Vallásfilozófia

Az isteni attribútumok

Fogalmak: lényegi (esszenciális) és akcidentális tulajdonság, deizmus, dialogikus perszonalizmus, gondviselés, immanencia, negatív teológia (apofatikus), állító teológia (katafatikus) omnipotencia, omniprezencia, panteizmus, transzcendencia, mindenhatóság, létezés, transzcendencia, mindentudás, mindenütt-jelenvalóság, jóság, természet, antropomorf, dezantropomorfizáció, a Legszebb Nevek

Nevek: Aquinói Szt. Tamás, Boethius, Martin Buber, Canterbury Szt. Anzelm, Immanuel Kant, Maimonidész, Baruch Spinoza, Tertullianus, Al-Ghazáli, Alexandriai Philón

Összefüggések: létezés és lényeg kapcsolata, természet és megismerhetőség, transzcendencia jelentősége, teológiai rendszerek különbségei, név és attribútum közötti különbség, az isteni nevek problémája

A téma négy részből áll: Bevezetés és Fogalmak tisztázása, Attribútumok, Negatív Teológia és az Iszlám Nevek és Attribútumok viszonya.

1. Bevezetés

A filozófiai iskolák kezdettől fogva tárgyalták isten és a világ kapcsolatát. Egyáltalán vannak-e istenek, hány isten van, milyen kapcsolatban állnak a világgal, halhatatlanok-e, milyen tulajdonságaik vannak, és van-e gondviselés? Mennyire hasonlítanak az emberekhez vagy mennyire különböznek tőlük? Az erre adott válaszok függvényében több filozófiai és teológiai iskola alakult ki.

A görög filozófiai gondolkodás megkülönböztetett lényegi és a járulékos (akcidentális) tulajdonságokat. Bizonyos tulajdonságok egymástól függenek, illetve feltételezik egymást. Az eltérő filozófiai iskolák és teológiák által feltételezett eltérő isteni tulajdonságok illusztrálására a következő két, egyszerűsített táblázatot hozzuk:

A nagy görög filozófiai iskolák egyszerűsített nézetei

Filozófiai iskola

Istenek száma

Teremtő-e?

Gondviselő-e?

Transzcendens-e?

Mindenható-e?

platonikus

Egy és Sok

Igen

Igen

Igen és nem

Nem jellemző

Peripatetikus (arisztoteliánus)

Egy

Nem

Nem

Igen

Nem

Sztoa

Sok

Nem

Igen

Nem

Nem

Epikureus

Sok

Nem

Nem

Igen

Nem

 

A nagy monoteista vallások egyszerűsített nézetei

Vallások

Istenek száma

Teremtő-e?

Gondviselő-e?

Transzcendens-e?

Mindenható-e?

Hebraizmus

Egy

Igen

Igen

Igen

Igen

Kereszténység

Egy és Három

Igen

Igen

Igen és nem (immanens is)

Igen

Iszlám

Egy

Igen

Igen

Igen

Igen

Lényegi tulajdonság: az, amitől a dolog az, ami. Megváltozása a dolog megszűnését jelenti. A megváltozás maga a pusztulás illetve a keletkezés tényét jelenti.

Járulékos tulajdonság: A bekövetkező változásoknak nincsen a dolog létezésére, mivoltára vonatkozó hatása, a dolog megmarad annak, ami.

Deizmus: képviselői azt állítják, hogy a Teremtő tevékenysége az anyagi világ létrejöttével véget ért, az Istentől magára hagyott világ ezután - az általa meghatározott természeti törvényszerűségek szerint - képes önmagától fennmaradni, és a továbbiakban alkalmi közbeavatkozásokra (csodákra) sem kerül sor.

Dialogikus perszonalizmus: 20. századi irányzat, mindenekelőtt Martin Buber sajátos, szimmetrikus én-te viszonyként írja le az ember-Isten kapcsolatot.

Antropomorf (gör. antropos + morphé - emberalakú): az emberhez hasonlatos.

Dezantropomorfizáció: Az emberhez hasonlatos tulajdonságoktól megfosztó. Egyes filozófusok szerint a görög istenfogalommal ilyen folyamat játszódott le.

Panteizmus: azon filozófiai irányzat, mely szerint Isten egyik aspektusa az anyagi világegyetem. Pl. Spinoza.

2. Hagyományosan a zsidó-keresztény és az iszlám isten fogalomnak tulajdonított közös attribútumok: Transzcendens, Létező, Mindenható (omnipotens), Mindentudó, Örökkévaló, Testetlen, Mindenütt jelenlévő (omniprezens), Változtathatatlan, Megragadhatatlan, Teremtő, Személyes, Jó. Ezek a tulajdonságok számos vitákat generáltak, az alábbiakban a legáltalánosabb, leginkább elfogadott álláspontokat foglaljuk össze, a teljesség igénye nélkül. 

Transzcendencia: A zsidó-keresztény Isten legalapvetőbb tulajdonsága. A transzcendencia (lat. trans + scando - felemelkedni, átlépni, túlhaladni) át világhoz viszonyított radikális másságot, lényegi különbséget jelent. Egyszerűen fogalmazva Isten teljesen más, mint a (teremtett) világ bármely eleme.

Létező: A keresztény teológusok szerint a létezés Isten tulajdonsága, amely elválaszthatatlan Isten fogalmától, és ebben a tekintetben is különbözik minden más létezőtől. Az ontológiai istenérv az istenfogalom elemzésén keresztül kíván eljutni Isten létezésének bizonyításához. Immanuel Kant érvelt elsőként amellett, hogy a létezés nem tulajdonság (vagy ahogyan ő fogalmaz, nem predikátum; ld. A tiszta ész kritikája, 465-472. o.)

Mindenható (omnipotens): A mindenhatóság tetszőleges állapot vagy esemény előidézésére való képesség. Mivel az így értelmezett mindenhatóság paradox következtetésekhez vezet, egyes teológusok azzal árnyalták a fenti definíciót, hogy a lehetetlen, pontosabban a logikai ellentmondást tartalmazó események kivételt képeznek. Ez a megszorítás azonban nem szünteti meg teljesen a fogalom paradox voltát.

Mindentudó: A mindentudás azt jelenti, hogy Isten minden lehetséges és szükségszerű igazságot tud. A mindenhatósággal analóg módon a teológusok gyakran hozzáteszik, hogy Isten csak azt tudja, amit logikailag lehetséges tudni. A mindentudás kérdése problematikus a szabad akarat szempontjából. Ha ugyanis Isten minden cselekvést már előre ismer, hogyan lehetséges az ember számára szabad elhatározásból származó cselekvés? Az egyik lehetséges válasz a kérdésre az, hogy az esetleges eseményekre vonatkozó kijelentéseknek az esemény bekövetkezése előtt nincsen igazságértékük (se nem hamisak, se nem igazak), tehát Isten sem tudhatja (hiszen ő csak azt tudja, amit logikailag lehetséges tudni.) Egy másik elképzelhető megoldás szerint Isten örökkévaló, ezért tudása sem temporális, következésképpen semmiféle vonzata nincs a jövőre, ami csakis a teremtett létezők szempontjából értelmezhető kategória.

Örökkévaló: Az örökkévalóságot legalább kétféle módon lehet értelmezni. Az Ószövetség általában Isten kezdet- és végnélküliségét érti alatta. A keresztény teológia számára az örökkévalóság azt jelenti, hogy Isten időtlen módon létezik, tehát nincsen múltja, jelene és jövője, hanem egyfajta - az ember számára felfoghatatlan - örök egyidejűségben létezik. Az időbeliség szigorúan a teremtés létmódjára jellemző.

Mindenütt jelenlevő (omniprezens): Isten mindenhol jelen van, de a helymeghatározás nem abban az értelemben alkalmazható rá, mint a kiterjedéssel bíró fizikai objektumokra. Canterbury Szt. Anzelm például különbséget tett aközött, hogy valami jelen van a térben és aközött, hogy valamit körülhatárol a tér. Istenről csak az előbbi meghatározás állítható (Monologion, XXII., 88. o.). Szt. Tamás szerint három értelemben beszélhetünk arról, hogy Isten mindenütt jelen van: hatalma folytán, hiszen minden alá van vetve hatalmának; tudása folytán, hiszen mindent ismer; lényege folytán, hiszen mindennek ő az oka (Summa Theologiae I. 8. 3.).

Testetlen: Isten anyagtalan, kiterjedés nélküli, testetlen létező. Mivel Isten - mint láttuk - radikálisan különbözik az anyagi világtól, ezért maga nem lehet anyagi. A testetlenség tézise számára a legnagyobb kihívást a Biblia antropomorf istenábrázolásai, illetve a megtestesülés tana jelenti. Számos nem keresztény (és néhány marginális keresztény - Tertullianus) teológus szerint Isten materiális. Spinoza és a panteizmus szerint az anyagi világegyetem  Isten egyik aspektusa.

Változhatatlan: Isten nem lehet alanya semmiféle változásnak. Minden változás tökéletesedést vagy tökéletlenedést eredményez, Isten - az abszolút tökéletes létező - esetében egyik sem jöhet szóba. A változás továbbá az időbeliséget is feltételezi (mivel minden változás időbeli folyamat), míg Isten időtlen és örökkévaló. Isten változhatatlansága cselekvőképességével egyeztethető össze a legnehezebben. Ha ugyanis Isten cselekszik, akkor elhatároz és megvalósít valamit, ami korábban nem volt, így maga is valamilyen változáson megy keresztül. Isten változhatatlansága azt is magában foglalja, hogy semmilyen hatást nem képes elszenvedni. Ez a tétel viszont a második isteni személy, a Fiú szenvedésének és keresztáldozatának dogmájával kerülhet konfliktusba, továbbá ha fenntartjuk ezt az álláspontot, az Atya könyörületességéről és a teremtményei iránti jóindulatáról is nehéz lesz számot adni.

Megragadhatatlan: Ha Isten radikálisan különbözik a teremtett világ minden elemétől, jogos a kérdés, hogy hogyan alkothatunk róla egyáltalán fogalmat, hogyan tehetünk róla értelmes kijelentéseket. Milyen értelemben mondhatjuk róla, hogy jó, bölcs és igazságos, ha ezek a szavak eredetileg emberi tulajdonságokat jelölnek? Az egyik lehetséges válasz az, hogy ezek a predikátumok csak metaforikusan vonatkozhatnak Istenre. Ám ezzel a válasszal az a baj, hogy míg a metaforák - a közkeletű metaforafelfogás szerint - faktuálisan hamisak, addig az ‛Isten jó' és a hasonló kijelentések a teológusok és teisták szándékai szerint valami igazat közölnek Istenről. Egy másik megoldási kísérlet szerint a szóban forgó kijelentések analógiás módon értelmezhetőek. Istenről azért állítható az hogy jó, mert végső soron az emberi jóságnak is ő az oka. Az ok pedig rajtahagyja a bélyegét az okozaton. (Ld. még negatív teológia )

Teremtő: A Biblia és a Korán szerint a világot Isten szabad akaratából, a semmiből teremtette (creatio ex nihilo). A keresztény teológia fő iránya azonban nem csak a világ létrejöttét, hanem folyamatos fennmaradását is Isten szakadatlan teremtő aktivitásának tulajdonítja, aki emellett meghatározott pillanatokban közvetlenül beleavatkozik a világ menetébe.

Személyes: A zsidó-keresztény Isten haragvó, jóságos, terveket sző - azaz számos olyan tulajdonsága van, ami Istent mint személyt, egyedi individuumot állítja be. A személyességet azonban el kell választani az emberszerűségtől (antropomorfizmus), valamint a ‛személy' szónak attól a jelentésétől, amelyet a Szentháromság dogmájában tölt be. A latin persona szó eredetileg arra az álarcra utal, amelyet a római színházban viseltek a színészek. Később a szó jelentéstartománya megváltozott és kitágult, olyan egyedi embert jelölt, aki szavakban és tettekben megnyilvánulva más hasonló személyekkel lép kapcsolatba. A korai keresztény teológusok (Tertullianus, Boethius) ebben az értelemben kezdték Istent is személyként leírni: az ember képes arra, hogy Istennel kapcsolatba léphessen.

Jó: A jóság metafizikai és morális értelemben is fontos tulajdonsága Istennek. Metafizikai értelemben Isten jósága azt jelenti, hogy ő az abszolút tökéletes és önmagában elégséges létező, amelyben semmiféle hiányosság, hiba vagy tökéletlenség nem található. Canterbury Szent Anzelm szavaival: „[Nem] vagy más, mint az egyetlen és legfőbb jó, Te, önmagadnak teljes mértékben elegendő, semmire nem szoruló, amire minden rászorul ahhoz, hogy létezzék és hogy jól-létezzék" (Proslogion, XXII., 198.). Isten morális jósága több problémát is felvet. Vajon Isten ugyanolyan értelemben jó, mint ahogyan azt az emberek esetében értjük, vagy másképp? Istent kötik-e morális törvények, vagy ő maga hozza ezeket a morális törvényeket? Ha Isten jó, hogyan lehetséges a rossz és a szenvedés jelenléte a világban?

Gondviselő: Isten nem csak teremtője és fenntartója a világnak, de teremtményeinek gondját is viseli. A történelem nem csupán események értelmetlen és céltalan összevisszasága, hanem egy végső célra irányuló isteni terv megvalósulása, amelynek fényében az első pillantásra értelmetlen vagy egyenesen katasztrofális események is értelmet nyernek. Ha azonban elfogadjuk, hogy a történelem nem más, mint egy isten terv megvalósulása, melyről a gondviselés kezeskedik, felmerül a kérdés, hogyan nyílhat tér az ember szabad akarata számára, és hogyan magyarázható meg a világban található rossz.

3. Negatív teológia

A negatív teológia tagadások útján kíván eljutni Isten természetének megragadásához. Az ezt a módszert követő teológusok (például Maimonidész, Pszeudo-Dionüsziosz és Johannes Scotus Eriugena) komolyan vették Isten megragadhatatlanságát, és úgy vélték, hogy az emberi nyelv - még annak metaforikus vagy analogikus használata is - alkalmatlan arra, hogy Istent igaz módon jellemezhessük. Épp ezért arra kell törekedni, hogy minél teljesebben leírjuk, mi nem Isten. Ezáltal azután már némi fogalmat alkothatunk róla, s szerintük nem lehet abba a hibába esni, hogy - analógiák és metaforák használata révén - végülis evilági objektumként képzeljék el Istent.

Maimonidész (Mose ben Maimon, 1138 - 1204), középkori zsidó filozófus a következőket írja:

„[A] helyes eljárás a lehető legtöbb tagadó formájú kijelentésben áll, s (...) helytelen dolog Istenről bármiféle állító formájú kijelentést tenni. Tegyük fel, hogy valakinek a tudása tartalmazza a »hajó« létezését, de azt már nem tudja, hogy ezt a nevet közelebbről milyen tárgyra alkalmazzák, szubsztanciára vagy akcidensre. Egy második személynek aztán tudomására jut, hogy a  »hajó« nem akcidens; a harmadik megtudja, hogy nem ásvány; a negyedik, hogy nem földön termő növény; az ötödik, hogy nem olyan test, amelynek részei természettől fogva illeszkednek; a hatodik, hogy nem deszkához vagy ajtóhoz hasonlatos, sík felületű tárgy; a hetedik, hogy nem gömb; a nyolcadik; hogy nem hegyes; a kilencedik, hogy nem kör alakú, sem pedig nem egyenlő oldalú; a tizedik, hogy nem tömör. Nyilvánvaló, hogy e tizedik már-már helyes fogalmat képes alkotni magának a hajóról a korábbi negatív állítmányok alapján. (...)  Ugyanezen a módon közelebb kerülhettek Isten ismeretéhez és megértéséhez negatív állítmányok segítségével. (...) Nem egyszerűen azt állítom, hogy az, aki állító formájú kijelentéseket tesz Istenről, nem rendelkezik elégséges tudással a Teremtőről (...) hanem azt, hogy az ilyen ember elveszíti Istenbe vetített hitét, méghozzá úgy, hogy észre sem veszi." (274-5)

Lásd még: A rossz problémája.

4. A Legszebb Nevek - Isteni jelzők és attribútumok az iszlámban

A Koránban több helyütt találhatók olyan kijelentések, melyek az istenfogalomhoz (Alláh) további neveket rendelnek (pl.: VII. szúra 179., XVII. szúra 110., XX. szúra 8., stb.) Ezeket a Legszebb Nevekként (al-aszmá' al-huszná') definiálja. A legegyértelműbb megnyilatkozást ezekre vonatkozóan az LIX. szúra 22., 23., 24. szakaszaiban találhatjuk: „Ő Allah, akin kívül nincs más isten. Ő a rejtett és a nyilvánvaló dolgok tudója. Ő a könyörületes és az irgalmas. Ő Allah, akin kívül nincs más isten, a király, a szentséges, a békesség, a biztonságot adó, a megóvó, a hatalmas, az óriási, a büszke. [...] Ő Allah, a teremtő, az alkotó és a megformázó. Őt illetik meg a legszebb nevek. Őt magasztalja mindaz, ami az egekben és a földön van. Ő a hatalmas és a bölcs." (Simon Róbert fordítása) A Legszebb Nevek fogalmának kialakulásában azonban nemcsak a Korán, hanem a hadísz (a hagyomány) is közrejátszik.

A Koránban ugyanis nincsen megemlítve ezen nevek sorrendje, használatainak módja, az Allah névhez való viszonyuk illetve számuk, de a hagyomány szerint pontosan 99 névről van szó. Az Abú Hurajra által hagyományozott mondás szerint „aki mindegyik Nevet ismeri, az a Paradicsomba kerül." A keleti számmisztika nyújthat egyedül magyarázatot erre a meghatározott mennyiségű fogalomra, melyekről különböző rangsorolású listák maradtak fenn. A nevek között melléknévi értelemben használt aktív participiumok, főnevek, számnevek, sokszor ellentétes értelmű szavak és valójában lefordíthatatlan jelentésű szókapcsolatok is találhatóak. A 99 nevet a hívő muszlim az olvasó (szubha) szemeinek pergetése közben ismételgeti - ezt a szokást a wahhabbiták mint elvetendő újítást (bid'a) tagadják.

Ezek a nevek szükségszerűen az isteni esszencia attribútumaival (szifa) együtt említendők. A mindenségben jelentkező jeleket természetesen Isten jeleiként értelmezték át (áját Alláh) a harmónia, a rend, sőt a matematika tökéletessége is Allah jelenlétének lenyomataivá váltak. A teológusok és vallási gondolkodók még napjainkban is vitatkoznak az isteni tökéletesség és egység, valamint a nevek és az attribútumok viszonyán.

A probléma kiindulópontja az a tény, mely szerint a Korán Allah közvetlen megnyilatkozását tartalmazza, Mohameden keresztül. Így minden állítás, mely benne található, hiteles és kétségbevonhatatlan. Ezért a Legszebb Nevek létezésének tényét nem tagadja egyik irányzat sem (hiszen ezeket maga Allah adta magának), azonban egymás közti viszonyukat valamint a név (iszm) és (meg)nevezett (muszammá) közti azonosságot illetően már sokféle megoldás született az évszázadok során. Nem utolsósorban nyelvészeti kérdésről is szó van, hiszen a teológusoknak először magát a „név" (iszm) fogalmát kellett tisztázni, majd az attribútum (szifa) és a név (iszm) dogmatikai különbségére tettek kísérletet.

1. A legszélsőségesebb állásponton a hanbalita irányzatot és a Hasvíjahot találhatjuk. Ők a Korán szó szerinti értelmezésének hívei, így Isten attribútumai is valóságos attribútumok, vagyis Isten már-már anyagi, nevei pedig csak annyiban tartoznak az isteni lényeghez, amennyiben az emberi név tartozik az egyes személyhez.

2. A Mu'taziliták elsősorban az isteni egységre fektetik a hangsúlyt, és szimbolikusan magyarázzák a Koránt. Mivel megengedhetetlennek tartották az Egység csorbulását, ezért az isteni attribútumokat - így a Legszebb Neveket is - azonosnak vélték az isteni szubsztanciával és ezért különálló létezésüknek nem adtak hitelt. Ezzel összefüggően - már-már a bizánci kereszténységre emlékeztető radikalizmussal - a Koránt is teremtettnek fogadták el, de úgy, hogy az emberi szavakkal ellentétben a Korán szavai közvetlenül vannak teremtve.

3. Al-Baqilláni (megh. 1013) nyelvtani alapon tesz különbséget az isteni nevek és az isteni tulajdonságok között. Az aktív participium formákat tartja elnevezéseknek, míg a többi alakot olyan állapotot vagy cselekvést leíró szavaknak veszi, melyek közvetlenül azonosak az isteni lényeggel. A leírás (vaszf) azt a minőséget jelzi, ami az attribútum létéből származik. A megkülönböztetés eljárásában ismeretelméleti megállapításokat tesz. Ezek a puszta beszéd és a valóság közötti mély szakadékot jelentik, oly módon, hogy ugyanakkor a beszéd isteni eredeténél fogva mégiscsak megengedi az embernek, hogy ebbe az (isteni) valóságba belelásson.

4. Al-Dzsuwajni (megh. 1085.) két nagy kategóriát állít fel: A. Ami szükségszerűen létezik az Istenben (például az attribútumok) és B. Ami lehetséges módon létezik (létezhet). Felosztja az attribútomokon belül is lényeghez tartozó (nafszí) és minőségi (ma'naví) csoportokra a fogalmakat. Az isteni lényeghez tartózók fő jellemzője az, hogy nem származtathatók semmiféle okból. Ez szükségszerűen azt jelenti, hogy önmaguk okát adják. A minőségi tulajdonságok pedig azok az attribútumok, melyeknek már okuk van és ez az ok természetesen Isten esszenciájában rejtőzik.

5. Az iszlám egyik legnagyobb teológusa Al-Gazáli (megh. 1111) alapvető elveket fektetett le a hittudomány számára, röviden összefoglalva ezeket négy csoportra oszthatjuk: 1. Az isteni lényeg jellemzői és meghatározása, 2. Az isteni attribútumok vizsgálata 3. Az isteni cselekedetek és képességek 4. Az isteni küldöttek. Az attribútumok önmagukban olyan fogalmak és tulajdonságok, mint például az Élet, az Erő vagy a Tudás. Ezek az isteni lényegben találhatóak és örökkévalóak. E szavak használatát al-Ghazáli akkor tartja megengedhetőnek, ha jelzést adnak az (isteni) lényeghez vezető úton. Azonban különválasztódnak az attribútumoktól a Legszebb Nevek, melyek közvetlenül az isteni lényegre vonatkoznak, mégis használatuk valójában az itteni világban való létezéshez szükségesek. Megkülönbözteti az egyértelmű, a rokon értelmű és a többértelmű neveket. Az isteni nevek között mindhárom fajta megtalálható: egyfajta mintaként szolgálnak, mellyel a hívő a nevek által (illetve a nevekben) kifejezésre jutott isteni erkölcshöz tarthatja magát.

Kérdések, problémák

1. Tud-e halandó istenről?

2. Milyen érvek szólhatnak amellett, hogy Istennek nincsenek akcidentális tulajdonságaik? (Ld. pl. Aquinói Szt. Tamás Summa Theologiae I, 1, 23)

3. Hogyan jellemezne egy nem transzcendens istent? Keressen vallástörténeti példákat!

4. Összeegyeztethető-e az isteni transzcendencia egy fizikalista világképpel?

5. Illusztrálja példákkal a mindenhatóság paradox mivoltát!

6. Mondjon példát olyan istenekre, amelyek a világ létokaként értelmezhetők, ám mégsem tudatos teremtési aktus révén hozták létre a világot!

7. Nézzen utána, mint jelentenek a patripasszianizmus és a theopaszkhitizmus fogalmak!

8. Személyes isteneknek tekinthetők-e a görög mitológia, illetve az epikureusok antropomorf istenei?

9. Feladat: mondjon példákat lényegi (esszenciális) és akcidentális változásokra!

10. Milyen nyelvészeti problémát jelenthet az attribútumok problémája? Melyik vallásban jelentkezik ez a legkidolgozottabban? Miért éppen ott?

 

Ajánlott irodalom

Aquinói Szent Tamás: Isten neveiről. STh I.13. IN: Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae / A teológia foglalata (Budapest: Telosz, 1994), 373-450.

Canterbury Szent Anzelm: Monologion. Ford. Dér Katalin. In:Filozófiai és teológiai művek I. Osiris, 2001.

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János. ICTUS, 1995.

<< Teremtés    A bűn és a rossz >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés