2. Az athéni klasszikus filozófia

A) Szókratész

Az athéni Szókratész a legnagyobb hatású görög filozófusok egyike volt. A szofistákkal párhuzamosan működött, sőt egyes - felszínes - kortárs vélemények szerint maga is közéjük tartozott. A valóságban Szókratész a szofisták tanításának kemény kritikáját adta: azok relativizmusával és empirizmusával szemben az abszolút értékeket és a racionalizmust hirdette. Sajátos kifejezésmódja szerint a lelkében (értelmében) lakozó szellem (egy daimónion) súgja meg neki a helyes álláspontot. Ezért az athéni törvényszék - már idős korában - halálra ítélte a következő vád alapján: „Vétkezik Szókratész, mert megrontja az ifjúságot, és mert nem hisz azokban az istenekben, akikben a város, hanem más, új daimónok működésében." Az első vádpont alapjául az a szókratészi tanítás szolgált, hogy az embernek a hagyományt és az előírásokat előbb meg kell értenie, mielőtt elfogadja őket. Az istenek iránti hitetlenség vádjának gyakorlatilag semmi alapja nem volt, de akit Athénban ezzel vádoltak, biztos halálos ítéletre számíthatott, s mivel Szókratész a kellemetlen kérdéseivel számos ellenséget szerzett magának, ezért így vádolták be. A bírák arra számítottak, hogy - másokhoz hasonlóan - ő is az önkéntes száműzetésbe menekül, az idős filozófus azonban inkább kiitta a méregpoharat.

Szókratész beszélgetve tanított, filozófiáját nem foglalta írásba. Alakját és nézeteit közvetlen és közvetett tanítványainak műveiből, elsősorban Platón dialógusaiból ismerjük. Hagyományosan a következő filozófiai eszközöket és nézeteket tulajdonítjuk neki:

Az embernek a vélt vagy a valódi tudását definíció formájában kell beszélgetőtársai elé tárnia. Filozófiai beszélgetéseit általában azzal kezdte, hogy fölszólította a vele beszélgetőt: próbálja meghatározni azt a fogalmat, amelyikről éppen beszélgetnek. Például: mi a bátorság? mi a barátság? stb.

A definíció kialakításának indukciós eljáráson kell alapulnia. Például, ha arra a kérdésre akarunk válaszolni, hogy mi a bátorság, előbb szemügyre kell vennünk azokat az élethelyzeteket, amelyekben ez az erény megnyilvánul.

Beszélgetéseit az ún. bábáskodó módszer segítségével folytatta. Ő maga nevezi így (Platón dialógusának szereplőjeként) kérdezgető módszerét, amelynek alkalmazásával segítségére van beszélgetőtársának abban, hogy az mintegy világra hozza saját gondolatát. Szókratész anyja egyébként bába volt, innen a hasonlat.

A beszélgetések során ironikus módon hangsúlyozza saját tudatlanságát. A definícióra irányuló kérdése általában ilyen vagy ehhez hasonló stiláris köntösben jelenik meg: Te, aki olyan nagy bölcs vagy, mondd meg nekem, tudatlan embernek, hogy mi is az a bátorság. Ennek a magatartásnak az iróniája abban áll, hogy amikor a kérdésre érkező válaszokat elemezni és bírálni kezdi, kitűnik, hogy ő maga valójában sokkal többet tud a kérdésről, és tudását jóval hajlékonyabban képes kezelni, mint azok, akikkel beszélget.

Az erényes viselkedés a tudás egyik formája, ennélfogva tanulás útján elsajátítható. Ezt a nézetet hagyományosan Szókratész nevéhez kapcsoljuk, noha tudjuk, hogy kortársai, a szofisták ugyanígy vélekedtek. Az erény taníthatóságának tétele azt a régebbi, arisztokratikus meggyőződést váltotta fel, amely szerint erényekkel csak az előkelő származású emberek rendelkeznek, és azért rendelkeznek velük, mert előkelő származásúak.

Senki sem vétkezik készakarva. Az előbbi tételből következik. Ahogyan helyesírási hibát sem akarattal ejt az ember, hanem azért, mert nem ismeri jól a helyesírást, ugyanúgy erkölcsi vétséget is az követ el, aki nem ismeri az erényt.

<< C) Az atomisták és a szofisták    B) Platón >>
Tananyagok
Fogalomtár
Életrajzok
Szerzők

Keresés