Fogalomtár etika szakosoknak

Sensus communis

Sensus communis: latin, ’közös érzék’, angol common sense, józan ész, általános értelemben ’közízlés’, ’közfelfogás’. A humanizmus és az antik retorika tradíciójából származó kifejezés, amely különösen az újkori →ízlés-fogalom megalapozásában játszott fontos szerepet. Előzményei az antik filozófiáig nyúlnak vissza (Arisztotelész →phronészisz-fogalma mint gyakorlati tudás, sztoikusok ’koinai ennoiai’, ’közös jó’). A középkori skolasztikában a sensus communis a külső érzékek közös gyökere, valamint az őket kombináló képesség, amely az adottról ítél, és minden ember közös képessége. Vico, a 17-18. század fordulóján élt itáliai filozófus a humanista hagyományokra hivatkozva eleveníti fel a kifejezést. Számára sensus communis a helyes és a közjó iránti érzék, amellyel minden ember rendelkezik. Egyúttal olyan érzék, amelyet az élet közössége révén szerzünk, s amely közösséget létesít. Vico szerint az emberi akaratnak nem az ész elvont általánossága ad irányt, hanem egy nép, egy nemzet, egy kulturális közösség vagy az egész emberi nem közössége által megjelenített konkrét általánosság. Bármely közösség tagjai számára ezért olyan fontos a közös érzéknek a kiképzése, kiművelése. Shaftesbury, Vico angol kortársa a közjó iránti érzéket emeli ki a kifejezés értelmezéséből. Ebbe beleértette a közösség szeretetét, emberséget és szolgálatkészséget is. A társadalmi érintkezés erényeként megjelenő morális motívumot viszi tovább Hutcheson és Hume a morális érzékről szóló tanításukban, valamint bizonyos értelemben a pietizmus. Oetinger, a német-sváb pietista szerint a sensus communis ösztönök komplexuma, tehát természetes törekvés afelé, amin az élet igazi boldogsága alapul. Kant az ítélőerő és az →ízlés fogalmaival szoros összefüggésben használja a sensus communis kifejezést. Nála elsősorban esztétikai, nem pedig morális értelemben szerepel a közös érzék. Az ízlésítélet Kantnál annyiban előfeltételezi a közös érzéket, amennyiben szükségszerűnek tartja az emberek egymásra hangoltságát, s ezáltal az érzések általános megoszthatóságát. Közös érzék alatt nem valamiféle külső érzéket ért, hanem „a megismerőerőink szabad játékából eredő hatás”-t (Az ítélőerő kritikája, 20.§). Kant végső soron az ízlést tekinti egyfajta sensus communisnak. Az így felfogott közös érzék nem egy empirikus általánosságot tételez fel. Nem azt mondja, hogy mindenki egyet fog érteni ítéletünkkel, hanem azt, hogy senkinek sem lehet kifogása ellene. (40.§) H.-G. Gadamer mint az egyik humanista vezérfogalmat eleveníti fel a sensus communis különböző jelentésrétegeit. Részletesen foglalkozik Kant felfogásával, és kritizálja, amiért nála csak az esztétikai ízlésítéletre vonatkozik. Gadamer a sensus communisnak mint morális ítélőképességnek a jelentőségét hangsúlyozza: „Mindenkinek van elég «közös érzéke», azaz ítélőképessége, hogy elvárhatjuk tőle, hogy tanújelét adja a «közösségi érzésnek», a valódi erkölcsi-polgári szolidaritásnak.”(Igazság és módszer, 1984. 46.)

Irodalom: Kant: Az ítélőerő kritikája. 8-9.§, 20-22.§, 40.§; H.-G. Gadamer: Igazság és módszer, I/1b: Humanista vezérfogalmak. Bp. 1984. 31-52.

L. J.