Lengyel művészet

Jan Kasprowicz: Levél Ślewińskinek. 1907

Władisław Ślewiński kiállítása

Katalógus-előszó, Lwów, 1907

Jan Kasprowicz (1860-1926) az Ifjú Lengyelország legnagyobb költője, drámaíró, műfordító és publicista. Władysław Ślewiński kiállítási katalógusához, a művésznek címzett levél közvetlen formájában megírt bevezetője (Lwów, 1907) jó példa a „költői kritikára”.

Władisław Ślewiński (1854-1918) élete nagy részét Franciaországban töltötte, kapcsolatban állt a Pont-Aven-i iskolával (1890-95), különös tekintettel Gauguinre. Le Poulduben (1896-1905), Krakkóban és Poroninban (1905-07) élt, a varsói Képzőművészeti Főiskolán tanított (1908-10), majd visszatért Franciaországba. Ő honosította meg a lengyel művészetben Gauguin és Sérusier szintetista elveit (az utóbbi jó ismerőse volt).

Kasprowicz bevezetője épp a legértékesebbet ragadja meg Ślewiński festészetében: a markáns körvonalakat, az egyszerű és eszközeit tekintve takarékos kompozíciót, a hangulatot keltő finom színeket.

Levél Ślewińskinek - Bevezető helyett

Alig néhány hónapja ismerkedtünk meg egy faluban a Tátra méltóságteljes óriásai között; ezt a rövid időt beszélgetéssel töltöttük, közben diszkréten figyeltem alkotómunkáját, de ez is elég volt ahhoz, hogy még inkább megerősödjem régi meggyőződésemben, mely szerint az „esztétika” - nem szeretem ezt a terminust - egyetlen szabálya a művész szeme és lelke, így bátran és nyíltan bevallhatom, hogy az Ön személyében megtaláltam ezt a szemet és leket. E két tényező az Ön esetében együtt jár: vannak, akik festenek, és olyan jó a szemük, hogy tökéletesen meg tudják ragadni a tárgyak alakját, s bizonyos technikai felkészültség birtokában, úgymond, az igazságnak megfelelően - nálunk „igazságon” még mindig fotográfiai pontosságot értenek - tudják mindezt vászonra vinni; kifinomultabb alkatok, fogékony lelkek is akadnak közöttük, akik érzékelik a Természet, az alkotót ösztönző ihletforrás hangulatát, de nincs szemük, nincs kellő rálátásuk a formákra, nem ismerik a fény és az árnyék természetét, ezért a képeik, eltérően a rajzoktól, nem keltenek harmonikus benyomást bennük, ez pedig elengedhetetlen minden műalkotás „igazságához”.

Az Ön esetében a szem és a lélek egyetlen szervvé nőtt össze, de talán érthetőbb vagyok, ha azt mondom, hogy a szeme nem csak lát, hanem egyszersmind érez is, a lelke pedig nemcsak érez, hanem lát is, méghozzá tisztán és világosan. Ennek köszönhetően a képei különös harmóniával szólnak hozzám. Bevallom, amikor először álltam előttük, elriasztottak azok a jellegzetes, vastag körvonalak, amelyek alighanem állandó tartozékai a festészetének; ugyanakkor, mintha ezt ravaszul kitervelte volna, állandóan izgatták a retinámat, s hamarosan annyira lekötötték a figyelmemet, hogy már nem tudtam a szemem levenni róluk. Emlékszik, mit mondtam egyszer Önnek? Azt, hogy aki alaposan elmélyed a festészetében, nem nagyon talál nálunk mást, aki komolyan felkelthetné az érdeklődését. Ha nem ismerném annyira, mint amennyire - hadd hízelegjek magamnak - ismerem, hajlamos lennék feltételezni, hogy ezzel a primitív rajzolattal sanda szándékai vannak, mintha ökölcsapást mérne a nézőre a célból, hogy szíveskedjék a kézzel foglalkozni, amely lecsapott rá, és majd ha jobban megnézi a képet, meggyőződhet róla, hogy a rajz egyrészt hibátlan, másrészt e vastag körvonalak keretébe foglalt tartalom hihetetlenül mély. Természetesen nem a külső, anekdotikus tartalomra gondolok, melyet Ön, aki csak és kizárólag a festészet, a vonalak és a színek nyelvét használja, joggal néz le, lévén ellensége mindenféle „irodalmi” festészetnek; a belső tartalomról beszélek, arról az igazi, őszinte költészetről (az igazi költészetnek semmi köze az irodalomhoz), arról az intenzív hangulatról, amely a búbánat, a melankólia és az elvágyódás gyenge fényével borítja az Ön tengeri képeit és a mi hófödte, megfeketedett viskókkal teleszórt, a Murań, a Lodowy, a Kosista és a Giewont sziklás csúcsaival eltorlaszolt poronini mezőinket, melyeket a ködfoltos égerligetekkel együtt az Ön érző szeme és látó lelke kezd megörökíteni a vásznain.

És a virágai, azok a pipacsok, kökörcsinek, napraforgók! Ezek nem nagyszerű fényképek olyan dolgokról, melyek éltek, de egy pillanattal azelőtt, hogy megjelentek a klisén, elpusztultak; ezek önálló, örök életű egyéniségek, melyek nemcsak a technikai tudásszinttel képesztenek el (nálunk már az is épp elég hatásos), hanem mindenekelőtt az Ön lelkének melankolikus, vonalakon és színeken játszó muzsikájával, köszönhetően a szemnek, amely nemcsak lát, hanem érez is, köszönhetően a léleknek, amely nemcsak érez, hanem lát is. [...] A portréit nézegetve arra gondoltam, ha Ön színész lenne, nem tenné földhözragadttá Słowackit, szó és mozgás, jobban mondva hang és gesztus segítségével költői életet adna teremtményeinek, amilyet a nagy költő muzikális lelkétől kaptak. Másként fogalmazva, Ön nem szokványos „realista” vagy „naturalista”, nem másoló, aki „visszaadja” a természet képét, s még a lélek látszatát is megvonja tőle. Bár a portréi kitűnnek külső hasonlóságukkal, nem a külső valóságot jelenítik meg. Mint a tájképeket, ezeket is hihetetlenül egyszerű, tisztán festészeti eszközökkel készítette, nem vette igénybe például a szobrászat eszközeit, igen gyakran ugyanazzal a vastag, de a rajz szempontjából hajszálpontos vonallal fejezi ki magát. Néha mintha nem is lenne térbeli mélységük, de ezek a portrék nem is akarják az élő ember illúzióját kelteni a nézőben, nem akarnak olyan látszatot teremteni (ezt sikerül is elkerülniük), mintha egy bizonyos individuális életről lenne szó. A rátermettségének köszönhetően - ne vegye zokon, hogy ezt a kifejezést használom, de ebben az esetben szerintem megfelel a megérzéseinek -, tehát a rátermettségének köszönhetően, melyre hagyatkozván bizonyos kifejezést tud adni a tekintetnek, és el tudja rendezni a figurákat, e portrék élete bizonyos értelemben túllép az egyéni életen.

Mióta olyan agyafúrt módon visszaéltek nálunk a szimbólum fogalmával, ez a kifejezés visszatetszést kelthet bennünk, de hát nincs más szavunk arra, hogy megnevezzünk egy bizonyosfajta karaktert, műalkotást, ezért nekem is azt kell mondanom, hogy a portréin látható individuumok is szimbólummá változnak. [...] Mint ahogy a tájképein is kerül minden fantasztikumot, a portréiról is száműzött minden avítt irodalmiságot, melyet rendszerint a lefestett modell pillanatnyi vagy szokásos hangulatát illusztráló allegorikus emblémák fejeznek ki.