Arisztotelész, az emberi természet fogalmának megalapozója

A görög nőgyűlölet mitikus tradíciója: Prométheusz, az ember és a nő (Pandóra) mítosza

Miért másodrendű a nő?

Ha a mai, nőket és férfiakat elvileg egyenrangúnak tekintő kor olvasója felteszi a kérdést, hogy tulajdonképpen miért tartották Arisztotelésztől kezdődően a nőket kevésbé értékes, másodrangú embernek, a válasz legalább két síkon kell keresni: egyrészt történeti-politikai síkon, másrészt szimbolikus síkon: mítoszokban, a kultúra számos területén. Ehhez érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogyan gondolkodik a görög mítosz az emberről.

Az emberiség kialakulását, emberek és istenek viszonyát a Prométheusz-monda tartalmazza. Hésziodosz műve meséli el a történetet, az Istenek születése c. művében és a Munkák és napok c. is elmondja az első nő, Pandóra létrehozását. Későbbi ismert forrásunk még Platón Prótagorász c. dialógusa. Röviden a Prométheusz-mitosz szerint az első istenek generációja korában éltek a vakmerő titánok, Epimétheusz és Prométheusz, akik szembeszálltak velük és ők hozták létre az emberi fajt. Mivel a többi élőlényt is akkor hozták létre, és legvégül az embert, neki már semmi képesség nem jutott, csupasz volt és védtelen. Ezért Prométheusz neki ajándékozta a tüzet és a mesterségeket. A lázadó titánokat megbüntették az istenek, Zeusz győzött (Prométheuszt egy sziklához láncolták és egy keselyű tépte a máját) és az embereknek büntetésül megcsináltatta agyagból a nőt, felékesíttette, hogy szép legyen, de rossznak hozta létre (a szép rossz – Hésziodosz szavaival). Ő, akit Pandórának neveztek, lett a női nem őse és vele keletkezett minden baj, betegség, sőt a halál is. Tehát Pandóra létrehozása előtt nem voltak egyáltalán nők, csak emberek, azután keletkezett a női faj, és attól kezdve vannak tulajdonképpen férfiak is és nők is. Hésziodosz mindkét művében elmondja a történetet és részletezi, hogy mennyi minden bajt hozott a nő a férfira, ez a hazug, hízelgő, csalfa, házsártos és még ingyenélő is mint a here. Mindez a rossz tulajdonképpen egy edényben illetve szelencében volt, amit Pandóra magával hozott és kinyitott (Pandóra szelencéje). Mindez a rossz egy szép, csábos külső mögött rejlik, melynek nem tudnak ellenállni a férfiak.

Érdemes egy rövid pillantást vetni az olümposzi istenekre, hiszen vannak hatalmas istennők is: a földistennőkön kívül (Gaia és Déméter) Pallasz Athéné érdemel figyelmet, mert ő a tudás istennője, harcias és bátor –mondhatnánk férfiasnak is. Őt azonban apja, Zeusz szülte, egyedül, női közreműködés nélkül (a fejéből pattant ki teljes fegyverzetben) – ezért csak apjára hasonlít, nincs benne semmi női. A szüléshez is felesleges a nő, adott esetben, ahogy az isteni példák mutatják. A mitikus előképek nyomán nem meglepő, hogy a filozófiában is így van: Platón a Lakomában szülés képességét a férfi számára sajátítja ki, amennyiben a szellemi szülést magasabb rendűnek, a testit meg alacsonyabb rendűnek nyilvánítja, ahogy Platónnál erről már szó esett.

A nő és a férfi a püthagóreusoktól kezdve besorolódik az alapvető ellentétpárok közé mint a fény–sötétség, határolt és határolatlan, jó–rossz, rend–káosz stb. Mindezekben az egyik elem jó, a másik rossz és a nő a rossz oldalon állókhoz van rendelve (sötétség, meghatározatlan, káosz), a férfi a jóhoz: fény, rend, határolt. Arisztotelész ismerteti őket a Metafizika 1. könyvében. Tehát a görög kultúra rossz, veszedelmes és alacsonyabb rendű lénynek tartotta a nőt – általánosságban. (Kivételek persze vannak, többnyire a hű feleségek mint Pénelopé, Alkésztisz stb.) A Bibliában is nagyon hasonló szerep jut Évának, az első nőnek, a bűnbeesésre csábítás, – bár Éva szerepe jobb mint Pandóráé, hiszen ő Ádám nélkülözhetetlen segítőtársa, míg Pandóra sokkal negatívabb figura.

Ha a tragédiaköltők műveit is bevonjuk vizsgálódásainkba, a férjgyilkos Klütaimnésztrától a bakkhánsnőkön át Antigonéig számos nőalakban elemezhetnénk férfi és nő viszonyát. Különösen tanulságos Oresztész és Klütaimnésztra gyilkosságának összehasonlítása, hogyan ítélte meg tettüket Aiszkhülosz illetve a kor. Klütaimnésztra férjét, Agamemnónt gyilkolta meg, mire fia, Oresztész bosszúból őt ölte meg. Anyagyilkosság és férjgyilkosság tette közül melyik súlyosabb? Apolló Oresztész mellé áll, az anya meggyilkolása kisebb bűn, mint a férj, a férfi meggyilkolása, tehát Oresztész bosszúja jogos volt. A patriarchátus értékrendje dominál, a nő, anya a vérségi köteléket jelképezi, ami kevesebbet számít a házassági köteléknél, melyben a férfi az úr, a fiú jogosan bosszulja meg apját. (Számos elemzés született az angolszász és francia pszichoanalitikus irodalomelméletben, antropológiában ezekről a mitológiai figurákról, Froma Zeitlin, J.P. Vernant, Luce Irigaray stb. tollából)

A görög mitológia gazdag tárházát nyújtja a női-és férfialakoknak, sorsoknak a későbbi korok szimbolikus gondolkodása számára: pl. Freud számára Oidipusz sorsát kínálta az Ödipusz-komplexushoz, a mai feminista pszichoanalitikusok inkább az anyára, Iokasztéra koncentrálnak (utóbbiról népszerű összefoglalást Christiane Olivier írt Jokaszté gyermekei címen). C. G. Jung pedig egész elméletet dolgozott ki, az archetípusok (ősképek) elméletét. Egy nagy magyar ókortudós–vallástörténésszel, Kerényi Károllyal közösen több könyvet is írtak egyes görög női istenfigurákról.

A nő ilyen mitikus és fogalmi reprezentációja hagyományával már érthetővé válik, hogy Arisztotelész és a kor embere számára miért természetes, hogy a nő kevesebbet ér a férfinál illetve önmagában rossz, sőt ő a bajok forrása a férfi és az egész emberiség számára.

<< A nő és a férfi helye, szerepe – a család és közélet    Arisztotelészi biológia: a nő egy félresikerült férfi >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés