Betűtípusok

A római (latin) antikváktól a groteszk betűkig

Technológia. A Gutenberg által Európában bevezetett nyomtatás technológiája azon alapszik, hogy az egyes betűket és gyakoribb betűkapcsolatokat kézzel (majd gépi másolással) külön elkészítik, az adott nyomtatványhoz megfelelő sorrendbe illesztik, nyomtatás után szétszedik, újraszortírozzák, majd a következő nyomtatványhoz újra megfelelő sorba rakják. A betűk, betűtípusok tehát fizikai létezők voltak, melyeket Európa nyomdászai vagy maguk készítettek, vagy a jobb betűmetszőműhelyekből rendeltek.

A nyomtatott antikvák fejlődése. Az itáliai megrendelők az antik hagyományokhoz kötődő betűket szerettek volna könyveikben, nem a német gót betűket.

A latin kisbetű (antikva) a középkori nyugat-európai, kézzel írt könyvírásnak megfelelő, Karoling-minuszkulán alapuló littera antiqua írásból fejlődött ki. A könyvekben azonban a betűméret kisebb lehetett, mint kézírásban, így a könyvek mérete csökkent. A velencei Aldus Manutius tervezte és nyomtatta Francesco Griffo betűivel az első mai értelemben vett tipográfiájú könyvet, mindenféle díszítés, keret nélkül – mert így olcsóbb volt.

A minuszkula jellegzetessége, hogy – ellentétben a római kapitálissal – fel- és lenyúló szárai vannak. A hozzájuk tartozó kezdő nagybetűk a kapitálisok vagy majuszkulák.

A dőlt (kurzív) betűk a 15. század végi itáliai kancelláriai íráson alapulnak, 1499-ben jelentek meg először nyomtatásban. Használatuk célja egyrészt az volt, hogy a szöveg az ismert kézíráshoz hasonló, tehát gyorsan olvasható legyen, másrészt hogy a nyomtatás olcsóbb legyen: a keskeny betűkből még több fért el egy oldalon.

A nyomtatás első 50 évében tehát létrejöttek a mai latin betűs nyomtatványok alapjai: az oldalelrendezés, a betűtípusok, a betűformák keverésének alapelvei. Az 1500. december 31-e előtti nyomtatványoknak külön elnevezése van: incunabulum (ősnyomtatvány). Ma kb. 30 ezer ilyen mű ismert.

A dőlt nagybetűket a 16. században készítették el a kurzív kisbetűs betűkészlethez (addig a kurzív betűkhöz az álló nagybetűket használták). A kurzív nagybetűk fontos eleme a kezdő, díszes nagybetű.

A nyomtatás első kb. 100 éve során nagyjából kialakult a központozás, az írásjelek, a bekezdéshasználat, az ékezetek, a nagy- és kisbetűk, a számok formája és használata, nagyjából minden országban egységesen.

A nyomtatott betűk (a gót betűtől az antikvákig) mind kézírásos betűkön alapulnak, mert bevezetésükkor az volt a cél, hogy az olvasó könnyen olvashassa: márpedig az olvasó kézírásos könyvekhez, kódexekhez szokott szeme azokat az írásmódokat tudta elolvasni, amelyek hasonlítottak az általa ismert írásokhoz. A kézírás imitációja miatt volt szükség kezdetben a ligatúrákra.

A betűtalpak. Igazából az első betűk kézzel írt, talp nélküli nagybetűk voltak: ebből alakultak ki a véső igényeinek megfelelő talpas nagybetűk. A kisbetűk ennek egyszerűsítésével alakultak, de a nyomtatás a véső formájának megfelelő talpakat is hozzájuk tette. Később a talpak vonallá egyszerűsödtek, majd a lineáris antikvával eltűntek. A betűkészlet az itáliai kézírást utánzó dőlt és keskeny kurzívval bővült. Az ókori írott lineáris nagybetűk a 19. században jelentek meg nyomtatott betűként, s ehhez alakították a kurrens betűkészletet is. A legújabb betűkészletekben egységes megformálással kap helyet a verzális, kurrens és kurzív antikva és annak talp nélküli változata: a négy forrásból származó betűk egységes készleteket alkotnak.

A kézzel írott betű mindmáig él, és a nyomtatott betűkkel párhuzamosan fejlődik, változik. A közoktatás gyakorlatától függően az adott korban és országban más-más alapokon nyugvó kézírást, szépírást tanítanak. Minden ábécére igaz, hogy a nyomtatott és kézzel írt változat sokszor nem azonos: az írás megtanulásakor a kézírást kell megtanulni írni, a nyomtatottat pedig olvasni. A két rendszer eltérő.

Valójában tehát több különálló, de együtt, keverve használt betűtípusból (ábécéből) áll össze mai írásunk. A nagybetű tipográfiai fogalma csak a latin és a hozzá kapcsolódó görög és cirill ábécében létezik, más írásrendszerek vagy más típusú elkülönítést használnak, vagy nincs ilyen megkülönböztetés a betűk között.

Számunkra evidens, hogy mikor alkalmazunk nagybetűt, mikor dőltet. Ez a pluszinformáció nincs benne a betűkben magukban: egyes nyelvekben sem egyik, sem másik nincs, viszont az eltérő betűstílusok esetleg markáns üzenetet is hordoznak (pl. arab írás). Miért kellene azonban egyáltalán az antik kőbe vésett stílus szerint nagybetűket kevernünk a tollal írott stílusú kisbetűkkel vagy itáliai kézírás szerinti „dőlt” betűkkel? A válasz csak a hagyományban keresendő. Erre születtek az 1920-as években a nagy- (vagy kis-) betűk eltörléséről szóló reformtervek, tudatosan német, ösztönösen amerikai tipográfusoktól. De akárcsak a kor angol helyesírás-egyszerűsítő, vagy latin betűs arab kísérletei, ezt a „racionalizálást” sem alkalmazták. (A cirill kisbetűnél kisméretű nagybetűk keverednek a kisbetűk közé: írásképe ezért más. A görög sokkal tollszerűbb, mint a latin. A héber vagy az arab teljesen tollrajzon alapszik.)

A reklámok korszakának beköszöntével jelent meg az egyiptomi betűstílus, az árnyékolt, 3D-s, díszített betűk kavalkádja, mely egy korszellemet tükrözött, de számtalan (tipográfusok által nem épp dicsért) formában feldíszítve.

A lineáris (sanserif) betűk közül a 18. század elején először – ellentétben a kurzívval – a nagybetűs készlet készült el, melyet címekhez terveztek. A lineáris nagybetű „adta magát” a nyomtatott nagybetűk kézi megformálásából (mellyel már a görögöknél is találkozunk), ám lineáris kisbetűket senki sem írt kézzel, így ez nem evidens, és nehezebb volt megtervezni. Csak később készült el kisbetűs nyomtatott változata, és igazából csak a 20. század első harmadában terjedt el – ekkor viszont a kor jellemző betűtípusa lesz.

„A korszellem (zeitgeist) és a tipográfia mindig logikus és stilisztikailag konzisztens – írja Jan Tschichold. – A betűtervezőnek nincs benne az önkifejezése, de ez nem is volt célja, egészen a mi századunk első éveiig. Minden betűmetsző a lehetséges legjobb betűtípust akarta megalkotni.” Ez alól azonban Tschichold saját kora, a 20. század eleje sem kivétel, legfeljebb ők tudatosan hirdetik céljukat, a letisztult, tökéletes karakter megformálását.

Egy oldal Tschichold Az új tipográfia c. A/5 méretű könyvének angol fordításából, mely megőrizte az eredeti tipográfiát. Moholy-Nagy László hasonlóan szedett Festészet, fényképészet, film c. könyvének magyar kiadásában megőrizték az eredeti tördelést, de a betűtípust már talpas antikvára cserélték – mely éles ellentétben állt a Bauhaus stílusával. Más szerzők esetleges tipográfiai útmutatását a legritkább esetben tartják meg a fordításokkor.

Az 1920-as években tervezték meg talán az első tudatosan „a modern korszellemhez” illő betűket, a sans serif, illetve konstruktivista – Bauhaus Futura (1925) betűtípust, melyről azt tartották, még a régi, „egy betű – egy kor” nézetnek megfelelően, hogy egyedüliként uralja majd a kor (illetve a jövő) szövegeit. Paul Renner, a Futura tervezője maga úgy vélte, a betűnek nem az a feladata, hogy minden adott tartalmat saját stílusának megfelelő ruhába öltöztessen, hanem az, hogy olyan ruhát adjon rá, mely a mi időnk stílusának megfelel. „Élő tipográfiát szeretnénk, és nem tipográfiai színházat vagy álarcosbált.”

Hasonlóképp vélekedett Jan Tschichold is: „A sans serif betűtípust korunk betűjének tekinteni nem divat kérdése, hiszen ugyanazt a tendenciát fejezi ki, mint ami építészetünkben is látható. Nem sok idő múlva nemcsak a ma művészinek hívott betűtípusok tűnnek majd el, de a klasszikus betűtípusok is, éppúgy, mint az 1880-as évek megcsavart bútorai.” Később kifejti, hogy a korának (1920-as évek) sans serif betűtípusai még távol vannak a tökéletestől, de a Futura „jelentős lépés ebben az irányban”.

Tschichold (ebben a korszakában) a gót betűről, egyetemben a többi hagyományos betűvel, azt írja: korában kiváló betűtípus volt, de ma nem volna szabad használni, mert egyáltalán nem felel meg a 20. századnak. A sans serif egyszerű geometriai formái fejezik ki korunkat – írja.

Végül maga Jan Tschichold is visszatér a klasszikus formák használatához, és ezzel ő is látja, hogy az új kor a betűk egymás mellett élésének kora lesz.

A korábbi stílusú betűk létjogosultságát csak az 1920-as években fogadták el ismét: a korai betűtípusokat újra megalkották a modern technológiákkal (revival), és megkezdődhetett a nyomdászat története során létrejött valamennyi stílusú betű együttes, de differenciált, eltérő funkciójú használata. Tschicholdék voltak az utolsók, akik úgy érezték: egy korhoz egy betűtípus illik.

Az első újratervezett betűk a 20. század elején jelentek meg a kor modern betűszedő mechanikus gépeihez. Ezek egyike volt a Poliphilus, mely nevét a Hypnorotomachia Poliphili c. műből vette, melyet Aldus Manutius 1499-ben nyomtatott ki Francesco Griffo betűivel. Sokan ezt a könyvet tartják minden idők legszebb könyvének. Ez szolgált a reneszánsz betűtípus felelevenítésére: az első változatban még nem az „eredeti” betűket, hanem a betűk lenyomatát vették alapul: a papírba szívódott tinta elmosódásai, a kopott betűk hatásai is belekerültek a betűbe. Ezáltal az eredeti kiadványhoz hasonló, kissé „szabálytalan” szövetű betűt kaptak. Kérdés természetesen, hogy mi számít eredetinek: a korabeli betűmetszők minden bizonnyal figyelembe vették a papír és tinta kölcsönhatását és a betűk kopását: a mai újratervezett változatok többsége sokkal vékonyabb vonalú, éles peremű, szabályos szövegképet ad, melyen meglepődnének a korabeli nyomdászok: vagy csodálnák, vagy túl szabályosnak, hidegnek találnák.

A minden kor saját stílusához, elvéhez igazodó „tökéletes” és egyedüli betűforma keresésének kora után a tipográfus tudatosan választ a tartalomnak megfelelő betűt, már ha él ezzel a „mögöttes” tartalommal, mert az igazán jó kenyérbetű minden tartalomhoz megfelelő hordozó. „A legjobb betűtípusok azok, amelyek bármilyen célra használhatók, a rosszak pedig azok, amelyek csak költeményekhez vagy névjegykártyákhoz.” (Tschichold.) Közben az új stílusok mindmáig folyamatosan születnek, és ahogy Tschichold megjósolta, alapjuk valóban a sans serif, de ma a tiszta geometriai forma helyett „humanizáltabb” változatokban (a talpas és talpatlan betűk egyfajta lineáris talpas antikva szintéziseként). Korunk azonban a klasszikus formákat legalább annyira tökéletesnek tartja, mint a maiakat. (Talán nincs is olyan művészeti ág, melyben a reneszánsz vagy barokk forma éppolyan létjogosultságú, olyan „modern” ma is, mint egy mai forma.)

A számok indiai–arab eredetűek. Előbb az ugráló számok voltak forgalomban s csak később az álló számkészlet.

Betűk az ízléspluralizmus korában

Amíg a nyomdász szakma és az ólombetű alakította a kiadványokat, minden betű a „helyére” került. A választék féltucatnyi betűtípus volt, melyről minden nyomdász tudta, „mire használható”.

A szövegszerkesztők megjelenésével már csak a „professzionális” tipográfusok keze közül kikerülő termékek (pl. nagy kiadók könyvei, folyóiratai) őrzik a régi hagyományokat. A tipográfiailag képzetlen, ezért a szabályokat figyelmen kívül hagyó, a betűket szabadon kezelő önjelölt vagy szükségből tördelők munkája révén készült szövegek rajza más törvényszerűségek szerint alakul. Hogy mik szerint, azt Adolf Loos purista építész már 1898-ban megírta:

„Minél primitívebb valaki, annál extravagánsabban alkalmazza az ornamentikát és a díszítést. Az indián túlterhel mindent, minden hajót, minden nyilat ornamensekkel. […] Túl kell lépnünk a bennünk rejlő indiánon. Az indián azt mondja: a nő szép, mert arany fülbevalót és orrkarikát hord. A kulturált ember azt mondja: a nő szép, mert nem hord arany fülbevalót és orrkarikát. A szépséget magában, magáért szeretni, s nem a díszítéstől azt függővé tenni – ez kell hogy legyen az emberiség célja.”

A betűtípusok áttekinthetetlen kavalkádja a digitális kor terméke. A korábban többé-kevésbé egységesen meghatározható betűtípusok besorolhatatlanná váltak. Az addigi művészettörténeti korszakokat követő besorolású betűtípusok helyett „érzésekkel” („groovy”, „fancy”) vagy részletes „mikromorfológiai” jellemzők alapján osztályozzák a mai betűket.

A 20. századi tipográfia differenciált értelmezhetősége ezzel véget is ér: a véletlenszerűen vagy szükségből, lustaságból, képzetlenségből, oda nem figyelésből kiválasztott betűk és tipográfiai megoldások feloldják a tipográfia mögöttes értelmét. Ezzel együtt akár azt is mondhatnánk, hogy most jött el először az az idő, amikor a szövegek megformálása kikerült az évszázados hagyományok alól, és azt a szerző vagy a - önképzett vagy önjelölt - tipográfus „szabadon”, puszta megérzéseire alapozva alakítja.

Erre a 90-es években bekövetkezett változással járó jelenségre természetesen a végzett szedők és tipográfusok is felfigyeltek. Sokszor indulatos hangú párbeszédüknek dokumentuma az Index „Kiadványszerkesztés felsőfokon" c. fóruma, melyet 2000. májusában az alábbi üzenettel nyitotta „Szedő Tördelő" (részlet): „Ma már ott tartunk, hogy a szedő szakmát felváltani igyekvő DTP „szakma" az amatőrök, pancserek gyűjtőhelye lett. Ha valaki semmi máshoz nem ért, csak ügyesen kezeli a programokat, az elmegy détépézni. A szedő szakmához nem konyít, de kit érdekel! Fattyúsor? Mi az? Ki a fenét érdekel, igaz? A lényeg, hogy jól tudjon koreldrózni, meg kvarkozni és fotósoppozni! Nem azt kérdezitek: szedő vagy-e?, hanem azt: tudsz koreldrózni? Mert ma már azt hiszik ezek az amatőrök, hogy egy program megtanulása azonos egy szakmával. Más szakterület elítéli a kontárokat. Ebben a szakmában lassan csak kontárok dolgoznak."

A betűket azonban mégsem szabadon választjuk. Az a puszta döntés, hogy a Microsoft milyen betűket terveztet és melyeket vesz be a Windows különféle verziójába, alapvető hatással van az „amatőr” tipográfia egy adott korbéli megjelenésére. (A Win 3.1 alapfontjai: Arial, Courier, Times New Roman – máig meghatározók az ezen felnőtt generáció betűválasztásban (ezeket a betűtípusneveket ismeri a legjobban). Könnyen lehet, hogy ha a Word alapértelmezett beállítása mást használna, a mai tipográfiai képünk is másmilyen lenne, azaz itt is a kínálat agresszivitása határozza meg, milyen betűtípusok vagy milyen stílusú piktogramok vesznek körül bennünket, akárcsak a popzenei slágerlisták esetén.

Új stílusok jönnek így létre a maguk amatörizmusával, melynek egyik jellemzője, hogy szembeszáll a tipográfia hagyományaival és például díszbetűket alkalmaz kenyérbetűnek.

A BETŰTÍPUSOK HAGYOMÁNYOS FELOSZTÁSA

A betűtípusok művészi változatok a betűk metaformáira.

A ma számítógépeken használt betűk nem az eredeti betűk, hanem számítógépre tervezett másolataik. Az eredeti betűk egyrészt mind eltértek egymástól, hisz kézimunkával készültek. Sok ligatúrát is tartalmaztak. A betűk metszésekor figyelembe vették, hogy a rájuk került festék valamelyest szét fog folyni, ezáltal erőteljesebb képet ad a betűnek. Minden betűméret kicsit más formájú volt. A korabeli stílusok 20–21. századi gépi szedésű, majd számítógépes utánzatai már csak emiatt is máshogy néznek ki, mint az eredetiek. Mind valakinek a munkája, azaz a nyomtatott szöveg (nagyon ritkán eredeti betű) alapján megrajzolt interpretációi annak, amiről azt képzeljük, hogy a betű tervezője így gondolta el. Az egyenletes gépi szedés, a ligatúrák hiánya miatt azonban ezek mindenképp új megfogalmazásai a korabeli, „természetes” betűtípusnak.

Az adott kor jellemzője volt az adott stílusú betű: így együtt csak a 20. század óta használjuk őket.

BETŰTÍPUSOK KEVERÉSE

Az alaphagyomány szerint vagy használjunk egyféle betűtípust az egész kiadványban (és annak különféle változatait), vagy kettőt (pl. sans serif, illetve talpas antikva), de kettőnél ne többet. Az alábbi betűtípusok adják az alapbetűket, melyek közül nyugodtan választhatunk törzsszövegbetűt is.