Freud új emberképe: a tudattalan szerepe

A libidó uralma, avagy a szexuális élet tudománya: Erósz visszatérése

A pszichoanalízis a szexualitás elmélete, a szexualitás Freud szerint az embert alapvetően mozgató erő. A 'szexualitás' csak egy új elnevezése erósznak, a szerelem, szeretet, vágy sokrétű jelenségeinek összefoglaló, tudományos fogalma. A szexualitás uralkodó szerepének tézise kezdettől nagy ellenállásba ütközött, ahogy maga Freud szóvá teszi, hiszen Platóntól kezdve a filozófia azt tanította az emberről, hogy a logosz (a gondolkodás, beszéd, ész) a lényegi vonása, ez teszi emberré, ez különbözteti meg az állattól. A vágyak az embert az állatokkal rokonítják, míg az ész az ember isteni vonása. Az ember Istenhez szeretne hasonulni, ezért jobbik felének uralkodnia kell vágyain, meg kell fékeznie őket, különben magukkal ragadják a lelket. A platóni mítosz szerint a vágyak, indulatok lovai elragadják a lélek szekerét – ez a mítosz jeleníti meg az európai kultúra alapvető lélekfelfogását. A cél a lélek felemelkedése az égfeletti táj felé, az ideák birodalmába, a léleknek szárnyai nőnek, ha az észnek sikerül megfékeznie a lovakat. Ez az alapmítosz határozta meg több mint kétezer éven át az európai kultúrát, az európai emberideált. A felemelkedés képe fogalmazta meg a morális célt a vágyhoz való viszonyában. A Logosz uralkodott Erószon. A vágyak a testhez tartoznak, az ész, a gondolkodás a lélekhez. A lélek értékesebb, mint a test. A követendő életfelfogás, vagyis az erényes élet a platóni Szókratésztől kezdve a lélek ápolása, gondozása és a test megvetése, megzabolázása. Ezeket a platóni elveket a kereszténység is átvette, és kétezer évre szentesítette. Az aszketikus ideálok érvényességét a legradikálisabban Nietzsche vonta kétségbe, egyenesen életellenesnek bélyegezve őket, és nyomában Freud, aki káros hatásuk (neurózis, hisztéria) gyógyításával és elméleti magyarázatával foglalkozott. Nietzsche kárhoztatta Platónt, Freud felfedezte a platóni erószban saját libidó-fogalmát, és Platón filozófiai tekintélyére hivatkozik ellenfelei előtt: „A szerelem kiterjesztett értelmezésével semmi eredetit nem alkotott a pszichoanalízis, a filozófus Platón Erósza származását, teljesítményét és a testi szerelemhez való viszonyát tekintve pontosan ugyanolyan, mint a pszichoanalízisben a libidó ereje” – írja 1921-ben. A libidó az ösztönenergiákat jelöli, melyek minden, a szeretet fogalomkörébe tartozó dologgal kapcsolatba hozhatók – írja ugyanitt. Ebbe a fogalomkörbe pedig az érzéki széptől a széptudományokig, a filozófiáig és az alkotásig a dolgok széles skálája beletartozik. Ez már Platónnál így van, ezért is nevezhetjük erósz-tanát a vágy metafizikájának. Freud a 20. század elején, Platónhoz visszanyúlva folytatja ezt a tradíciót. A kor gondolkodói közül nyilván nagy hatással volt rá Schopenhauer, többször is említi. Rajta kívül még Kierkegaard-t említhetnénk meg, aki erósz egzisztenciális jelentőségét a Diotíma-beszédben felfedezte. A pszichoanalízisnek ez a területe tehát a vágy filozófiai tradíciójába tartozik, ezért is tekinthető filozófiai igényűnek már Freudnál, és még inkább filozofikus folytatása Jacques Lacannál. Lacan két nőtanítványa, Luce Irigaray és Julia Kristeva is a vágy teoretikusai közé tartozik.

Freud libidóelméletének rövid összefoglalását adom, melyet letisztult formában egy 1920-as írásában találhatunk, szinte definíciószerűen: „A szerelem alapja a közvetlen és a céljukban gátolt szexuális ösztönök egyidejű jelenléte, melyben a tárgy magára vonja a narcisztikus énlibidó egy részét. (Csak az énnek és a tárgynak van benne helye.)” (Tömegpszichológia és énanalízis XII. Kiegészítés. In: S. Freud Művei. V. köt. Bp., 1995, 247.) Ennek részletes elemzésével mutatom be Freud szerelem-felfogását.

Az itt szereplő fogalmakat Freud a megelőző másfél évtized írásaiban dolgozta ki, a Három értekezés a szexualitás elméletéről (1905, egyik fejezetcíme: A libidóelmélet), A narcizmus bevezetése (1914) és az Ösztönök és ösztönsorsok (1915) c. esszékben. A definícióban szereplő fogalmak közül az első a szexuális ösztön két fajtájának megkülönböztetése: van közvetlen szexuális ösztön és céljában gátolt szexuális ösztön. Az előző nem más, mint az érzéki szerelem, melynek célja a közvetlen kielégülés. Freud elméleti újítása a szerelem elmélete terén abban állt, hogy a felnőttkori szexualitást a gyermekkori élményekből magyarázza, melyeket szexuális jellegű élményeknek jellemez – megalkotva ezáltal a gyermekkori szexualitás elméletét. Így Freud a közvetlen szexuális ösztönt a gyermekkor ötévesnél korábbi szakaszához is köti, utána az elfojtás hatására alakul ki a „céljában gátolt” szexuális ösztön. A gyermek esetében mindkét ösztönfajta tárgya (szexuális tárgy) a szülők. (Freud megkülönbözteti a szexuális tárgyat a szexuális céltól.) A céljában gátolt szexuális ösztönt kísérő érzelmeket Freud „gyengéd” érzelmeknek nevezi, a korábbi, „érzéki” törekvések a tudattalanba kerülnek, ahonnan időnként hírt adnak magukról és irányító szerepükről, és a pubertásban törnek fel erősebben. (Tulajdonképpen már a kisgyermekkori szexuális ösztön is céljában gátolt, írja Freud ugyanitt – az egyszerűség kedvéért ennek a magyarázatáról lemondok, a gyermekkori szexualitás elmélete nem tárgya vizsgálódásunknak.)

Elfojtás, szublimáció: kultúraalkotás

Az elfojtás mozzanatánál fontos ponthoz értünk a freudi elméletben, ugyanis itt van a szublimáció csírája, amikor az ösztönök eltérítődnek a szexuális céltól! Ekkor tesznek szert a gátolt ösztönök funkcionális előnyre a nem gátoltakhoz képest – írja Freud. Azok ugyanis a kielégüléskor elvesztik energiájukat, és a szexuális libidó újra-felhalmozódására várni kell, míg a céljukban gátoltak, kielégülés hiányában nem veszítik el. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy Freud szexualitásmodellje, energetikája a férfiszexualitáson alapul, annak működési módját írja le – ahogy ezt későbbi feminista kritikusai (pl. Irigaray) joggal fel is rótták neki. A kései Nőiség c. esszében Freud maga ki is mondja, hogy a libidó tulajdonképpen férfilibidó, mert aktivitást jelent. Ezen a ponton azonban sok minden áll vagy bukik (pl. az én kialakulása, a kreativitás, a szexuális ösztönök fejlődése), ugyanis a szublimáció Freudnál a kultúrateremtés feltétele, s mint ilyen az emberi szellem működésmódjának sajátossága. Az elfojtás–szublimáció a freudi filozófiai antropológia alaptézise. Ha nincs elfojtás, gátlás, tiltás, akkor nincs kultúra – amennyiben a kultúra létrehozói a múltban és a jelenben is férfiak. Julia Kristeva pszichoanalitikus értelmezése is erre a férfias (szadomazochista) jellegre hívja fel figyelmünket, amely szerinte a férfiszexualitás jellemzője – mindezt Platón egyik közismert mítosza, a szárnyas lélekfogat értelmezésében fejti ki (a Phaidrosz c. dialógus hasonlata a lélek három eleméről: a két ló (vágy, indulat) húzta szekér, melyet a kocsihajtó ész irányít gyeplőjével, meglehetősen brutális módon.)

Tehát a gátolt szexuális ösztönöknek tulajdonított funkcionális előny óriási elméleti jelentőségű mind a faj, mind az egyén életében. Freud szerint ez a kultúra létrejöttének alapja, ahogy kultúraelméletében kifejti (Rossz közérzet a kultúrában). Az egyén életében a szublimáció a szellemi alkotás, kreativitás forrása (lásd a Leonardo da Vinci-esszét). Újfent ráismerhetünk Platón felemelkedés-elméletére, a tudás megszerzése, vagyis a lélekfogat felszárnyalása a lovak visszafogásával, megfékezésével lehetséges.

A represszió (elfojtás) szükségessége?

A definícióhoz visszatérve még azt találjuk e két ösztönfajtáról, hogy egyszerre vannak jelen, tehát a magasabb szintű nem szünteti meg az alacsonyabb szintűt, a gátlás vagy nem sikerül tökéletesen, ami egyéni hiba lehet (így neurózishoz vezet), vagy nem is lehetséges teljesen elfojtani a közvetlen szexuális ösztönöket.

Mi volna a helyes vagy követendő magatartás az elfojtás kérdésében? Erre ambivalens választ olvashatunk ki Freud műveiből, az egyén és a társadalom (kultúra) érdekei ellentétbe kerülhetnek egymással; az is eltérő válaszhoz vezet, hogy morális vagy orvosi szempontból tesszük-e fel a kérdést. Egyik írásában, a Szerelmi élet általános megvetéséről (1912) az emberi kultúra történetében szemléli a kérdést, és úgy látja, a szexuális ösztönök elfojtása történetileg olyan sikeres volt, hogy már eltűnőben vannak (ezért olyan neurotikus a kor embere), és lehet, hogy teljesen meg is fognak szűnni. – Fontos még a kétféle szexuális ösztönről az a megfigyelése, hogy keverednek egymással, egyik a másikba könnyen átalakul. (Talán ezért nehéz elkülöníteni őket.) Érzelmi formájukat tekintve tulajdonképpen a gyengéd érzelmek és az érzéki szerelem egymáshoz való viszonyáról van szó. Mindkettőre szükség van a szerelem esetében – írja Freud, de tartós csak a céljában gátolt ösztön, vagyis a család alapja csak a (házastársi) gyöngédség lehet, mert ez tartós. Freud erkölcsi felfogása sejthető az elmélet mögött, osztozik korának erkölcsi ideáljaiban.

Idealizáció, narcizmus – altruizmus, egoizmus?

A definíció következő fele az idealizáció és a narcizmus összefüggésére vonatkozik a szerelemben. A szerelemben közismerten túlbecsüljük szerelmünk tárgyát, idealizáljuk. Ilyen különleges értékelésben eredetileg saját énünk részesül. Korábbi munkáiban, így a Narcizmus bevezetése c. 1914-es esszében már bevezette a libidónak az énre és a tárgyra irányuló megkülönböztetését. Ennek előképét az erkölcs egoizmus és altruizmus formájában régóta ismeri. A keresztény erkölcs előírja, hogy úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában (8–9. könyv) elemezte a barátság (philia) vagy inkább szeretet fogalmát, és pontról pontra kimutatta, hogy ugyanolyan viszonyban vagyunk önmagunkkal, mint barátunkkal. A barát másik önmagunk. Szerinte a philia alapja az, hogy a szeretett személy javát akarjuk, így felfogása altruistának tűnik. Freud szerint a szerelemben az altruizmus győz, vagy saját terminusaiban az energia a tárgylibidóba kerül át, akár a saját személyiség feladásáig. Freud a libidóban bevezetett megkülönböztetést ösztöntanából eredezteti, a szexuális ösztönt megkülönböztette az énösztöntől (az előbbi tárgyra irányul, az utóbbi az énre). Ennek közismert alapja az létfenntartási és a fajfenntartási ösztön (éhség és a szerelem) megkülönböztetése. Az önfenntartási ösztön természetesen önző minden élőlényben, ennek libidinózus megszállása a narcizmus. A szerelmi tárgy a definíció szerint tehát magára vonja ennek a narcisztikus énlibidónak egy részét. A közgondolkodás számára is ismerős jelenség az imádott személy idealizálása és a szerelmes önzetlensége. Újat tulajdonképpen a narcizmus és az idealizáció összefüggéséről fedez fel Freud, ami az énideál fogalmában ragadható meg. Ennek megértéséhez hozzátartozik, hogy a szerelmi tárgyválasztás kétféleképp lehetséges: 1. a narcisztikus típus szerint, ami azt jelenti, hogy szerethetjük azt, aki önmagunk vagyunk (önmagunkat), akik lenni szeretnénk, vagy amik voltunk; 2. a vonzástípus szerint: szerethetjük a tápláló nőt (mint az anya), vagy a védelmező férfit (mint az apa). A mi szempontunkból érdekesebb azonban az énideál kialakulása. Az én végzi az eszményképzést (idealizációt), felállít magának egy eszményt, amelyhez méri magát: ez az énideál. Az én részéről az eszményképzés az elfojtás feltétele. A gyermekkori önszeretet erre az énideálra tevődik át, a narcizmus felnőttkorban ennek az ideális énnek szól, a gyermekkori narcizmusnak ez a pótléka. Az énideál és a szexuális ideál érdekes segítő viszonyba léphetnek egymással, amikor a narcisztikus kielégülés akadályba ütközik, de az énideál meg is nehezítheti a libidó kielégülését a tárgyban, egy részét elutasítja mint méltatlant a lelkiismeret cenzúrája révén. (Az énideál eszköze a lelkiismeret, amely cenzorként működik.) A boldog szerelem az a különleges állapot, amikor a tárgylibidó visszatér az énhez, mintegy ősállapoti egységet hoz létre, melyben még nem különböztethetők meg egymástól. Evvel zárjuk a libidóelmélet bemutatását.

A libidót követve eljutottunk az énideál szintjén az ellenpólushoz, az én felső szintjére, a felettes énhez (superego). Az európai filozófia egyik alap ellentétpárja Erósz és Logosz ellentéte volt. Freud az erósz oldalára helyezte a hangsúlyt, ezt követtük libidóelméletében. A vágyhoz a másik pólus is hozzátartozik, ha nem ez áll is vizsgálódásunk előterében. Ezért felmerül a kérdés, hol akadunk a ráció nyomára a freudi elméletben? Milyen erők idézik elő a vágyak, ösztönök elfojtását? Eddig magára a folyamatra figyeltünk, az elfojtás, idealizáció, szublimáció jelenségeire. Ezek a folyamatok az én belső folyamatai voltak, belső parancsok, erkölcsi és vallási ideálok szólaltak meg bennük, melyek a külvilágból erednek, a szülői, majd társadalmi tiltások formájában. Ezek helye az énben a felettes én – Freud szóhasználatát követve talán ez a közismertebb neve az énideálnak, amelyet eddig használtam. Valószínűleg nem tévedünk, ha az észhez kötjük, topikus értelemben semmiképp, amennyiben a korábbi lélekfelfogás hierarchiájában a felső szinttel azonosítjuk. Ugyanakkor kételkedünk is, hogy a felettes ént mennyiben irányítják észelvek vagy inkább a szülőkkel való azonosulás vágya, vagyis inkább érzelmek. Freud maga evvel a felső instanciával kapcsolatban a parancs és a tiltás aktusát emeli ki, melyek erkölcsi elvekhez kapcsolódnak. A tekintély elve jelenik meg a szülőkben, pontosabban az apában. Már Freudnál erőteljes a lélektan korábban fogalmi nyelve (Logosz, Ész) szimbolikussá válása, mely az apa (Ödipusz) alakja köré épül. Az Apa szimbolizációja a lacani pszichoanalitikus elméletben lesz teljes, az 'Apa Neve' a törvény maga. Nem foglalkoztunk az én kialakulásának freudi elméletével, de egy megjegyzésben le kell szögeznünk, hogy az én kialakulása az Ödipusz-komplexus legyőzéséhez kötődik.