Átfogó, kronologikus filmtörténet II.: Az ötvenes évek közepétől napjainkig

Az új brit film a kilencvenes évektől napjainkig

Újabb problémák, mint a megszűnő mozik, a multiplex-hálózatok terjedése, amelyek jóformán csak a hollywoodi kasszasikereknek biztosítanak teret, a DVD és a házi mozik terjedése, a való világ hamis illúzióját keltő valóság show-k, és a megszűnő adókedvezmény-támogatás, a digitális képhordozók világhódító útja mellet egyre nehezebb forgalmazót találni. De újabb remények is felbukkannak, mint a digitális technika, fesztiválok, FilmFour, a Channel Four új csatornája, ahol a független, illetve művészfilmek láthatók. A 90-es évek összefoglalását nehezíti, hogy világszerte meghatványozódott a filmek száma, köszönhető ez a videónak, amely hatalmas felvevőpiacot képvisel.

A kilencvenes években egy sor eredeti és igazán kiemelkedő alkotás született, mely életben tartotta, mi több új életet lehelt a brit filmbe. Az 1992-es év különösen jó évnek bizonyult, hiszen három egészen kiemelkedő alkotás született. Neil Jordan Síró játékát példátlan várakozás előzte meg és ami azt illeti nem is okozott csalódást. A terrorizmust, az Észak-Ír és Angol konfliktust teljesen más szemszögből, az egyén szempontjából mutatja be. Az angol katona és fogva tartója között szinte baráti viszony alakul ki és a katona halála után Jimmy (Stephen Rea), akinek elege van a vérengzésből, és szeretne kiszállni az egészből. Felkeresi a halott katona barátnőjét, hogy a haldoklónak tett ígérete szerint gondját viselje annak. És ezzel kezdetét veszi egy korántsem szokványos szerelmi történet. A politika és a transzvesztita szerető történetének összemosása Jordan egyik kedvenc témája, amely legújabb 2006-os filmjében a Reggeli a Plútónban (Breakfast at Pluto) is visszaköszön. Szintén az Észak-Ír konfliktust dolgozza fel Jim Sheridan 1993-as filmje az Apám nevében (In the Name of the Father), amely valós eseményeken alapuló történet Gerry Conlonról, akiről azt hitték, hogy a Guilfordi Négyek (The Guilford Four) vezetője, akiket ártatlanul börtönöztek be 15 évre egy IRA bombamerénylet után. Sherindant és a két főszereplőt Daniel Day-Lewist és Emma Thompsont sokan azzal vádolták, hogy angol ellenes filmet készítettek. 1992-ben készült Sally Potter Orlandoja főszerepében az androgün külsejű Tilda Swintonnal, aki először Derek Jarman filmjeiben volt látható. Potter a neo barokk irányzatot viszi tovább egyedi Virginia Wolf adaptációjával. Szintén ebben az évben jelentkezik Terence Davies A hosszú nap véget ér (The Long Day Closes) című filmjével, amely egy szegény munkás család története, amely sokban hasonlít Davies saját családjára. Jellemzője a filmnek, hogy a naturalisztikus előadásmódot, rendkívül kifinomult kameramunkával és stilizált zenehasználattal ötvözi.

A brit film újbóli felvirágozását maréknyi pénzből készített filmek hozták meg. Köztük is a legsikeresebb a Négy esküvő és egy temetés (Four Weddings and a Funeral, 1994) volt. A filmben feltűnő Andy McDowell szimbolizálja az amerikai pénz beáramlását a produkcióba. Mivel a színésznő nagyban hozzájárult a film amerikai sikeréhez ezek után egyre gyakrabban tűnnek fel amerikai hírességek brit produkciókban, mint Julia Roberts a Notting Hillben, Rene Zellweger a Bridget Jones naplójában, vagy Gwyneth Paltrow az Emmájának címszerepében, hogy csak egy néhányat említsek. A filmet az 1984-ben Sarah Radclyffe és Tim Bevan által alapított Working Title. A cég első filmje a Channel 4 megbízásával és annak segítségével készített Stephen Frears alkotás a korábban már említett Én szép kis mosodám volt. Tim Bevan és az időközben hozzácsatlakozott Eric Fellner cége a Working Title több, mint hetven filmet forgatott a nyolcvanas évek közepétől és a mai napig négy Oscart és húsz BAFTA díjat tudhat a magáénak. A már említett alkotások mellett olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Notting Hill, Elizabeth, a Bridget Jones naplója, a Billy Elliot, a Shaun of the Dead, Egy fiúról. Szellemükben független, de stúdiótámogatással készült filmek ezek, amelyek egyértelműen a nagyközönséget és az amerikai piacot célozzák meg. Jól megcsinált, jellegzetesen brit humorral és napjaink brit sztárjaival készült de nemzetközi fogyasztásra szánt filmek.

A kilencvenes évek igazi fordulópontot jelentett a nemzeti filmgyártásban. A skót film felvirágzásában nagy szerepe volt Danny Boylenak, aki 1994-ben Edinburghban igazi skót színészekkel forgatta a Sekély sírhant (Shallow Grave) című filmjét, amely előfutára volt a nemzetközileg is hatalmas sikert aratott Trainspottingnak (1996). A Trainspotting, az azóta a skót filmgyártást segítő Scottish Screennek a referenciapontjává vált ismét bebizonyítva azt a régi jól bevált formulát, miszerint szerény költségvetésű film is lehet sikeres, amennyiben kellő figyelmet szentelünk a marketingnek. Irvine Welsh könyvét újranyomták, ezúttal a film főszereplőivel a borítón (csakúgy, mint annak idején Silletoe könyvét a Szombat este, vasárnap reggelt Albert Finneyvel a borítón) és a film hanganyagát is ugyanazon poszterrel kezdték árusítani egy időben a moziba kerüléssel. A Sekély sírhanttal és a Trainspotting-al tehát új időszámítás kezdődött a nemzeti filmgyártásban, ahol megjelentek az igazi skót élettel és életérzéssel foglalkozó filmek. (Bár ennek már voltak előfutárai, mint a Hirtelen elgyengülés (This Sinking Feeling, 1979) vagy a Gregory barátnője (Gregory’s Girl, 1980).

Még elsöprőbb volt a sikere Peter Cattaneo filmjének a vetkőző munkanélküliekről szóló Alul Semminek (The Full Monty, 1997) vagy a szintén abban az évben megjelenő Az angol betegnek (The English Patient, 1997) Anthony Minghella rendezésében, amelynek sikerült az ami brit filmnek a Gandhi óta nem: megnyerni a legjobb filmnek járó Oscar díjat . Az íróként induló Minghella hatalmas és költséges vállalkozásba fogott, amikor elhatározta, hogy filmre vigye Michael Ondaatje regényét. Minghella, aki a Brit Filmintézet elnöke is ugyanúgy otthon van az amerikai stúdiófilmek világában, mint a hazai filmgyártásban. A másik rendező, aki hasonlóan otthonosan mozog mindkettőben Mike Figgis, aki tengerentúli kasszasikereiből finanszírozza szerény költségvetésű, ám annál újítóbb filmformanyelvi kísérletezéseit, amelynek a legjobb példája a Timecode 2000 osztott képernyős kísérlete arra, hogy csupán a hang felerősítésével terelje a nézők figyelmét egyik képmezőről a másikra és úgy bontsa ki a történetet, amelynek kerek egésszé kell válnia annak ellenére, hogy négy különböző szálon fut a cselekmény egyszerre. A film további érdekessége, hogy négy különböző kamerával forgatták egyszerre és vágás nélkül láthatóak egyszerre a képek az osztott képmezőkben a film végén jött földrengés az egyetlen összekötőelem, amely egységbe fogja a szálakat, mint Robert Altman Rövidzárlatában. (A Timecode 2000 DVD változata pedig az interaktív mozizásra tett eddigi talán legsikeresebb kísérlet. Ott ugyanis a néző maga választhatja ki, hogy melyik képmezőt szeretné nézni, kinagyíthatja és a hangot is kedve szerint veheti le és fel a többiről.) 

A kilencvenes évek közepére a finanszírozási helyzet is kedvezően alakult. 1995-ben a lottóból befolyó pénzek egy részét elkezdték visszaáramoltatni a filmiparba. Új cégek jöttek létre a filmes projektek beindítására, mint a DNA, a The Film Consortium, vagy a Pathé Pictures. Ez felgyorsította a Glasgow Film Fund beindulását Skóciában, ami a nemzeti filmgyártás felvirágoztatására volt hivatott.

A 90-es években folytatódnak a 80-as évek hagyományai. Továbbra is sok kosztümös film adaptáció készül a szocialista realista filmek vonalát pedig Ken Loach, Mike Leigh, illetve az újabb generáció képviselője Shane Meadows viszi tovább, a Hétszer 24, (Twentyfour Seven, 1977), Volt egyszer egy Közép-Anglia (Once Upon a Time in the Midlands, 2001), vagy a legújabb bosszú filmjével a Halott ember cipőjével (Dead Man’s Shoes, 2004). Ugyanezzel a témával, de jóval könnyedebb formában foglalkozik Peter Cattaneo, Alul Semmi (The Full Monty, 1996), a Mark Herman Fújhatjuk (Brassed-off, 1996). A gengszterfilmbe pedig Guy Ritchie, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső (Lock, Stock and Two Smoking Barrells, 1998), Blöff (Snatch, 2000), aki sokat tanulva Quentin Tarantinotól az akció dús jeleneteivel, gyors vágásaival és szokatlan kameraállásaival olyan képi világot teremt, amelyet addig nem láthattunk még brit filmen.

2000-től egyre tovább erősödik a filmgyártás, British Film Institute, British Film Council, Channel Four, Film Four, Scottish Screen etc. Támogatják a hazai filmeket, a függetleneknek pedig egyre több fesztivál kínál lehetőséget arra, hogy forgalmazókat találjanak, illetve támogatókat a következő filmjeikhez. A Working Title pedig egyre másra gyártja a közönségfilmeket amerikai támogatással, nagy költségvetéssel, amerikai piacra, pld. Shekhar Kapur, Elizabeth (1998), Richard Curtis, Sztárom a párom (Notting Hill, 2000); Chris és Paul Weitz Egy fiúról (About a Boy, 2002); Richard Curtis, Igazából szerelem (Love Actually, 2003), Nigel Cole, Felül semmi (Calendar Girls, 2003), Sharon Maguire, Bridget Jones naplója (Bridget Jones’ Diary, 2002) és a folytatása a Beeban Kidron rendezte Bridget Jones: Mindjárt megőrülök (The Edge of Reason, 2004).

Napjainkban új témaként jelentkezik a rasszizmus felerősödése és a terrortámadás fenyegetése Szeptember 11.-e után Ken Loach: Egy szerető csók (Ae Fond Kiss, 2004), Sally Potter Igen (Yes, 2004), Kenny Glenaan: Yasmin (2004), Antonia Bird: A Hamburg-i cellája (Hamburg Cell, 2004) mind-mind erre reagálnak, divatossá vált a katolikus egyház piszkos dolgainak a leleplezése is (Peter Mullan: Magdolna nővérek (The Magdalena Sisters, 2002); Islig Walsh: Song for a Raggie Boy, 2003), és a nemzeti film is egyre erősödik, Lynne Ramsay Patkányfogója (Ratcatcher, 1999) vagy Morvern Callarja (2002) az új skót filmet gazdagítja csakúgy, mint David MacEnzie, Young Adam-je (2003). Mira Nair:A Hiúság vására (Vanity Fair, 2004); Mike Hodges pedig ismét újabb dimenzióval gazdagította a gengszterfilmet az I’ll Sleep When I’m Dead (2003) című alkotásával. Pawel Pawlikowski Szerelmem nyara (My Summer of Love, 2004). Az ígéretes fiatalok közé tartozik a már említett Shane Meadowson kívül Michael Winterbottom az ’anti-author’, akinek a nevéhez olyan filmek fűződnek, mint a Code 46 (2003), a Kilenc dal (Nine Songs, 2004), amely a legerotikusabb brit filmként vált híressé vagy a sajátos Tristram Shandy feldolgozása a The Cock and Bull Story (2005). De ide sorolható Alex Cox is a Repo Man, (1986), a Sid és Nancy (Sid and Nancy, 1984) alkotója.  

Sajnos azonban a viszonylag stabilizálódni látszó gyártás mellett napjainkban is sokszor elmarasztalják a brit filmipart egysíkúsága miatt. Quentin Tarantino, például a 2003-as Cannes-i filmfesztiválon elmarasztalta azt, mondván, hogy egy egészséges filmgyártás többfajta filmet készít. Sokat ront a helyzeten az agyelszívás is, amely nem csak a legtehetségesebb színészeket, de az ígéretesen induló hazai rendezőket is elszipkázza, hogy aztán amerikai produkciók stúdió bérenceiként jelentkezzenek kommerszebbnél kommerszebb alkotásokkal. Csak nagyon kevesen vannak, akik ide-oda képesek mozogni Hollywood és a brit filmgyártás között és arra használják a szuperprodukciókkal megkeresett pénzeket, hogy eredeti és kísérletező szellemű alkotásokat hozzanak létre hazájukban. Erre a legjobb példa Anthony Minghella és Mike Figgis.

Váró Kata Anna

Váró Kata Anna Kecskeméten született 1974-ben. Tanulmányait a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Az Angol-Amerikai Intézetben Angol nyelv és Irodalomszakos Tanári diplomát szerzett majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Mozgóképkultúra és Médiaismeret szakán szerzett diplomát. 1999-től a Debreceni Egyetem Idegennyelvi Intézetében tanít. Óraadóként részt vesz a Tanártovábbképzésben és filmes modulok oktatásában. Főbb érdeklődési területe többek közt a brit film, a film és az irodalom kapcsolata és az amerikai függetlenfilm. Írásai a Filmkultúra, a Filmtett, a magyar.film.hu és a Kritika hasábjain jelennek meg, valamint a Nagyvilág film és irodalomról szóló számában.