Paris, Krakow, Warsava, 1901). A kötetet a Goncourt fivérek Naplója ihlette, címe a japán festő, Hokusai híres albumsorozatára utal („manggha” - különféle tanulmányok). Az alábbi részlet a Manggha lengyel változatából való, amely a Miesięcznik Literacko-Artystyczny című krakkói elit lap tizenegy egymást követő füzetében jelent meg 1911-ben.

Manggha

Töredékek a kéziratból

Leon Wyczółkowskinak, a művésznek és a barátnak

„Babérkoszorúval és sötétségben”... vagyis: nem változott semmi.

Ha pedig nem változott semmi, megint csak felmerül a kérdés: „babérkoszorúval és sötétségben” - mit jelentsen ez? Világos választ kell adnom, hogy a következő nemzedékek - a tegnapi és a mai filiszterek méltó fiai és unokái - többé ne tegyék fel ezt a kérdést. Kép 57„Babérkoszorúval” - ez annyit jelent, hogy avatatlan kéz koszorúz eme örökzöld ékességgel arra méltatlan főt; „sötétségben”, vagyis még nem dereng az olvasók, tanítványok és tudós kritikusok, „műértők” fejében semmi. Milyen művészetről van szó? Leginkább arról, hogyan lehet fekete vattát előállítani gyanún felül álló „háztáji” stílusban, és a terméket hogyan lehet szisztematikus, gyárilag hitelesített, garantáltan honi „patriotizmussal” belesulykolni a nem alaptalanul „tiszteltnek” titulált közönségbe. Ha a közönség kevésbé „tisztelt”, de valamivel tisztességesebb lenne, arra kényszeríthetné például a főszerkesztőket, hogy ne helyezzenek el az általuk vezetett lapokban olyan becstelenségeket, amelyek bosszúért kiáltanak a művészethez, rábírná a városok fő- és alpolgármestereit, hogy maradjanak csendben, maradjanak veszteg akkor is, ha kedvük támad hozzászólni olyan kérdésekhez, amelyekről képtelenek tisztességgel beszélni, vagy a nevezetes helyi kombinátorok vezetésével létesítsenek galériákat, díszítsék - hűséggel követvén a „Strzelnica” tagjainak választékos ízlését - Raffaello-képekkel, melyeket direkt e célból lopatnak el Rómában Albertrandival...

[...]

Nálunk a legádázabb ellenségek is kezet nyújtanak egymásnak, és vállvetve küzdenek, ha meg kell fojtaniuk azt a hidrát, amit művészetnek neveznek. Ilyen estben a demokrata-bádogos, a városi tanács elnöke úgy gondolkodik és cselekszik, mint a pecsovics-gróf. A gróf úr hadat üzent a l'art pour l'art elvének. Az ironikus gróf úr ilyen örök becsű szavakat írt: „el kéne felejtenünk a l'art pour l'art kozmopolita jelszavát”. - Gyönyörű: le a l'art pour l'art kozmopolita eszéjével, legyünk hazafiasak: művészet a... lembergi filiszter vagy, még tősgyökeresebben, a łyczakówi betyárok kedvére.

[...]

A művészet feladata nem individuális, nem az a dolga, hogy a lehető legművészibb módon fejezze ki magát, ilyen vagy olyan művészeti irányzatban mozogjon, hanem az, hogy benyaljon a csőcseléknek.

A művész legyen bohóc, lakáj, nevelőnő, szárazdajka, csendőr, választási hiéna. Öntse formába a megalkuvó pecsovicsok ideáljait, törölje meg az immorálisan viselkedő orrokat, szórakoztassa az agylágyulásban szenvedő grófokat, leplezze le és büntesse meg a vétkeseket, zengje az erény dicséretét, s mindenekelőtt Dulskik[2] szellemi színvonalához tartsa magát. Mert a társadalom szinte kizárólag csak Dulskikból áll. Nem a Dulskik vannak a művészekért (az hiányozna még!), hanem a művészek a Dulskikért.

Évekkel ezelőtt találkoztam a varsói Zachętában (milyen különös név![3]) Dulska asszonnyal Podkowiński impresszionista festménye előtt. Dulska asszonyt kitűnő látással áldotta meg a sors, megállt közvetlenül a kép előtt, és... dühöngött, mintha megveszett volna. Szemétség, ordítozott, hülyét csinál belőlünk: ezek csak foltok, ez nem kép! Bátortalanul javasoltam: jó asszony, ha kissé távolabbról szemlélné, összekeverednének a szemében a foltok, és minden rendben lenne. Dulska asszony tekintete villámokat szórt, teleszívta magát levegővel, mint a víziló, ha legalább fél órát szándékozik a víz alatt tölteni, és elbődült: szép kis rend, mondhatom! A tizenöt kopejkámért onnan nézem a képet, ahonnan akarom! Egy tisztességes asszony nem tűrheti el, hogy valaki hátrébb taszigálja, és foltok kavarogjanak a szeme előtt, amikor ő maga még soha nem ejtett foltot a becsületén azzal, hogy mindenféle foltokat bámult volna.

Ez a válasz tökéletesen kifejezi a művészet és a társadalmunk közti kapcsolatok filozófiáját. A társadalom csak annak a művésznek ad tizenöt kopejkát, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Jaj a művésznek, ha rászedi Dulska asszonyt és - a tizenöt kopejkájáért - úgy táncol, ahogy a kedve tartja. Dulska asszony nem hagyja, hogy még egyszer rászedjék; ha nem úgy táncolsz - mondja -, ahogy nekem tetszik, pusztulj éhen. Na és mit tehetnek a művészek? Éhen vesznek, ha valóban művészek. Mert az igazi művész csak a l'art pour l'art szellemében alkothat, vagyis azt énekli a világnak így vagy úgy, ami a lelkében megszólal, függetlenül a Dulski urak és Dulska asszonyok elvárásaitól.

Nézzük meg közelebbről ezt az állítólagos szörnyeteget (a l'art pour l'art-ról van szó). Mivel a művész ember, aki egy bizonyos fajból, korból és környezetből kerül ki, s ezáltal kötődik a fajhoz, a korhoz, a környezethez, mivel él, szenved, szeret, gyűlöl és meghal, mint más emberek, ugyanúgy érez, mint mások, csak százszor intenzívebben, és képes arra, amire mások nem, el tudja varázsolni a sejtelmek, az érzések és a benyomások világát, szavakká, hangokká, formákká tudja változtatni a szenvedés, az ábrándozás és az elragadtatás világát, mert semmi sem lehet idegen tőle, ami emberi, igen nagyfokú korlátoltság kell tehát ahhoz, hogy olyan művészetről meséljünk, amelynek, úgymond, dacolnia kell a l'art pour l'art-ral, ellenkező esetben kívül áll a világon, az emberiségen.

Még a világtól leginkább elszakadt művészet is e világi kell hogy legyen, s mindig lesznek olyanok, akikhez szól.

A japán társadalom tizenegynéhány évszázadon át soha semmiféle követelményt nem állított művészei elé. Ott csak egyetlen jelszó létezett, ezt mindenki elfogadta, és teljesen természetesnek találta: művészet a művészetért. Minden művész csak azt tette a maga területén, mit művészlelke diktált neki. Nem létezett semmiféle japán „Straż” vagy „Japán Iparművészeti Társaság”. Mert az egész társadalomnak szüksége volt a művészetre, és tisztelte művészeit, akik alkotómunkájuk során elszakadtak mindentől, ami zavarta őket abban, hogy azon elmélkedjenek, miképp fejezhetnék ki magukat a legművészibb módon, s így közvetve hatással, méghozzá igen nagy hatással voltak az ipar és kereskedelem fejlődésére. Az építész, a szobrász, a mázoló, az ötvös, a bronzműves, az asztalos, a fafaragó nem hangoztatott hazafias frázisokat, a helyi Ciuchcińskik nem okították a művészeket, mit és hogyan kellene csinálniuk.

Kizárólag a szépség fölötti elmélkedésből nőtt ki a bámulatos és sokrétű nemzeti művészet, amely az egész civilizált világ csodálatát kivívta, és - a dicsőség mellett - milliós bevételekhez juttatja Japánt.

A japán festőt kizárólag az foglalkoztatta, hogyan örökíthetné meg a legszebben hazája virágait, madarait és rovarjait, ezzel közvetve hazafias tettet hajtott végre, mert amellett, hogy világhírűvé tette nevét, csodálatot és tiszteletet keltett országa iránt, amely ilyen nagy művészt adott a világnak. Csak a művészetért dolgozott, de semmiféle japán Dzieduszycki szemében nem vált csodabogárrá.

Nálunk persze nem így van. A társadalom alapjában véve fütyül a művészetre, méghozzá évszázadok óta. Embrionális formában létezett valamiféle művészeti kultúra - először a XVI. században, majd a XVIII. század végén. De a gyermek csecsemőkorban meghalt. Soha senki sem foglalkozott honi művészetünk fejlesztésével. A kulturáltabb egyének időnként hoztak be műalkotásokat Keletről, Délről vagy Nyugatról, idegen művészeket hívtak ide, akik bár Lengyelországban alkottak, nem alkothattak lengyel módra.

Igazi japán művész nem festheti le másképp a lengyel falut, csak japán módra, mint ahogy a lengyel is lengyel módra festi le a japán falut.

Voltak hát - és vannak is még - Lengyelországban idegen műalkotások. Bizonyos ideje vannak hazai műalkotások is, főként a festészet területén. De más bizonyos mennyiségű műalkotással rendelkezni bizonyos művészeti ágból, és megint más ápolni a nemzeti művészet hatalmas koronájú, gyönyörűséges fáját, melynek árnyékában az egész nemzet él.

[...]

[1] Részlet Norwid Irónia című verséből. Fodor András fordításában.

[2] Utalás Gabriela Zapolska Dulszka asszony erkölcse című színművére

[3] A híres galéria neve buzdítást jelent.