Mi az esztétika?

Első és második előadás: A modern esztétika kialakulásának körülményei

Az első két előadás tárgya annak tisztázása, mennyiben sajátos művészetelméleti közelítés az esztétika. Az órának azt a helyzetet kell bemutatnia, amelyben a művészet mibenléte önmagában problematikussá válik, ugyanakkor az újonnan kidolgozódó művészetfogalom önmagán túlmutatva hirtelen megoldást kínál a nálánál tágabb történetfilozófiai, antropológiai és teológiai válságra. Ez a keret szolgál annak bemutatására, hogy nem egyszerűen új diszciplína születik az esztétikával, de rövid idő alatt újdonsága ellenére vezető szerepre tesz szert a filozófián belűl.

            Lehetséges gondolatmenetek:

1.

A világ kontingencia-térré válásának fenyegtése és az autonóm műalkotás újkori fogalma mint annak elhárítása. Egy karteziánus típusú univerzum kétpólusú rekurzív szerkezetének ellentmondásos volta: ontológiailag még isten az első, ismeretleméletileg viszont már nem. A lehetséges megoldás lehet Leibniz hierarchikus percepciófogalma és harmonia prestabilitatája, de egyrészt karikaturisztikusan szélsőségig hajtott, másrészt megkapó módon tulajdonképpen az újkori művészt előlegzi meg istenben, az újkori műalkotásfogalmat a világ szerkezetében. Idézhető::

„10. Isten legmagasabb tökéletességéből következik, hogy létrehozván a világegyetemet, a lehető legjobb tervet választotta, amelyben a legnagyobb fokú változatosság párosul a legnagyobb fokú renddel: a lehető legjobban használta ki a teret, a helyet és az időt; a lehető legnagyobb hatást hozta létre a legegyszerűbb eszközökkel; a legtöbb erőt, a legtöbb tudást, a legtöbb boldogságot és jóságot osztotta szét a teremtmények között, amennyit csak a világegyetem megengedhetett. Isten értelmében ugyanis a lehetséges dogok mind létezésre törekszenek, tökéletességük arányában, e törekvések eredménye tehát a tényleges világ kell hogy legyen, amely a lehető legtökéletesebb. Enélkül lehetetlen volna megokolni, miért alakultak a dolgok inkább így és nem másképp. " (Leibniz: A természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei, 10.pont, Válogatott filozófiai írásai, 299. o.)

 A példa elemzésében érdemes kitérni arra, hogy mintegy poétikai fogalmakkal (tér, hely, idő kihasználása, hatás elérésének elve) írja le a világ szerkezetét benne istennel mint nagyhatalmú művésszel: átfordulóban a helyzet, immár nem a világ rendje szavatol a művészetéért hanem a művészet elvei biztosítják a világét.

Fenti idézet egyben a tekintetben is elemezhető, hogyan lesz az esztétikai műalkotásfogalom alapja a leibnizi metafizika, ráadásul a filológiai hatássor is megadható a Leibniz-Wolff-Baumgarten tengelyen. Végkövetkeztetés: a modern esztétika műalkotásfogalma, különösen a romantikától kezdve épp olyan belsőleg végtelen, minden szintjén értelemmel telített, minden pontján a többi ponthoz igazított és teleologikus szerkezetű, önnön háttereként egy értelemadó és meghatározó szubjektivitást feltételező struktúrát alkot, amilyent a kor a kontingencia hipotézis követjeztében a világfelfogásból elveszített. Egy a metafizika birodalmából az érzékiség világába átmenekített metafizikai vigasz.

Illusztrálható pl. Schiller Görögország istenei című költeményével.

2.

Ugyanennek a folyamatnak a párhuzama a 18. század egymással versengő művészetfelfogásaiban. Ezek leírása erősen támaszkodik esetemben David Wellberry: Lessing's Laokoon című könyvének egy gondolatmenetére. Az esztétika 18. századi megszületése, mint egy azóta is egyedülálló történeti hármas együttállás, ahol van egy éppen érvénytelenedő, egy aktuálisan csak a korra jellemző és egy most kialakuló és mostantól egyeduralkodóvá váló irányvonal. Az első nevezhető a performatív hipotézisnek, amely szerint a műalkotások bizonyos rögzített szabályok (poétikák, retorikák, akadémiai műfaj- és szabályrendek) szerint létrehozott objektivációk, amelyek megalkotása és értelmezése ismert és közösségi szabályok mentén zajlik. Ez egy lényegében preesztétikai stádium - itt lehet kitérni arra a problémára, hogy a korszak előtt a széppel vagy a művészetekkel kapcsolatos szövegek elsősorban ezért nem eminensen esztétikaiak. Az aktuálisan 18. századi modell egy lényegileg szemiotikai karakterű elképzelés, amely az eredetileg nem esztétikai jellegű tudás műalkotásokon keresztül lehetséges továbbadásának buktatóit fogalmazza meg: példaként elemezhető mondjuk a Laokoón arra vonatkozó része, hogy mennyiben determinálja a képzőművészetben az ábrázolható tartalmat a közvetítő közeg, mondjuk a kő materialitása (nehézkedés, átlátszatlanság) ill egyáltalán az, hogy bizonyos dolgok elvileg nem materializálhatók, pl. láthatatlanság a képen:

            "A költőnél az öltözék nem öltözék; semmit sem takar; képzelőerőnk átlát rajta mindenütt. S akár van ruha Laokoónon Vergiliusnál, akár nincs, képzelőerőnk testének minden részén egyformán látja a szenvedést. Homlokát átköti a papi szalag, de nem rejti el. S nemcsak hogy nem akadályozza, sőt ez a szalag erősíti képzetünket, amelyet a szenvedő szerencsétlenségéről alkotunk magunknak.

Gennytől és mocskos méregtől szennyes a papnak

Szentelt szallaga...

Papi méltósága sem segít rajta; sőt, ennek jelvényét, mely egyébként mindenütt tekintélyt és tiszteletet parancsol, most mérges tajtéktól áztatja és szentségteleníti meg.

            A képzőművésznek ellenben le kellett mondania erről a mellékes körülményről, hogy a fő mű ne károsodjék. Már azzal is nagymértékben gyöngítette volna a kifejezést, ha csak a szalagot meghagyja Laokoónon. Homloka egy részét eltakarta volna - pedig a homlok a kifejezés székhelye. Amint tehát amott, a kiáltozás esetében a kifejezést áldozta föl a szépségnek, úgy áldozta föl emitt a megszokott alakot a kifejezésnek. A megszokottat a régiek különben is kevésre becsülték. Érezték, hogy művészetük magasabb rendeltetése miatt mindenestül túltehetik magukat rajta. A legmagasabb rendeltetés a szépség; a ruhákat a szükség találta föl, és mi dolga a művészetnek a szükséggel? Elismerem, szép lehet az öltözék is; de mi ez az emberi forma szépségéhez képest? S vajon aki a nagyobbat elérheti, megelégszik-e a kisebbel is? Attól tartok, hogy aki a mesteri tökéllyel ábrázolja a ruházatot, éppen ezen ügyessége révén árulja el képességének hiányosságait." (Lessing Válogatott Esztétikai Írásai, Gondolat, 1982, 221-222.o.)

 A szempontunkból legfontosabb paradigma az expresszív, amely a művet a továbbiakban egy mögöttes szubjektivitás önkifejezésének fogja fel. Látványosan oppozícióba állítható a performatív modellel, mind szerkezetét mind következményeit tekintve (közös szabályrendszer versus egyedi műforma, közérthető és érthetetlen művészet, iskolák versus művészmagány, mesterember versus zsenikultusz) ugyanakkor ezen a ponton megfeleltethető az 1. számú gondolatmenetnek: megistenülő művész és a művészet mint valláspótlék. Valamint kiegészíthető az ismert gadameri gondolatmenettel az élmény fogalmának problematikusságáról, pontosabban arról, mennyire problematikus az élményművészet kritériumai szerint megítélni a nálánál korábbi, más normák szerint alakult műveket. (V.ö. Gadamer: Igazság és módszer, Gondolat, 1984, 65-76.o.)

3.

Az esztétika kialakulása mint a modern szubjektum- vagy individuumfelfogás következménye, sok tekintetben Baeumler alapján. Ez a gondolatmenet az esztétikai szubjektum tételezésével és az ízlés fogalmának középpontba helyezésével jár, ugyanakkor kritikailag is közelíthető az esztétikai megkülönböztetés fogalmának gadameri bírálatával.

[...] Nagyon jelentéktelen fogalom jelzi az új életérzés kezdetét. Az újabb kor esztétikáját a legpontosabban az különítheti el valamennyi korábbi, hasonló jellegű kísérlettől, hogy ízlésről szóló tanként definiálják. A görögség és a középkor ismernek ugyan művészettudományi és művészettechnikai szempontokat, a szép pszichológiáját és metafizikáját célzó kísérleteket, de modern értelemben vett esztétikát nem. Mindezen szempontokból hiányzik egy bizonyos előfeltevés: a sajátosan esztétikai szubjektum tételezése. A puszta szépségspekuláció még nem jelent esztétikát. Csak ha előfeltételeznek egy teljesen önálló esztétikai szubjektumot, akkor fogalmazódhat meg az esztétika mint önálló tudomány gondolata. Ezért az esztétika tudománya csak attól az időponttól fogva létezik, amikor az ízlés élménye és fogalma megjelenik az európai emberiség tudatában. Az ízlés élménye konstituálja az esztétikai szubjektumot. Ez a szubjektum új és nehéz problémát támaszt a gondolkodással szemben, a legnehezebbet, amit egyáltalán lehetséges. Végső soron az eleven és konkrét ember tulajdonképpeni problémáját veti fel. Meglepőnek tűnhet, hogy e problémának a XVIII. századig kellett várakoznia felfedezésére. Az ember látszólag legközelebbi tárgya a gondolkodó embernek. Ám az ember emberként való elismerésére csak az esztétikai szférában kerül sor, és az eleven individualitás ezért válhatott csak az ízlés korszakában a gondolkodás tárgyává. Vallás szubjektumaként az ember objektív realitáshoz kötődik és kivonja magát minden fogalmi megismerés alól. Tudomány szubjektumaként nem eleven, konkrét ember többé, hanem pusztán teoretikus lény. Természeti teremtményként a testi világ általános törvényeinek van alávetve; ezért az antropológia nem alapvetően új tudomány. Úgy tűnik, egyedül az etika veszi figyelembe az embert teljes konkrétságában - ám éppen az etika van kitéve folytonosan annak a veszélynek, hogy az individualitást kioltó normát állítsa előtérbe, és a konkrét ember képzetét szem elől tévessze valamely feltétlen törvény vagy szociális szubjektum képzetének árnyékában. Konkrét individuális szubjektumként lép elénkbe ellenben a zseni és az esztétikai szemlélő. Mindkettő bele van szövődve a természeti és történeti lét teljes terjedelmébe. Semmi nem áll itt a konkrétumra irányuló gondolkodás és tárgya közé. Az esztétikailag teremtő és élvező szubjektum tudománya azzal kecsegtet, hogy közvetlenül az emberi jelenségek gazdagságához vezet el. Ám ugyanabban a pillanatban, amikor felfedezni véljük a konkrét ember megismeréséhez vezető utat, feltárul a probléma nehézségeinek teljessége is. Az esztétikai ember nem végső adottság, nem redukálhatatlan tény, mely előtt, mint hihetnénk, a gondolkodásnak kapitulálnia kell. Az ízlés a szubjektumot teljes felelőtlenségében, mélységes belső szabadságában nyilvánítja ki. Az érzés előtt leomlik minden idegen mérce. Ha az ízlés szerephez jut, akkor eltűnik minden objektív támasz, az ember már csak önmagával áll szemben, és a döntő pillanatban, amikor érzésére hivatkozik, egyedüliségének tudatára ébred. Máshol egyébként normák szerint cselekszik vagy objektivitásának engedelmeskedik. Itt az objektivitás csak alkalom arra, hogy önönmagának mint ezen individuumnak ébredjen tudatára. Az individuummal szemben azonban csődöt mond a fogalom, mely mindig csak az utolsó előttiig jut el, az infima speciesig sosem. Az individuum szótalan, fogalma és logikája sincs; individuum est ineffabila. Az érzés sosem tudódhat ki. Éppen az eleven ember marad tehát feltáratlan." (Alfred Baeumler: Az irracionalitás problémája a XVIII. Századi esztétikában és logikában Az ítélőerő kritikájáig, Enciklopédia Kiadó, 2002, 24-25.o.)

A gondolatmenet Kantig is kifuttatható, érdemes benne kitérni a kanti kritikák és a hozzájuk kapcsolódó képességek megfeleltetésére, ezáltal arra, hogy most először a „kvázi-esztétikai" ítélőerőnek korántsem filozófiailag alárendelt poziciója világosan mutatja azt a szerepet, amelyet az esztétika (mutatis mutandis) a filozófiában a továbbiakban betölthet, ugyanakkor itt érdemes arra is utalni, hogy épp a TÉK híres jegyzete mutatja magának a fogalomnak még a 18. század második felében is ingatag megítélését:

"Manapság kizárólag a németek jelölik az esztétika szóval azt, amit mások az ízlés kritikájának neveznek. Szóhasználatuk mögött az a csalóka remény lappang, melyet a jeles elemző BAUMGARTEN fogalmazott meg, hogy a szépség kritikai megítélése észelvek alá rendelhető, és szabályai tudománnyá emelhetők. Ám az efféle fáradozások hiábavalóak. Mert a mondott szabályok vagy kritériumok, végső forrásaikat tekintve, pusztán empirikus jellegűek, és így soha nem szolgálhatnak alapul a priori törvények számára, melyekhez ízlésítéletünknek igazodnia kellene; ellenkezőleg, az utóbbiak a próbakövei az előbbiek helye voltának. Ezért tanácsos volna vagy feladni ezt a megnevezést, és átengedni ama tan számára, mely igazi tudományt alkot (ily módon közelednénk a régiek nyelvéhez és elgondolásaihoz, mert náluk felettébb ismert volt a tudomány efféle felosztása αισqητα χαι νοητα-kra, vagy osztozni e megnevezésen a spekulatív filozófiával, és az esztétika kifejezést részint transzcendentális értelemben, részint pszichológiai jelentéssel használni. " (Kant: A tiszta ész kritikája, Ictus, 1995. 78-79.o.)

Ezen a ponton végkövetkeztetésként világossá tehető, hogy a kialakult individuumfogalom alapjai éppen a karteziánus cogito magányában, ugyanis létének kizárólag önmaga számára bizonyító erejű belátásában illetve a leibnizi monász bevallottan én-karakterű fogantatásában rejlenek, ugyanakkor az is, hogy eme elszigetelt és befelé végtelen szubjektum-fogalom következményeiben mintegy túlterjed az őt létrehozó metafizikai kereteken és saját metafizikai problémáit az esztétika terepére kell átvinnie, radikálisan fogalmazva többé nem a filozófia hivatott arra, hogy a szép és a művészet problémáit megoldja, hanem némiképp fordítva, saját megoldatlan kérdéseit a művészet területére viszi át, onnét remélve a megoldást.

Legfontosabb háttérirodalom:

Alfred Baeumler: Az irracionalitás problémája a XVIII. századi esztétikában és logikában Az ítélőerő kritikájáig, Enciklopédia kiadó, 2002.

Ernst Cassirer: Die Philosophie der Aufklärung, VII. fejezet

David Wellberry: Lessing's Laocoon: semiotics and aesthetics in the Age of Reason, Cambridge University Press, 1984.

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, Gondolat, Budapest, 1984., elsősorban 27-84.o.

Leibniz: Válogatott filozófiai írásai, Európa Könyvkiadó, 1986.