4. A középkori filozófia

B) A karoling reneszánsz

A nyugat-római császárság utáni évszázadok korszaka „csöndes” a filozófia története szempontjából. A Római Birodalom „romjai alatt” azonban néhány szerző összegyűjtötte és magyarázta az antik hagyományból fönnmaradt könyveket, közülük Cassiodorus és Sevillai Izidor nevét említhetjük. A frank-római, majd a német-római császárság kialakulása azonban új helyzetet teremt: kísérlet történik az antik hagyomány erőteljesebb föltámasztására. Az előbbit karoling, az utóbbit ottonikus reneszánsz néven tartjuk számon. A karoling reneszánsz idején Nagy Károly frank-római császár (Charlemagne, ur. 800-814) kezdeményezésére, és tanácsadója, Alkuin irányításával jön létre az új iskolák hálózata: az intézményes és tervszerű oktatás első nyugat-európai műhelyei. Ettől az időszaktól kezdve a filozófiai oktatás is az iskolákban folyik; innen a középkori tudományosság és filozófia elnevezése: skolasztika (latin „schola” = iskola). Az antik tudományokat az ún. „hét szabad művészet” keretében tanították; ezek: trivium  (grammatika, retorika, dialektika) és quadrivium  (aritmetika, geometria, zene, asztronómia). Alkuin szerint - és ez volt a karoling reneszánsz fő gondolata filozófiai szempontból - a szabad művészetek segítségével kell a Bibliát érteni és interpretálni.

A korszak egyetlen jelentős gondolkodója az írországi Johannes Scotus Eriugena (kb. 810-877), aki Alkuin oktatási programját vitte át a filozófia területére. Egy generációval őutána, Írországból érkezik a császári udvarba. Munkáját fordításokkal kezdi, görög egyházatyák műveit fordítja latinra. Főműve a De divisione naturae, görög címén Periphüszeon (szó szerint „A természet felosztásáról”, tartalmilag inkább „A világ felosztásáról”). A mű kézikönyvnek készült, didaktikus jellege megnyilvánul abban is, hogy a mester és a tanítvány közti dialógus-formában íródott. Mint az a kor alkotásaira általában jellemző, a mű három alapelvre épül: (1) Az isteni kinyilatkoztatás az Írásokban manifesztálódik, tartalma számunkra a hitben (fides) lesz nyilvánvaló. (2) Az emberi tudás másik alapja a tudomány, mely a hét szabad művészetben jelenik meg; ennek módszere a gondolkodás (ratiocinatio): az ész specifikuma, hogy igazként ismeri meg tárgyát. (3) A teológiai hagyomány (auctoritas) további forrása a tudásnak, mert a hit és a ráció tudása nem a semmiből indul, hanem a tradícióban gyökerezik, és az új fölismeréseknek ehhez kell igazodniuk.

Az első időben Eriugena a három tartomány harmonizálására törekszik, de igen hamar fölmerül számára a kérdés, hogy vitás esetben melyik a perdöntő, azaz minek van primátusa. Eriugena úgy értelmezi a dolgot, hogy a döntő kritérium az ész kezében van. Az első könyvben a mester megnyugtatja tanítványát: ne féljen, az észt kell követni, amely az igazságot keresi. Az észt nem lehet semmiféle tekintéllyel elnyomni, és nem lehet megakadályozni abban, hogy az egész világ előtt kijelentse azt, amit fáradságos tanulmányai során megismert. Természet szerint az ész az első, habár idő szerint a tekintély; s nagyon ingatag az a tekintély, amelyet nem igazol az ész, ezzel szemben az észnek nincs szüksége rá, hogy a tekintély megerősítse. A Szentírás esete is hasonló: a kutatás kiindulópontját jelenti ugyan, de az Írást érteni és értelmezni kell. Mi más végezhetné az interpretációt, ha nem az ész? Eriugena számára a Biblia képekben beszél és szimbólumokat használ, s épp ezeket kell megérteni az ésszel. E filozófiai exegézis mögött az a felfogás áll, hogy az igaz vallás és a helyes filozófia tartalma ugyanaz: a filozófia a racionalizált vallás tartalma, ez utóbbi pedig a filozófia képiesített tartalma. Eriugena ennek alapján visszautasítja, hogy a paradicsom vagy a pokol helyhez köthetők lennének; ezek szerinte a lélek állapotai. A közvetlen értelmezéssel a filozófiait állítja szembe, mivel az előbbivel súlyos tévedésekre juthatunk - ebben az összefüggésben állítja, hogy senki nem jut az égbe, csak a filozófia által, nemo intrat in caelum nisi per philosophiam.

Az ész tehát a végső kritérium, és ennek segítségével tudjuk rendszerezni a sokaságot (multiplitas), amely minket a világban és a gondolkodásban körülvesz. Eriugena a világról, a létezők teljességéről beszél, amikor a latin natura szót használja, de ilyen értelemben használja gyakran az universitas szót is. A világ számára a létezők teljessége. A világ mint „objektum” érdekli, és fölteszi a kérdést: hogyan tudunk egy objektumról beszélni? Az objektumról kijelentéseket teszünk, mondatokat formálunk, melynek alanya (szubjektuma) lesz az objektum. Amennyiben pedig a világ az alany a kijelentések rendszerében, úgy ez a speciális alany valamennyi lehetséges alanyt magában foglal, így minden lehetséges állítást és tagadást is. Eriugena szerint ugyanis az állítás és a tagadás a mondatok alapformája, melyekre valamennyi mondat visszavezethető. A világot első lépésben úgy osztja föl, hogy a világ egy részéhez lehet állítmányt kapcsolni, másik részéhez viszont nem. Ha viszont a kategóriák nem csupán a gondolkodás elemei, hanem velük a valóság struktúrái is leírhatók, ha tehát a gondolkodásnak és a létnek ugyanazok az alapstruktúrái, akkor a gondolkodás segítségével megmondhatjuk, hogy mi van, és mi nincs. Ha a dolgokról gondolkozunk, akkor azok meghatározottságait mondjuk ki, és ha nem tudunk valamit meghatározni, akkor az nem is létezik.

A második fölosztás már nem a világ meghatározhatóságára, hanem magára a világra vonatkozik; a teremtés gondolatát használja. A következő dichotómiákat állítja föl: ami teremt - ami nem teremt  („quae creat - quae non creat”), és: ami teremtmény - ami nem teremtmény („quae creatur - quae non creatur”). A dichotómiák párosításával azután négy lehetőség adódik, mely egyben a világok (természetek) csoportosítása is: 1. „quae creat et non creatur” (teremt és nem teremtmény), 2. „quae creatur et creat” (teremtmény és teremt), 3. „quae creatur et non creat” (teremtmény és nem teremt), 4. „quae nec creatur et nec creat” (nem teremtmény és nem is teremt). Ez a fölosztás Eriugena szerint a teljes valóságot átfogja, nemcsak azt, amit gondolni és kimondani tudunk, de azt is, ami túlszárnyalja képességeinket: (1) Isten mindannak az elve, ami van, és ami nincs; (2) az elsőrendű okok, amelyeket úgy is mondhatunk, hogy Isten ideái, melyek Isten teremtményei és a teremtett valóság alapjai; (3) a tér-időbeli világ, mely az ember helye is; (4) Isten mint végső cél, mely már nem teremt, hanem magához vonja az egész teremtett világot. A négyes sémát érthetjük újplatónikus módon: Isten önmagában - Isten első emanációja - az, ami következik az első emanációból - visszatérés Istenhez.

A korabeli gondolkodás fő célja a Biblia és a hit megértése és interpretálása volt, és Eriugena műve is abból a célból íródott, hogy a filozófia módszereivel értse meg a vallás tételeit. Eriugena azonban úgy véli, hogy a bibliai teremtéstörténetben mintegy összefoglaltan benne van az egész kinyilatkoztatás. Úgy dönt, hogy a Biblia első mondatát sajátos fölosztásban értelmezi: In principio - fecit - Deus - caelum et terram (kezdetben teremté Isten az eget és a földet). A könyv fejezetei megfelelnek ezen első mondat fölosztásának, melyekhez hozzárendelhető a világnak az imént ismertetett négyes filozófiai fölosztása. Az egyetlen látszólagos nehézséget az ötödik könyv jelenti, hiszen ott van szó a paradicsomból való kiűzetésről. Eriugena azonban ezt eszkatologikusan értelmezi: szerinte a megváltás filozófiailag az Istenhez való visszatérés, melynek ott van az ígérete képi szinten abban, hogy Isten pihenni tér.

Az Isten mivoltáról ismeretelméleti meggondolásai során Eriugena azt mondja, hogy Isten nem-lét, mivel semmiféle kategoriális meghatározás nem illik rá. Az ilyen megállapítás, amely bizonyos meghatározókat tagad, negatív jellegű, Istenről pedig az ún. „negatív teológia” tesz olyan kijelentéseket, melyekben a világ határozmányait tagadja róla. A kategóriák, mint láttuk, a valóság megismerésének előfeltételei és eszközei. Az ember a kategóriák segítségével határozza meg azt, ami van, a kategóriák tehát nem pusztán objektívek, hanem valamilyen módon az objektivitás megismerésének szubjekív feltételei is. Ha pedig így van, akkor annak meghatározása, hogy mi van, a szubjektum és az objektum interakciójában, relációjában történik: a reláció így a megismerés alapfogalma lesz. Isten mint nem-lét nem ismerhető meg a kategóriák által, de megvan a lehetőség Istennek a teofániákban - Isten mint teremtő elv megnyilvánulása - való megismerésére. A teremtett világ olyan, mint egy szöveg, melyben Isten mintegy elmagyarázza magát. Eriugena könyve ennek az isteni szövegnek a megfejtését próbálja nyújtani.

Az ember mivoltáról Eriugena azon eszme előterében értekezik, hogy az ember Isten képmása. Ez a tétel egyszerre bibliai és újplatónikus, nála azonban a téma új megvilágítást kap. Eriugena túllép a hagyományon, és azt állítja, hogy az emberi szellemben való manifesztációja nélkül Isten teljesen megismerhetetlen maradna. Más szóval: Isten az ember által van jelen, az ember szelleme Isten megjelenése. Ez az emberi teofánia a szubjektum számára az objektumok megismerésében valósul meg: „az emberi intellektus eszében teremti - mint valami míves-művészi mesterségben - a megismerés csodálatos tevékenysége által mindazt, amit megismer Istenből és valamennyi dolog elvéből”. A teremtés itt azt jelenti, hogy az ember határozza meg, hogy „mi valami”, azaz mi a lényege; a megismerés aktusában kapja meg egy létező a maga valódi létét: a dolgok szubsztanciája így nem kívül van, hanem az intellektusban. Eriugena ezután fölteszi a kérdést, hogy Isten az embert miért az élőlények (állatok) nemébe teremtette? Miután az embert összehasonlítja az angyalokkal és az állatokkal, mindegyiküknél tökéletesebbnek találja. Végső válasza a kérdésre ezért az, hogy Isten azért tett így, hogy a világ teljessége az emberben legyen, Isten tehát az egész teremtést az emberre akarta irányítani. Más szóval, az ember egyesíti magában a teremtett világ teljességét, és ezáltal is Isten képmása.

A második kérdés ezután: hogyan lehet minden teremtmény az emberben? Eriugena válaszát a következőképpen foglalhatjuk össze: az, ami ismert, a megismerő teremtménye. Az ész összegyűjt, összehasonlít és egységesíti az érzéki információkat, s ily módon teremti az észlelt tárgyakat. Az, ami érvényes az érzékelésre, érvényes a nem-érzéki megismerésre is: a teremtett világ tehát az emberben van, az ember szellemében, aki megismerése által teremti a világot. Arra nézve, hogy mi a kapcsolat maga a dolog és az ismeret tárgya közt, Eriugena tézise: ami megismer, az jobb, mint amit megismert. Az emberi kreativitás által átfogott világ ily módon magasabb rendű, mint a világ önmagában. Az ember méltóságát az adja, hogy minden benne teremtetett, s így az ember minden teremtmény fölött áll.